Novák Csaba Zoltán
20 ÉV UTÁN
Marosvásárhely fekete márciusa: a szabadság elviselhetetlen könnyűsége

Két párhuzamos nemzetépítés sikerei és kudarcai, történelmi öröksége, személyek, egyéni életutak, provokáció, érdekütköztetés, tévesen felmért folyamatok találkoztak.
Alig némultak el 1989 decemberében a fegyverek, még ki sem hűlt a közös örömben osztozkodó ölelések melege, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pihekönnyűnek vélt szabadság súlyos teherként nehezedik a romániai társadalomra. Az akkor nagyon közkedvelt szóhasználattal élve „tanulni kellett a demokráciát.”
Ennek egyik igen érzékeny pontja volt a nemzetiségi kérdés. Mint minden tanulási folyamatban, ez esetben is át kellett esni az első komoly akadályon, amelynek mélypontját az 1990 márciusában Marosvásárhelyen kirobbant események jelentették.
Az események óta eltelt húsz év lehet sok, de nagyon kevés is. Az idő múlása lassan, akaratlanul is feloldja és a történelemkönyvek lapjaira száműzi az akkor történteket, ugyanakkor még mindig számos egyéni, családi vagy kollektív trauma sebeit képes feltépni. A történtekről több, egymástól gyökeresen eltérő magyarázat
létezik jól kirajzolódó nemzetiségi törésvonal mentén, a magyar szeparatizmus vádjától kezdődően a tervszerűen végrehajtott pogromig. Az események értékelésére, értelmezésére erősen rányomja a bélyegét a szubjektivizmus. A levéltári források hiányában csak résztörténetek mozaikszerű összerakásából nyerhetünk képet az akkori történésekről.



A képanyag a Bernády György Alapítvány archívumából származik




Az elmúlt években új források nemigen kerültek elő, ezért a már ismert tények értelmezésére és nem újra elmesélésére teszünk kísérletet. A történet az olvasók számára többnyire ismert már.
Marosvásárhelyen a februártól egyre halmozódó etnikai feszültségek márciusban új, agresszívabb lendületet kaptak, amelyek az RMDSZ székház március 19-i ostromában, Sütő András súlyos bántalmazásában, majd rá egy napra a két tábor közötti, öt halálos áldozattal járó utcai verekedésben csúcsosodtak ki.
A fent említett, egymásnak gyökeresen ellentmondó értelmezések alapján akár egyszerű is lehetne a képlet, viszont úgy gondolom, hogy ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt, komplex ok-okozati összefüggés-sorozat eredménye.

Ebben voltak kiemelkedően fontos, közvetlen kiváltó okok, de ugyanakkor számos olyan, első olvasatra elenyészőnek tűnő tényező is jelen volt, amely valamilyen mértékben hozzájárulhatott az események kirobbanásához.
A térség egyik kiemelkedő pontja a román és a magyar párhuzamos nemzetépítés évszázados versengésének. A város a nyolcvanas évek végére a vidék sajátos ütközőzónájává vált. Marosvásárhely mint az egykoriMagyar Autonóm Tartomány (MAT) központja a romániai magyar kultúra egyik erős fellegvára volt.


Eltűnt idők: történelmi sorozatunk korábbi anyagai

 Gidó Csaba: Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején >>

Tóth Levente: Hogyan látta a Horea-féle parasztfelkelést a magyar nemesség? >>




Olyan város, amely masszív magyar „emberanyaggal” rendelkezett (1956-ig a lakosság több, mint 73 százaléka volt magyar), amely sok szempontból szervesen kapcsolódott a székelyföldi tömbmagyarsághoz, és amelyet a hatvanas évek közepéig ugyan kommunista, de magyar származású elit vezetett.
A MAT felszámolása, a masszív iparosítás megnyitotta a kapukat a környékbeli (de akár a szomszédos megyék vagy távolabbi régiókból származó) román lakosság városi emancipációja előtt. A nyolcvanas évek végére a magyar lakosság aránya visszaesett 53 százalékra.
A Ceauşescu-dikatatúra éveiben a politikai, kulturális vagy gazdasági elitek szintjén ennél is sokkal drasztikusabban romlott a helyzet. A nemzetiesítésnek is alájátszó káderrotáció révén a magyar származású aktivisták, üzemi, gyári vezetők, köztisztviselők száma és szerepe látványosan lecsökkent.




A 22 tagú Maros megyei pártbizottságnak 1989-ben már csak öt magyar tagja volt, akik viszont nem töltöttek be kulcspozíciókat, és gyakorlatilag kisebbségi érdekvédelmi szerepet sem.
A nyolcvanas évek végére a Románia és Magyarország közötti kapcsolat is a mélypontra süllyedt. Az ötvenes-hatvanas évek részleges eredményei, majd a későbbi kudarcok után aktiválódott a magyar külpolitika, amely igyekezett erőteljes kampányt folytatni Ceauşescu ellen (nemzetközi elszigetelés, a falurombolás, emberjogi kérdések felvetése nemzetközi fórumokon). Erőteljes, néha kimondottan radikális megnyilvánulásokkal fűszerezve
(ezeket 1989 után is felhasználta a román média) aktív volt a nyugati és amerikai magyar diaszpóra is. A két nemzet történetírása a két ország közötti szimbolikus csatatérré változott, tovább rontva a közhangulatot.
A román fél a „megszokott” trianon-fóbián túl a radikális, hungarofób nézeteknek is teret adott. A román lakosság mozgósítása a társadalmi felemelkedés vízióján túl a kirekesztő nemzeti érzelmeket is alaposan igénybe vette.
Ebbe a folyamatba szólt bele az 1989. decemberi eseménysorozat, a Ceauşescu-rendszer bukása, amely látszólag egyformán tehermentesítette a társadalom minden tagját.
Az új hatalom viszont már januártól kezdődően számos esetben megtorpant, vagy megtorpanni kényszerült a politikai, társadalmi, gazdasági reformok terén egyaránt.
A régi-új vezetők egy részének „sztálinista” szocializációja, világfelfogása, a demokratikus ellenzék és magatartásformák szinte teljes hiánya, nem utolsó sorban a totalitárius diktatúrának a társadalomba történő mély átitatódása csak néhány tényező azok közül, amelyek befolyásolták az ország döcögős átmenetét.
Ilyen körülmények között az előző rendszer által sikeresen kijátszott etnikai kártya ismét kapóra jöhetett, sőt adta is magát, hisz a romániai magyarság rekordgyorsasággal, egyik napról másikra létrehozta a maga érdekképviseleti szervezeteit, és világosan megfogalmazott kérésekkel, követelésekkel állt elő: egyetemes emberi szabadságjogok, részvétel az államhatalomban, anyanyelvhasználat minden téren és kollektív jogok.






A Nemzeti Megmentési Front januári szándéknyilatkozatában még meglehetősen pozitívan reagált, de a későbbiekben érdemi változás nem történt ezen a téren sem. Közben a társadalmi feszültségek a vegyes etnikumú régiókban, településeken etnikai színezetet is kaptak.

Az első feszültségek

már december végétől érzékelhetők voltak a helyi pozíciók, a segélycsomagok elosztásában vagy a székelyföldi rendőrlincselések etnikai színezetű értelmezésében. Maros megyében kétpólusú szerkezet alakult ki, a megye élére Király Károly került, a városi vezetés élére pedig a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes.
A magyarság gyorsan, türelmetlenül megpróbálta visszaszerezni elveszett jogait, pozícióit, amely komoly ellenérzéseket váltott ki a helyi román elitekből és azok közvetítésén keresztül a román lakosság jelentős részéből.
Az üzemek, gyárak, helyi közigazgatás, oktatási intézmények szintjén beindult és követelt kádercserék a helyi román elitek egy részét pozícióik, megélhetésük elvesztésével fenyegette, ugyanakkor a román nemzetépítés számára kellemetlennek tartott magyar mikrovilágok visszarendeződésének előjelei
is nemtetszést váltottak ki. Marosvásárhelyen mindkét fél elég erősnek, ugyanakkor a másik által veszélyeztetettnek érezte magát. A helyi román elitnek jó pozíciói voltak a városban (közigazgatás, gazdasági szféra, rendőrség, katonaság stb.), ugyanakkor a helyi román lakosság egy részére, és a környék (Felső-Marosmente, Görgény völgye) román hátországára is támaszkodhatott, ahonnan a hetvenes-nyolcvanas években nagyon sokan kerültek be a városba.




A román elit veszélyben látta a „román Vásárhelyt”, mindazt, amit 20-25 éven keresztül, sokszor kultúrmisszióként, a központi vezetés által mindenben támogatva megteremtett. Törekvéseiket a Vatra Românească (VR) szervezet létrehozásával nyomatékosították, intézményesítették.
Az eddig előkerült dokumentumok azt mutatják, hogy a VR nem egy alulról történő szervezkedés volt, hanem a helyi román elit egy része, a múlt rendszer állami és hatalmi szerveihez kötődő csoportok eszköze. A szervezet kulturális tevékenységek égisze alatt agresszív propagandát és erőteljes etnikai mobilizációt folytatott.
Retorikájában az 1945 előtti szélsőséges román nemzeti diskurzus és szimbólumok keveredtek a Ceauşescu rendszerben meghonosított elemekkel, mint pl.: a szeparatizmus vádja, Erdély ősi román föld, 1848 nemzeti jellege, évszázados magyar elnyomás stb.
A város magyarsága az elmúlt években kialakult helyzeten próbált meg azonnal és erőteljesen változtatni. Enyhe számbeli többségének és „ősi városlakói” minőségének tudatában szintén megfelelően erősnek érezte magát. A magyar közösség képviseletét ellátó elitcsoport nem volt homogén, habár azonos célkitűzést fogalmazott meg.
Az első időszakban az egykori pártstruktúrákhoz ilyen vagy olyan módon (nomenklaturista, első titkár, pártközeli értelmiségi) sokáig kötődő, az ötvenes években szocializálódott idősebb generáció képviselői voltak az irányadók a helyzet sűrűjébe újonnan csöppent, tapasztalatlan, „fiatal politikusi generációval” szemben.






Az első csoport politikai múltjából fakadó rekompenzációs törekvések, döntéshozatali mechanizmusok (egyfajta szellemi vezérként való megnyilvánulásuk), hirtelen újra felfelé ívelő karrierük megvillanásának lehetőségei, illetve az új elit csoport tapasztalatlansága szintén döntő szerepet játszottak az események alakulásában.
A februárban, márciusban megrekedt tárgyalások kudarcát mindkét fél a tömegek mozgósításával igyekezett ellensúlyozni. Tüntetések, felvonulások, illetve ellentüntetések sorozata indult be, amely fokozatosan egyre vehemensebb tónusokat kapott.
A magyarok által, a magyar egyházak részvételével február 10-én szervezett néma, több tízezres gyertyás tüntetés az egyik fél számára az összetartozást, az egységet, a szolidaritást jelképezte, a másik számára viszont a város tereinek misztikus, egyházi képviselettel történő szimbolikus elfoglalását, erődemonstrációt.
A VR nem hagyott válasz nélkül egyetlen lépést sem, egyre harsányabb és agresszívebb megmozdulásokat, „kulturális kampányokat” szervezett úgy a városban, mint az említett hátországban. Az előző rendszerben tiltott március 15-i ünnep nemzeti szimbólumokkal és erőteljes nemzeti jellegű koreográfiájával tovább szította az addig sem nyugodt kedélyeket.
A helyzet fokozódását Marosvásárhelyen kívül is érzékelték, mind magyar, mind pedig román oldalon. A központi hatalom nem kívánt, vagy nem tudott beavatkozni, központi döntésekkel, utasításokkal csillapítani az indulatokat. A magyar diplomáciai iratokból viszont kiderül, hogy a magyar nagykövet többször, személyesen is tájékoztatta a Front több vezetőjét arról, hogy mi történik Marosvásárhelyen, és személy szerint megnevezte azokat a katonai vezetőket, akik szerepet játszottak a helyzet fokozódásában.
A VR egyre radikálisabb eszközökhöz folyamodott. Az RMDSZ székház március 19-ei ostroma, a felfegyverzett vidékiek beszállítása, Sütő András bántalmazása olyan mértékű megaláztatás volt a helyi magyar közösség számára, ami magában hordozta a válaszlépés lehetőségét, azt, hogy 20-án a központban tüntető magyar tömegek vállalva a konfrontációt, nem hagyták el a teret.
A központi hatalom, a katonaság csak a 20-i összecsapások után avatkozott be érdemben.





Az események értékelésében megkerülhetetlen a „győztesek” és a „vesztesek” kérdése. A legnagyobb vesztes Marosvásárhely volt. Az események hosszú évekre elhintették a kétely, a kölcsönös bizalmatlanság magvát, amely jelentősen fékezte a város gazdasági-szellemi fejlődését, két egymással szinte teljesen párhuzamos társadalmat teremtve.
Az ügyészség, a bíróság nem tette a kötelességét. Miközben a helyi román elit jelentős politikai-gazdasági pozíciókat konszolidált, a magyar közösség teljes megtörése, megalázása nem sikerült. A 20-i ütközetet a magyarok „megnyerték”, megtartották a főteret, és megfutamították az ellenfelet, ezt a helyzeti előnyt azonban nem sikerült kamatoztatni.
Azok a célkitűzések, jelszavak, amelyekért akkor ezrek vonultak utcára, ülősztrájkoltak, csak későre teljesedtek be, teljesen más történelmi helyzetben, más téttel. A nagyméretű kivándorlás jelentősen csorbította a nemzeti szolidaritásra, egységre épülő retorikát.
A radikális magyar követelések részleges megtorpanása arra enged következtetni, hogy téves azon állítás, miszerint Magyarország és az akkori RMDSZ által jól kitervelt forgatókönyv alapján előkészített szeparatista megmozdulásról lett volna szó.
A központi hatalom előkészített forgatókönyv-szerű provokációjáról, a Securitate újjászervezését előkészítő tervekről sem kerültek elő konkrét adatok. Tény az, hogy az állami szervek, a hadsereg, a rendőrség a legjobb esetben inkompetens módon nyilvánult meg, a legrosszabb esetben pedig szándékosan mulasztott.
Különösebb forgatókönyvre pedig nem is nagyon volt szükség, hisz az események adták, gerjesztették önmagukat. A túlfeszült lényeglátók, nemzetvédők rossz helyzetfelismerése, elfogultsága, makacssága, gátlástalansága mindig továbbgördítette az összecsapáshoz vezető eseménysort. Nyilvánvaló, hogy ebből a konfliktusból a hatalom akkori képviselői profitálhattak, úgy a titkosszolgálatok újjászervezése terén, mind a társadalmi feszültség kanalizálásában, a megtorpant átmenet kudarcainak tompításában.
Két párhuzamos nemzetépítés sikerei és kudarcai, történelmi öröksége, személyek, egyéni életutak, derékba tört vagy kiteljesedett karrierek, indulatok, a családi és közösségi narratívákat meghatározó túlzott „történetiségben élés” visszahúzó ereje, provokáció, érdekütköztetés, tévesen felmért folyamatok, helyzetek, a hatalom szándékos és/vagy tehetetlenségből fakadó gyengesége, tenni nem akarása és tudása, elfojtott indulatok térben és időben találkoztak 1990 márciusában Marosvásárhelyen és okoztak a pogrom számos jelét magában hordozó etnikai konfliktust.

A húsz éves évforduló sok szempontból tovább mélyíti a párhuzamos emlékezést, a kölcsönös sérelmi diskurzust. Ugyanakkor kimutatható egyfajta elmozdulás, elsősorban a művészetek terén. A történet kétszereplős volt, kibeszélése is csak a két partner kölcsönös bevonásával lehetséges. Az események külön-külön, mártírokra fókuszáló továbbéltetése csak szaporítja a két nemzet amúgy is szép számban létező, konfliktusokon alapuló történelmi hagyatéktárát, sérelemsorozatát (1848, 1918, 1940, 1944 stb.).



Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején

Hogyan látta a Horea-féle parasztfelkelést a magyar nemesség?

7. Zoltán
2010 március 21 10:03 Replikázok

Amúgy a román "történetirás" (és nem csak)egy részére jellemző az állandó idegenkezűség keresése (kommunizmus, mint kisebbségi import, 1989 stb).A felek közötti részleges és gyors kiegyezés sokat tompitott, nem is annyira az események viszhangján (mert mediatizálva volt, jelentések, elemzések is születtek különböző , a kérdésben érintett nemzetközi szervezetek részéről), hanem azok megitélésében. Egy elhúzódott konfliktus nem kedvezett volna Bukarestnek sem, lás 20-án megjelent a hadsereg és maga GV Voiculescu is.


6. Zoltán
2010 március 21 10:02 Replikázok


Kedves Lóránt, köszönöm az érszrevételt. Szándékosan nem másztam bele ebbe a teljesen bizonytalan fejezetbe. A konfliktus belföldi vonatkozásairól is kevés, többnyire szubjektiv forrásokkal rendelkezünk. A külső beavatkozásról egyelőre semmi érdemlegest nem tudunk, hisz lásd, maga Voiculescu sem hoz konkrét bizonyitékot, de még a román titkoszolgálat sem állt elő semmi konkrétummal.Ugyanez a helyzet a "forradalom" során állitólag az országban tartózkodó negyvenezer "külföldi állampolgárral." Úgy gondolom egyelőre, h bármely külföldi államnak (szomszéd vagy távolabbi) maxi közvetett szerepe lehetett, a kérdés tematizálásával, mediatizálásával. Én inkább a konfliktus belső vonatkozásait tartom lényegesnek (ebben egyetértek, szinten a tegnapi Adevarulban közölt Cr. Parvulescu véleménnyel, miszerint a konfliktus valós volt, létezett és számos vonatkozásban, ha latens módon is, de létezik.

5. koko
2010 március 21 01:47 Replikázok

Egy nagy hianyossag a cikkben: egy szo sem esik a Bolyai liceumrol, habar egyik fo tetje volt az esemenyeknek: (Bolyait is meg akartak verni a hodakiak) a februari konyves gyertyas szazezres tuntetes is elsosorban azert volt.

4. Janos
2010 március 21 01:39 Replikázok

Nagyon jó cikk,szerintem is.Az esemény, ugyanakkor, hogy helyi szinten értelmezhető,mint úgymond verekedés,összetűzés, nagy hangot kapott a nemzetközi médiában,ami szintén befolyásolta a történtek kimenetelét.Remélem, hogy a továbbiakban minél több forráshoz lehet hozzájutni,ezáltal egy még összetettebb képet fogunk kapni az események lezajlásáról,mivel viszonylag maradtak tisztázatlan kérdések.


3. Lorant
2010 március 20 23:02 Replikázok


Szia Zozo,nagyon jo cikk. Szerintem van egy pont amit elemzésedből kifelejtettel, esetleg csak kevésbé erintetted, ez pedig a kulso, ertsd, a nemzetkozi tenyezoknek a hatasat az esemenyekre. Egyaltalan van barmileyn fele utalas, forras arra, hogy netalan valamilyen szomszedos,nem szomszedos allam keze is benne lehetett volna a konfliktus gerjeszteseben, fenntartasaban? Azert kerdem, mert sajnos vannak meg olyanok - mint peldaul Gelu Voican Voiculescu, lasd az Adevarul online kiadasanak mai/szombati cikket - akik azt feltetelezik, hogy az interetnikus konfliktusnak a kirobbanasa az orszag teruleti csokkenesehez vezetett volna, es, hogy ami Romaniaban nem sikerult, az sikerult kesobb Jugoszlaviaban. Szerencsere ezek a nezopontok es kepviseloi kisebbsegben vannak, de akkor is, milyen nemzetkozi visszhangjai es kovetkezmenyei voltak az esemenyeknek, es lehettek volna az orszag (euro-atlanti integraciojanak kesleltetese) es kisebbsegenek szamara,ha tovabb gyuruzott volna a konfliktus?

2. bruce
2010 március 20 19:28 Replikázok

nekem, akit a 9o-es események, koromnál fogva, elkerültek, mindenképpen hasznos olvasmány volt!

de miért kellett a képekre is írni?

1. DUDi
2010 március 20 14:30 Replikázok

minden vásárhelyi aki tud jöjjön ma, 17:00-ra a Vártemplomba. ökumenikus istentisztelet lesz a történelmi egyházak vezetőivel. üdv marosvásárhelyről!

ARCHÍVUM

Egyelőre nem kerül napirendre a Látó-ügy határozattervezete
Még a Látóra fordított összeg adatait sem ismeri: nem 31o, hanem 21o ezer RONt ítélt meg a tavalyi (...)
[szabóróbertcsaba, 2012 augusztus 30 08:09]

Közel 80 ezer lapot szentelt a Securitate Márton Áronnak
Fondjában??? Jó, hogy nem fundjában! Kell annak magyar megfelelője is legyen valahol...(...)
[Vitorlás, 2012 augusztus 30 07:47]