Autonómia – cél vagy eszköz?
Gyakran halljuk, balról és
jobbról egyaránt, hogy az autonómia nem cél, csupán csak eszköz; mintha
egy átfogó konszenzusban osztozna a teljes erdélyi politikai paletta, a
MIÉRT-től a tusványosi sátrak előadóiig.
Mindazonáltal, minthogy nincs ártatlan
fogalom a politikában, könnyen beláthatjuk: nem mindegy, hogy minek
mondjuk az autonómiát, azaz, óriási tétje van annak, hogy célnak, avagy
eszköznek tekintjük-e azt.
A cél-eszköz-viszony itt természetesen a
politikai cselekvés összefüggésében merül fel, s minthogy a politika a
kollektív cselekvés legátfogóbb formája, érdemes efelől megvizsgálni a
kérdést.
Hannah Arendt írta 1950-ben a Mi a
politika? című esszétöredékében, hogy a politika „az emberek
pluralitásának a tényén nyugszik”. Azaz, míg a teológia, a pszichológia,
a filozófia stb. az emberrel foglalkozik, az emberben keres
kisebb-nagyobb mélységet, a politika valami olyasmire vonatkozik, ami
„az emberek-közöttben jön létre, vagyis teljességgel az emberen kívüli”.
A teológia, a pszichológia, a filozófia stb. tehát olyasvalamit kutat,
ami az emberi szubsztanciája, ami az ember belsejéből, törekvéseiből,
életéből fakad, és ami még akkor is tartalmaz valamilyen feltételezést
az emberi lény „szubsztanciájáról”, amikor e „lényeg” kilép az emberből
és az emberek közötti viszonyt alakítja. A társaslélektan abból indul
ki, hogy az embernek belső szükséglete, hogy társai legyenek, a
filozófia az emberről mint társadalmi lényről értekezik, akinek „belső
lénye” és „társadalmi kapcsolatai” bonyolult együttest alkotnak (ennek
dinamikája az identitás) stb.
A politikának azonban nincs emberen
belüli szubsztanciája; az ember önmagában – írja Arendt – a-politikus; a
zóon politikon mint az ember politikai esszenciája, belülről jövő
politikussága tulajdonképpen nem létezik.
Ebből következik, hogy minden, ami
politikai, az emberek között jön létre, így a politika céljai is. Igaz, a
politikai élet jelenségvilágának felszínén úgy tűnhet, hogy a politikai
célokat olyan emberek tűzik ki, akik nagyon hisznek valamiben, és erről
meggyőzik embertársaikat, tehát a karizmatikus politikacsinálás a
„belső”, hitek mélyéről fakadó célok megvalósításának látszik. Ha
azonban közelebbről megnézzük e célokat, mind olyasmit valósítanak meg,
ami emberek közötti, csak épp a róluk folyó vita olyan, hogy az valami
„benső emberire” próbálja visszavezetni az emberek-közöttit.
A közjogi (területi vagy kulturális,
továbbá alkotmányos, törvényes és szokásjogi szabályokat egymásba fonó)
autonómia is emberek-közötti, mivel világos, többé-kevésbé mindenki
által megismerhető szabályokkal mondja el, kikből tevődik össze ez az
emberek között létrejövő közösség, milyen szabályok szerint kell
viselkednie e kollektív cselekvőnek, de a tagjainak is, akik ki- vagy
belépnek a közösségbe stb.
Az autonómia tehát egy par excellence
politikai cél, közösséget, annak pedig tagságot, a tagoknak és a
kollektívumnak pedig cselekvési szabályokat konstituál.
Ezzel szemben az említett átfogó
konszenzus szóvívői, akik az autonómiát csupán eszköznek nevezik,
célként olyasmit jelölnek meg, ami nem igazán politikai. Ezt a
megmaradás fogalmába sűrítik, általában anélkül, hogy különösebben
meghatároznák, kiknek és mi módon biztosított fennmaradásáról van szó.
Csakhogy a megmaradás így, e módon nem politikai cél. Hiszen valakinek,
valakiknek a megmaradását azon a sugallatos módon – szó által homályosan
– állítja előtérbe, amely az önmagához való hűséget, egy „benső”
megőrzését hangsúlyozza. A „bensőm”, „önmagam”, sőt „önmagunk” megőrzése
lehet ugyan cél, de az csupán üdvtörténeti karakterű, dacolás változó
környezetünkkel és a történelemmel, nem pedig szervezett alkalmazkodás
hozza, és élés a konkrét lehetőségekkel.
A „cél a megmaradás, az autonómia
csupán eszköz” trivializáló tétele tehát egy eléggé fura, talán perverz
megfordítása a dolgoknak, amennyiben a politikát komolyan vesszük.
Hiszen egy nempolitikai célt nevez meg politikaiként, miközben egy igazi
politikai célt eszközzé tesz, könnyedén és szabadon választható
alternatívává degradál.
E megfordítás közvetlen üzenete is
rossz: hiszen ha azt sugallja, hogy az igazi cél a megmaradás, és ehhez
az autonómia csak eszköz, akkor lényegében azt mondja ki, hogy
történelmi muszájidőben ez az eszköz akár mással is helyettesíthető, a
lényeg csupán annyi, hogy megmaradjunk. A tény viszont az, és erre épp
az összehasonlító politikatudomány tanulmányai mutattak rá, hogy a
„megmaradás” legbiztosabb (bár még így sem teljes) garanciái olyan
emberek-közötti, politikai elrendezéseket jelentenek, amelyeket
leginkább, legpontosabban a közjogi autonómia fogalmával lehet
megnevezni.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu