Cseke Gábor
BARÁTOM, KOCSIS FRANCISKO
Testvérem lehetne, akár éppen
öcsém, de jó oka van annak, hogy leginkább barátomnak nevezzem.
Az élet rávezetett arra, hogy a vérségi kapcsolat kötelezi ugyan
az embert, de nagyon sokszor ezt semmibe veszik. A barátság, ha
valódi és kölcsönös, jobban állja az idők erózióját.
Akkor hát – barátom, Kocsis
Francisko 2015. január 18-án éppen hatvanesztendős, ám
felköszönteni nemcsak az illendőség késztet, hanem az a szilárd
meggyőződés, hogy a barátom értékteremtő teljesítményéről,
sokoldalúságáról minél szélesebb körben érdemes megemlékezni.
Közel tíz esztendeje tudunk
egymásról – múltnak ugyan nem sok, tartalmasságában viszont
gazdag, gyümölcsöző idő ez. Valószínűleg ugyanaz a
kíváncsiság hajtott mindkettőnket a másik megismerésében és
elfogadásában, mivel többszörösen tapasztalhattuk:
másság-befogadó törekvéseink őszinték, belső indításúak,
hitelesek és hosszú távra szólóak.
2013 végén megjelent, Prieteni
apropiaţi.
Lecturi empatice [Közeli
barátok. Empatikus olvasmányok]
(Editura Ardealul)
című tanulmánygyűjteményét forgatva akár a tartalomjegyzékben
is tetten érhető az a természetesség, ahogyan a román és a
magyar kultúra átjáróiban meghordozza az olvasót. Román
költőportréi között teljesen magától értetődő helye van
például Szőcs Gézának is, akinek az Al-legóriás
ember (Irodalmi Jelen
Könyvek, 2003) című
versgyűjteménye – amit ráadásul nem is maga a szerző, hanem
fiatalabb kortársa, Orbán János Dénes állított össze, Szőcs
korábban bevallott szándékától eltérően, aki 1992-ben
megjelent kötetében (A
vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban)
látványosan vett
búcsút a líra műfajától. A 2003-as gyűjtemény viszont éppen
arról győzte meg Kocsist, a kritikust, hogy a maga nemében a
Szőcs-féle költői játékosság Szilágyi Domokoshoz képest is
gyökeresen új szemléletet jelez az erdélyi magyar költészetben;
a tragikus, súlyos felhangokat a gúnyos többértelműségek, a
szövegek többrétegűsége, fű alatti üzenetei váltják fel, s
ilyen értelemben a szerzői búcsú a versírástól inkább pózként
hat, semmint egy kísérlet feladásaként. Elemzésében Kocsis
Francisko úgy fordul a román olvasóhoz, mint akiről eleve
feltételezi, hogy otthonos a kortárs magyar költészet berkeiben
is, de mert tudatában van annak, hogy ilyesmit hinni illúzió
lenne, úgy kanyarítja érvelését, hogy állításai mellé a
beavatáshoz szükséges minimális tény- és érvanyagot is
szolgáltassa.
Kocsis magyar irodalmi
olvasmányélményei nem egyszerű impressziók, még kevésbé
ötletszerű széljegyzetek: legtöbbször azokról ír, akiket
fordít is, akik szellemi műhelyébe bizalmas bejárása is volt
már. Esszében vallja meg „szerelmét” Ady egyedülálló
kötészete iránt, de Szilágyi Domokos zsenijének és tragikus
sorsának is árnyalt figyelmet szentel. A magyar irodalom értőjeként
elemzi s ítéli meg, bátor kritikai vértezetben Nicolae Balotă
rendkívüli szellemi teljesítményét, amit a Scriitori
maghiari din Transilvania 1920–1980 [Erdélyi
magyar írók 1920–1980]
című könyve, a román szellemi élet egyik kulcsfontosságú
kútfője jelentett a kölcsönös megismerés szempontjából, s
amelynek szakmai erényeit maga is igyekezett a magyar irodalmi
jelenségek közvetítése során érvényesíteni.
Nem tekinthető véletlennek,
hogy Kocsis Francisko prózai olvasmányai közül kiemelkedik az
ízig-vérig erdélyi gyökerű Radu Ţuculescu,
akinek emlékezetes, mélységesen poétikus és erdélyiségében
utánozhatatlanul eredeti regénye, a Povestirile
mamei bătrâne
[Öreganyó
meséi]
(Editura Cartea
Românească,
2006) nem csupán a mai
transzszilván falura jellemző, hiteles együttélési metszetet
nyújt, hanem az elkerülhetetlen közös pusztulásban megnyilvánuló
egybefonódást is érzékletesen ábrázolja. Ezt az
értékspecifikumot igazából Kocsis képes a leginkább értékelni,
már csak azért is, mert földrajzi-etnológiai-történelmi
gyökerei hasonló közegből sarjadtak. Onnan jön, ahol az
együttélés, az egymásra figyelés és a sorsok egybejátszása
köznapi törvényszerűség, gyakorlat.
Születésnapi köszöntő
sorokhoz kötelezően hozzátartozik elárulni a születés helyét
is. Ami nem más, mint a Marosludashoz közeli, pár száz lakosú
Csekelaka (Cintos község), amit a benne élők román öntudata is
készségesen elfogadott Cecălacának, s amelynek színes világában
természetesen helye van a Kocsis családnak is, akiről a költő
így vallott egy interjúban: „Hármas
eredetű: magyar, román és tót. Valamikor régen dédnagyapám még
tudott tótul, nagyapám már alig, apám viszont már magyarul
beszélt. Anyám ágán pedig román származású vagyok. Háromféle
vér kering bennem...” (Európai
Utas, 2007/3–4.
szám)
Ez a fajta hármas vétetés nem
rendkívüli mifelénk, Erdélyben, s talán még a Kárpát-medencében
sem. A sorsok és a vérvonalak elvegyülése, összefonódása
számos esetben marad rejtve, hiszen az életünk nem azzal telik el,
hogy múltba vesző családfákat rekonstruáljunk és
retusálgassunk; viszont nem lepődünk meg, ha kiderül, hogy az
együttélés valóságából a saját mikrovilágunkra is vetül
valamennyi kézzelfogható tanulság. Kocsis Francisko úgy
viszonyult a rá hagyományozott másságokhoz, hogy kíváncsi és
türelmes befogadójává vált környezete kultúrájának. Fentebb
idézett interjúját például ekként zárja: „Olvasom
a verseket, és szinte azonnal megszületik a fejemben a fordítás.
Magyarul olvasom, de románul értem Adyt. Biztosan a sokféle vér,
amely bennem kavarog, segített hozzá ehhez a képességhez.”
Két kultúra kapujában
A költőt és műfordítót
tehát tudatosan foglalkoztatja alkotó munkájának belső
motívumrendszere, s anélkül, hogy megtagadná mai, végső
identitását, gyümölcsözően építi bele mindennapi
tevékenységébe a távolabbi kultúrákat keresztül-kasul beutazó
természetes kalandvágyát. 2008-ban, amikor első nagyobb
interjúmat készítettem vele, így vélekedett erről:
„Mindenképpen
kiváltságosnak érzem magam, amiért a sors úgy hozta, hogy két
kaput nyitott meg előttem, lehetővé téve két kultúra
megismerését, elsajátítását, összehasonlítását, amelynek
során gazdaggá lettem. Persze, ezt a vagyont nem kis erőfeszítéssel
szereztem meg, de annál édesebb a gyümölcse... A két nyelvet
egyszerre tanultam, az alapot gyerekkoromban szereztem, de
tanulmányaimat román nyelven végeztem, s magyar szókincsem
megmaradt elemi szinten. Ezt igyekeztem bepótolni Marosvásárhelyre
kerülve, ahol szembetaláltam magam egy csodálatos könyvtárral,
könyvesboltokkal, ezekben pedig számomra ismeretlen magyar írók
nevével találkoztam. Habár kis vidéki iskolából kerültem ki, s
a román kultúra terén is jócskán volt behoznivalóm, valami
ellenállhatatlan érdeklődés folytán magyarul is elkezdtem
olvasni. Nagyon nehezek voltak az első szövegek, szótárhoz
kellett folyamodnom, de megveszekedett csökönyösséggel
folytattam. Barátságot kötöttem egy magyar költősüvölvénnyel
– később nem bizonyított, habár tehetséges volt –, ő volt
első és egyetlen kalauzom, később már az irodalomtörténészekre
bíztam magam.”
Ettől azonban még nem lesz
törvényszerűen műfordító – s ráadásul nem is akármilyen! –
az emberből. Ahhoz Kocsis esetében is szükség volt egy személyes
közjátékra, egy kihívásra, valamilyen indítékra. Erre így
emlékszik: „1975-ben
már rendszeres kávéházi látogató voltam. A vásárhelyi főtér
egy kellemes és tágas cukrászdájába járt akkoriban Romulus
Guga, Dan Culcer meg a többi, az én szememben befutott író és
művész. Tudor Balteş költő is közéjük tartozott, örökké
ugyanabban a sarokban ült, keményen cigarettázott, olvasott,
jegyzetelt és fordított. Egyik nap a szomszédos asztal mellett
találtam helyet, s mert mindig és mindenhol olvastam, elővettem
egy könyvet és belemerültem. Egy idő után Balteş idegesen
összegyűrte maga előtt a lapot, és egy költői tirádával
elnyomta a cigarettát. Elég szavaiból ennyit idézni: »...mama
mă-sii«... Felnéztem és összemosolyogtunk. Intett, üljek át az
asztalához, bemutatkoztunk és elmondta, mi bosszantotta fel. A
Vatrának
készített egy csokrot Szőcs Kálmán verseiből, és sehogy sem
találta azt a hangot, mely visszautalna az eredetire. Elmondtam
neki, hogy versírással próbálkozom, meg hogy beszélek magyarul.
»Na, ez jó. És mit fordítottál?«. Semmit, erre nem is
gondoltam. »Akkor mi a fenéért tudsz magyarul? Figyelj csak, hogy
hangzik ez?« – és olvasni kezdte egyik fordítását. »Nem elég,
hogy elolvasod a másik nyelven, a tieden is meg kell kóstolni.
Akkor jó, ha így is szép.« Ettől kezdve rendszeresen
találkoztunk, általa ismertem meg számos tehetséges fiatal
költőt, belőlük állt össze a későbbi vásárhelyi csoport...
Egy másik napon – máig bánom, hogy nem jegyeztem fel az
időpontot –, amikor találkoztam vele a kávéházban, egy nővel
és egy nem túl jó bőrben lévő, középkorú férfival ült ott.
»Szisz« – mutatkozott be a férfi. Akkor még nem tudtam semmit
róla. Szisz ideges volt, türelmetlen, hirtelen felállt és
távozott. Puiu megjegyezte: micsoda fantasztikus költő ez a Szisz,
sajnálhatod, hogy nem olvastad... Másnap a könyvtárból minden
fellelhető könyvét kikölcsönöztem.
Életem egyik első
revelációja volt. Lefordítottam a Mozartot,
és szaladtam megmutatni Puiunak. »Hát jó, de...«, és elkezdte
aláhúzni, ami nem jó, vagyis majdnem mindent. Visszapillantva:
valóban nem volt valami kitűnő az a fordítás, de minden ott dőlt
el.”
Románul tolmácsolt magyar
szerzők Kocsis-féle lajstroma
Azóta eltelt legalább négy
évtized. Kocsis Francisko mögött saját vers- és prózai kötetek,
továbbá akár alapműveknek is tekinthető, antológiákba
szerkesztett vagy számos lapban közölt műfordítások egész sora
áll – a természetes kíváncsiság, a barátság és a fordítói
érdeklődés okán alkalmam volt szinte valamennyit olvasni,
áttanulmányozni. A lefordított magyar szerzők lajstroma önmagában
is lenyűgöző – egy ilyen kivételes, ünnepi pillanat jó
alkalom arra, hogy az egészet teljességében közzétegyük. Íme:
Ady Endre, Áprily
Lajos, Balási András, Balázs Imre József, Balogh Tamás, Bartha
Sándor, Beszédes István, Borcsa János, Bordás Sándor, Boross F.
László, Bozsik Péter, Bródy János, Cseke Gábor, Csernovits
Samuel, Csonka Zoltán, Darvas László, Demény Péter, Déry Tibor,
Dézsi Zoltán, Dsida Jenő, Farkas Árpád, Fekete Vince, Forbáth
Imre, Gángoly Attila, Grecsó Krisztián, Gyergyai Albert, György
Mátyás, Hász Róbert, Hatvani Pál, Háy János, Illyés Gyula,
Jánosházy György, Jász Attila, József Attila, Káli István,
Kállai Ernő, Kányádi Sándor, Kassák Lajos, Kincses Elemér,
Király László, Kolozsi László, Kontra Ferenc, Kovács András
Ferenc, Kovács Kálmán, Kudlák Lajos, László Noémi, Lászlóffy
Aladár, Lengyel József, Lövétei Lázár László, Mácza János,
Markó Béla, Mátyás Péter, Méliusz József, Mirnics Gyula,
Moholy-Nagy László, Nagy Pál, Orbán János, Orbán János Dénes,
Orbán Ottó, Orcsik Rolánd, Petri György, Radnóti Miklós, Reiter
Róbert, Reményik Sándor, Sánta Pál, Sántha Attila, Schein
Gábor, Sütő András, Szabó Lőrinc, Szabó Róbert Csaba,
Szálinger Balázs, Szántó T. Gábor, Szathmári István, Székely
János, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Szőcs Kálmán, Szörényi
Levente, Térey János, Tompa László, Tóth István, Újvári
Erzsi, Ungvári Zrínyi Ildikó, Vermes Ferenc, Vörös István.
(Kocsis szerint a lista még így sem teljes, de hát ezután is még
egyre alakulni fog... nyilván: bővülni...)
Névsorról lévén szó, ne
felejtsük, hogy az – a mennyiségtől eltérően – nem foglalja
magába automatikusan a minőség ismérvét is. A fordítások
hiteléről, irodalmi értékéről, általában a fordító beleérző
képességéről mi magunknak kell meggyőződnünk, méghozzá
Kocsis Francisko művészi tolmácsoló munkájának megismerésével,
felbecsülésével. Mint műfordítónak, van néhány tagadhatatlan
csúcsteljesítménye, amelyek igaz, hogy egyelőre inkább csak
hagyományos szöveghordozókon (papírkiadásban) terjedtek, s
elérhetőségük is jobbára könyvtárfüggő, de minden bizonnyal
megszólítják majd az utókort is.
Az antológiák
Első figyelemre méltó
fordításgyűjteménye 2006-ban jelent meg (Efectul
admiraţiei.
Poeţi
maghiari din Transilvania. O antologie de Kocsis Francisko [A
csodálat hatása. Erdélyi magyar költők. Kocsis Francisko
antológiája]),
amelyet a fordító mellett az értő szerkesztő- és költőtárs,
a Párizsban élő Dan Culcer látott el beajánló tanulmánnyal.
Mind a Culcer-, mind a Kocsis-féle bevezetők jóval többek
egyszerű udvariassági gesztusoknál: úgy vezetik be az olvasót az
erdélyi magyar költészet értékvilágába és problémakörébe,
hogy az beavatásnak is megfelel, miközben az avatotthoz is van
eligazító szava. Ezt a fajta tájékozódó közvetítést azok a
miniatűr, tartalmas életrajzi-bibliográfiai jegyzetek látják el,
melyek egy-egy költő verscsokrát „felkonferálják”. Egyik
nagy érdeme e válogatásnak, hogy merészen beviszi például a
román irodalmi köztudatba Ady Endre erdélyiségének a magyar
irodalomszemléletben sem egyértelműen meghonosodott, ám tényekkel
bizonyítható gondolatát, s ezzel némileg az erdélyi költészet
„másságát” is indokoltan teszi a helyére a globális magyar
irodalom vonatkozásában. Ugyanakkor az Adytól Kovács András
Ferencig terjedő, nem túlzottan népes, de elismert pilléreken
nyugvó költői vonulat nemcsak átfog egy zaklatott, ám
kiteljesedésében folytonosságát kereső irodalmi szellemiséget,
hanem a felbecsülhető értékek legjavából válogat – anélkül,
hogy föladná saját fordítói szempontjait. Kocsis antológiájának
köszönhetjük – egyebek mellett –, hogy Reményik Sándor
költői életművéhez a román olvasó immáron nem ideologikus
előítéletekkel közeledhet, hanem az erdélyi magyarság sorsáért
aggódóan felelős alkotó munkáiból ismerhet saját nemzeti
szorongásaira is.
Két évre A
csodálat hatása...
megjelenése után látott napvilágot Kocsis Francisko újabb
nagyszabású műfordítói vállalkozása (Avangarda
maghiară
în
texte şi
portrete [A
magyar avantgárd –
szövegekben és portrékban],
Editura Ardealul,
2008), ez gyakorlatilag
kiegészíti azt a 2009-ben Temesváron megjelent Balázs Imre
József-féle monográfiát (Avangarda
în
literatura maghiară
din România
[Az
avantgárd
a romániai magyar irodalomban],
Editura Bastion),
mely addig kevéssé ismert, a huszadik századi modernizmus
meggyökereztetése oldaláról hozza közel a román közönséghez
a magyar irodalom egy korszakteremtő vonulatát. Kocsis különös
érdeklődését az avantgárd iránt számomra érthetővé tette az
az irodalomtörténeti tény, hogy a román irodalom nem egy
kimagasló személyisége (Tristan Tzara, Ionesco, Urmuz, Ion Vinea,
Geo Bogza stb.) ugyanolyan iskolát teremtő vezérszerepet játszott
az avantgárd elmélet gyakorlatba ültetésében, akár a magyar
szellemi életben Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Uitz Béla,
Reiter Róbert, Radnóti Miklós, Máttis Teutsch János stb. Mi
vezette a huszadik század első felének jeles művészeit egy
látszólag bomlott, minden logikával és ismert esztétikai
kánonnal szakító, távolról sem olvasó- és közönségbarát
alkotói stílus érvényesítésére, amivel nem csupán a
polgárpukkasztás célját érik el, de szép számú híveket és
követőket is szereznek? – a válogatás reflektorszerűen ennek a
kérdésnek a megválaszolását tűzte maga elé.
Kocsis Francisko előtt két út
állhatott: vagy egyszerűen csak lefordít egy, a magyar avantgárd
jelenségét boncolgató korszerű munkát – mint amilyen a Balázs
Imre Józsefé, s ezzel is tesz egy becsületes téglát az eddigi
építményre, vagy a román olvasó asztalára helyez egy olyan
szöveggyűjteményt, amely tartalmazza mindazokat az alapszövegeket,
illetve azon művészi életművek keresztmetszetét, melyek nem
csupán példázzák, hanem magyarázzák és alakítják is az
alkotói elmélet gyakorlatát. Kocsis Francisko a lehetőség
szerinti nehezebb utat választotta: egyrészt, műfordítóként
olyan szerteágazó és egymástól gyökeresen különböző
alkotások és szövegek újrateremtésére vállalkozott, amelyek
eredetiségükben is kellően enigmatikusak, nehezen felfejthetők,
nem szokványos módon kódoltak, ugyanakkor nem csupán egyszeri
stilisztikai mutatványok, hanem jellegzetes szeletek egy-egy alkotó
életművéből, ugyanakkor e sziszifuszi munka árnyékában a
vagy-vagy
helyett az is-is
megoldást választva, rekordidő alatt lefordította Balázs Imre
József könyvét is. Így aztán a két, egymást kiegészítő és
generáló könyv szinte egyszerre került tető alá, Kocsis
Francisko pedig meghatványozta teljesítménye jelentőségét. A
két mű, kitűnően párosulva a magyar formabontók műveivel,
jókora szakaszt fed le a huszadik századi magyar irodalom
megismertetéséből, értelmezéséből és a rokon törekvések
párhuzamba állításából.
József Attila a láthatáron
Emlékszem, milyen kellemes
meglepetés ért, amikor Kocsis 2012-ben elküldte hozzám József
Attila Tiszta szívvel
című versének általa készített fordítását, amit még azon
melegében közzé is tettem a világhálón. A kísérőlevélből
kiderült: 2012 nyarát és őszét a költő gyakorlatilag József
Attilának és költészetének szentelte, s egyáltalán nem zavarta
annak a tudata, hogy évekkel korábban Paul Drumaru már letett az
asztalra egy gyűjteményes – és tegyük hozzá: tüneményes –
román József Attilát. Érzett magában annyi alkotó- és
értelmező erőt, hogy felvegye a versenyt a legjobb
teljesítményekkel. Hamarosan egész bő csokor fordítást közölt
az általa szerkesztett folyóiratban, s az eléje írt bemutató
esszében ekként értékelte a tragikus sorsú költőt: „József
Attila életrajza markáns, rendhagyó fordulatokban gazdag, már
gyermekkorától kezdve, ami döntően befolyásolja jellemét és
érzékenységét. Élete és költészete egy sor folyamatos
tapasztalatnak tűnik, élet- és tudáspróbatételnek, amivel
személyesen is mindent átél; ő maga alkalmazkodásra képtelen,
mert soha sehol nem érezte »otthon« magát. Meglehet, hogy ez a
felkavaró érzelem befolyásolta abban, hogy vakon belevesse magát
hol az anarchisták, hol az illegalitásban tevékenykedő kommunista
párt táborába, hol meg a lelki labilitásba, az »öntudat
éjszakájába«.”
Minden egyes Kocsis-féle fordítás tulajdonképpen jellemzés,
újabb költői bizonylat József Attila költői kiválóságáról.
Ne felejtsük azonban: azok, akik Kocsishoz hasonlóan tartósan
bensőséges viszonyba kerülnek a józsefattilai költészettel,
annak lényegével, könnyen meg is perzselődnek az életmű
tüzétől, óhatatlanul rajtuk marad a bélyeg és bennük a
sóvárgás a magyar költőóriás teljességigényének legalább a
megközelítésére.
Lévén magam is javíthatatlan
József Attila-rajongó, fontosnak tartottam, hogy e fordítások
minél szélesebb körben ismertekké váljanak, ezért vettem rá a
fordítót, osztanánk meg őket a Magyar Elektronikus Könyvtár
révén gyakorlatilag az egész világgal. Így született meg az a
kétnyelvű József Attila-válogatás, amelyet most, e kiemelt
születésnap ürügyén kiemelten is az olvasók figyelmébe
ajánlok.
Kocsis – a költő
Bármennyire hasznos és
nélkülözhetetlen feladatot tölt be Kocsis Francisko a magyar
irodalom román nyelvű értelmezésében, ne felejtkezzünk meg
arról, hogy mindenekelőtt költővel van dolgunk, akinek egyéni
hangja egyre tisztábban ismerszik föl pályatársaié közül.
Igaz, hogy 2006-ban megjelent egy rövidprózai kötete is (Plimbări
cu Freud [Séták
Freud oldalán],
Ardealul, 2006), illetve
Radu Bălaşsal
együtt riportkötetben dolgozta föl a marosvásárhelyi zsidóság
– tíz túlélővel készült mélyinterjúval illusztrált –
1944-es deportálásának történetét (360
de zile de teroare [A
terror 360 napja],
Cronos, 2003), alapjában
véve a líra az, ami önkifejezésének meghatározó közege. Ő
maga is elsősorban költőnek tartja magát – olyan alkotónak,
aki egyáltalán nincs „elszállva” saját magától, de
folyamatosan megkínlódik a versért és vallja, hogy „az
alkotó tevékenység ideje nem egyforma mindenki számára, és ez
az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból
tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket
alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből,
esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt
ember életkorával.”
Így aztán be kell érnie azzal az „esztendőnyi
nyűggel” az életéből,
amit a versírás – becslése szerint – gyakorlatilag kitesz a
költő mindennapjaiban.
Két-három évente megjelenő
köteteiben a gondolatiság egyre rafináltabb magaslatait ostromolja
ez az alkatilag is filozofikus költő. Következetesen nyomon
követve költői útját, mára sikerült magyar nyelven egy
sokoldalú, különböző alkotói korszakait árnyaltan mutató
Kocsis Franciskót tennem az olvasó asztalára A Magyar Elektronikus
Könyvtárban található, szabadon letölthető kétnyelvű
gyűjtemény (Muzica
nopţilor [Éjszakák
zenéje. Válogatott versek],
2012) gyakorlatilag
átfogja a költő eddig megjelent valamennyi kötetét, s ismerteti
azt a 2007-es rendhagyó költői kalandot is – amikor először
magyarul írta meg a versét, majd később vetette papírra annak
román változatát –, amiről a kötet élén álló interjúban a
következőképpen vall:
„Emlékszem arra a
minden szempontból kivételes pillanatra, elsősorban azért, mivel
a szöveg az én második nyelvemen született meg, majd az azutáni
kettős gesztus miatt is. Mivel csak nagy ritkán történik ilyesmi
az emberrel, hát még velem, aki emlékezetében szövegeket hordoz;
a szöveg volt az, ami arra késztetett, hogy azon nyomban leírjam,
akárha diktálás után tenném, meg se fordult a fejemben, milyen
nyelven írok, csak amikor már megesett a dolog, akkor tértem
magamhoz, a tudatosodás pedig kiváltotta a fordítást, majd az
újraírást, mintha csak azt kerestem volna, hogy visszanyerjem
megszokott, a számomra kényelmes egyensúlyt. Emlékszem, azon
melegében küldtem el neked a verset, mindjárt megírásának
reggelén, te pedig nagylelkűen kiigazítottad stiláris
tétovaságaimat. De azt is meg kell vallanom, nem is tudom, mely
alkalommal említettem neked, hogy nem ez volt az első hasonló
próbálkozásom, már régebben is írtam néhány verset egyenesen
magyar nyelven, igaz, hogy nagy időközönként történt mindez, s
úgy tudom, kettő meg is jelent a Látó
folyóiratban. Demény Péterrel beszélgetve, aki eleve románul
írta meg egy verscsokrát, amit aztán a Vatrában
is közöltünk, azt ígértem neki, hogy egy szép napon fogom magam
és összegyűjtöm valamennyi magyarul írt versemet, hátha lehet
velük kezdeni valamit. Ennyit az én kétnyelvűségemről. Mivel
ezúttal szintén valamiféle »szerelemről«, »kalandozásról«
van szó, akár »kiruccanásnak« is nevezhetjük ezt a váratlan
közjátékot, aminek a nyomán valami rendkívüli elégtétel és
borongós hangulat fogott el, az újrázás vágyával együtt.”
Sokoldalú, széles kitekintésű,
nyitott és előítéletmentes embert, gondolkodót és alkotót
ismertem meg Kocsis Franciskóban, aki az évek teltével – a jó
borhoz hasonlóan – egyre csak nemesedett, s úgy tűnik, a
továbbiakban újabb bőséges termést ígér, mindannyiunk örömére.
Csíkszereda, 2014 januárjában
Kocsis Francisko
verseiből
A puska
(Puşca)
Túlontúl buzgón tisztítom a
puskát,
szuronyán a vércsatornát,
amelyen, tudom,
vér még sose csurgott,
sűrű olajjal kenegetem a
szíját,
a puskatust viasszal átitatott
orosz nemezzel subickolom,
apróra ellenőrzöm az összes
illeszkedést,
hogy minden tökéletes rendben
legyen,
mikor meg kell húzni a ravaszt –
se magammal, se mással
nem alkuszom, nincsen pardon,
a puskának tökéletes
állapotban kell lennie,
hogy működése a lehető
leglátványosabb
mozihatást érje el
zsúfolt képzeletemben, melyben
a leírások
azt szolgálják, hogy hűen és
nyelvtani
pontossággal leképezzék
a kizárólag virtuális
helyzeteket is.
Hideg
(Frig)
Letiţia Ileának
a könyvtárakban szavainkat a
hideg rázza
az ember bőre is így borzolódik
télen
egy fűtetlen hodályban
a könyvtárakban megdermed
a fagytól a szó értelme minden
árnyalata
létének egész értelme
ha egyetlen szenvedélyes olvasó
sincs kinél otthonra lelne
a tenyerek fészek-melegében
ne csodálkozz hát ha szerény
szavaink
kezükbe veszik a sorsuk
és olykor elmenekülnek a
könyvtárakból
és leszólítják az utca
emberét
és úgy találják hogy annyira
nem értik egymást
mintha egymástól jócskán
távol került nyelvjárásban
már-már önálló nyelveken
szólanának
mintha más idősíkba tévedt
volna a vers
úgy érzi kisebbségi sors vár
rá
vagy nemhivatalos nyelvvé
züllene
mintha a könyvtárak a világ
végén lennének
ha nem épp ama másikon odaát
Teliholdas éjszaka
(Seară cu lună plină)
Mintha csak vérbe fagyott
harcmező fölé,
a hold égre kúszik, akár egy
Ady Endre-versben,
egy beszegett felhő véres
árnyát hinti ránk
az esteledés finom hamujával;
megdermedt hullámok taraján,
furcsa repülő halak
úsznak a mindent elnyelő
légtengeren,
mintha a királyalbatroszok ősei
volnának;
régi feljegyzések a fák
törzsére vésve,
a szél olvassa őket halk
mormogással
s értelmüket a gyümölcsök
magvai őrzik;
a fű ismeri a világ minden
kiterjedését, félni csupán
csak a sötét üregekből
előtörő szörnyű kiáltásoktól fél,
ahol még egyetlen őse se járt;
a városszél fényei a mezőre
tévednek, lepkéket és bogarakat
szédítenek magukba, majd
szárnyaikat leperzselik,
akárha naiv kis angyaloknak, kik
először kapnak kimenőt.
Cseke Gábor fordításai
Kocsis Francisko:
Szilágyi Domokos – a tragikus játékos
Nem lennék
őszinte, ha elhallgatnám, hogy Stefano Bottoni leleplezései
jócskán megingatták csodálatom építményének dór oszlopait,
amelyet a magyar líra eme ontológiailag friss vonulata iránt
éreztem. Tudat alatt képtelen voltam hárítani a sokkot, és az
azonnali várakozás elé, akár egy jelképes üvöltés, hamuból
emelt fal magasodott. Az életben sajnálatosan volt már szerencsém
néhányszor olyan emberekhez, akik kizárólag a rombolás szakértői
voltak. Akik rombolástechnikai mesterfogásaihoz képest én csupán
egy, a fintor eszközével élő civil lehetnék. Egy hangra vártam,
bármilyen halk is legyen, csak mondjon valamit, bármit, egy szót
csupán, ami megtámaszthatná az összeomló világot. Egy
„Chagall-szárnyú angyal”
védelmében.
Egy adott
ponton, a zsdanovi esztétikai normákra adott válaszként, az
ideologizált kurzusban felnőtt első érett nemzedék, amelyhez
Szilágyi is tartozott, meghirdette „az őszinteség forradalmát”.
E kifejezően képszerű fogalom manapság egészen másként
hangzik, mint ahogy azt az ötvenes évek elején, a hatodik évtized
kezdetén értelmezni lehetett. Az őszinteség forradalma ugyanis
válasz volt egy másik, tragikus, véres, elszigetelt forradalomra,
a magyarokéra, amiről nem lehetett beszélni, mintha nem is
létezett volna, s amelyen a csizmák és a lánctalpak a diótörő
ritmusára gázoltak keresztül. Egy ekkora lelkiismereti
megrázkódtatás után a világ egyetlen hatalma sem képes
némaságot parancsolni, hiszen minden egyes gesztus, minden kiejtett
szó vagy elhallgatás üvöltéssel ért volna fel, mert aki azt
várta, hogy a költői-művészi kurzus majd ugyanúgy folytatódik
tovább – a politikairól szó sem lehetett, bár az is árnyaltabb
lett, s méghozzá nem is jó értelemben –, ugyanabban a
stílusban, mintha az egész csak egy éjszakai rémálom lett volna,
az vagy hülye volt, vagy megalkuvó, netán gázmaszkot öltött,
hogy túlélhesse az akkori idők fojtogató légkörét. Ezért
aztán, talán itt az ideje, hogy mindenek előtt újraolvassuk a
meghatározó szerzők műveit, hogy fölfedezzük szorongó
szimbolizmusukat, minden támogatást nélkülöző lábadozásukat
mindazoknak, akikről az a hír járta, hogy újra felfedezték az
egyszerű, „természetes” beszédet, sejtelmességeket és kódolt
értelmű áthallások nélküli, vallomásos értékrendet. (Az
igazság az, hogy a költészet egyre gyakrabban nyúl majd a
rejtvényszerű, parabolikus kommunikálás eszközéhez.) És
valóban, a nyelvi kifejezés síkján bekövetkezik a
szépetmondással és az objektívnek látszó dogmatizmussal való
szakítás, még ha a témaválasztásban tovább kísértenek is
olykor, részben mert meg kell fizetni az érvényesülés árát,
bár nem lehet rajtacsípni, hogy ne volna őszinte, és érződik,
hogy a pátosz visszafogott, már-már nem is létező. E
kijelentésekből kellene kiindulnunk, hogy észrevehessük, a lírai
vallomás milyen tétovázó, a diskurzus mennyire átíródik,
újraértelmeződik, a szavakra megújuló szemantikai félárnyék
vetül, a verssorok között beteges lehangoltság köde szállong.
Néha pedig nyilvánvalóan az avangardizmus szellemében történt
kísérlet a proletkulttól való elszakadásra, amelynek
legnyilvánvalóbb jele József Attila, Radnóti Miklós, Szabó
Lőrinc és a többiek újrafelfedezése, úgy, hogy az egész
nemzedék ezek védőpajzsa alá sorakozott.
Szilágyi
Domokosnál ez a stratégia a tekintélyes szerzők mind gyakoribb
parafrazálásában nyilvánul meg, előbb csak szövegi szinten,
nagyfokú függőséget eredményezve, amit aztán egy magasabb,
egzisztencialista szint vált fel, ahol a játék tragikus
színezetűvé válik. Nála a „játék, a játékosság” nem
kötődik a vidámsághoz, még akkor sem, ha amúgy minden csupa
tréfa. Valamennyi kritikusa hangsúlyozta Szilágyi hajlamát az
ötletes morfológiai, szemantikai, jelképszerű, kultikus
megoldások iránt a lírai építkezésben. Ezért aztán, e
megjegyzések fényében történt átértékelés nyomán az
újraolvasás más hangsúlyokat kap, a szavak más értelmet
nyernek, bizonyos szerkezeti megoldások azt a bölcs erőfeszítést
sugallják, amivel sikerül a kitörő üvöltés energiáját a
kimondás nyugalmához szelidíteni. Csiki László maga is próbált
magyarázatot találni erre a Tengerparti
lakodalom
című posztumusz kötet utószavában: „Nem is játszott soha
»felszabadultan«, sem tanulva, mint a gyermek. Talán leginkább
mégis bátorsága bizonyításáért játszott: hogy íme, meri –
és tudja – levegőbe perdíteni a súlyos, nagy dolgokat, magas
talapzatra helyezni a banalitást.” Amennyiben ezekben állnak a
sorssal való, a tragikus határain is túlmutató játék okai,
akkor minden tárgytalan, öncélú, tétnélküli. Ám jóval
többről van itt szó: már-már metafizikai félelemről hibáink,
gyengeségeink beismeréséről, ugyanakkor jókora erőfeszítésről
is, hogy ne hagyjuk magunkat legyűrni, ne hódoljunk be a
szenvedésnek, álljunk ellen a végsőkig. Szilágyi Domokos játékai
e feszültségeket ostromolják. És ehhez társul egy másfajta
játék, a veszélyes, a perfid, a lelkiismeret játéka,
csábításokkal és önváddal, bénító csődjével, vétkességével
és mentségeivel együtt az erkölcs síkján.
Amikor
felismeri a játék iránti hajlandóságát, lelkiismerete még
makulátlan. Az 1959-ből származó Nyár
című
vers talán az első, amely nyilvánvalóan jelzi elkötelezettségét
a játékos, a ludikus szemlélet iránt, s egyidőben két kaput is
nyit: az egyik a formálható, a szétszedhető és újrailleszthető
nyelvezet, amely a hatásos asszociációk, árnyalatok, hatásos
képek, váltakozó rímek élményét hozza: „Hajadon füzek,
búzabóbiták – / ...amott, az ég alatt / pisze szellő szalad, /
a felhő szétszakad, / s látszik egy kék falat / égbolt –
alatta sirül el a nyár, / s pacsirtaszóval frissen kiabál”; a
másik pedig, amely után a vidámságnak hirtelen vége szakad, bár
még elég távol áll attól, hogy elérje a csúcspontját, de
megérzi és retteg tőle, hogy mivé válhat a játék: „Én
játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan”.
Ez az egyetlen eset, amikor még figyelmeztet bennünket, több
alkalom nincs rá. Ettől kezdve részesei és társai vagyunk.
Megszólít bennünket. Meg kell fejtenünk játékszabályait,
logikáját, értelmét, kódját. Minél közelebb kerülünk a
bejárathoz, nő a tét, a feszültség, minden bonyolultabb,
fokozódik a beavatottság és mennyire súlyosbodik a következmény!
Mihelyt a kapu
megnyílik, a játék szakaszai a létezés részeivé válnak, a
játék beavatottjai leszünk, az őszinteség nemzedéke ébredésének
cinkosai, érthetővé válik, hogy a gyermeki, önzetlen, magáért
való játéknak hirtelen, egycsapásra befellegzett, s kezdetét
vette az önmagunkkal való bújócska, önmagunk játékos
fölemésztése. Ekként jutunk el Mozarthoz,
a gyermekhez, aki nem ismert másfajta játékosságot: „Ó,
vidámnak, mert fiatalnak / lenni s maradni, / szomorún is / és
megvénült-fiatalul! / kacagni, míg a kacagás / titokban zokogni
tanul! / játszani – s a játék titokban / holt-súlyossá
komolyodik”. Ott van aztán a többi játszótárs: József Attila,
Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Nagy László vagy
Babits Mihály, akikhez sokszor megtér majd, egy-egy strófát,
egy-egy képet kölcsönözve tőlük. Mintha értékes játékokat
cserélnének.
Maga Szilágyi
nevezi néven a játék tétjének okát és fokát 1975-ből
származó két versében (Játékok
I és
Játékok II).
Akárha egy végrendeletben, a „kéretlen költő” minden
mellébeszélés, kétértelműség nélkül beszél a játékról
mint befejezett cselekvésről, „Európát játszottam”, „tán
Európa voltam én magam, / föltámadásra várva, holtan”, az
életesdi játékról, amelyben látnod kell a „játékon-is-túlit”,
„szertefoszlott / – vagy eljövendő? – álmokat”, ahol „légy
élő, a jövőt sose félő, / akár az időt a halott.” Az időre
játékvezetői szerep hárul, a halhatatlanság nincs a
kezedügyében, hogy mindig újra lehessen kezdeni, mindent csak
egyszer lehet kockára tenni, végérvényesen. „Játsszuk, ami
nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni.
Esendő mimagunkat.” A játékot feladni, kiszállni belőle csak
egyszer lehetséges, visszavonhatatlanul.
Kezdetben
Faust sem volt tisztában a játék erkölcsi kockázatával.
Szilágyi jónak látja a Napfordulóban
feleleveníteni, újratárgyalni az egyezség „tételeit”, hogy
visszanyerhesse elvesztett sorsát, de kétségbeesett kísérlete
változatlanul kudarcba fullad. Az életrajz újabb adalékai
tükrében újraolvasva e versét, úgy érzem, mintha egy
hosszantartó jajkiáltást hallanék. Az „egyezség”, az
ígéretek és a kedvezmények, a derűs ámítások dacára a vég
egy és ugyanaz: maga a mélységes kiábrándulás. Korábban azt
gondoltam, micsoda pompás metafizikai feleszmélés ez, az
elpusztíthatatlan lény parabolája az utolsó pillanat küszöbén.
Most ennél sokkal többet érzek: a meghasonlás nem csupán
metafizikai jellegű, hanem a vétkesség megbélyegzése, a
lelkiismeret tisztulási kísérlete. Föltettem magamban hát a
kérdést: a leleplezések mennyiben hatnak majd ki költészete
befogadására? Számomra a mű olyan mélységeket tár fel, amelyek
eddig föl se tűntek, el se tudtam képzelni az azt életrehívó
szenvedések mértékét. „Tisztelt Ügyészség, ő nem volt
hibás! / saját teste pártolt át a külvilághoz” írja a
Följelentésben.
Amennyiben volt „átpártolás”, akkor iszonyú volt az ára, az
erkölcsi kamat annyira elviselhetetlen, hogy a Circumdederuntban
akár le is teszi a fegyvert a győztes előtt: „Körülvettenek
engem az élet ördögei, árnyai”, a kapu becsukódott, és nincs
az az erő, ami feloldozzon, csupán a meghasonlás gondolata
vergődik előttünk, mint egy fehér zászló, jelezve a
kikerülhetetlent, hiszen „halál elől ne meneküljön, azki
meghaló”.
Szilágyi Domokos merész építész
volt, aki dacolt a fizikai ellenállás törvényeivel, akkora
tereket tervezett, amelyeket csak a gondolat ereje képes megtartani.
Maga körül felépítette a piramist. Befalazta magát ebbe a
tekintélyes építménybe. Szilágyit, az embert magába zárta az
épület szerkezete. Mintha sose is létezett volna. Vagy mintha a mű
lett volna az, aki őt életre hívta.
2008 májusában
(Fordította Cseke Gábor)
Kocsis Francisko
tolmácsolásaiból
Ady Endre: Cu
Leda la bal
(Lédával a bálban)
Abur tânăr, fierbinte, şi
parfum
Pluteşte, se-nalţă, muzica
urlă;
Flăcăi şi fete cu coroane de
roze
Cu groază privesc perechea ce
intră.
„Cine-s?” Intrăm în
liniştea tristă.
Ascundem sub văluri a morţii
paloare
Şi-n vesela sală risipim în
tăcere
Rozele veştedelor noastre
coroane.
Muzica se curmă şi-n sala de
bal
Şuieră vântul, lumina se
stinge.
Când începem dansul, fiece
pereche
Se-ndepărte'ază, tremură şi
plânge.
Sikolt a zene, tornyosul,
omlik
Parfümös, boldog, forró,
ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak,
leányok
Rettenve néznek egy fekete
párra.
»Kik ezek?« S mi bús
csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét
fátyollal óvjuk
S hervadt, régi
rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán
szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak
a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva,
dideregve
Rebbennek szét a boldog
mátka-párok.
Dsida Jenő: Elysium
O, prietenă – gustă cu mine
dulceaţa acestui palid anotimp,
pierdete-n timpul ce se-mplineşte
domol şi tăcut.
Tăcerea somnoroşilor miei este
aceasta
şi sărbătoare în oraşul
perenităţii.
Fără glas e suspinul, doar
florile se-apleacă mai mult;
în inimă, pacea firelor de
iarbă de anul trecut.
Se simte mireasma mărilor ce
scad, scad evaporându-se,
edenu-i desăvârşit ca o sferă,
nu i se poate adăuga nimic.
În cădere, castanele se opresc
în aer.
Iar îngerii umblă pe vârfuri.
Ó barátnőm, – ízleld
velem e halvány évszak édességét,
révedj az időbe, mely
zajtalanul és puhán teljesedik.
Álmos bárányok hallgatása
ez,
ünnep ez a múlandóság
városában.
Ha sóhajtsz, hangja nincs,
csak lejjebb hajlik minden virág,
szívünkben tavalyi fűszálak
békessége.
Tengerek szaga érzik, melyek
páránként apadnak, apadnak,
az éden teljes, mint a gömb,
nem lehet hozzáadni.
A hulló gesztenyék megállnak
a levegőben.
Lábujjhegyen járnak az
angyalok.
József Attila:
Cu inima curată
(Tiszta szívvel)
(Tiszta szívvel)
Nu
am tată, mamă n-am,
nici dumnezeu şi nici neam,
nici leagăn, nici giulgi nu am,
nici sărut, nici dragă n-am.
nici dumnezeu şi nici neam,
nici leagăn, nici giulgi nu am,
nici sărut, nici dragă n-am.
De
trei zile n-am mâncat,
nu-s flămând, nici săturat.
Anii-mi douăzeci - putere,
i-o vând orişicui mi-o cere.
nu-s flămând, nici săturat.
Anii-mi douăzeci - putere,
i-o vând orişicui mi-o cere.
Şi
de nimeni nu o vrea,
poate dracul s-o-ndura.
Tâlhar cu sufletul curat,
şi om ucid de-s obligat.
poate dracul s-o-ndura.
Tâlhar cu sufletul curat,
şi om ucid de-s obligat.
M-or
prinde, m-or spânzura,
în drag pământ m-or îngropa,
din inima-mi minunată
va creşte iarbă-nveninată.
în drag pământ m-or îngropa,
din inima-mi minunată
va creşte iarbă-nveninată.
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja
nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha
nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak
és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Születésnapi
kérdezz–felelek:
6x3 Kocsis Franciskóval
Kedves Francisko, a rendkívüli
alkalomra való tekintettel, hat kérdést teszünk föl Neked,
amelyek mindegyikére 3-3 választ kérünk. Rendben? (Nem
tiltakozott. Tehát egyetértett.)
1. Szerinted melyik a román
nyelv három legszebb szava?
Lehetetlen helyzetbe hozol,
hogyan is diszkriminálhatnék egy egész szótárt... Hogy lásd,
milyen furcsán válaszol egy elcsábult elme, agyam rebellis
féltekéje máris kész a válasszal: pâine,
părinţi, prietenie,
de a másodpercnek ugyanazon töredékében újabbal próbálkozik:
dor, dragoste, Dumnezeu
(figyeld csak meg, hogy mindkét esetben elemi szervező erő
működött, a hangzás), de továbbra is elégedetlen magával, mert
több tucatnyi hasonló válasza lehetne, ezért aztán nem is tartom
őket jellemzőeknek, fogadjuk el, hogy ebben a pillanatban, a
neuronok ki tudja mely szeszélye folytán, a fentiek bukkantak
elsőnek elő...
2. A kérdés ugyanaz, mint
előbb, ezúttal a magyar nyelv viszonylatában.
Fent mondottak ezúttal is
tökéletesen érvényesek, s a közismert jókívánság jutott
eszembe: bor, búza,
békesség (s lám,
itt is betartom a szervezőelvet).
3. Nevezz meg három jelenkori
román költőt, akik a román költészet jellegzetes képviselői?
Ez esetben a három név annyit
jelentene, mint egy sem. Lehetne valamivel hosszabb névsorral
szolgálnom? Virgil
Mazilescu, Cezar Baltag, Mihai Ursachi, Nichita Stănescu, Mircea
Ivănescu, Marius Robescu, Ana Blandiana, Aurel Pantea, Mariana
Marin, Marta Petreu, Ion Mureşan, Dan Damaschin, Nicolae Coande,
Emilian Galaicu-Păun, Radu Vancu,
akárcsak barátaim, Teodor
Borz és Ion
Dumbravă, akik csöppet
sem maradnak el a többiektől, lefeljebb kevésbé ismertek.
4. A magyar költészetből
készült mely három fordításodat tartod a legsikerültebbnek?
József Attila: Cu
inima curată (Tiszta
szívvel), Ady Endre: Cu
Leda la bal (Lédával
a bálban), Dsida Jenő: Elysium,
de szorongva írom le a választ, mert még sok szövegfordítást
tartok igen sikerültnek.
5. Mi lenne a három
kívánságod a következő tíz esztendőre?
Lássam az unokáimat jó
körülmények között és jó egészségben felnőni, megírhassam
azt az egy szál regényt, amiről harminc éve álmodom, és írjak
még vagy száz verset (s közülük kettő remekmű is legyen, ha
nem vagyok túl igényes).
6. Sorolj fel három könyvet,
amelyek döntő módon hatottak gondolkodásodra és alkotó
munkádra.
Az Odüsszeia, a Biblia, a Tao Te
King.
NOTA REDACȚIEI ASYMETRIA.
Am publicat mai sus un grupaj realizat de prietenul nostru, poetul și traducătorul Cseke Gabor, în onoarea poetului, traducătorului și redactorului revistei Vatra, Kocsis Francisko.
Trebuie scris aici că de mai multă vreme Kocsis Francisko nu mai este un poet tânăr, așa cum l-am cunoscut eu, pe când eram redactor la Vatra. Este în schimb un tânăr pensionar. Mâine 18 ianuarie 2015 împlinește 60 de ani. Grupajul acesta îi este dedicat cu acest prilej.
Omagiul ce-i aduce aici Cseke se adresează fără îndoială în primul rând artistului și doar în mod secund maghiaro-românului bilingv și biculturalului Francisko. Deși tocmai această trăsătură, aș zice, de caracter, de om dedicat comunicării interculturale, merită toate comentariile pozitive și elogiile noastre.
Trebuie scris clar : fără Kocsis Francisko, multă vreme secretar de redacție al revistei românești Vatra, până la recenta pensionare, publicația la a cărei naștere am moșit între 1969 și 1971, avea toate șansele să piară. Nu din lipsă de colaboratori, nici din lipsa calității acestora, ci fiindcă, în condițiile reducerii bugetului și angajării tot mai acaparatoare în viața universitară târgu-mureșeană sau brașoveană a majorității realizatorilor periodicului românesc din Târgu Mureș, Vatra ar fi ajuns să tot întîrzie, ieșind încet dar sigur din circuitul cultural.
Contribuția secretarului de redacție a fost vitală, a asigurat în condiții materiale deosebit de grele organizarea instituțională și periodicitatea relativ stabilă a publicației, difuzarea acesteia într-o lume în care sistemele tradiționale de organizare și răspândire a presei culturale au fost perturbate, dislocate sau neglijate.
Că nu exagerez importanța acestui aspect organizatoric, o probează faptul că după pensionare, Kocsis Francisko a fost reangajat, de data asta în calitate de corector, în redacția Vatra, pentru a face probabil aceiași muncă ca mai înainte.
Faptul că în România Restaurației capitalismului acultural, o excelentă revistă de cultură în limba română, care apare la Târgu Mureș, pentru toată țara și chiar pentru străinătate, își datorează stabilitatea, ba poate chiar supraviețuirea, alături de calitatea certă a colaborărilor, efortului și dăruirii dezinteresate a unui scriitor de limbă română cu nume maghiar și cultură bilingvă, va trebui consemnat pentru viitorime.
Prin Kocsis Francisko, Vatra a inaugurat singura rubrică de revista revistelor culturale maghiare, în limba română, sub titlul simpatic Ce scriu ungurii. Prin traducerile lui Kocsis Francisko, din care a ieșit o memorabilă antologie, s-a continuat sistematic efortul de menținere a contactului dintre comunitățile culturale ale Ardealului, în linia spirituală inaugurată de către vechea redacție, a fondatorilor.
La cei 60 de ani împliniți, Îi urez prietenului mai tânăr, colegului, poetului și traducătorului Kocsis Francisko, o viață lungă, să-și poată vedea mari nepoții, ca să le transmită spiritul acțiunii sale de-o viață, în numele păcii, colabărării, tenacității și prieteniei.
Dan Culcer
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu