1998. november 12-december 5.
Gondolatok és emlékek egy emlékirat elé
A múlt sok szempontú szemlélete és a történész sokféle lehetséges világnézete ellenére a történelem tudomány. Még akkor is az, ha a rendszere és módszere is világnézetileg, filozófiailag meghatározott. Tudományos voltát elsősorban azért kell hangsúlyoznunk, mert sokan, nagyon sokan vannak, akik a történeti igazság megragadhatóságát vagy lehetséges voltát megkérdőjelezik, vagy egyszerűen a történeti igazságokat is a transzcendentális hitvilágba utalják. Csakhogy aligha tagadható tény, hogy saját népünk történeti múltjának ismerete anyanyelvünk megőrzése és művelése mellett önazonosságtudatunk alapja.
Ez késztet nem kevés szakmabéli történészt is arra, hogy népe vagy nemzete vélt érdekének szolgálatában megkozmetikálja a történeti múltat, vagy politikai törekvéseinek indoklására használja fel azt. Pedig nincs nagyobb veszedelem egy náció számára az önszemléleti görbetükörnél! Különösen Kelet-Európában válhat véresen veszedelmes játékká. Jó volna, ha nyugodt lelkiismerettel kijelenthetnénk, hogy mi magyarok történelmi múltunk szemlélete szempontjából inkább vagyunk európaiak, mint kelet-európaiak. De még arra is hellyel-közzel vagyunk képesek, hogy legalább XX. századi sorsfordulóinkat előítéletek és másokra való mutogatások nélkül értékeljük, és belőlük a magunk jövője számára az építő következtetéseket levonjuk. Ha volna egy összehasonlító történelemszemlélet, akkor minden bizonnyal annak az volna az alapvető és végső következtetése, hogy minél sivárabb a jelene és minél kilátástalanabb a jövője egy nációnak, annál ragyogóbb múlttal dicsekszik, annál frázisosabban üli meg nemzeti ünnepeit, annál inkább igyekszik azokat az egész közösségnek szóló mondanivalójából kiragadni, és alantasan aktuális csoportérdekeknek alárendelni. Velünk, emlékező magyarokkal még az a történelmi tréfa is megesett, hogy mindig ugyanazokban az esztendőkben kellene megülnünk az 1848-49-es események kerek számú évfordulóit, amikor az 1918-19-es két forradalomét és a reá következő ellenforradalomét. És sem március 15-én, sem október 6-án, sem július 31-én, a segesvári csata napján nem hangozhat el olyan szomorúan szép vagy lelkesítően lángoló szónoklat, amely a gondolkodó magyar emberrel feledtetni tudná a mai sorsunkat közvetlenül meghatározó másik évfordulót, azt, amelyről "jó magyarok" körében csak a mélységes megvetés hangján illik szólani. Mert ehhez az időszakhoz még ma sem tudunk higgadt tárgyilagossággal közelíteni, mert a felkavart indulatok mind a mai napig nemhogy elültek volna, de a legrosszabb történt velük: bevonultak a napi politika agitációs érvrendszerébe. Fájdalmas, hogy valami hasonló degeneratív vonalon mozognak 1956-os emlékezéseink is. Sőt még kiélezettebben, mint az 1848-asok! Nyilván, kokárdákkal, nemzeti lobogókkal és szép szónoklatokkal nem emlékezhetünk "az őszirózsás" polgári forradalmunkra, amelyet előbb balról, aztán jobbról - némi nemzetközi illúziókkal, majd intervenciókkal - mi magunk tiportunk el földreformostól, általános szavazati jogostól, sajtószabadságostól és mindattól, ami európai nemzetté tehetett volna bennünket. De - Ady szavaival élve - éppen ez "a betyáros önmagunkból" következő, önemésztő tettünk kellene hogy ma önmagunkba fordulásra késztessen bennünket.
Természetesen egy napilap nem vállalkozhat arra, amire szűkebb hazánkban, Erdélyben még nem akadt az eseményeket összefoglaló történetíró. De talán a korszerű szemlélethez, a tárgyszerű emlékezéshez közelebb visz, ha a kor szereplői közül egyik-másikat megszólaltatjuk. A Romániai Magyar Szó, amint a monarchia katonai összeomlásának szintézisét egy 1935-ben megjelent hadtörténész tollából közölte, úgy most a román csapatok bevonulását és a körülötte lezajló eseményeket egy 1929-ben a Korunk 1., 2. és 3. számában publikált, de azóta elfelejtett emlékirat közlésével törekszik a mai olvasó előtt feleleveníteni.
Az 1918. évi katonai összeomlás után az egész Osztrák-Magyar Monarchiában megdöltek a központi kormányzó szervek. A rend megőrzése a hirtelenjében megalakult nemzeti tanácsokra hárult. A személy- és vagyonbiztonságot úgyszólván minden karhatalom nélkül, belátásos alapon kellett megszervezni. A történelmi Magyarország és az egész monarchia szétesésének árnyékát előrevetítette, hogy a vegyes nemzetiségű területeken a "nemzeti tanácsok" nemzetiségenként szerveződtek. Minden településen annyi nemzetiségi tanács alakult, ahány nemzetiség élt a helységben.
A Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács elnökéül Apáthy Istvánt, a magyar egyetem nemzetközi hírü biológiaprofesszorát választották. A tanács legaktívabb, végig döntő szerepet vivő tagja emlékírónk, Kertész Jenő, kolozsvári magyar zsidó ügyvéd volt mindaddig, amíg a román csapatok le nem tartóztatták, és a nemzeti tanácsokat fel nem oszlatták. A Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanácsban vállalt szerepére Kertész kiválóan alkalmas volt, mert nemcsak hogy jól beszélt románul, de 1916 végén és '17 elején ő védte a magyar bíróságok előtt azokat a román vádlottakat, akik az 1916. évi román betörés alkalmával együttműködtek a megszálló erőkkel. Ezeket hazaárulással vádolták, és ilyen címen el is ítélték. Amint 1918-ban kitört "az őszirózsás forradalom", Kolozsvár akkor még túlnyomó többségű magyar tömegeinek első dolga volt, hogy a város katonai letartóztatási intézetéből az ott raboskodó román elítélteket is kiszabadítsa. Kertésznek ebben is meghatározó szerepe volt.
A következő napokban és hetekben az események mentén bebizonyosodott, hogy a Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács nemcsak Erdély egyik ilyen testülete, hanem - akárcsak ma kellene lennie! - az erdélyi magyarság politikai központja, amelyhez a többi tanácsok tájékoztatás végett, sőt irányításért is a zűrzavaros hónapok alatt folyamatosan fordultak. Igaz, itt volt az Erdélyi Katonai Körzet parancsnoksága is. Sőt a romantikus, nosztalgikus felhangokkal annyiszor elemlegetett Székely Hadosztály vagy Székely Dandár is itt alakult meg Kolozsváron. Parancsnoka, Kratochwille Károly vezérőrnagy vagy dandártábornok az Erdélyi Katonai körzet utolsó parancsnoka is volt.
Tíz évvel az események után, mikor Kertész Jenő visszaemlékezéseit publikálta, a név szerint említett szereplők - magyarok, románok és más nációbeliek - nemcsak hogy életben voltak, de a közéletben jelentős szerepet is vittek. Valótlant róluk vagy az eseményekről Kertész le nem írhatott volna. Legfennebb az érzékenységekre és a cenzúrára kellett tekintettel lennie. Például nem írhatta meg, hogy a román Királyság és a Központi Hatalmak között 1918 tavaszán létrejött bufteái béke utáni román hadsereg a magyar és főleg a német hadsereghez szokott szemnek nem mutatott valami daliásan, különösen, hogy a legénység soraiban a bocskorviselés általános volt, akárcsak a szintén megvert bolgár és a győztes szerb hadseregnél; bár ez utóbbit francia és angol szövetségeseik, a háború vége felé már jobban ellátták lábbelivel. Mindent egybevetve azonban nehezen volt érthető, hogy a reá mért vereség ellenére jelentős erőt képviselő román csapatok miért lopakodtak olyan óvatosan előre a teljesen védelem nélkül maradt Erdélyben. Nem gyávaság volt, mint sokan gondolták, hanem a visszavonuló németekkel kötött egyezség. De gyávaságnak látszott! Persze az egyezségről Kertész mit sem tudhatott, mint hogy meg sem említi Maniu olasz frontról rendezetten hazavonuló két hadosztálynyi seregét. Belőlük csak az a húszezer érkezett meg Erdély földjére, akik Magyarországon keresztül vonatoztak. Mert a Szerbián keresztül vonuló nagyobb részt, minthogy harmincezer embert a szerbek úgy leszerelték, hogy még a tiszteknek sem hagyták meg az oldalfegyverét! Ugyanis a Bánságot Temesvárral együtt a szerbek maguknak szerették volna megkaparintani, de a franciák nem adták. Inkább a "baranyai háromszöget" a Dráva-Duna közt, kis híján Péccsel együtt adták oda a magyaroktól. Ami pedig a szerző szerint fegyelmezetten visszavonuló németeket illeti, Kertész nem tudhatta, amit mi ma már tudunk, tudniillik azt, hogy a román csapatok rajtaütésétől nem volt mit tartaniuk, mert a német kormány ígéretet tett, hogy a békés elvonulás ellenében ő is támogatni fogja a román területi igényeket, pontosabban a szász vezetők felé közvetíteni fog. De benne voltak azok anélkül is. Más kérdés, hogy a Párizs környéki béketárgyalásokon nem voltak kíváncsiak sem a németek, sem a szászok véleményére!
Végül talán az sem árt, ha az emlékíró keserveire is vetünk egy futó pillantást: Ő, aki a háború kellős közepén, de a jogállamiság feltételei között védelmezett román vádlottakat hazaárulási perben, már 1919-ben egy román hadbírósági kirakatper áldozatául esik, és ügyét ugyanabban a bírósági teremben tárgyalják, ahol valamikor ő tartott védőbeszédeket a román vádlottak érdekében. Az ő román ügyvédje azonban gyáván vagy aljasul alájátszott az ügyésznek! El is ítélik mint magyar irredentát, de erről részleteket az említett cenzúra miatt a visszaemlékezéseiben nem írhat. Mikor aztán kiszabadult, Magyarországon már meghozták azt a zsidókat sújtó törvényt, amely az egyetemeken a zsidó fiatalok részére csökkentett létszámot ír elő (numerus clausus). Az indok a zsidók kimagaslóan magas részvétele a két forradalomban. Hát az ellenforradalomban vagy a konzervatív államvezetésben? Csak néhány példa: Magyarország utolsó honvédelmi minisztere, báró Hazay Samu apáról, anyáról zsidó; Horthy Miklós szegedi tiszti csoportosulásának egyharmada (69 tiszt) zsidó; míg Móricz Zsigmond lelkes híve az "őszirózsás forradalomnak", a zsidó Szép Ernő, Kóbor Tamás, Heltai Jenő és mindenekelőtt Karinthy Frigyes minden közösséget megtagad a forradalommal.
Persze ezek a zsidók - a barikád mindkét oldalán - magyarnak tudták magukat. Sok közülök már vallása szerint is valamelyik keresztény egyház tagja volt, vagy éppen vallástalanul élt. Mert a zsidó nem az a társadalmi csoport volt a monarchiában és különösen nem Magyarországon, amivé a faji törvények szeparálták legtöbbjüket.
Romániában még csak törvények sem kellettek, hiszen Moldovában, Besszarábiában vagy Bukovinában a zsidóüldözésnek megvolt a maga történelmileg kialakult véres pogromos gyakorlata. Kolozsváron nem fejeket törtek be, csak a zsidó kereskedők kirakatait. Akkoriban, amikor Kertész Jenő még a fellegvári börtönben ült, a kolozsvári kirakattördelést egy leszerelt fiatal K.u.K. hadnagy, az újonnan felállított román gimnázium történelemtanára, mielőtt behívták volna, a budapesti egyetemen az újkori történelem tanársegéde, bizonyos Constantin Daicoviciu tanár úr vezényelte. A város rendjéért felelős szigurancás részleg parancsnoka, bizonyos Pateanu úr - azelőtt maga is kolozsvári ügyvéd - nem tartóztathatta le Daicoviciu tanár urat, mert akkor nem lett volna ki történelmet tanítson az új középiskolában, amelyben - a történelem fintoraként - diák sem lett volna elég, de a zsidó fiataloknak megtiltották az egyházi gimnáziumokba való beiratkozást. Viszont középiskola magyarul csak egyházi volt… A lehetetlen helyzeten az segített, hogy a román gimnázium valamennyi tanára tudott magyarul, s akkor még helyben érettségiztek a diákok. Ilyen körülmények között Daicoviciu tanár urat minden reggel a Fürdő (ma Pavlov) utcai lakásáról rendőr kísérte az iskolába, és rendőr kísérte haza. A lakása kapuja előtt pedig rendőr posztolt szakadatlanul, mert hat hónapos fogházát otthon ülte le. Ezzel szemben, mikor Kertész Jenő - egyébként szintén valami amnesztiafélével - kiszabadult, a Pateanu úr elárvult ügyvédi irodáját vezette. Aki pár év múlva aztán otthagyta a szigurancát, visszament ügyvédnek, és vásárolt Kolozsvár déli részén, a csillagvizsgáló intézettel szemben vagy tizenkét- tizennégy hektár földet, azt felparcellázva eladta. Apró házak épültek a kis parcellákon, "a Petyán- telep" ma a blokházakból álló Hajnal negyednek a Csillagvizsgáló út és a Tordai út közé eső része. Minderről persze drága jó gyermekkori barátom, Pateanu Gelu nem tehet. Ő az apjától egy tenyérnyit sem örökölt a "Petyán-telepből". Mert a történelmi hepehupás tájakon, ha a fát valami lejtő-félére ültetik, az alma messzire gurulhat az ágtól, amelyről leszakadt…
Kertész Jenő kiszabadulása után mint magyar Erdélyben s mint zsidó Nagy-Romániában kétszeres kisebbségbe pottyant. Talán ezért is némi keserű kajánsággal jegyzi meg, hogy amíg bent ült, kivették az esküt az ügyvédektől is. De ebből ő egyszerűen kimaradt. Ismerem ezt a lerágott békacombnál is soványabb vigaszt: mikor a magyar honvédséget Szálasira feleskedték, én sebesülési szabadságon csavarogtam. Denique eskütétel nélkül vettem részt a dans macabre-ba.
DÁNÉ TIBOR
***
Tíz esztendővel ezelőtt Erdély napjaiban is belépett sorsdöntően az Idő. Kertész Jenő, aki ma is első vonalában áll az erdélyi közéletnek alább a tíz év előtti Erdély forrongó napjairól számol be az események mozgásához közel állott kortárs közvetlenségével.
1918 szeptemberében váratlanul megnyílt a bolgár arcvonal. Az erdélyi közvéleményt azonban ez a hír csak pár napig nyugtalanította. Az óvatosabbak ugyan még itt-ott foglalkoztak e kérdéssel. A közvélemény azonban beletörődött, hogy a háború tovább folyik. Így azután annál meglepőbb volt annak a híre, hogy Budapesten megalakult a Nemzeti Tanács. Távol az események gyújtópontjától ezt a tényt mindenki forradalminak, sőt egyenesen veszélyesnek mondotta. A hírt követő napon a Pátria mostani helyén, az akkori Függeltenségi Pártkör helyiségében összejöttünk hamincan: tiz függetlenségi, tiz radikális és tiz szociáldemokrata, hogy a kolozsvári Nemzeti Tanácsot mi is megalakítsuk. A gyűlésnek forradalmi jelleget két katonatiszt megjelenése adott, akik a hadsereg képviseletében jöttek el. A függetlenségi párt részéről többek között néhai Apáthy István, néhai Hirsch Ödön s néhai, jó humorú Seprődi Kálmán voltak jelen. A radikálisok részéről viszont Janovits Jenő, s talán Stotter Aladár. A szociáldemokratákat Vincze Sándor és mások képviselték, köztük a későbbi népbiztosok: Ujhelyi, Jordáki, Czala - és jó magam. A gyűlésen megjelent két főhadnagy közül az egyik (ha jól emlékszem) Nagy László volt, némi nimbusszal személye körül, mert rokona volt annak a Biró Balázsnak, aki már az első napokban kikelt a Nemzeti Tanács ellen s később is mindig ellene volt. Biró Balázs, az erdélyi lokálpatrioták egyik jellegzetes alakja, a róm. kath. státus ügyésze és egyetemi magántanár, a háború alatt honvéd hadbíró volt s a nagy kémkedési perben, melyben tudvalevőleg kilenc egyént ítéltek halálra (később azonban megkegyelmeztek nekik), ő volt az ügyész. Ennek a katonatisztnek a megjelenése, ki oly közel állt Biró Balázshoz, nagyon ünnepélyesen és lelkesen hatott. Mint később kiderült, Nagy László munkáspénztári igazgató volt s így mindenképp megvolt a jogcíme a vállalkozáshoz. A másik főhadnagy, Niszli Gyula gazdasági tiszt személye már nem volt ily előtérben… Ezekből alakult meg tehát a kolozsvári magyar Nemzeti Tanács. (A többi szereplő nevét esetleg valamelyik újságíró tudná megnevezni.)
