marți, 1 mai 2018

Szentgyörgyi N. József. Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője

Reproduc mai jos un text interesant mai ales pentru concluzia lui, în care autorul pledează pentru dialog (vita) ceea ce înseamnă desigur și polemică, în interesul construirii unor ipoteze realiste pentru obținerea unor autonomii mult râvnite. Asta ar fi și poziția mea. Ceea ce nu am aflat încă, din miile de texte pe această temă, polemice până la violență și invectivă, de o parte și de alta a baricadei, este chiar nucleul disputei : de ce se tem românii de autonomia cerută de «secui» a unor județe din centrul României, unde aceștia sunt locuitori majoritari (dincolo de argumentele constituționale ale comisiilor parlamentare ale României) și de ce vor «secuii» autonomie, dincolo de panica tradițională a pericolului absorbției, a deznaționalizării, dincolo de «drepturile istorice» medievale, care ar fi referentul — vechea autonomie, dincolo de interesele unei minorități în minoritate (adică oamenii de afaceri locali sau unguri care doresc să lichideze orice concurență străină pe temei etnic. Altfel spus, de ce nu se formulează clar proiectul de societate care ar trebui să se aplice și consolideze pe acest teritoriu și care nu poate fi pus pe picioare decât cu condiția realizării «autonomie»? Fiindcă sunt unul din puținii români care cunosc subiectul de la sursă, afirm că autonomia este un erzatz pentru un proiect geopolitic /doar în subsidiar social/ de reconstituirea a Ungariei Mari, proiect care, la majoritatea maghiarilor din România constituie nucleul ireductibil al identității lor. Există desigur soluții fără caracter geopolitic (adică neimplicând reforme teritoriale) și acestea ar putea fi discutate. Dar atâta vreme cât oameni politici din administrația maghiară a județelor implicate continuă provocările simbolice (arborează steaguri secuiești sau ungare), pun pietre de hotar la marginea acestor județe, invită iredentiști notorii din Ungaria la serbările lor identitare tradiționale, mințile lucide ale maghiarilor ar trebui să admită că orice discuție este imposibilă, fiindcă se atacă simboluri și valori constituționale ale românilor. Cum pot spera unii iresponsabili oameni politici maghiari din UDMR sau din Partidul Civic Maghiar (Magyar Polgári Párt) că se va modifica Constituția României pentru a le facilita acțiunea dizolvantă de statalitate? Dacă nu sunt pur și simplu iresponsabili s-ar putea crede că sunt mai puțin inteligenți decât vor să pară. Dan Culcer

Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője



Az alábbi eszmefuttatás, mely korunk égető kérdéséhez szól hozzá - bevallottan kiváltója a Periszkópon ismertetett Sabin Ghermanhoz köthető interjú a mai Románia megalakulásának centenáriumáról -, amiről manapság mindenkinek van véleménye, épkézláb elképzelése annál kevésbé. A címhez illesztett felszólítás (Vitázz - ne anyázz!) egyúttal a Periszkóp szándékainak komolyságát is jelzi... Várjuk a véleményeket! Kontaktcímeink a Kapcsolat menűpont alatt...
**************************************
Eléggé beszűkült csőlátással nekünk az autonómiáról mindig csak Erdély (esetleg a színmagyarnak vélt Vajdaság, nagy ritkán a nemzeti emlékezetben ugyanígy kezelt Kárpátalja meg a Felvidék - és szinte sosem Burgenland) jut eszünkbe, és bezzeg-példának mindig Dél-Tirol ugrik be az ’anyaországi’ védhatalmi státusszal, esetleg a katalánok (meg a baszkok), a vájtabb agyúaknál talán még a lenini-sztálini Birobidzsán is előbújhat...
Alábbi kis eszmefuttatásom egyáltalán nem a ’tévelygők útmutatójának’ készült: magam is tévelygek. És az ilyen ne akarja megmondani a tutit (nem is szándékozom), kívülről (a határon innenről) ez nem is illenék nagyon, bár csöppet sem érzem magam kibicnek. Csak gondolataimat mondom el, esetleges vitát – inkább együtt gondolkozást - provokálandó. S egyáltalán nem kívánok ’kommentekkel’ vitatkozni (nem is fogok!) – mások őszinte véleményét szeretném végre látni, iránymutatásnak tévelygésemhez. (Legalább annyira őszintét, amilyennek Sabin Ghermané tűnik.)
A jelenlegi helyzetet (meg a történelmet, netán a politikai földrajzot) kevésbé vagy nem nagyon pontosan ismerők úgy vélik: egyszerű döntés (egyoldalú elhatározás) kérdése csupán a függetlenedés, az önállósulás. Meg hogy saját bélyeg nyomtatása a leglényegesebb (ld. a Lajta-bánság bélyegeket, nekem is volt). Hajlamosak voltunk/vagyunk azt hinni, hogy a (néhol még működő) demokráciák egyértelmű hozsannával fogadják az autonómia-törekvéseket, természetes emberi jogként kezelve azokat.
Nagy Britanniáról – mostanság – főként a brexit jut mindenki eszébe, nem pedig Skócia vagy Wales (neadjisten: Észak-Írország) autonómiája. Spanyolországról már bekattan a katalán autonómia (a baszk egyre kevésbé). Az oroszországi kiválási és függetlenségi próbálkozások már kívül esnek a magyar látóhatáron, nem beszélve az ázsiai, amerikai (földrészi) és afrikai hasonló törekvésekről. De mindenki elsősorban a maga autonómiájáról gondolkodik (és álmodik). Ennek tükrén át nézi (s látja, homályosan) a többiek törekvéseit, véli érteni nem csak az olasz (és nyomán a magyar) irredentát, hanem – mondjuk – a bolíviait is (’Bolíviának történelmi joga van a tengeri kijárathoz’ – olvasható a majdnem 4000 méterre az óceán szintje fölötti Titicaca tó bolíviai partján; a kijáratot egy bolíviai Trianon során nyúlták le az erősebb – ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélő - szomszédok).
Hótt (tajt) katalán barátom egyszer kifejtette nekem Barcelonában, aranysáfrány színű paella falatozgatása mellett, hogy az önálló államiság normális katalánok agyában nemigen fordul meg: a jelenlegi jólét főként relatív: a többi spanyol országrészhez-nagytartományhoz (autonóm nemzeti közösség) viszonyítva, és azokkal együtt működik csupán. Ha önálló államot kellene fönntartani, az államigazgatásra, a védelmi (’védhatalmi’) költségekre és egyéb függetlenséggel összefüggő kiadásra olyan sok elmenne, hogy azonnal olyan hatalmasat zuhanna az életszínvonal, hogy hatalmasabb tömegek követelnék az utcán a visszatérést a hispán nemzetállamba, mint ahányan az elszakadásért tüntettek... Figyelembe veendő az is, hogy a szűkebben vett Katalónia lakosságának jó fele inkább spanyol, semmint katalán identitású) még ha érti-beszéli is a kicsit eltérő katalán nyelvet). Moldovában is tapasztaltam, hogy a lakosság jelentős része ’szovjet’ (’moldáv’) identitású, pontosabban: nem-románnak (Pruton túli moldovánnak) tartják magukat, és nem csak a Dnyeszteren túl meg Gagauzföldön... Még Jugoszláviában is voltak (sőt: vannak) ’jugoszláv’ identitásúak, a pici Montenegróban és az albánosított Koszovóban is... És – mint másutt is, sokhelyütt – az ott letelepedett nem-katalánok (kasztíliaiak, andalúzok, galíciaiak avagy baszkok) magukénak érzik Katalóniát, sokszor jobban, mint egykori szülőföldjüket (’anyaországukat’).
Paellakedvelő barátom szerint a legmegfelelőbb a katalánok számára is a Spanyol Királyságon (a ’birodalmon’) belüli minél nagyobb fokú önállóság, az igazi regionalizmus fönntartása lenne – semmiképpen sem a ’hispán brexitelés’. Katalán (piros sávos) zászló – sí – kasztíliai szupremácia – no. A paella íze meg a szép Pireneusok látványa – kevés. És: a spanyol nyelv – világnyelv; sokkal több minden (szinte minden...) olvasható spanyolul, mint katalánul. És: spanyolul mindenki ért Katalóniában... (Ahogyan a Moldovai Köztársaságban is – és a teljes posztszovjet térségben - mindenki ért oroszul, a volt Jugoszláviában – szerbhorvátul, és – mondjuk – Olaszországban is mindenki érti/beszéli valamelyest az ’államnyelvi’ /dantei/ olaszt, még a szicíliaiak is).
Az autonómia elsősorban spirituális töltettel forog közszájon (nyelv, hagyományok, történelem, remények és vágyak, stb.), a gazdasági vonatkozások hátrébb szorulnak (GDP-különbségek, adó-befizetés a közösbe, a ’közös költségek’ /közigazgatás, erőszakszervezetek fenntartása, önálló pénz- meg pl. külügyek, stb./, a belső és külső piacok fenntartása, stb. ) Az újságolvasók többségét is inkább a kétnyelvű (+rovásírásos) helységnévtáblák és a nemzeti énekké kikiáltott himnuszok ügye foglalkoztatja, nem a ’piszkos anyagiak’. A csak politikai lózungokra hallgatók pedig szívesen mantrázzák az olasz(-osztrák) Süd-Tirol, a finn(-svéd) Åland-szigetek EU-szabványú autonómiáját – anélkül, hogy annak részleteivel és hátterével tisztában lennének. A magas hegyek közé zárt Svájcról is csak az órák, a sajtok és a kantonok idilli együtt /egymás mellett/ élése jut mindenki eszébe.
A nagyobb összefüggéseket is figyelők számára az alapkérdés az, hogy létezik-e – pontosabban: létezhet-e – jól működő autonómia. Az én (kissé unortodox...),meglátásom szerint nem létezik jelenleg ilyen autonómia, de nincs kizárva, hogy egyszer (valamikor) majd létezni fog. Olasz szemszögből (Rómából nézvést) Trentino-Alto Adige ugyan tökéletes autonómia, de az osztrák ’fundamentalisták’ szerint egyáltalán nem az: Süd-Tirol a mindig osztrák Nagy-Tirol része... Åland sem Finnországnak, sem Svédországnak nem olyan fontos, hogy arra sok szót vesztegessenek. Erdély autonómiáját nem csak a nemzetállami (többségi) románok, hanem a Nagy-Magyarország nagynemzeti bűvöletéből ki sosem lépett magyarok sem tudják - Románián belül - elképzelni. Burgenland autonómiájára pedig még a legvadabb bélyeggyűjtők sem gondolnak. (Ahogyan már Königsbergére sem: ’Kalinyingrád, Celebesz – orosz volt és orosz lesz!’)
Az EU - melytől oly sokat reméltek az ’autonomisták’, nemzetállami szinten szerveződött, és nem is kíván ezen túllépni (a ’brexit’ sem a nemzetfölöttiség jegyében zajlott/zajlik le). Ezért támogatják inkább a ’tagállam’ hispán nemzetállamot, és idegenkednek a kiválni kívánó országrésztől. (Pedig Koszovót teljes mellszélességgel támogatták, még Montenegrót is...) A status quo hagyománya is a (meglévő) nemzetállamoknak kedvez. Az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező szovjet hadseregnek szánt mondóka (’ne félj, Szergej, semmi sem tart örökké: százötven év sem tett minket törökké...’) ma is közismert és népszerű, az már kevéssé ismert és szavalt tény, hogy Quebec/Québec is jó százötven éve a Kanadai konföderáció része (és ha britté nem is, de teljesen kanadaivá lett – persze igen széleskörű autonómiával). Az irokézek fiai meg a mohikánok utódai, valamint az afroamerikaiak - mind jenkik már... És egészen mást gondolnak autonómiának, mint mondjuk a székelyek. S valószínűleg se himnuszuk, se zászlójuk nincsen. Csak – figyelembe nemigen vett – emberi, kollektív és egyéni jogaik...
A többnemzetiségű államalakulatok legeslegújabb kori szétesése korunk történelmi szükségszerűségének tűnt, holott igazából nem volt az. A létrejött új állami formációk túlélési problémái megkérdőjelezik a(z ’exit’-es) döntés helyességét illetve időszerűségét. S bármit is gondolunk (vallunk), az nemzetállami országhatárok államhatárokká lettek. A ’természetes’ (és/vagy történelmi) határokra hivatkozás ugyanúgy nem jogalap, mint mondjuk egykoron a szociáldarwinista-nemzetiszocialista ‘Lebensraum’-elmélet volt. Az etnikai vagy vallási különbözőségekre hivatkozás sem nyerő Wilson elnök sikertelensége (ld. Trianon) vagy Gandhi csődje (ld. India-Pakisztán) és a délszláv háborúk (ld. pl. Szerbia-Bosznia) óta. Mindenféle revíziós elképzelés az érintett szomszédok (és a ‘nemzetközi közösségek’) heves – és jogos (?) - ellenállását váltja ki, már embrionális formában is. A határok egyre inkább (drót-)kerítéseket és falakat jelentenek, semmint hidakat. A nemzetek csak elvben nyúl(hat)nak a határokon túl. A regionalizmus (különösen az etnoregionalizmus) csöppet sem lett népszerűbb eszme az elmúlt ötven-száz évben. Ahogyan a nemzetek (népek, emberek) közötti tolerancia sem. A ‘proletár nemzetköziség’ a letűnt kommunizmus délibábja volt, a ‘migráncsok’ befogadása meg a mostani ‘púderes seggű’ értelmiségé; a ‘minden ember egyenlő’ elv már régen keresztény-liberális álomképpé süllyedt.
Az autonómia délibábját erősítő szépítő (ám hamis) történelmi tudat (Erdély: magyar, a Vajdaság: magyar, a Kárpátalja: magyar, a Felvidék: magyar – ‘Bali, Jáva, Celebesz – magyar volt és magyar lesz!’ – népi /?/ rigmus 1956-ból) tovább homályosítja. Reális, valóban kivitelezhető (factible, feasible) autonómiáról egyre kevesebben gondolkodnak komolyan: a politológusokat is elragadják az álmok és rögeszmék. Melyekkel a másik (többedik) fél azonnal szembe állítja a maga álmait és rögeszméit. A pozitív és negatív töltetek pedig szinte azonnal kioltják egymást, így közös gondolkozásra szinte nem is nyílik lehetőség (tér).
Szóval: én is ‘torkig vagyok a turulos „mindentvisszázással”, a rovásírásos anti-finnugor hülyítéssel,, a velük összetapadó migráncskodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Magyarország, ami a hazám’. Sem politikusaim, sem ’értelmiségi’ társaim (az ’anyaország’ kormánya és ’elitje’), sem a ’határokon átnyúló nemzet’határon túli hangadói nem beszélnek (csak mellébeszélnek) az autonómiák megvalósíthatásáról, arról: mit kellene – és lehetne – ez irányban tennünk. Hogy miképpen lehetne ezt ütemezni, nemzetek közötti (és nemzetközi) egyetértéssel. Pedig elkelne az útbaigazítás: az autonómiák útja (és útvesztője, emlékezeti labirintusa) igencsak rögös és kanyargós. Csak az őszinte, a realitásokat előtérbe helyező és kompromisszumokra kész hozzáállás tudna segíteni. A rögeszmékről és délibáboktól mentes, kölcsönös érdeklődésre (és érdekekre), valamint a nemzetközi tapasztalatokra épülő komoly eszmecsere. Amelyben a másik fél is figyelmesen meghallgattatik (audita erit et altera pars), s nem ellenségként kezeltetik. Hanem vitapartnerként.
Bár tudom (tudjuk), hogy vitázni sokkal de sokkal nehezebb, mint ’anyázni’.

Szentgyörgyi N. József

Niciun comentariu: