marți, 4 decembrie 2018

Majoritari. 2500 de ani pe pământul nostru.

Sper că există în România și în diaspora românească acele forțe politice și economice care să răspundă acestei campanii de provocări tipic iredentiste cu o alta, formulată astfel, Majoritari. 2500 de ani pe pământul nostru.
Așa se acționa de către guvernele maghiare, chiar și cel al «revoluționarului» colonialist, kominternistului, comunistului evreu Kuhn Bela, tot prin provocări, după 1919, pe teren propagandistic, în presa comunistă și occidentală. Se înființau reviste speciale pentru a demonstra că românii sunt venituri. 

Provocărilor li se poate răspunde prin vorbe dar ar fi bine să li se răspundă prin fapte. Renaționalizarea integrală a pădurilor și munților, interzicerea exportului de materii prime. Interzicerea vânzării pământului direct unor străini și verificare tuturor întreprinderilor legate de producția agricolă care, prin lege, trebuie să fie sub control românesc. Relansarea cooperativizării agriculturii, firește nu prin mijloce coercitive ca pe vremea comunismului, cu sprijin de credit exclusiv celor care lucrează pământul și nu arendașilor. Suntem în apărare. Trebuie să trecem la inițiative economice și juridice pe baza priorității etnice, altfel ni se vinde sau fură pământul de sub picioare. Sper că nu este prea târziu. 
Maghiarii din Ardeal va trebui să înțeleagă că existența lor depinde de a românilor ardeleni și că oricât se străduiesc să se închidă în ghetoul visat al așa-zisului Ținut secuiesc, granițele unei astfel de entități inventate nu sunt, nu au fost și nu vor etanșe. Dacă Viktor Orban speră să ferească nația maghiară din Ungaria de invazie, construind un zid, similar celui de la Berlin sau celui care separă un Israel de o Palestină imaginare, în centrul României o astfel de izolare, perifrastic numită «autonomie», nu este posibilă. Natalitatea secuiască este departe de a fi suficientă. Iar dacă o minune sau încurajările monetarizate ale natalității locale ar da roade, efectul ar fi sufocarea unei comunități care, prin liderii ei nepricepuți, etno-utopiști, speră să evite orice contact cu dușmanul ereditar. Nimeni, nici o comunitate nu a reușit asta.
Iar Kelemen Hunor, liderul UDMR, ar putea înceta să replice mereu, în situații de criză, cu fraza standardizată, că maghiarii (nimeni,cum zice el) nu vor să ia Ardealul. Prea se crede șmecher și prea crede că (toți) românii sunt naivi sau inculți. Ardealul nu trebuie alipit Ungariei ci doar controlat de etno-capitalul maghiar, așa cum se încearcă din 1990 încoace, ca să (re)devină o colonie a statului din vestul României. Cu efecte grave pentru economia globală a României, tolerate de vânzătorii (români și meteci) de neam și de țară din guvernele succesive de după 1990.  
Dan Culcer

A se vedea situația prin prisma maghiară.

CU ACORDUL COALIȚIEI PSD-ALDE. Ungaria, peste 77 de milioane de euro în 2019 în dezvoltarea economică a „ținutului secuiesc”


21 noiembrie, 2018 • Ungaria 

Potrivit agenției de presă MTI, în 2019 Ungaria va sprijini investiţiile mari din așa-zisul ținut secuiesc printr-un program cu un buget de 25 de miliarde de forinţi (peste 77 de milioane de euro), scrie în ediţia de marţi a cotidianului transilvănean Krónika, citând-o pe Mónika Kozma, director executiv al Fundaţiei Pro Economica, entitatea care va administra programul.


Vezi și UNGARIA. Consens politic total la Budapesta în privința autonomiei


Mónika Kozma a susţinut la Sfântu Gheorghe o conferinţă de presă despre detaliile programului, împreună cu liderii UDMR Tamas Sandor, preşedintele Consiliului Judeţean Covasna şi Antal Arpad, primarul din Sfântu Gheorghe.

Mónika Kozma a reamintit că în 2019 guvernul ungar va aloca 50 de miliarde de forinţi (peste 155 de milioane de euro) pentru programele de dezvoltare economică din afara graniţelor Ungariei, iar jumătate din sumă, 25 de miliarde de forinţi va ajunge în Secuime.

Vezi și EXCLUSIV. Gest al coaliției PSD-ALDE dedicat Centenarului: imobil din centrul Bucureștiului, cedat gratuit pe 49 de ani Ungariei


Premierul Viktor Orban a declarat vineri, 16 noiembrie a.c., că are acordul statului român pentru programele economice adresate comunităților maghiare din România – mai cu seamă în zona județelor Harghita și Covasna, potrivit agenției maghiare de presă MTI preluată de G4media.ro.

Vezi informația în limba română pe situl maghiar.
https://www.hirado.hu/2018/11/30/centenarul-romanesc-guvernul-ungariei-continua-sa-sprijineprogramul-1000-de-ani-in-transilvania-100-de-ani-in-romania/

https://www.hirado.hu/2018/12/03/udmr-a-initiat-legiferarea-dispozitiilor-privind-minoritatile-dinrezolutiunea-de-la-alba-iulia/

marți, 20 noiembrie 2018

APEL. Poziția Forumului Civic al Românilor față de adunarea secuilor de la Sfântu Gheorghe


APEL. Poziția Forumului Civic al Românilor față de adunarea secuilor de la Sfântu Gheorghe

November 20, 2018 • Forumul Civic al Romanilor din Covasna Harghita si Mures • Views: 179

Forumul Civic al Românilor din Covasna, Harghita şi Mureş (FCRCHM) a reacționat printr-un comunicat de presă cu privire la adunarea secuilor ce a avut loc la Sfântu Gheorghe duminică, 18 noiembrie a.c.. În anul Centenarului Marii Uniri de la 1 Decembrie 1918, Consiliul Director al FCRCHM adresează reprezentanţilor societăţii civile şi liderilor formaţiunilor politice maghiare din România un nou Apel privind normalizarea convieţuirii interetnice din judeţele Covasna, Harghita şi Mureş.

Vezi și PROVOCARE la Sfântu Gheorghe. Adunare secuiască pentru autonomie și scandări împotriva Tratatului de la Trianon

Comunicat
Spre ştiinţă: Guvernului, Parlamentului şi Preşedinţiei României
Forumul Civic al Românilor din Covasna, Harghita şi Mureş (FCRCHM), organizație care urmărește cu consecvență, prin atitudinile sale civice, prezervarea și afirmarea identităţii comunităţilor româneşti din cele trei judeţe, în special, și ale Transilvaniei, în general, și normalizarea conviețuirii româno-maghiare din zonă, ca reprezentant a 44 de organizaţii culturale și civice din zonă, luând la cunoștință despre conținutul dezideratelor formulate la mitingul pentru autonomia „ţinutului secuiesc”, desfășurat la Sfântu Gheorghe, în 18 noiembrie a.c., reluând poziția sa constantă, exprimată de-a lungul anilor, față de această problematică, transmite următorul comunicat:
În județele Covasna, Harghita și Mureș, ca de altfel în întreaga țară, există cadrul legislativ și instituțional care garantează păstrarea și afirmarea identității ligvistice, culturale și confesionale a tuturor minorităților naționale. Funcționarea formațiunilor politice constituite pe criteriu etnic și exercitarea votului pe baze etnice, caracteristice comunității maghiare din România, duc la o situație captivă a acesteia, prin aceea că asigură menținerea perpetuă la conducerea administrației publice locale a reprezentanților acesteia, în județele unde cetățenii de etnie maghiară sunt numeric majoritari. Această realitate poate crea dezechilibre și manifestări cu efecte nedorite, nedemocratice, ale factorului de putere în plan local, în primul rând, prin exacerbarea și aplicarea discreționară a principiului autonomiei locale, și continuarea demersurilor de constituire practică a unei enclave, deziderate ce contravin armoniei interetnice și legislației Uniunii Europene. Având în vedere configurația etnică a consiliilor locale, este asigurată folosirea de către autoritățile publice locale a limbii maghiare în dezbaterile din ședințele consiliilor, în multe cazuri cu excluderea limbii oficiale; vorbitorii limbii maghiare pot prezenta cereri orale sau scrise și primesc răspunsuri în această limbă; funcționarii autorităților administrative care asigură relația cu publicul folosesc limba maghiară în raporturile lor cu persoanele cărora li se adresează.
În aceste condiții, este asigurată, pe deplin, participarea reprezentanţilor minorităţii maghiare (numeric majoritară pe plan local) la luarea deciziilor ce privesc comunitatea din care fac parte, fie că este vorba despre învăţământ, folosirea limbii în administraţie, mass-media sau cultură; în localitățile în care ponderea minorității maghiare depășește un procent de 20% din totalul populației, există indicatoare bilingve de localitate și firme bilingve la majoritatea instituțiilor de interes public. În România, și în mod deosebit în județele Covasna și Harghita, există forme și mijloace adecvate de predare și studiere a limbii maghiare, la toate nivelurile corespunzătoare, de la învățământul preșcolar, primar, secundar, tehnic și vocațional, la învățământul universitar, până la studiile postdoctorale; predarea istoriei, geografiei și culturii se face în limba maghiară.
Statul Român încurajează promovarea studiilor și a cercetărilor în domeniul limbii maghiare, în universități sau instituții echivalente; există cadrul asociativ necesar pentru  stimularea folosirii limbii maghiare, în toate domeniile vieții publice, printr-un număr foarte mare ONG-uri. De asemenea, pe lângă diversitatea suficientă creată de statul român, în cele două județe funcționează extensii ale unor universități românești de prestigiu, și, ca o suprapunere, două universități ale statului ungar, cu programă și curriculă ce nu poate fi controlată, realitate acceptată ca fapt împlinit în România. În cele două județe se editează numeroase publicații în limba maghiară, de o mare diversitate tematică, asigurându-se finanțarea din fonduri publice, a mijloacelor de comunicare, scrise și audiovizuale.
După decembrie 1989, în zonă funcționează o rețea însemnată de posturi de radio și canale de televiziune în limba maghiară, pe lângă emisiunile zilnice transmise la posturile naționale de radio și tv. Potrivit prevederilor Cartei limbilor minoritare sau regionale, este garantată libertatea de recepție directă a emisiunilor de radio și de televiziune ale țărilor vecine realizate în limba regională sau minoritară din România, în special a numeroaselor posturi din Ungaria (RTL, Radio Kosuth, M1, M2) sau adresate maghiarilor de pretutindeni (așa cum este Duna TV).
Statul asigură, fără nicio restricție, libertatea de expresie și libera circulație a informației în limba maghiară, în unele cazuri cu amenințări asupra integrității teritoriale sau a siguranței publice; există contactele între vorbitorii limbii maghiare din România și Ungaria, în domeniile culturii, învățământului, informației, formării profesionale și educației permanente; există numeroase localități din cele două județe, înfrățite cu localități din Ungaria; pe baza autonomiei locale, consiliile județene și locale asigură fondurile necesare derulării acestor proiecte, prin bugetele proprii.
Limba și cultura maghiară sunt promovate cu succes, în instituțiile și asociațiile culturale care funcționează în zonă, în special prin biblioteci, videoteci, centre culturale și de cercetări socio – umane, muzee, teatre și cinematografe, casele cadrelor didactice, edituri, precum și prin operele literare și producția cinematografică etc.; muzeele din județele Covasna și Harghita funcționează ca muzee etnice, muzee secuiești; centrele culturale județene și case de cultură locale promovează, în principal (uneori exclusiv) istoria, tradițiile și folclorul maghiar; în județele Covasna și Harghita funcționează teatre în limba maghiară.
Există, reglementată și recunoscută, ca un privilegiu excesiv, dubla cetățenie, cu avantaje cetățenești supralicitate pentru maghiarii din România. Se profită de ambiguitatea legislativă a legilor organice, și astfel cei cu dublă cetățenie votează pentru aleșii din două state – România și Ungaria -, inclusiv la alegerile locale, pe când românii își exprimă un singur vot, pentru o demnitate publică, comparativ cu un maghiar cu dublă cetățenie care trimite în Parlamentul European două voturi, pentru două state diferite. În instanțele judecătorești din cele două județe, limba maternă poate fi folosită în justiție, garantându-se tuturor părților și martorilor din procese dreptul de a folosi / a se exprima în limba lor maternă.
În același timp, Forumul Civic al Românilor din Covasna, Harghita şi Mureş a constatat o serie de aspecte care contravin prevederilor legislației europene și naționale. Sunt situații când protecția și încurajarea limbii maghiare se face în detrimentul limbii oficiale române și a necesității de a însuși limba română, în special de către tineri, cazuri evidente care trebuiesc interpretate în viziunea interesului general al societății românești, și a unei egale conviețuiri într-un stat democratic. Există cazuri de discriminare și intoleranță față de limba și simbolurile românești. Numeroase manifestări culturale, științifice, civice se desfășoară doar în limba maghiară, inclusiv unele dezbateri vizând dezvoltarea viitoare a regiunii, organizate doar cu autorități din Ungaria. Sunt editate din fonduri publice, de către unele consilii locale, publicații exclusiv în limba maghiară, sau lucrări de interes public, în limba minorității, fără un rezumat în limba oficială. Uneori, limba oficială nu este folosită în conferințele de presă ale unor demnitari locali. Afișele muzeelor secuiești, teatrelor și instituțiilor de cultură maghiară sunt editate doar în limba maghiară. Au fost cazuri de condiționare a participării la concursurile de ocupare a unor funcții publice, altele decât cele prevăzute de lege, de cunoașterea limbii maghiare.
Unele consilii locale, conduse de reprezentanții formațiunilor politice maghiare, procedează la alocarea discriminatorie a fondurilor pentru proiectele asociațiilor culturale românești referitoare la promovarea istoriei, culturii și limbii române. Consiliul Național pentru Combaterea Discriminării a sancționat mai multe primării pentru faptul că paginile oficiale de internet ale comunelor respective erau redactate doar în limba maghiară. Sunt frecvente cazurile de folosire a formelor tradiționale ale toponimiei în limba maghiară și doar după aceea a denumirii în limba oficială.
Campaniile electorale din Ungaria, adresate și maghiarilor din România, prin mass-media ungară receptată și aici, promovează atitudini neloiale, contrare spiritului civic și unei conviețuiri normale, informații deformate referitoare la cultura și istoria poporului român, și care, prin mesajul lor, distorsionează rezultatele alegerilor din România. Sub îngăduința autorităților românești, excedând prevederile legislației europene, se supralicitează un dublu standard, în sensul de a se crea, pe criteriu etnic, autorități/organisme în structura statului român, care împiedică demersuri și inițiative oportune pentru cultura românească în cele două județe. Acestea, împreună cu autoritățile administrației publice locale controlate de formațiunile politice maghiare, procedează la acordarea de denumiri de străzi și instituții ale unor personalități condamnate pentru acțiuni fasciste, ridicarea de monumente de for public cu mesaj nostalgic neorevizionist, aprobarea de semne heraldice cu excluderea simbolurilor românești.
Conducerea Forumului Civic al Românilor din Covasna, Harghita şi Mureş apreciază că în județele Covasna, Harghita și Mureș prevederile legislației europene sunt respectate integral, membrii comunității maghiare, numeric majoritare, bucurându-se de toate drepturile stipulate în cadrul normativ european în materie, în unele cazuri, acestea devenind privilegii. În același timp, în județele Covasna și Harghita, există situații în care membrii comunității românești, numeric minoritare, sunt discriminați și nu beneficiază de aceleași drepturi, iar statutul limbii române, limba oficială a statului, nu este respectat.
În anul Centenarului Marii Uniri de la 1 Decembrie 1918, Consiliul Director al Forumului Civic al Românilor din Covasna, Harghita și Mureș adresează reprezentanţilor societăţii civile şi liderilor formaţiunilor politice maghiare din România un nou Apel privind normalizarea convieţuirii interetnice din judeţele Covasna, Harghita şi Mureş:
Menţinerea imaginii publice conform căreia, în perioada postdecembristă, judeţele Covasna, Harghita şi Mureş reprezintă o zonă cu potenţial conflictual, nu este benefică nici pentru românii locuitori ai acestor judeţe, nici pentru maghiari, aducând grave prejudicii dezvoltării economice şi sociale a celor trei județe, climatului de convieţuire interetnică, bunăstării cetăţenilor şi relaţiilor, pe toate planurile, a zonei cu celelalte judeţe ale României şi cu investitorii străini. Este timpul ca această parte binecuvântată din inima României să se transforme din consumator, în furnizor de stabilitate.
Îmbunătăţirea climatului de convieţuire interetnică dintre românii şi maghiarii din aceste judeţe are ca temei buna convieţuire dintre secuii/maghiarii din sud-estul Transilvaniei şi românii din Transilvania, Moldova şi Ţara Românească. Se cunoaşte faptul că Munţii Carpaţi nu au despărţit niciodată locuitorii trăitori de o parte şi de alta a versanţilor acestora, fie români, fie maghiari. Colaborarea dintre români şi secui a reprezentat o constantă a istoriei medievale şi au făcut parte din viaţa cotidiană, chiar şi atunci când, la nivel elitar, s-au manifestat divergenţe. Prin această convieţuire plurietnică şi multiconfesională viaţa oamenilor a devenit mai bogată şi mai plină de sens. Legăturile secuilor cu românii sunt mai profunde, fiindcă ele nu se referă doar la Transilvania, ci şi la Moldova şi Ţara Românească. Raporturile economice au fost dublate de cele politice şi militare.
Este timpul să fie recunoscut, de către liderii civici şi politici ai comunităţii maghiare, faptul că România şi-a îndeplinit în totalitate obligaţiile referitoare la minorităţi asumate prin tratatele internaţionale. La 100 de ani de la Marea Unire, membrii comunităţii maghiare din România au posibilitatea garantată de „a se instrui, administra şi judeca în limba sa proprie” (cu asigurarea translatorilor), „prin indivizi din sânul său”, de a avea reprezentare în corpurile legiuitoare şi la guvernarea ţării „în proporţie cu numărul indivizilor ce îl alcătuiesc”, precum şi „deplină egalitate tuturor confesiunilor religioase”. Deci spiritul extrem de generos al Rezoluţiei de la Alba Iulia este integral respectat.
Este timpul ca toţi susţinătorii inițiativei de extra-teritorialitate denumită „ținut secuiesc” să înţeleagă că acest deziderat nu poate fi niciodată acceptat de români. Maghiarii din zonă au toate condiţiile pentru a-şi prezerva şi afirma identitatea etnică şi culturală chiar şi fără un fals şi artificial ideal de autonomie prin care se revendică drepturi colective şi alte privilegii de stăpânitori exclusivi ai zonei, iar românilor din acest spaţiu, care ar fi expuşi să trăiască într-o asemenea autonomie, nu li s-ar acorda nicio şansă de dăinuire – aşa cum s-a văzut în istorie, în epoca dualismului austro-ungar şi în timpul Dictatului de la Viena. În realitate, minoritatea maghiară din județele Covasna, Harghita și Mureș domină zona din punct de vedere politic, economic şi cultural, iar necesitatea de a beneficia de o protecţie juridică specială dispare. În aceste condiţii, cei care au nevoie de protecţie pentru a-şi conserva şi afirma identitatea etnică sunt tocmai românii din judeţele unde aceştia sunt numeric minoritari.
Solicităm liderilor civici şi politici ai comunităţii maghiare, formatorilor şi liderilor de opinie şi conducătorilor mass-media de expresie maghiară să nu mai promoveze sentimentele de intoleranță faţă de români, să lase copiii maghiari să înveţe limba română pe care şi strămoşii lor o cunoşteau chiar foarte bine, ca pe o a doua limbă maternă, să-i lase pe copii să accepte firesc istoria şi cultura țării în care viețuiesc. Este timpul să fie respectate întocmai prevederile legale referitoare la prioritatea limbii române în inscripţionările publice şi afişarea doar a însemnelor heraldice aprobate legal.
Apreciem şi respectăm istoria, cultura, tradiţiile, patrimoniul concetăţenilor secui-maghiari, dar reafirmăm adevărul conform căruia, fără istoria, cultura şi patrimoniul românilor din zonă, istoria locală a judeţelor Covasna şi Harghita nu este completă. Aşa cum nu pot fi eludate numeroasele interferenţe culturale româno-maghiare care tocmai dovedesc o convieţuire îndelungată şi apropiată a românilor şi maghiarilor din judeţele Covasna şi Harghita, convieţuire pentru a cărei normalizare, din respect pentru înaintaşi, cât şi pentru urmaşii noştri.
Președinte,                                                                                    Secretar executiv,
Marian Știopu                                                                               Florentina Teacă
FOTO: Grupul statuar Mihai Viteazul din Sfântu Gheorghe

sâmbătă, 9 iunie 2018

Jakab Eva. Főhajtás Bözödi György előtt [Plecăciune în fața lui Bözödi György]

Főhajtás Bözödi György előtt

DSC_5216-hajni


Sursă http://kafe.hhrf.org/?p=21484
A tartalomból: Jakab Éva krónikája * Bözödi György: Nehéz a föld * Csifó János: Bökvers a vándormagnóról * Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei
„Rajongók földjén születtem. Egy kicsit én is rajongó voltam világéletemben, s az vagyok ma is. Nem tagadom, és nem szégyellem. Bár tudom, hogy a rajongás nem tartozik a legfőbb erények közé. De rajongás nélkül kietlen és puszta az élet” – vallotta Bözödi György, aki 100 évvel ezelőtt Bözöd faluban látta meg a napvilágot.
Valóban rajongó volt a szó legnemesebb értelmében. Rajongással kutatta a székelység valódi múltját, és kereste, kutatta, hirdette az igazságot.
A 100 éves író, költő, szociográfus, történész tiszteletére az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület és a Bözödi Unitárius Egyházközség emlékünnepélyt tartott vasárnap, március 10-én a szülőfaluban.
Az unitárius templomban kezdődött a megemlékezés, ahol Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes hirdetett igét és imádkozott az egybegyűltekkel a szónak, az anyanyelvnek nagy mesteréért. „Itt él, itt lobog közöttünk a bözödiek Jakab urának, Bözödi Györgynek a szelleme, aki megértésre és megértetésre törekedett. Harcolt munkáival népének megmaradásáért, mert rajongásig szerette ezt a népet, amelyből vétetett” – hangzott a beszédében.
A Bözödi György Általános Iskola tanulói Fülöp Tünde és Fülöp Noémi pedagógusok irányításával ünnepi műsorral állítottak emléket a falujuk nagy szülöttének.
A megemlékezés az emlékházban, az író szülőházában folytatódott. Kovrig Magdolna tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Tar Endre alpolgármester szólt az emlékezőkhöz. Tóth Domokos, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója röviden ismertette az író életét és munkásságát.
Színvonalas előadást láthattunk-hallhattunk ismét. Bözödi György verseit Szilágyi Mária-Magdolna tanárnő, Meleg Emőke és Fülöp Dorottya diákok tolmácsolták, gyönyörű novelláját László Otília mondta el, népdalt énekelt Balázsi Annamária, és csodálatos fuvolaszólót hallhattunk Csizmadi Kingától. Igazi meglepetés volt Csifó János ajándéka, akinek jóvoltából CD-ről hallgathattunk meg egy Bözödi György-interjút. Hallottuk a hangját, élvezhettük humorát, velünk, közöttünk volt Jakab úr.
Kötetlen beszélgetésre is sor került, az író személyes ismerősei osztották meg emlékeiket a jelenlevőkkel. Józsa Béla, Somodi Béla, Vajda Dénes , Berei József bözödi lakosok nevettettek meg történeteikkel, de Nády János nyugalmazott tanár is szeretettel idézte fel találkozásait Bözödi Györggyel.
Kovrig Magdolna javasolta a Bözödi György Baráti Társaság létrehozását, melynek feladata lenne összegyűjteni az író szétszóródott munkáit, a róla szóló anekdotákat, és emlékhellyé tenni a szülőházat.
Az ünnepség koszorúzással ért véget. Koszorút helyeztek el a háznál és az író sírjánál az erdőszentgyörgyi Polgármesteri hivatal, a Bodor Péter Művelődési Egyesület, az erdőszentgyörgyi RMDSZ, a bözödi unitárius egyház, és a bözödi faluközösség képviselői.
Jakab Éva
Fotó Vitos Hajnal / Csíkmenasági HMKK-fotótábor, 2007.

Bözödi György: Nehéz a föld

Két öregasszony halad az ösvényen a falu felé. Feketébe öltözve mind a ketten, öregesen. A sötét kendő körülfogja arcukat, melyen több a ránc, mint a hajszál a kendő alatt.Hátukon nagy batyu, az egyik fehér zsákot cipel, a másik tarka átalvetőt. Derekuk még jobban meggörnyed a teher alatt. A zsákosnál kap is van, amit elől magához szorítva viszen.
– Be nehéz ez a főd…
A másik feléje néz.
– Igen megraktad te is.
Nyújtja vén nyakát a zsák mellett előre, mint az igavonó állat, az izzadtság csepeg le róla, homlokáról, arcáról.
– A nem, csak már nem bírom a hurcolkodást.
– Hát mért nem küldtél el valakit magad helyett?
– Egyet se bírom…- nyögi csak tovább a vénasszony. Kicsit haladnak, mintha a beszélgetés is nehéz volna.
– Hát kit küldenék ugyanbiza?
– A leányodat. Rózát. Elég erős.
Szuszognak mind a ketten, szünetet kell tartani. A földet cipelő asszony felhajtja fél kezével fekete kötényét, végigtörli az arcát a homlokától le, keresztül a szájánál, s aztán az állán vissza. A földes, poros kötény még nyomot hagy maga után a bőrön.
– Forróság van, hogy az ember el kell olvadjon.
– Mindön kisül, ha nem ád az Isten egy kicsi esőt.
Aztán mégsem tudja tovább megállani, hogy hallgasson a leányáról.
– Rózát mondád?
– Azt.
– Emmár az is elhagyott. A se törődik már többet velem.
– Hát a hogy, te?
– Még nem hallottad? Az egész falu beszéli, hogy milyen dolgot csinált velem.
– Kománé mondott valamit az este, hogy bíróval mönt reád, de aztán nem tudtam meghallgatni, mert éppen jött a paptul a leányka.
– Az úgy. A szégyöntelen. Bíróval.
– Aztán miért, ugyanbiza?
– Valahol felültették, hogy kérje ki a vagyont. Az urát biztatták, hogy küldje. El is jött hozzám, de megmondtam, hogy takarodjék…Amíg én élök, nem forgatom ki magam mindönömből. Akkor még azt mondja: majd hozok én bírót, aki eligazítsa! Hozhatsz, mondom, akárkit, mert az én vagyonomból nem poroncsol.
Az öregasszonynak jólesik, hogy elmondhatja még egyszer, könnyül tőle a lelke. De a teher csak nem könnyül, és szünetet kell tartania, mert kifogyott a szussza. Kicsit szipog, s elkezdi megint:
– Hát másnap nem reám jön bíróval? Hogy írassam a nevire a vagyont. És veszekedik, és kiabál, hogy kihúz a házból…De legalább aztán megmondta neki a bíró a magáét…Hát milyen leány vagy? Tudod, hogy mindent reád hagy az anyád, ha meghal. S te így bánsz véle?
– Azóta nem járt nálad?
– Nem. Azt mondogatta másoknak, nem bánja, ha megdöglök is, többet nem jő felém, hogy segítsön rajtam. Hiszen éppen azt várja már.
– Mit, te?
– Hogy már ellögyek a föld színiről. Hogy reája maraggyon.
– Szégyöntelen.
Megint lépegetnek, szólni nem tudnak.
– Ilyen, akinek gyermöke van.
– Ezért felnevelhettem!
Már megbotlik a lába, lépni is alig tud. Nyakán úgy feszül a vén bőr, hogy szakad el.
– Meg kell álljak egy szikrát.
Előrehajlik még jobban, feje felett keresztülveszi a zsák szárát, megcseréli a vállán a batyut. Aztán vagy kettőt, hármat lépik sietve, s beéri a másikat, aki kicsit odébb állt meg, hogy megvárja.
– Tegnap ahajt látom, hogy a ház-főggye kezdött szakadozni, gondolom, megcsinálom, amíg jobban el nem romlik. Mert ki nem állhatom, ha egyször kezd fölguvadni. Nézöm a pincében, hát nincs füvény. Úgy aztán gondoltam, csak eljövök ma s viszök, mert szombaton nem lössz mindönre üdőm…
Elhallgat, lépegetnek, aztán megint elindul benne a keserűség, amit vissza akart fojtani.
– S nincs sönki más, ki hozzon helyettem, nincs, aki segítsön rajtam.
A szeméből kiesik a könny, de meg se látszik, úgy befolyta az arcát az izzadság. De a másik észreveszi, megérzi, mert ő is anya.
– Egyet se sírj te azért, hadd el.
A földet cipelő, hogy most már úgyis észrevették, felfogja köténye sarkát, törülgetni kezdi a szemét.
– Az én gyermökeim se jobbak – folytatja a másik. – Dénös már mingyár egy esztendeje nem küldött levelet Rományiából, oda mönt vót bé dógozni. Elfelejetközött, vagy ki tudja, mi lött vele.
A zsákos asszony hirtelen megáll.
– Szakadok meg, nem bírom tovább.
– Észe tögyük le egy kicsit.
A zsák és az átalvető egyszerre suppan a füvön. A két asszony aléltan rogy le az ösvény szélére. Sokáig egy szót sem tudnak szólni, csak lihegnek, mint agyonhajszolt állatok. Aztán kibontódik a zsák, az asszony belemeríti tenyerét.
– Szép sárga füvény.
– Tiszta arany.
– Azért jöttem ilyen messze érte. Mást közelebb is kaptam volna.
– S be szép kék pala.
– De én nem tudom a házam csak széppel bekenni – folytatja az előbbi.
– Csak széppel…
Megint szuszognak, pihegnek, hallgatnak, mert a beszéd is fárasztó.
– Hát te mit viszöl?
– Én biza egy terű répalapit.
– Van malacotok?
– Van egy.
– A tied?
– Jóskáékkal közösen.
Az asszony a fövényt visszadobja a többihez, beköti a zsák száját.
– Néköm még az sincs az idén.
Sóhajt, és nem néz a másikra.
– Észe nem is tudok akasztani egyedül.
– Evvel a miénkkel is annyi baj van. A mönyecske már a múlt héten eléállott, hogy a malac az övék.
– Hát nem ketten vettétök?
– Neköm akkor nem vót pénzöm. Azt mondtam, majd megadom az én részem.
– Ühüm…
– Adóba kellött adjam, ami volt, még most is el vagyok maradva, s ölnek meg érte. Azt se tudom, mit csináljak. A hétön is odajárt a végrehajtó, hogy kihúzza a párnát a fejem alól, ha nem kerítök pénzt a földből is.
– Ja, biza, én is elfelejtköztem róla.
– Mennyi van neköd?
– Hétszáz lej.
– Kilenc fájin malacot is lehetne vönni vele. Ahogy most leesött az ára.
– Hát neköd?
– Neköm négyszáz.
Megint hallgatnak, mint valami sötétség előtt.
– Pedig az egész nyáron én hordtam a malacnak a répalapit – mondja az átalvetős -, s milyen messzünet.
– Hát a menyecske mit csinált?
– A járt Jóskával dolgozni. Felibe.
– Felibe?
– Úgy biza, mert nekünk kicsi van…A nem elég háromnak…S még az őszön azt találják mondani, hogy mér mönyök a nyakukra télire, ha nyáron nem dolgoztam velük.
– Osztán legyön az embörnek gyermöke!
Kicsit hallgatnak, aztán a zsákos asszony körülnéz.
– Észe, induljunk megint.
Felszedelőznek, felsegítik egymás hátára a terűt.
– Be nehéz ez a lapi – kezdi most a panaszkodást a másik asszony -, mintha kő volna…
– Kövérök erősen. Sok víz van bennök. De az ilyet szereti rágcsálni a malacféle.
– Úgy nyomja a hátam, hogy szakad bé.
– Egyet se tudok emelni. Úgy elmönt, tudod-e, minden erő a karomból, derekamból, hogy a csuda öl meg – panaszkodik a másik s nyög, amikor az átalvetős felsegíti vállára a földet.
– Hát a kapám hová lött vajon?
– Ott a borozda széjibe. Belől.
Az asszony utána hajlik, de a zsák előrehúzza, s leesik. Keze, lába maga alá csuklik, s a föld a zsákkal reá. Nyög.
– Mindön erőm elhagyott.
Az átalvetős lecsapja a lapit, s lelket ver belé. Lehúzza róla a zsákot, feltámogatja a karjánál fogva, aztán ismét magukra szedik terhüket, s elindulnak. A föld még nehezebb, mint eddig, a vénasszony a kapa nyelére támaszkodik minden lépésnél.
– Észe nem sokáig bírom már. Erősen húz a főd.
– Hány esztendős vagy?
– A hetvenet már rég elhagytam vót. Hát te?
– Én is benne járok már.
Szuszognak, nyögnek minden lépésre. Az izzadtság fejükre tapasztotta a fekete kendőt. Arcukon megfeszül minden ín, ahogy vonszolják maguk után a terhet.
– Még a pityókafődem is kapálatlan.
– Az enyim is úgy van egy darab helyt.
– Ha mind így tart a szárazság, észe az idén meg se lehet kapálni.
– Úgy fáj a derekam, többet soha nem indulok el otthonról.
– Hányszor fölfogadtam már én is. S muszáj.
Kop-kop, kopog a kapa vége, s egy öregasszony lépeget utolsó csepp erejével utána. Az ösvény körül virágok, len, kender, répaföldek. Az átalvetős a menyére gondol, a földet cipelő a leányára.
– Be nehéz a főd…
– Be nehéz ez a lapi.
– Be nehéz ez az élet.
Még vánszorognak, lassabban, lassabban, aztán a kertek fölött soha véget nem érő panaszaikkal együtt elnyeli őket a falu.

Csifó János: Bökvers a vándormagnóról

Beszélgetés Bözödi Györggyel
– Rostás Zoltán marosvásárhelyi tanár arra kérte a Megy a magnó vándorútra című sorozatunk riporterét, hogy keresse fel Bözödi György írót, és kívánjon neki jó egészséget. Gyurka bácsi pizsamában fogad és köszöni a jókí­vánságot.
– Örülök a szerkentyűdnek, János fiam, köszönöm, hogy rám is gondol valaki. Gyermekkorunkban jó barátságban voltunk Zoltival, valószínű, ezért gondolt rám. Együtt laktunk egy időben Erdőszentgyörgyön, aztán Kolozsváron jártunk iskolába, s nagyon megtisztelő a számomra, hogy a kedves emlékei közé sorolt engemet is.
– Hogy őszinte legyek, nagyon örülök annak, hogy ilyen jó hangulatban találtam, Gyurka bátyám, hadd mondom el hallgatóinknak, hogy március kilencedikén betölti a 65. életévét.
– Az egyetlen vigasztalás, hogy amikor az ember egy napot vagy egy évet öregszik, mindenki ugyanakkor, ugyanannyit öregszik. Szándékosan nem használtam a „vénül” kifejezést, még ha kettőzöm is a szót, mert tudod te is, fiam, hogy…öreg író nem vén író. De hát ez nem valami egyéni speciális tragédia, mert csak az öregszik, aki él, nem igaz? Legalább ennyivel vigasztalódjunk.
– Általában ritkán tartózkodik itthon, Gyurka bácsi, legtöbbször a Teleki Tékában vagy a könyvtárban dolgozik. A kiadóban található egy olyan történelemtudományi munka, melynek egyik szerzője éppen Bözödi György.
– Most hagyta el a sajtót a Román Tudományos Akadémia társadalomtudományi szakosztályának a kiadásában egy nagy jelentőségű és nagyon szép kiállítású történelmi dokumentumkötet: az 1848-49-es szabadságharcnak az okmánygyűjteménye. Ez az első kötet a sorozatból, s csupán ’48. március elejétől április közepéig tartalmazza az akkor megjelent okleveleket ez a vaskos kötet, tehát a jelek szerint vagy 15–20 kötetre fog rúgni ez a munka. Végre egy olyan dokumentumgyűjtemény, amely még Közép-Európában a ’48-as események dokumentumaiból nem jelent meg sehol. Amint látod, betűhíven jelentettünk meg minden egyes, akkor keletkezett és fellelt dokumentumot. Már hat kötetre való anyag van összeállítva, úgy, hogy az első kötet után most már rövidesen következnek a többiek, Victor Cheresteşiu és Ştefan Pascu közreműködésével.
– Latin, szerb, német és magyar nyelven olvasható a gyűjtemény, amely nézetem szerint nagyon jól használható kézikönyv lesz a történészek számá­ra.
– Nem csak a történészek számára, mert olvasmányos is. Leköti az egy­szerű olvasó figyelmét, pl. a sok közéleti személyiség magánlevelezése. Irodalomtörténetileg is legalább olyan fontos, mint dokumentáris szempontból. Arra is készülök, hogy a történeti tanul­mányaim gyűjteményét is leadjam a Kriterionnak. Hadd említsem meg, hogy végre éppen 65 éves koromra megjelenik az első verseskötetem. A Kriteriontól most kaptam értesítést, hogy elfogadták kiadásra és a jövő év első felében napvilágot lát.
– Soha sem késő.
– Persze hogy nem késő. Mások odavannak az izgalomtól, hogy lehe­tőleg már 18 éves korukban megjelenjék az első verseskötetük, hát én nem voltam ilyen türelmetlen, mert én nyugodtan vártam – mint a mellékelt „ábrázatom” mutatja. Közben történelmi kutatásokkal töltöttem az időt. Két jelentősebb témával foglalkozom, az egyik a székelységnek a középkori törté­nete az 1562-es nagy felkelésig, a másik történeti témám: 1848! Ez utóbbival kapcsolatosan már jelentek meg kisebb-nagyobb kiadványaim, a többi folyamatban van.
– Annak idején Gaál Gábor nagyon hangosan és türelmetlenül követelte Bözödi Györgytől a székely szociológiai regényt.
– Egy népnek a szociológiai regényét megírni elég nagy felelősség, főleg munka, főképp addig, amíg a székelység valódi története nincs feldolgozva. Ezért kötöttem ki a tudományos formájú feldolgozásnál, mert én ezt lényegesebbnek tartom, mint valami regényes történetecskét írni, amelyből az olvasó nem tudja, hogy mi a valóság és mi a fantázia. Én fontosabbnak tartottam a konkrét tényeket feltárni, mint a tényeket „regényesíteni”. Ugyanígy vagyok a Gábor Áron-témámmal, amiből már regény formában jelentek meg részletek. Szerintem sokkal értékesebb megjelentetni egy tényeken alapuló életrajzot, mint fantáziálni. Aztán majd ráérek regényt írni…
– Esetleg vállalkozik valaki arra, hogy Gyurka bácsi munkája alapján ír­jon regényt, színdarabot, filmet, tévéjátékot…
– Igen! Más is van a világon, mindent nem írhatok meg és mindenki helyett… Hahaha. de jót mondtam, ezt majd kivágod…
– Ebben nem vagyok egészen biztos, de abban igen, hogy felteszem a kérdést: milyen tervei vannak erre az évre?
– Ja, a fennmaradó időre gondolsz? Vagyis a hátralevő időre? A hátralevő időt – lehetnek hetek – mondjuk, azzal szeretném eltölteni, hogy tető alá hozom a folyamatban levő, a munkában levő dolgaimat.
– Ki írja meg Bözödi György életrajzát?
– Akármilyen nagy divat az önéletírás, még erre nem szántam rá ma­gam, illetve, hogy egészen pontos legyek, egyszer már majdnem megírtam, de akkor egészen fiatal voltam. A két világháború közötti időben a kolozsvári Ellenzéknél dolgoztam, s bementem az egyetemi könyvtárba. Ott az Ellenzéknek valami egészen régi évfolyamát lapozgattam, s látom, hogy 1913-as évfolyam. Épp abban az évben születtem. Nyilván kíváncsi lettem egy-két dologra. Gondoltam, megnézem, hogy azon a napon, amikor születtem, mi volt a napi szenzáció. 1913. március 9-én – olvasom, s majd hanyatt estem: Vasárnapi vezércikk – írja az Ellenzék hatalmas betűkkel – Vége a sajtószabadságnak! Na, erre persze meglepődöm: én aztán igazán jó napon születtem írónak! Ez így volt. Akkor jutott eszembe, hogy megírom az életraj­zomat, ami éppen ezzel a szöveggel kezdődik… Ez úgy ’39–’40 táján lehetett, egyébként rengeteg politikai szenzációt olvastam még abban a lapban, s úgy döntöttem, hogy megírom az életrajzi regényemet… de csak háromnapos koromig, mert abban a három napban annyi minden történt és kavargott a világban, hogy az több lett volna, mint egy nagy Bözödi-életrajzi regény… Hát ezért maradt abba.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, most arra kérem, Gyurka bácsit, hogy jelölje meg, ki legyen a sorozatunk 139. vendége.
– Én a kedves jó barátomra, a nagyszerű zeneszerzőre – Márkos Albertre gondoltam, keresd fel őt.
– Nagyon szívesen utazom Kolozsvárra, de még egy utolsó kérésem is lenne: pár sort kérek a vendégkönyvünkbe.
– Hoci azt a füzetet és a plajbászt. Most írok egy bökverset a vándormagnódról.
„Megy a magnó,
De nem egy helyben forog,
S ne is álljon meg,
Mert ez így szép dolog”– B. Gy.
(Marosvásárhely, 1978.)

Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei

Székely bánja című kötetének bővített újrakiadásához írt előszavában Bözödi 1939 őszén kitér a nevezetessé vált művét elutasító bírálatokra is. Egyértelműen leszögezi: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
E küzdelem „nehézségeit és veszedelmét” azonban a történelmi helyzet megváltozásáig nem állt módjában kifejteni. Miután a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond Miért szegény Erdély? címmel 1941-ben ankétot indít, és ennek megszervezésére a reálpolitikában járatos Balogh Edgárt és Bözödit kéri fel, Bözödi alig tudja mérsékelni a témával kapcsolatos mondandóinak gátszakító áradását. Annál is inkább, mivel Móricz épp azokat a tulajdonságokat akarta naggyá növeszteni az egész nemzetben, amelyeket a Székely bánja 1939-es MEFHOSZ-kiadásából is megismerhetett: óvatosság és vakmerőség, okosság és vállalkozókészség, szervezőkészség és egyéniségfejlesztés, hagyományőrzés és értékfogadó nyitottság. Felismeri ugyanis, hogy kisebbségi helyzetben is a Bethlen Gábor-i politizálás több százados tapasztalatai nemesedtek hétputtonyos aszúvá, amit ezzel az óhajjal akart össznemzeti piedesztálra emelni: „Inkább a székely hódítson meg bennünket, mint az idegen fajok. Ő tanítson meg bennünket arra, amivel oly sok századon át éli életét a bérces kis hazában: a reálpolitikára. Mert hiába prédikálunk itthon, hiába ájulunk és ujjongunk: itt lehetetlen lángokat gyújtani. Itt még két generációnak kell születni s végig élni az életet, míg odajutunk, hogy csak meg is értsük az erdélyiek reális politikáját. Nálunk még azt sem tudja senki, mi a politika.” Ezek a felismerések a kommunizmus bukása utáni évtizedekben ugyancsak érvényesek.
„Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a »felszabadulás« – emlékeztetett Bözödi kálváriás sorsára az író születésének kilencvenedik évfordulója közeledtével Sütő András –, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.”
Hogy melyek voltak ezek a tervek? A Bözödi életét és munkásságát ugyancsak baráti közelségből ismerő Nagy Pál ekképp sorjáztatja a tényeket: „Folyamatosan kísértette a gondolat, hogy prózát írjon az 1562-es székely felkelésről; torzóban maradt a Gábor Áronról készült regénye (csak fejezetek jelentek meg belőle a folyóiratokban), a 48’as Erdélyről felhalmozott anyagát ugyancsak szerette volna szépirodalmi formában is közkinccsé tenni. Tudatában volt annak, hogy kimondottan történelmi, tudományos jellegű munkái is magukon viselik a szépíró kézjegyeit. Az irodalomtörténész, a kritikus Bözödi tanulmányai, cikkei egyebek mellett azért érdemesek megkülönböztetett figyelemre, mert bennük a szakszerű elemzés, az egyértelmű véleménymondás mély beleérző készséggel párosul. […] A „galibás” időkben – a fokozatosan kiépülő kommunista-nacionalista diktatúra szellemgyilkos körülményei között – ritkán adatott meg számára az alkotómunka alapfeltétele: a zavartalan nyugalom. Megjelent tanulmányai, történelmi dolgozatai mellett hagyatékában őrzött befejezetlen kéziratok, vázlatok, tervek, egybegyűjtött adatok tanúskodnak dédelgetett elgondolásairól, az értelmező népiség szellemében továbbépülő életmű tág dimenzióiról. […] Ezekben a megpróbáltató időkben még inkább vonzották őt az irodalom, a história izgató rejtélyei, megoldatlan kérdései. Erre utalnak kitartó Petőfi-kutatásai, az a szakszerű filológusi belemerülés, ahogyan felderítette a költő élete utolsó szakaszának homályos vonatkozásait. Hagyatékában sok nyoma maradt annak is, hogy szenvedélyesen foglalkozott a magyar őstörténelemmel, a székelység eredetével, sőt nyelvünk egyedülálló sajátosságaival is.”
Fentebb említett tollrajzában Sütő elsősorban azokat a „keserves kísérleteket” vette számba, amelyekkel a szabadságától gyakorta megfosztott írót próbálták a „szocialista pokol” bugyraiból kimenekíteni, 1945 után szerzett lelki sérüléseit baráti empátiával orvosolni. Végső soron: lehetővé tenni számára, hogy életműve kiteljesítéséért küzdhessen.
Hogy miért került anatéma alá 1945 után a Székely bánja? Sütő ezt azzal magyarázza, hogy a mű sértette a románság nemzeti önérzetét. Fő művének még az említését is megtiltották. „Valamikor a nyolcvanas évek közepén – idézi korántsem felemelő emlékeit Sütő –, házkutatás utáni lelkiállapotban darvadozva dedikálta nekem ezt a könyvét imígyen: »S. A.-nak barátsággal egy székely, aki bánja, Bözödi György.« Akkor azt mondtam neki: szójáték mögé bujtatja a büszkeségét. – Ezt a legelső szellemgyermekedet sose fogod te megbánni. Mert születése óta él, hat, eszméltető erejétől retteg a hatalom, amely vesztét érezve kapcáskodik veled.”
Nagy Pál kortársi visszaemlékezéséből részletesen megismerhető a kártékony indulatok által felszított hajsza története. Az Erdély című kolozsvári szociáldemokrata lap cikkírója nem kevesebbet követelt 1945 novemberében, minthogy „Bözödit azonnal tiltsák el a közléstől s háborús bűnösként állítsák bíróság elé” – a Jónás Ninivében című, antiszemitának bélyegzett regénye miatt. Pedig ez a könyv sosem jelent meg. A zsidóüldözések idején ugyanis Bözödi leállította a kiadását. Csakhogy a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk – a szerző tudta és beleegyezése nélkül – időközben megjelentette az egyik részletét. A háború végén kialakult politikai légkörben az sem könnyítette meg Bözödi helyzetét, hogy csipkelődő sírverseivel „nem egy ellenséget szerzett magának” baloldali írótársai körében.
A Buchenwaldból szabaduló Gáll Ernő kezdeti ideológiai elfogultságai nem kedveztek a két világháború közötti szellemmozgások tárgyilagos értékelésének, a hatvanas évek végén azonban – a szociológia és az etika nemzetközi rangú professzoraként – mély empátiával és elismeréssel írt a „népének elkötelezett társadalomkutató” munkásságáról. „Bözödi György nem tartozik sem az életidegen elméleteket kiagyaló katedra-szociológusok, sem a vidékies faktológia pepecselő képviselői közé – szögezte le mérlegelésében. – A múlt és jelen bátor bírálata, realista népi szemlélete teszi könyvét a militáns társadalomkutatás értékes alkotásává. […] A történész, az író s a népe iránt felelős társadalomkutató erényei találkoznak szerencsésen Bözödiben, aki egyben a legjobb hagyományok folytatója. […] Semmi sem áll távolabb Bözöditől, mint holmi mazochista vájkálás a múlt s a jelen hibáiban. A felelősség könyörtelen igazmondásra kötelezi, ám a negatívumok feltárását mindig a biztató kezdeményezések méltatásával kíséri.” A mű javított, esetleg bővített újrakiadását sürgette, mert meggyőződése szerint az ösztönzően hathatna a kibontakozó társadalomkutatásra. (Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy később támogatta a csíkszeredai fiatal antropológusok – a regionális kutatásokat végző KAM-osok – intézményteremtő törekvéseit.)
A nyolcvanas években a bözödújfalusi székely szombatosok egyenes ágú leszármazottja, Kovács András ihlető forrásként hivatkozott az – időben és témában is – „előtte járó” Bözödi hajdani riportútjára. A Kriterionnál, majd a budapesti Magvető Könyvkiadónál megjelent Vallomás a székely szombatosok perében című krónikájában (1981, 1983) hosszasan idéz elődje helyszínrajzából. Munkája folytatását – Útfélen fejfa (1995), Mondjatok káddist egy székely faluért (1997) – a Székely bánja szerzője már nem vehette kézbe.
A ’89-es változások után – ezt többen felpanaszolják – nem kerül be az újabb értékelvűség szerint készült középiskolai tankönyvekbe; hogy egyetemi diszciplína tárgyává is vált a Székely bánja, az viszont nem jutott el a köztudatba. Pedig a Mentor Kiadó az oktatási igényekhez igazodva vállalta a mű újrakiadását. Az írói hagyaték megőrzéséről – már arról, ami a belügyes zsákolók után megmaradt – Gálfalvi György és Nagy Pál gondoskodott. Az ő törődésüknek köszönhető, hogy az író születésének 95. évfordulóján Bogdánfi Zsolt fiatal kutató Bözödi György hagyatéka az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattárában címmel tarthatott előadást.
A kolozsvári Helikonban tette szóvá Szőcs István, hogy a kerek évfordulókon Bözödit „nem szokás megünnepelni”. Tudományos szintű megemlékezések azonban történtek. A kilencvenedik születésnapi évfordulón az unitárius egyház, a kilencvenötödiken az Erdélyi Múzeum-Egyesület felkért előadói erősítették fel a szépíró, a szociográfus, a történész mához szóló üzenetét. A Helikonban, a Korunkban, a Keresztény Magvetőben, a Székelyföldben, illetve magyarországi folyóiratokban is közreadott előadások szövegéből kiderült, hogy legmarkánsabban még mindig szociográfusként él a köztudatban, jóllehet rendszerint már költői és szépprózai munkássága is szóba kerül a Székely bánja kapcsán. Ezt tükrözi Pomogáts Béla A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) című irodalomtörténetének első kötete is, amely nemcsak a szociográfiának szánt fejezetben (Szociográfia és valóságirodalom, 326–335), hanem az íróról megrajzolt portréban (373–375) is úgy említi Bözödi „történeti szociográfiáját”, mint „az erdélyi magyar társadalomkutatás klasszikus művét”. Elemző bemutatására azonban nem tér ki.
Szerencsé(nk)re megtette ezt Poszler György, aki 1996-ban nagy örömmel fedezte fel a radikális-népi költő-szociográfus alulról felfelé építkező civiltársadalmi programját. Amely „nem az államra épít, hanem a társadalomra. Az állam, jó, ha segít, de legalább engedje. Hogy is mondta Bibó István? Abnormális fejlődésben – a kelet-európaiban – az állam államosítja a társadalmat. Normális fejlődésben – a nyugat-európaiban – a társadalom társadalmasítja az államot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyugat-európai változatáról. Ha nem is megvalósításáról, legalábbis megközelítéséről. Ahol a társadalmasított államban az önmagát felépítő és kisebbségi magyar civil közösség megmentheti-átmentheti önmagát az egyetemes magyarság szellemi egységének, az adott utódállam politikai egységének egyértelmű gazdagodására.”
(Az összeállítás forrása: Súrlott Grádics)
2013. március 17.

vineri, 11 mai 2018

Neamuri închise în vagoane. Ardeal 1940-1945

Vagonba zárt nemzet - Szülőföldjükről elűzött magyarok a 20-21. században.
Tudományos kutatási program 

http://www.trianonmuzeum.hu/index.php?page=post&id=167onmuzeum.hu/index.php?page=post&id=167


Un comentariu  de Dan Culcer. Tot așa au plecat părinții mei din Nordul Ardealului, victime ale revizionismului claselor bogate maghiare care au manipulat între 1920 și 1940 clasele mijlocii maghiare prin educația revizionistă, ca și acum, pentru a obține noi privilegii exclusive. Efectul tâierii Ardealului în două. Jocul cu briceagul. A se pune în paralel cu fotografiile trenurilor cu refugiați români din Ardealul de Nord. Ceea ce se obține cu forța se pierde ușor. Dan Culcer



A Kárpát-medence Intézet által kezdeményezett projekt elsődleges célja, hogy pótolja az elmúlt évtizedek súlyos mulasztását, s feltárja a Kárpát-medencei magyarsággal szemben elkövetett jogsértések egy rendkívül fontos fejezetét. A program ezáltal kíván egy átfogó képet adni, illetve az ismereteket bővíteni az elszakított országrészekből történő 20. századi magyar kitelepítésekkel kapcsolatban.


Sok százezer magyar honfitársunkat kényszeríttettek a szomszédos államok hatóságai lakhelyük elhagyására, családokat szakítottak szét, generációk életét és sorsát tették tönkre, amelynek pontos feltárása, valamint megismertetése nagyon komoly elmaradása és adóssága a 20. századi magyar történelem kutatásának. 
Az I. világháború után a kisantant államai, illetve a II. világháború után a szövetség kommunista utódállamai (Románia, Szlovákia, Jugoszlávia, de hasonlatos ehhez Kárpátalja is) előszeretettel alkalmaztak szisztematikus módszereket a magyar többségű területeken az „etnikai homogenitás elősegítésére”, melyeket a „lakosságcsere” hangzatos elnevezése mögé bújtattak. Ez azonban a gyakorlatban embertelen internálásokat, s kiutasításokat jelentett.

A Kárpát-medence Intézet magára vállalja a feladatot, hogy a témában járatos anyaországi, illetve határontúli kutatókat és szakembereket összefogja, s megkezdjen velük egy tudományos „közösen gondolkozást”, egy egységes szakmai szempontrendszer szerint felépített professzionális munkavégzést. A 2017 tavaszán kezdődő kutatási program részét képezi egyfelől a témával kapcsolatos szakdolgozatok és kutatások összefogása, továbbá ezen kutatások és létező ismeretek összegyűjtése, s azok egy holnapon való elhelyezése; másfelől egy nagyszabású workshop és tudományos konferencia, mely 2017 őszén kerül megszervezésre. A kutatások eredményét végül egy színvonalas tanulmánykötetben kívánjuk összefoglalni. A projekt kiemelt részét képezi az úgynevezett „élő történelem”: a program során megpróbáljuk felkutatni a kitelepítések még ma is köztünk lévő tanúit, és interjúk révén még pontosabban feleleveníteni az eseményeket.

A 20. századi magyar történelem egy nagyon fájdalmas, tragikus eseménysorozata ez, mely ugyan ma már más formában, de napjainkban is létező jelenség. Pontosan emiatt nem szabad engednünk, hogy feledésbe merüljön, éppen ellenkezőleg, a tudományos munka minden eszközével igyekeznünk kell elégtételt adni az oly sokat szenvedett magyar honpolgárainknak.

DOCUMENT: Cum plateste Romania pensii de refugiat ungurilor care au aplaudat cand Horty Miklos a intrat in Ardealul de Nord cedat Ungariei!

Da, ati citit bine. Romania plateste pensii de refugiat unor cetateni de etnie maghiara care de dau drept persecutati pe criterii etnice de catre….unguri.

Anul trecut un prieten mi-a atras atentia in legatura cu faptul ca exista in judetul Covasna cetateni de etnie maghiara care s-au dat drept refugiati, in sensul Legii nr. 189/2000, ca fiind persecutati pe criterii etnice dupa cedarea Ardealului de Nord Ungariei, si care incaseasa o pensie, beneficiaza de facilitati fiscale si isi rad in barba cand vad cat de prosti sunt functionarii Statului Roman ca le platesc aceste pensii.

Am solicitat Casei de Pensii Covasna, in octombrie 2009, sa imi comunice cati beneficiari ai acestor pensii sunt in judetul Covasna si in ce anume constau aceste pensii de refugiat. Raspunsul Casei de Pensii Covasna suna cam asa:
From: “Piroska.Kollo@cnpas.org”
To: Dan Tanasa

Sent: Thu, October 29, 2009 9:24:07 AM Subject: Re: Solicitare de informatii de interes public in baza Legii nr. 544/2001 – pensii refugiat
Nr. 12761/28.10.2009
Domnului Dan Tanasa

Referitor la solicitarea de informaţii de interes public în baza Legii nr. 544/2001, prin prezenta vă comunicăm următoarele: Casa Judeţeană de Pensii Covasna are atribuţiile stabilite prin HG nr. 13/2004, modificat şi completat prin HG 73/2008. Principala atribuţie a instituţiei noastre este stabilirea cuantumului drepturilor de pensii din sistemul public şi efectuarea plăţii acestora, potrivit legii. Pe lângă pensii, asigurăm stabilirea şi plata indemnizaţiilor prevăzute de legi speciale, finanţate de la bugetul de stat, în condiţiile legii. În conformitate cu prevederile Legii nr. 19/2000 privind sistemul public de pensii, cu modificările şi completările ulterioare , nu este definită noţiunea de “pensii refugiat” .

Dacă prin noţiunea de “pensii de refugiat” v-aţi referit la indemnizaţiile lunare plătite persoanelor persecutate pe criterii entice, aceste drepturi sunt reglementate de OUG nr. 105/1999, modificat şi aprobat prin Legea nr. 189/2000 privind acordarea unor drepturi persoanelor persecutate din motive politice de dictatura instaurată cu începere de la 6 septembrie 1940 până la 6 martie 1945.

Conform prevederilor art. 1 din OUG 109/1999, cu modificările ulterioare, beneficiază de prevederile acestei ordonanţe persoana cetăţean român, care în perioada regimurilor instaurate cu începere de la 6 septembrie 1940 până la 6 martie 1945 a avut de suferit persecuţii din motive etnice, după cum urmează:

a) a fost deportată în ghetouri si lagăre de concentrare din străinătate;

b) a fost privată de libertate în locuri de detenţie sau lagăre de concentrare;

c) a fost refugiată, expulzată sau strămutată în altă localitate;

d) a făcut parte din detaşamentele de muncp forţată;

e) a fost supravieţuitoare a trenului morţii;

f) este soţul sau soţia persoanei asasinate ori executate din motive entice, dacă ulterior nu s-a recăsătorit;

Baza legală pentru stabilirea calităţii de beneficiar şi plata indemnizaţiilor lunare stabilite persoanelor persecutate pe motive etnice o constituie prevederile art. 7 din OUG nr. 105/1999, astfel cum au fost modificate şi completate prin Legea nr. 189/2000, Legea nr. 367/2001.

Conform evidenţelor compartimentului plăţi beneficii, la nivelul lunii septembrie 2009 în judeţul Covasna beneficiază de indemnizaţii lunare un număr de 1.604 persoane persecutate pe motive etnice , în sensul OUG 109/1999, cu modificările ulterioare. Cuantumul mediu lunar al indemnizaţiilor plătite acestor persoane este de 329 lei.

Pe site-ul nostru, în capitolul date statistice – date despre pensionari – găsiţi informaţii despre numărul beneficiarilor şi cuantumul lunar al indemnizaţiilor aferente lunilor ianuarie – august 2009.

Cu stimă,

Director coordonator

Salagean Viorel

comp. relaţii publice,

Köllő Piroska


Pentru ca am vrut sa vad daca intr-adevar exista cetateni de etnie maghiara care incaseaza aceste pensii, adica care se dau drept persecutati pe criterii etnice tocmai de catre ungurii veniti odata cu Horty Miklos in Ardealul de Nord, in urma cu cateva zile am solicitat Casei de Pensii a judetului Covasna sa imi comunice daca printre beneficiarii acestor pensii se afla si cetateni romani de alta etnie decat cea romana. Nu ma intereseaza cati sunt sau cine sunt. Sa fie sanatosi si bucurosi cu pensiile lor. Raspunsul Casei de Pensii Covasna confirma, chiar daca indirect, faptul ca exista etnici maghiari care au invocat faptul ca ar fi fost persecutati pe criterii etnice de catre administratia maghiara instaurata in Ardealul de Nord dupa 6 septembrie 1940 si primesc o pensie din partea Statului Roman, precum si facilitati fiscale.

Adresa Casa de Pensii Covasna
Contextul istoric, creionat de catre prof. de istorie Vasile Stancu:

Administrația românească a fost instaurată în mod treptat în Ardealul de nord, de la începutul lunii septembrie 1944, odată cu eliberarea de armatele româno-sovietice a teritoriului, până la 25 octombrie 1944, când a fost eliberat orașul Carei, administrația urmând armatele la o distanță de 100 de Km. în adâncimea frontului sovietic. În Trei Scaune, instaurarea administrației s-a realizat de la 8 septembrie, când a fost eliberat Sfântu-Gheorghe. Pe teritoriul eliberat administrația românească

a durat până la 15 noiembrie 1944, când este preluată de Comisia Aliată de Control(sovietică). Între front și ad. română organizațiile maghiare( îndeosebi Uniunea Muncitorilor și Țăranilor Maghiari din România- M.A.D.O.S.Z.-) au putut acționa în voie împotriva românilor, organizând acțiuni de rezistență împotriva introducerii ad. românești. Desigur că în această perioadă cât a durat administrația românească (sep.- noiembrie 1944), numeroși secuii, care se știau culpabili de atrocitățile săvârșite împotriva românilor au părăsit zona, refugiindu-se în regiuni sau chiar în România. Pe de altă parte sunt cazuri de secui căsătoriți cu evrei sau români, care s-au refugia sau au suferit pentru aceasta din partea autorităților maghiare. Sunt cazuri în care secuii au fost înlăturați de funcționari impuși de la „Centru”, din Ungaria. Deci pentru a putea trage concluziile reale, numai studierea actelor de la dosarul fiecăruia ne poate edifica. În ori ce caz, o greșeală a legii, care dă posibilitatea unor secuii vinovați de a primi recompense de la statul român există, putând fi socotiți îndreptățiți, potrvit legii, și cei care au avut de suferit sau au fugit în perioada scurtă a administrației românești, intercalată în perioada 1940-6 martie 1945).

marți, 1 mai 2018

Szentgyörgyi N. József. Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője

Reproduc mai jos un text interesant mai ales pentru concluzia lui, în care autorul pledează pentru dialog (vita) ceea ce înseamnă desigur și polemică, în interesul construirii unor ipoteze realiste pentru obținerea unor autonomii mult râvnite. Asta ar fi și poziția mea. Ceea ce nu am aflat încă, din miile de texte pe această temă, polemice până la violență și invectivă, de o parte și de alta a baricadei, este chiar nucleul disputei : de ce se tem românii de autonomia cerută de «secui» a unor județe din centrul României, unde aceștia sunt locuitori majoritari (dincolo de argumentele constituționale ale comisiilor parlamentare ale României) și de ce vor «secuii» autonomie, dincolo de panica tradițională a pericolului absorbției, a deznaționalizării, dincolo de «drepturile istorice» medievale, care ar fi referentul — vechea autonomie, dincolo de interesele unei minorități în minoritate (adică oamenii de afaceri locali sau unguri care doresc să lichideze orice concurență străină pe temei etnic. Altfel spus, de ce nu se formulează clar proiectul de societate care ar trebui să se aplice și consolideze pe acest teritoriu și care nu poate fi pus pe picioare decât cu condiția realizării «autonomie»? Fiindcă sunt unul din puținii români care cunosc subiectul de la sursă, afirm că autonomia este un erzatz pentru un proiect geopolitic /doar în subsidiar social/ de reconstituirea a Ungariei Mari, proiect care, la majoritatea maghiarilor din România constituie nucleul ireductibil al identității lor. Există desigur soluții fără caracter geopolitic (adică neimplicând reforme teritoriale) și acestea ar putea fi discutate. Dar atâta vreme cât oameni politici din administrația maghiară a județelor implicate continuă provocările simbolice (arborează steaguri secuiești sau ungare), pun pietre de hotar la marginea acestor județe, invită iredentiști notorii din Ungaria la serbările lor identitare tradiționale, mințile lucide ale maghiarilor ar trebui să admită că orice discuție este imposibilă, fiindcă se atacă simboluri și valori constituționale ale românilor. Cum pot spera unii iresponsabili oameni politici maghiari din UDMR sau din Partidul Civic Maghiar (Magyar Polgári Párt) că se va modifica Constituția României pentru a le facilita acțiunea dizolvantă de statalitate? Dacă nu sunt pur și simplu iresponsabili s-ar putea crede că sunt mai puțin inteligenți decât vor să pară. Dan Culcer

Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője



Az alábbi eszmefuttatás, mely korunk égető kérdéséhez szól hozzá - bevallottan kiváltója a Periszkópon ismertetett Sabin Ghermanhoz köthető interjú a mai Románia megalakulásának centenáriumáról -, amiről manapság mindenkinek van véleménye, épkézláb elképzelése annál kevésbé. A címhez illesztett felszólítás (Vitázz - ne anyázz!) egyúttal a Periszkóp szándékainak komolyságát is jelzi... Várjuk a véleményeket! Kontaktcímeink a Kapcsolat menűpont alatt...
**************************************
Eléggé beszűkült csőlátással nekünk az autonómiáról mindig csak Erdély (esetleg a színmagyarnak vélt Vajdaság, nagy ritkán a nemzeti emlékezetben ugyanígy kezelt Kárpátalja meg a Felvidék - és szinte sosem Burgenland) jut eszünkbe, és bezzeg-példának mindig Dél-Tirol ugrik be az ’anyaországi’ védhatalmi státusszal, esetleg a katalánok (meg a baszkok), a vájtabb agyúaknál talán még a lenini-sztálini Birobidzsán is előbújhat...
Alábbi kis eszmefuttatásom egyáltalán nem a ’tévelygők útmutatójának’ készült: magam is tévelygek. És az ilyen ne akarja megmondani a tutit (nem is szándékozom), kívülről (a határon innenről) ez nem is illenék nagyon, bár csöppet sem érzem magam kibicnek. Csak gondolataimat mondom el, esetleges vitát – inkább együtt gondolkozást - provokálandó. S egyáltalán nem kívánok ’kommentekkel’ vitatkozni (nem is fogok!) – mások őszinte véleményét szeretném végre látni, iránymutatásnak tévelygésemhez. (Legalább annyira őszintét, amilyennek Sabin Ghermané tűnik.)
A jelenlegi helyzetet (meg a történelmet, netán a politikai földrajzot) kevésbé vagy nem nagyon pontosan ismerők úgy vélik: egyszerű döntés (egyoldalú elhatározás) kérdése csupán a függetlenedés, az önállósulás. Meg hogy saját bélyeg nyomtatása a leglényegesebb (ld. a Lajta-bánság bélyegeket, nekem is volt). Hajlamosak voltunk/vagyunk azt hinni, hogy a (néhol még működő) demokráciák egyértelmű hozsannával fogadják az autonómia-törekvéseket, természetes emberi jogként kezelve azokat.
Nagy Britanniáról – mostanság – főként a brexit jut mindenki eszébe, nem pedig Skócia vagy Wales (neadjisten: Észak-Írország) autonómiája. Spanyolországról már bekattan a katalán autonómia (a baszk egyre kevésbé). Az oroszországi kiválási és függetlenségi próbálkozások már kívül esnek a magyar látóhatáron, nem beszélve az ázsiai, amerikai (földrészi) és afrikai hasonló törekvésekről. De mindenki elsősorban a maga autonómiájáról gondolkodik (és álmodik). Ennek tükrén át nézi (s látja, homályosan) a többiek törekvéseit, véli érteni nem csak az olasz (és nyomán a magyar) irredentát, hanem – mondjuk – a bolíviait is (’Bolíviának történelmi joga van a tengeri kijárathoz’ – olvasható a majdnem 4000 méterre az óceán szintje fölötti Titicaca tó bolíviai partján; a kijáratot egy bolíviai Trianon során nyúlták le az erősebb – ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélő - szomszédok).
Hótt (tajt) katalán barátom egyszer kifejtette nekem Barcelonában, aranysáfrány színű paella falatozgatása mellett, hogy az önálló államiság normális katalánok agyában nemigen fordul meg: a jelenlegi jólét főként relatív: a többi spanyol országrészhez-nagytartományhoz (autonóm nemzeti közösség) viszonyítva, és azokkal együtt működik csupán. Ha önálló államot kellene fönntartani, az államigazgatásra, a védelmi (’védhatalmi’) költségekre és egyéb függetlenséggel összefüggő kiadásra olyan sok elmenne, hogy azonnal olyan hatalmasat zuhanna az életszínvonal, hogy hatalmasabb tömegek követelnék az utcán a visszatérést a hispán nemzetállamba, mint ahányan az elszakadásért tüntettek... Figyelembe veendő az is, hogy a szűkebben vett Katalónia lakosságának jó fele inkább spanyol, semmint katalán identitású) még ha érti-beszéli is a kicsit eltérő katalán nyelvet). Moldovában is tapasztaltam, hogy a lakosság jelentős része ’szovjet’ (’moldáv’) identitású, pontosabban: nem-románnak (Pruton túli moldovánnak) tartják magukat, és nem csak a Dnyeszteren túl meg Gagauzföldön... Még Jugoszláviában is voltak (sőt: vannak) ’jugoszláv’ identitásúak, a pici Montenegróban és az albánosított Koszovóban is... És – mint másutt is, sokhelyütt – az ott letelepedett nem-katalánok (kasztíliaiak, andalúzok, galíciaiak avagy baszkok) magukénak érzik Katalóniát, sokszor jobban, mint egykori szülőföldjüket (’anyaországukat’).
Paellakedvelő barátom szerint a legmegfelelőbb a katalánok számára is a Spanyol Királyságon (a ’birodalmon’) belüli minél nagyobb fokú önállóság, az igazi regionalizmus fönntartása lenne – semmiképpen sem a ’hispán brexitelés’. Katalán (piros sávos) zászló – sí – kasztíliai szupremácia – no. A paella íze meg a szép Pireneusok látványa – kevés. És: a spanyol nyelv – világnyelv; sokkal több minden (szinte minden...) olvasható spanyolul, mint katalánul. És: spanyolul mindenki ért Katalóniában... (Ahogyan a Moldovai Köztársaságban is – és a teljes posztszovjet térségben - mindenki ért oroszul, a volt Jugoszláviában – szerbhorvátul, és – mondjuk – Olaszországban is mindenki érti/beszéli valamelyest az ’államnyelvi’ /dantei/ olaszt, még a szicíliaiak is).
Az autonómia elsősorban spirituális töltettel forog közszájon (nyelv, hagyományok, történelem, remények és vágyak, stb.), a gazdasági vonatkozások hátrébb szorulnak (GDP-különbségek, adó-befizetés a közösbe, a ’közös költségek’ /közigazgatás, erőszakszervezetek fenntartása, önálló pénz- meg pl. külügyek, stb./, a belső és külső piacok fenntartása, stb. ) Az újságolvasók többségét is inkább a kétnyelvű (+rovásírásos) helységnévtáblák és a nemzeti énekké kikiáltott himnuszok ügye foglalkoztatja, nem a ’piszkos anyagiak’. A csak politikai lózungokra hallgatók pedig szívesen mantrázzák az olasz(-osztrák) Süd-Tirol, a finn(-svéd) Åland-szigetek EU-szabványú autonómiáját – anélkül, hogy annak részleteivel és hátterével tisztában lennének. A magas hegyek közé zárt Svájcról is csak az órák, a sajtok és a kantonok idilli együtt /egymás mellett/ élése jut mindenki eszébe.
A nagyobb összefüggéseket is figyelők számára az alapkérdés az, hogy létezik-e – pontosabban: létezhet-e – jól működő autonómia. Az én (kissé unortodox...),meglátásom szerint nem létezik jelenleg ilyen autonómia, de nincs kizárva, hogy egyszer (valamikor) majd létezni fog. Olasz szemszögből (Rómából nézvést) Trentino-Alto Adige ugyan tökéletes autonómia, de az osztrák ’fundamentalisták’ szerint egyáltalán nem az: Süd-Tirol a mindig osztrák Nagy-Tirol része... Åland sem Finnországnak, sem Svédországnak nem olyan fontos, hogy arra sok szót vesztegessenek. Erdély autonómiáját nem csak a nemzetállami (többségi) románok, hanem a Nagy-Magyarország nagynemzeti bűvöletéből ki sosem lépett magyarok sem tudják - Románián belül - elképzelni. Burgenland autonómiájára pedig még a legvadabb bélyeggyűjtők sem gondolnak. (Ahogyan már Königsbergére sem: ’Kalinyingrád, Celebesz – orosz volt és orosz lesz!’)
Az EU - melytől oly sokat reméltek az ’autonomisták’, nemzetállami szinten szerveződött, és nem is kíván ezen túllépni (a ’brexit’ sem a nemzetfölöttiség jegyében zajlott/zajlik le). Ezért támogatják inkább a ’tagállam’ hispán nemzetállamot, és idegenkednek a kiválni kívánó országrésztől. (Pedig Koszovót teljes mellszélességgel támogatták, még Montenegrót is...) A status quo hagyománya is a (meglévő) nemzetállamoknak kedvez. Az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező szovjet hadseregnek szánt mondóka (’ne félj, Szergej, semmi sem tart örökké: százötven év sem tett minket törökké...’) ma is közismert és népszerű, az már kevéssé ismert és szavalt tény, hogy Quebec/Québec is jó százötven éve a Kanadai konföderáció része (és ha britté nem is, de teljesen kanadaivá lett – persze igen széleskörű autonómiával). Az irokézek fiai meg a mohikánok utódai, valamint az afroamerikaiak - mind jenkik már... És egészen mást gondolnak autonómiának, mint mondjuk a székelyek. S valószínűleg se himnuszuk, se zászlójuk nincsen. Csak – figyelembe nemigen vett – emberi, kollektív és egyéni jogaik...
A többnemzetiségű államalakulatok legeslegújabb kori szétesése korunk történelmi szükségszerűségének tűnt, holott igazából nem volt az. A létrejött új állami formációk túlélési problémái megkérdőjelezik a(z ’exit’-es) döntés helyességét illetve időszerűségét. S bármit is gondolunk (vallunk), az nemzetállami országhatárok államhatárokká lettek. A ’természetes’ (és/vagy történelmi) határokra hivatkozás ugyanúgy nem jogalap, mint mondjuk egykoron a szociáldarwinista-nemzetiszocialista ‘Lebensraum’-elmélet volt. Az etnikai vagy vallási különbözőségekre hivatkozás sem nyerő Wilson elnök sikertelensége (ld. Trianon) vagy Gandhi csődje (ld. India-Pakisztán) és a délszláv háborúk (ld. pl. Szerbia-Bosznia) óta. Mindenféle revíziós elképzelés az érintett szomszédok (és a ‘nemzetközi közösségek’) heves – és jogos (?) - ellenállását váltja ki, már embrionális formában is. A határok egyre inkább (drót-)kerítéseket és falakat jelentenek, semmint hidakat. A nemzetek csak elvben nyúl(hat)nak a határokon túl. A regionalizmus (különösen az etnoregionalizmus) csöppet sem lett népszerűbb eszme az elmúlt ötven-száz évben. Ahogyan a nemzetek (népek, emberek) közötti tolerancia sem. A ‘proletár nemzetköziség’ a letűnt kommunizmus délibábja volt, a ‘migráncsok’ befogadása meg a mostani ‘púderes seggű’ értelmiségé; a ‘minden ember egyenlő’ elv már régen keresztény-liberális álomképpé süllyedt.
Az autonómia délibábját erősítő szépítő (ám hamis) történelmi tudat (Erdély: magyar, a Vajdaság: magyar, a Kárpátalja: magyar, a Felvidék: magyar – ‘Bali, Jáva, Celebesz – magyar volt és magyar lesz!’ – népi /?/ rigmus 1956-ból) tovább homályosítja. Reális, valóban kivitelezhető (factible, feasible) autonómiáról egyre kevesebben gondolkodnak komolyan: a politológusokat is elragadják az álmok és rögeszmék. Melyekkel a másik (többedik) fél azonnal szembe állítja a maga álmait és rögeszméit. A pozitív és negatív töltetek pedig szinte azonnal kioltják egymást, így közös gondolkozásra szinte nem is nyílik lehetőség (tér).
Szóval: én is ‘torkig vagyok a turulos „mindentvisszázással”, a rovásírásos anti-finnugor hülyítéssel,, a velük összetapadó migráncskodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Magyarország, ami a hazám’. Sem politikusaim, sem ’értelmiségi’ társaim (az ’anyaország’ kormánya és ’elitje’), sem a ’határokon átnyúló nemzet’határon túli hangadói nem beszélnek (csak mellébeszélnek) az autonómiák megvalósíthatásáról, arról: mit kellene – és lehetne – ez irányban tennünk. Hogy miképpen lehetne ezt ütemezni, nemzetek közötti (és nemzetközi) egyetértéssel. Pedig elkelne az útbaigazítás: az autonómiák útja (és útvesztője, emlékezeti labirintusa) igencsak rögös és kanyargós. Csak az őszinte, a realitásokat előtérbe helyező és kompromisszumokra kész hozzáállás tudna segíteni. A rögeszmékről és délibáboktól mentes, kölcsönös érdeklődésre (és érdekekre), valamint a nemzetközi tapasztalatokra épülő komoly eszmecsere. Amelyben a másik fél is figyelmesen meghallgattatik (audita erit et altera pars), s nem ellenségként kezeltetik. Hanem vitapartnerként.
Bár tudom (tudjuk), hogy vitázni sokkal de sokkal nehezebb, mint ’anyázni’.

Szentgyörgyi N. József