sâmbătă, 3 noiembrie 2012


Segesvárhoz közeledve úgy érzi magát az ember, miként a mohamedán Mekka közelében. Csakhogy ez a mi zarándokhelyünk tiltott hely, az emlékezők gyülekezését a hatóság nem engedélyezi. A költő titokzatos halálának napján, július 31-én karvalytekintetű zsandárok kémlelik a fehéregyházi síkot s az Ispán-kút környékét, ahol egy emléktáblácska körül 1948-ban még nagy sokaság emlékezhetett a költőre. Halálának feltételezett helyén akkor egy Petőfi-kutató román orvos, Alexandru Culcer állíttatott szerény emléket ezzel a kétnyelvű felirattal: „Itt esett el Petőfi Sándor 1849. július 31-én.” Románul: „Aici a căzut Petőfi Sándor la 31. Iulie 1849.”
A Sárpatak – későbbi nevén Ördögpataka – hídja mellé is emléket állított Culcer ezzel a felirattal:„Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi Sándor.” Románul: „De aici a privit Petőfi bătălia la 31. Iulie 1849.” Dan Culcer barátomnak, az orvos író fiának, a ma már Párizsban élő emigránsnak köszönhetőleg idézem föl ezt apja emlékiratából.
Hanem a kövek! A történelmi múltjára titokban emlékező romániai magyarság hányatott sorsú kövei! Amelyek oly beszédesek, mint valami siralmas krónikák. A Culcer doktor állította kövek például a valamikori segesvári Petőfi-szobor alapkövei voltak. Köllő Miklós alkotását ’916-ban, a román katonai betörés idején menekítették Kiskunfélegyházára. Süttői mészkőből készült talapzatát nem vitték el. Így jutott a darabjaiból egy-egy emlékkövecskére való. Ilyenekre rögzítette kétnyelvű tábláit a román orvos, a megszállott Petőfi-kutató. A talapzat maradékának később nyoma veszett. Közel két évtizedig rejtegették Segesvárott. Olyan 131időben, amikor a pártállam vezető káderei számára erdélyi magyar mágnások fekete márvány sírköveiből állítottak halotti emléket; mikor beolvasztott szobrok talapzatát városatyák villáihoz használták föl építőanyagként: az ilyen rejtegetés „bujdosó köveknek” nyújtott segítség volt. Veszéllyel dacoló szállásadás a sötét éjszakában.
Egy alkalommal, hogy családostul arra jártam: kislányomat, fiamat a frissen javított emlékművecske mellé állítottam, lefényképeztem őket, hogy lenne fotográfiánk is a szívünket sajogtató helyről, ahová képzeletünk mindig visszatér, s ahol szárnyaszegetten hanyatlik alá a költő halálának titkait kutatva. Akkor nem gondoltam, hogy e parányi családi emlék új Petőfi-emlékmű létrehozatalában lesz segítségünkre.
Culcer doktor említett kövei közül én csak az egyiket láttam: amelyik a költő elestének helyét jelezte román és magyar szavakkal. Ezek ott békésen megfértek egymás mellett. Egymás mellett igen, de nem annak a segesvári román vasutasnak a szemében, aki Petőfi nevének láttán rendszerint rángógörcsös idegrohamot kapott. Bizonyos, hogy nem öröklött betegsége volt ez, hanem államilag szervezett hülyítés következménye. Például az a történészvélemény, miszerint az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyetlen és legfőbb célja az erdélyi románság teljes kiirtásának kísérlete volt. Megbukott persze, megtört a hős ellenállók önvédelmi küzdelme folytán. Vasutas emberünk úgy tudja, hogy Petőfi a románok ellen harcolva, román földet hódítva nyomult Fehéregyházáig, ahol megérdemelt sorsára jutott. Elé hát a fejszével! Összetörni, eltüntetni a barbár hódítók trombitás költőjének emlékművét! Alexandru Culcer szép gesztusának szellemi értékét a rombolás csak növelte hívei körében. Segesvárott és Fehéregyházán pedig akadtak bátor férfiak, akik minden fejszés gyalázat után új táblát állítottak az Ispán-kút mellé.
Petőfi halálának 120. évfordulójára készülődve a kegyeleti ünnepség tervei jórészt Marosvásárhelyt születtek. Ezek közt lobogtattuk álmunkat arról, hogy Fehéregyházán a kisded emlékkövecske helyére a költő nagyságához méltó monumentumot kellene állítani. Terveinket, reményeinket viszont már zavaros körülmények 132között osztottuk-szoroztuk. A Maros Magyar Autonóm Tartományt – az ország új területi beosztásának törvénye révén – 1968 februárjában aNagy Nemzetgyűlés már megszüntette. Régi vezetőinek kisebb gondja is nagyobb volt Petőfi halálánál. Közös írói javaslatainkat, hogy ezt meg azt kellene tenni, csak kutyafuttában hallgatták meg s eresztették is el a fülük mellett.
Azért csak nyüslettünk minden irányba, s ahogy lehetett.
Jómagam például megpróbáltam „kinyomozni” a folyvást meggyalázott emléktábla történetét, hogy Petőfi kultuszának valamilyen hivatalos védelmet követelhessünk.
Pontos följegyzés híján emlékezetből jegyzem ide, hogy 1968 végén vagy ’69 elején a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának képviseletében egy szűkebb értelmiségi csoport juthatott Nicolae Ceauşescu magas színe elé nemzetiségi ügyeink „futólagos” megtárgyalása végett. Hánytuk ott a borsót a falra, hajigáltuk horgainkat a megértés reménységvizébe: semmi sem akadt rá. A pártfőtitkárnak legfőbb „vitamódszere” az volt, hogy ami az egyik fülén bement, azt a másikon rezzenéstelenül kieresztette, aztán legvégül, kutyaszemű famulusainak áhítatos figyelme közben„levonta mindeneknek bölcs konklúzióit”; kiértékelt, összegezett, utat mutatott, irányt szabott, mindent a helyére rakott. Személy szerint csak akkor emelt valakit figyelmének magaslatára, ha az neki nagyon tetsző, vagy erősen nem tetsző valamit mondott.
Amit pedig többek között jómagam mondtam el a fehéregyházi Petőfi-emlékkő minden esztendei meggyalázásáról, őkelmét meghökkentette. Ezzel elsőként a mellette ülő Gere Mihályt ugrasztotta ellenem, aki pánikos fölháborodással utasította vissza panaszomat.
– Igen tisztelt Ceauşescu elvtárs! Ez nem igaz! Nem igaz! Petőfi emlékét senki sem bántja!
Gere Mihály, aki nemzetiségi ügyekben a pártfőtitkár legbizalmasabb tanácsadója volt és maradt azóta is, főleg attól ijedt meg, hogy szavaim hallatán az szigorúan ránézett, mint aki azt kérdi a homlokára futó szemöldökével: „Mi ez? Miként kerül a szemem elé olyan alak, aki a sérelmi politika hangjait üti meg?” A bizalmi 133embert sokféle feladat terhelte, ám legfőbb kötelessége a szűrés volt; a vezér színe elé kerülő pasasok alapos megválogatása, mondandóik előzetes kipuhatolása.
Ez nem történt meg, a magyar nyáj politikai pásztora tehát berezelt. Nem átallotta két ízben is kijelenteni, hogy valótlanságot állítok, magyarán hazudok. Ezt én kikértem magamnak, szóváltásunk egyre indulatosabb lett, s mi tagadás: illetlenség is az ország első emberének jelenlétében, sőt épp az orra előtt, mivel épp szemben ültem vele az asztalnál.
Gere Mihály, akinek zsidó származású felesége miatt sem lehetett könnyű dolga az antiszemita Ceauşescu família fénykörében: valójában önmagát, funkcióját féltette, azt is ecsetelvén, hogy Petőfinek bizony szép és méltó emlékoszlopa van. (Vagyis: ő vigyáz a látszatra! A kirakati politikára.)
– Oszlop? És méltó? Tessék megítélni!
Ekkor vettem elé zsebemből a magam készítette fényképet s nyújtottam oda megtekintés végett a pártfőtitkárnak.
– Ez a kicsi kő, meg ez a tábla, amit ki szoktak dönteni és összetörni.
Bambán meredt rá Ceauşescu, majd kirúgta maga alól a széket, s a hosszú asztal mellett fel és alá rohangálva, göndör hajában turkálva odakiáltotta Gere Mihálynak: „Akkor állítsatok oda olyan követ, amit nem lehet ledönteni!”
Más szóval ez azt jelentette: Gere gondoskodjék arról, hogy olyan költő ügyében, akit a nagyvilág is számon tart, a magyarok ne sírjanak. Ne keltsenek gyanút nemzetközi körökben is, ahol úgy tudják, hogy Romániában „példaszerűen oldották meg a nemzetiségi kérdést”. Szóljon szépen a muzsika, míg rendre s óvatosan megtörik a folyton berzenkedő magyarok gerincét.
Ilyenformán, hogy nem csupán engedélyt, de még utasítást is kapott Marosvásárhely az új Petőfi-emlékmű állítására: mindannyian, akik ezt már évek óta szorgalmaztuk, nagy munkába kezdtünk.
Hunyadi László szobrászművész kapta feladatul a költő arcképének kifaragását – domborműben.
134
Segesvár és Fehéregyháza lelkes magyarjai kezdték el a talpazat megépítéséhez szükséges anyag összehordását.
S mivel a helyi hatóságok – valószínűleg politikai óvatosságból – erősen szűkmarkúak voltak: az anyagi gondokon egy marosvásárhelyi amatőr Petőfi-kutató segített. Megható önzetlenségével, rendkívüli tájékozottságával Ajtay-Gecse Viktor társult a munkálatokat végző csapathoz.
Úgy emlékszem: neki köszönhetjük, hogy kőgondjaink megoldódtak. A sajátságosak.
Az erdélyi kőgondok!
Amelyekhez hasonló abszurdumok a földgolyónak talán már csak a legsötétebb pontjain tapasztalhatók.
Nézzük csak: 1916-ban a Segesvárt is feldúló román csapatok elől Köllő Miklós Petőfi-szobrát kimenekítik Erdélyből; Kiskunfélegyházán állítják föl.
Köllő Miklós Kossuth-szobrát Marosvásárhelyről később nem sikerült kimenekíteni: a város román hatóságai megsemmisítették.
Beolvasztották. Talán a két római gyereket szoptató anyafarkas lett belőle. Szobor nem vész el, csak átalakul.
A segesvári Petőfi-szobor talapzatának faragott köveit elrejtik.
Kossuth ércalakjának mészkőtömbjeit a Marosba süllyesztik.
A Culcer állította, Ispán-kút melletti emléktábla tartókövei Köllő szobrának talapzatából kerültek elé.
Ezeket a hetvenes évek elején ellopta valaki.
Lakóház? Marhaistálló? Igényes és sovén gazda nem sajnálhatja magától vagy szarvasmarháitól valamely magyar nemzeti költő szobortalapzatának faragott köveit.
Ajtay-Gecse Viktor bátyánk jóvoltából tehát Hunyadi László megmintázhatta Petőfi kőarcát. Az anyag, mely annak előtte a lába alatt teljesített talapzatszolgálatot: a művész vésőjének nyomán a költő arcává lett.
Az új emlékművet 1969. július 31-én avattuk fel ünnepélyesen.
Ama jeles nap jeltelen eseménye volt, hogy az ünnepség színhelyére negyedórás késéssel érkező Hunyadi Lászlót, a dombor 135mű alkotóját a rendőrök nem engedték be Fehéregyháza területére. A paranoiás hatalom fegyveres őreinek hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő lenne a felavatásra kerülő mű alkotója: szembekacagták őt és elzavarták.
Hunyadi Laci megfordult hát és hazament Marosvásárhelyre.
– Ilyen hamar vége lett? – kérdezte Mari, a felesége.
– Nekem igen – mondta Laci olyan hangon, mint aki gyermekének temetéséről jött.
Sem aznap, sem másnap senkinek nem jutott eszébe tőle bocsánatot kérni.
Felavatásának másnapján a költő Hunyadi faragta kőarcát máris sárral dobálták meg.
Népszokás?
Szabadságharcosok, halott lángelmék, világirodalmi nagyságok emlékét Erdély tájain megmocskolni netán kegyeleti gesztus lenne?
A Kölcsey-szobor fejevétele Szatmáron, a ’48-as emlékművek lerombolása megannyi erdélyi városban és csatatéren; Kossuth Lajos, Bem József szobrának, Petőfi emlékoszlopának, Rákóczi mellszobrának ledöntése, megsemmisítése Marosvásárhelyt; az aradi tizenhárom kegyeleti ünnepségeinek szigorú büntetéssel járó betiltása abnormális jelenség ugyan – mégsem írható valamilyen világszemléleti debilitás, avagy politikai epilepszia személyes megtestesítőinek rovására. A lelki kútmérgezés oly régi ezen a tájon, és oly sokirányú, hogy jobb sorsra érdemes emberek józan fővel gyakran okát sem tudják adni a másság, a másajkú nép elleni gyűlöletüknek. A xenofóbia sugárfertőzésének felezési ideje ma még (vagy már?) meghatározhatatlan. Bizonyos, hogy sok éven át fogjuk szenvedni a következményeit. Azt is, hogy Isten csodája folytán megmaradt történelmi emlékeinket meggyalázzák.
(1999)
136

Niciun comentariu: