sâmbătă, 9 iunie 2018

Jakab Eva. Főhajtás Bözödi György előtt [Plecăciune în fața lui Bözödi György]

Főhajtás Bözödi György előtt

DSC_5216-hajni


Sursă http://kafe.hhrf.org/?p=21484
A tartalomból: Jakab Éva krónikája * Bözödi György: Nehéz a föld * Csifó János: Bökvers a vándormagnóról * Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei
„Rajongók földjén születtem. Egy kicsit én is rajongó voltam világéletemben, s az vagyok ma is. Nem tagadom, és nem szégyellem. Bár tudom, hogy a rajongás nem tartozik a legfőbb erények közé. De rajongás nélkül kietlen és puszta az élet” – vallotta Bözödi György, aki 100 évvel ezelőtt Bözöd faluban látta meg a napvilágot.
Valóban rajongó volt a szó legnemesebb értelmében. Rajongással kutatta a székelység valódi múltját, és kereste, kutatta, hirdette az igazságot.
A 100 éves író, költő, szociográfus, történész tiszteletére az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület és a Bözödi Unitárius Egyházközség emlékünnepélyt tartott vasárnap, március 10-én a szülőfaluban.
Az unitárius templomban kezdődött a megemlékezés, ahol Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes hirdetett igét és imádkozott az egybegyűltekkel a szónak, az anyanyelvnek nagy mesteréért. „Itt él, itt lobog közöttünk a bözödiek Jakab urának, Bözödi Györgynek a szelleme, aki megértésre és megértetésre törekedett. Harcolt munkáival népének megmaradásáért, mert rajongásig szerette ezt a népet, amelyből vétetett” – hangzott a beszédében.
A Bözödi György Általános Iskola tanulói Fülöp Tünde és Fülöp Noémi pedagógusok irányításával ünnepi műsorral állítottak emléket a falujuk nagy szülöttének.
A megemlékezés az emlékházban, az író szülőházában folytatódott. Kovrig Magdolna tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Tar Endre alpolgármester szólt az emlékezőkhöz. Tóth Domokos, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója röviden ismertette az író életét és munkásságát.
Színvonalas előadást láthattunk-hallhattunk ismét. Bözödi György verseit Szilágyi Mária-Magdolna tanárnő, Meleg Emőke és Fülöp Dorottya diákok tolmácsolták, gyönyörű novelláját László Otília mondta el, népdalt énekelt Balázsi Annamária, és csodálatos fuvolaszólót hallhattunk Csizmadi Kingától. Igazi meglepetés volt Csifó János ajándéka, akinek jóvoltából CD-ről hallgathattunk meg egy Bözödi György-interjút. Hallottuk a hangját, élvezhettük humorát, velünk, közöttünk volt Jakab úr.
Kötetlen beszélgetésre is sor került, az író személyes ismerősei osztották meg emlékeiket a jelenlevőkkel. Józsa Béla, Somodi Béla, Vajda Dénes , Berei József bözödi lakosok nevettettek meg történeteikkel, de Nády János nyugalmazott tanár is szeretettel idézte fel találkozásait Bözödi Györggyel.
Kovrig Magdolna javasolta a Bözödi György Baráti Társaság létrehozását, melynek feladata lenne összegyűjteni az író szétszóródott munkáit, a róla szóló anekdotákat, és emlékhellyé tenni a szülőházat.
Az ünnepség koszorúzással ért véget. Koszorút helyeztek el a háznál és az író sírjánál az erdőszentgyörgyi Polgármesteri hivatal, a Bodor Péter Művelődési Egyesület, az erdőszentgyörgyi RMDSZ, a bözödi unitárius egyház, és a bözödi faluközösség képviselői.
Jakab Éva
Fotó Vitos Hajnal / Csíkmenasági HMKK-fotótábor, 2007.

Bözödi György: Nehéz a föld

Két öregasszony halad az ösvényen a falu felé. Feketébe öltözve mind a ketten, öregesen. A sötét kendő körülfogja arcukat, melyen több a ránc, mint a hajszál a kendő alatt.Hátukon nagy batyu, az egyik fehér zsákot cipel, a másik tarka átalvetőt. Derekuk még jobban meggörnyed a teher alatt. A zsákosnál kap is van, amit elől magához szorítva viszen.
– Be nehéz ez a főd…
A másik feléje néz.
– Igen megraktad te is.
Nyújtja vén nyakát a zsák mellett előre, mint az igavonó állat, az izzadtság csepeg le róla, homlokáról, arcáról.
– A nem, csak már nem bírom a hurcolkodást.
– Hát mért nem küldtél el valakit magad helyett?
– Egyet se bírom…- nyögi csak tovább a vénasszony. Kicsit haladnak, mintha a beszélgetés is nehéz volna.
– Hát kit küldenék ugyanbiza?
– A leányodat. Rózát. Elég erős.
Szuszognak mind a ketten, szünetet kell tartani. A földet cipelő asszony felhajtja fél kezével fekete kötényét, végigtörli az arcát a homlokától le, keresztül a szájánál, s aztán az állán vissza. A földes, poros kötény még nyomot hagy maga után a bőrön.
– Forróság van, hogy az ember el kell olvadjon.
– Mindön kisül, ha nem ád az Isten egy kicsi esőt.
Aztán mégsem tudja tovább megállani, hogy hallgasson a leányáról.
– Rózát mondád?
– Azt.
– Emmár az is elhagyott. A se törődik már többet velem.
– Hát a hogy, te?
– Még nem hallottad? Az egész falu beszéli, hogy milyen dolgot csinált velem.
– Kománé mondott valamit az este, hogy bíróval mönt reád, de aztán nem tudtam meghallgatni, mert éppen jött a paptul a leányka.
– Az úgy. A szégyöntelen. Bíróval.
– Aztán miért, ugyanbiza?
– Valahol felültették, hogy kérje ki a vagyont. Az urát biztatták, hogy küldje. El is jött hozzám, de megmondtam, hogy takarodjék…Amíg én élök, nem forgatom ki magam mindönömből. Akkor még azt mondja: majd hozok én bírót, aki eligazítsa! Hozhatsz, mondom, akárkit, mert az én vagyonomból nem poroncsol.
Az öregasszonynak jólesik, hogy elmondhatja még egyszer, könnyül tőle a lelke. De a teher csak nem könnyül, és szünetet kell tartania, mert kifogyott a szussza. Kicsit szipog, s elkezdi megint:
– Hát másnap nem reám jön bíróval? Hogy írassam a nevire a vagyont. És veszekedik, és kiabál, hogy kihúz a házból…De legalább aztán megmondta neki a bíró a magáét…Hát milyen leány vagy? Tudod, hogy mindent reád hagy az anyád, ha meghal. S te így bánsz véle?
– Azóta nem járt nálad?
– Nem. Azt mondogatta másoknak, nem bánja, ha megdöglök is, többet nem jő felém, hogy segítsön rajtam. Hiszen éppen azt várja már.
– Mit, te?
– Hogy már ellögyek a föld színiről. Hogy reája maraggyon.
– Szégyöntelen.
Megint lépegetnek, szólni nem tudnak.
– Ilyen, akinek gyermöke van.
– Ezért felnevelhettem!
Már megbotlik a lába, lépni is alig tud. Nyakán úgy feszül a vén bőr, hogy szakad el.
– Meg kell álljak egy szikrát.
Előrehajlik még jobban, feje felett keresztülveszi a zsák szárát, megcseréli a vállán a batyut. Aztán vagy kettőt, hármat lépik sietve, s beéri a másikat, aki kicsit odébb állt meg, hogy megvárja.
– Tegnap ahajt látom, hogy a ház-főggye kezdött szakadozni, gondolom, megcsinálom, amíg jobban el nem romlik. Mert ki nem állhatom, ha egyször kezd fölguvadni. Nézöm a pincében, hát nincs füvény. Úgy aztán gondoltam, csak eljövök ma s viszök, mert szombaton nem lössz mindönre üdőm…
Elhallgat, lépegetnek, aztán megint elindul benne a keserűség, amit vissza akart fojtani.
– S nincs sönki más, ki hozzon helyettem, nincs, aki segítsön rajtam.
A szeméből kiesik a könny, de meg se látszik, úgy befolyta az arcát az izzadság. De a másik észreveszi, megérzi, mert ő is anya.
– Egyet se sírj te azért, hadd el.
A földet cipelő, hogy most már úgyis észrevették, felfogja köténye sarkát, törülgetni kezdi a szemét.
– Az én gyermökeim se jobbak – folytatja a másik. – Dénös már mingyár egy esztendeje nem küldött levelet Rományiából, oda mönt vót bé dógozni. Elfelejetközött, vagy ki tudja, mi lött vele.
A zsákos asszony hirtelen megáll.
– Szakadok meg, nem bírom tovább.
– Észe tögyük le egy kicsit.
A zsák és az átalvető egyszerre suppan a füvön. A két asszony aléltan rogy le az ösvény szélére. Sokáig egy szót sem tudnak szólni, csak lihegnek, mint agyonhajszolt állatok. Aztán kibontódik a zsák, az asszony belemeríti tenyerét.
– Szép sárga füvény.
– Tiszta arany.
– Azért jöttem ilyen messze érte. Mást közelebb is kaptam volna.
– S be szép kék pala.
– De én nem tudom a házam csak széppel bekenni – folytatja az előbbi.
– Csak széppel…
Megint szuszognak, pihegnek, hallgatnak, mert a beszéd is fárasztó.
– Hát te mit viszöl?
– Én biza egy terű répalapit.
– Van malacotok?
– Van egy.
– A tied?
– Jóskáékkal közösen.
Az asszony a fövényt visszadobja a többihez, beköti a zsák száját.
– Néköm még az sincs az idén.
Sóhajt, és nem néz a másikra.
– Észe nem is tudok akasztani egyedül.
– Evvel a miénkkel is annyi baj van. A mönyecske már a múlt héten eléállott, hogy a malac az övék.
– Hát nem ketten vettétök?
– Neköm akkor nem vót pénzöm. Azt mondtam, majd megadom az én részem.
– Ühüm…
– Adóba kellött adjam, ami volt, még most is el vagyok maradva, s ölnek meg érte. Azt se tudom, mit csináljak. A hétön is odajárt a végrehajtó, hogy kihúzza a párnát a fejem alól, ha nem kerítök pénzt a földből is.
– Ja, biza, én is elfelejtköztem róla.
– Mennyi van neköd?
– Hétszáz lej.
– Kilenc fájin malacot is lehetne vönni vele. Ahogy most leesött az ára.
– Hát neköd?
– Neköm négyszáz.
Megint hallgatnak, mint valami sötétség előtt.
– Pedig az egész nyáron én hordtam a malacnak a répalapit – mondja az átalvetős -, s milyen messzünet.
– Hát a menyecske mit csinált?
– A járt Jóskával dolgozni. Felibe.
– Felibe?
– Úgy biza, mert nekünk kicsi van…A nem elég háromnak…S még az őszön azt találják mondani, hogy mér mönyök a nyakukra télire, ha nyáron nem dolgoztam velük.
– Osztán legyön az embörnek gyermöke!
Kicsit hallgatnak, aztán a zsákos asszony körülnéz.
– Észe, induljunk megint.
Felszedelőznek, felsegítik egymás hátára a terűt.
– Be nehéz ez a lapi – kezdi most a panaszkodást a másik asszony -, mintha kő volna…
– Kövérök erősen. Sok víz van bennök. De az ilyet szereti rágcsálni a malacféle.
– Úgy nyomja a hátam, hogy szakad bé.
– Egyet se tudok emelni. Úgy elmönt, tudod-e, minden erő a karomból, derekamból, hogy a csuda öl meg – panaszkodik a másik s nyög, amikor az átalvetős felsegíti vállára a földet.
– Hát a kapám hová lött vajon?
– Ott a borozda széjibe. Belől.
Az asszony utána hajlik, de a zsák előrehúzza, s leesik. Keze, lába maga alá csuklik, s a föld a zsákkal reá. Nyög.
– Mindön erőm elhagyott.
Az átalvetős lecsapja a lapit, s lelket ver belé. Lehúzza róla a zsákot, feltámogatja a karjánál fogva, aztán ismét magukra szedik terhüket, s elindulnak. A föld még nehezebb, mint eddig, a vénasszony a kapa nyelére támaszkodik minden lépésnél.
– Észe nem sokáig bírom már. Erősen húz a főd.
– Hány esztendős vagy?
– A hetvenet már rég elhagytam vót. Hát te?
– Én is benne járok már.
Szuszognak, nyögnek minden lépésre. Az izzadtság fejükre tapasztotta a fekete kendőt. Arcukon megfeszül minden ín, ahogy vonszolják maguk után a terhet.
– Még a pityókafődem is kapálatlan.
– Az enyim is úgy van egy darab helyt.
– Ha mind így tart a szárazság, észe az idén meg se lehet kapálni.
– Úgy fáj a derekam, többet soha nem indulok el otthonról.
– Hányszor fölfogadtam már én is. S muszáj.
Kop-kop, kopog a kapa vége, s egy öregasszony lépeget utolsó csepp erejével utána. Az ösvény körül virágok, len, kender, répaföldek. Az átalvetős a menyére gondol, a földet cipelő a leányára.
– Be nehéz a főd…
– Be nehéz ez a lapi.
– Be nehéz ez az élet.
Még vánszorognak, lassabban, lassabban, aztán a kertek fölött soha véget nem érő panaszaikkal együtt elnyeli őket a falu.

Csifó János: Bökvers a vándormagnóról

Beszélgetés Bözödi Györggyel
– Rostás Zoltán marosvásárhelyi tanár arra kérte a Megy a magnó vándorútra című sorozatunk riporterét, hogy keresse fel Bözödi György írót, és kívánjon neki jó egészséget. Gyurka bácsi pizsamában fogad és köszöni a jókí­vánságot.
– Örülök a szerkentyűdnek, János fiam, köszönöm, hogy rám is gondol valaki. Gyermekkorunkban jó barátságban voltunk Zoltival, valószínű, ezért gondolt rám. Együtt laktunk egy időben Erdőszentgyörgyön, aztán Kolozsváron jártunk iskolába, s nagyon megtisztelő a számomra, hogy a kedves emlékei közé sorolt engemet is.
– Hogy őszinte legyek, nagyon örülök annak, hogy ilyen jó hangulatban találtam, Gyurka bátyám, hadd mondom el hallgatóinknak, hogy március kilencedikén betölti a 65. életévét.
– Az egyetlen vigasztalás, hogy amikor az ember egy napot vagy egy évet öregszik, mindenki ugyanakkor, ugyanannyit öregszik. Szándékosan nem használtam a „vénül” kifejezést, még ha kettőzöm is a szót, mert tudod te is, fiam, hogy…öreg író nem vén író. De hát ez nem valami egyéni speciális tragédia, mert csak az öregszik, aki él, nem igaz? Legalább ennyivel vigasztalódjunk.
– Általában ritkán tartózkodik itthon, Gyurka bácsi, legtöbbször a Teleki Tékában vagy a könyvtárban dolgozik. A kiadóban található egy olyan történelemtudományi munka, melynek egyik szerzője éppen Bözödi György.
– Most hagyta el a sajtót a Román Tudományos Akadémia társadalomtudományi szakosztályának a kiadásában egy nagy jelentőségű és nagyon szép kiállítású történelmi dokumentumkötet: az 1848-49-es szabadságharcnak az okmánygyűjteménye. Ez az első kötet a sorozatból, s csupán ’48. március elejétől április közepéig tartalmazza az akkor megjelent okleveleket ez a vaskos kötet, tehát a jelek szerint vagy 15–20 kötetre fog rúgni ez a munka. Végre egy olyan dokumentumgyűjtemény, amely még Közép-Európában a ’48-as események dokumentumaiból nem jelent meg sehol. Amint látod, betűhíven jelentettünk meg minden egyes, akkor keletkezett és fellelt dokumentumot. Már hat kötetre való anyag van összeállítva, úgy, hogy az első kötet után most már rövidesen következnek a többiek, Victor Cheresteşiu és Ştefan Pascu közreműködésével.
– Latin, szerb, német és magyar nyelven olvasható a gyűjtemény, amely nézetem szerint nagyon jól használható kézikönyv lesz a történészek számá­ra.
– Nem csak a történészek számára, mert olvasmányos is. Leköti az egy­szerű olvasó figyelmét, pl. a sok közéleti személyiség magánlevelezése. Irodalomtörténetileg is legalább olyan fontos, mint dokumentáris szempontból. Arra is készülök, hogy a történeti tanul­mányaim gyűjteményét is leadjam a Kriterionnak. Hadd említsem meg, hogy végre éppen 65 éves koromra megjelenik az első verseskötetem. A Kriteriontól most kaptam értesítést, hogy elfogadták kiadásra és a jövő év első felében napvilágot lát.
– Soha sem késő.
– Persze hogy nem késő. Mások odavannak az izgalomtól, hogy lehe­tőleg már 18 éves korukban megjelenjék az első verseskötetük, hát én nem voltam ilyen türelmetlen, mert én nyugodtan vártam – mint a mellékelt „ábrázatom” mutatja. Közben történelmi kutatásokkal töltöttem az időt. Két jelentősebb témával foglalkozom, az egyik a székelységnek a középkori törté­nete az 1562-es nagy felkelésig, a másik történeti témám: 1848! Ez utóbbival kapcsolatosan már jelentek meg kisebb-nagyobb kiadványaim, a többi folyamatban van.
– Annak idején Gaál Gábor nagyon hangosan és türelmetlenül követelte Bözödi Györgytől a székely szociológiai regényt.
– Egy népnek a szociológiai regényét megírni elég nagy felelősség, főleg munka, főképp addig, amíg a székelység valódi története nincs feldolgozva. Ezért kötöttem ki a tudományos formájú feldolgozásnál, mert én ezt lényegesebbnek tartom, mint valami regényes történetecskét írni, amelyből az olvasó nem tudja, hogy mi a valóság és mi a fantázia. Én fontosabbnak tartottam a konkrét tényeket feltárni, mint a tényeket „regényesíteni”. Ugyanígy vagyok a Gábor Áron-témámmal, amiből már regény formában jelentek meg részletek. Szerintem sokkal értékesebb megjelentetni egy tényeken alapuló életrajzot, mint fantáziálni. Aztán majd ráérek regényt írni…
– Esetleg vállalkozik valaki arra, hogy Gyurka bácsi munkája alapján ír­jon regényt, színdarabot, filmet, tévéjátékot…
– Igen! Más is van a világon, mindent nem írhatok meg és mindenki helyett… Hahaha. de jót mondtam, ezt majd kivágod…
– Ebben nem vagyok egészen biztos, de abban igen, hogy felteszem a kérdést: milyen tervei vannak erre az évre?
– Ja, a fennmaradó időre gondolsz? Vagyis a hátralevő időre? A hátralevő időt – lehetnek hetek – mondjuk, azzal szeretném eltölteni, hogy tető alá hozom a folyamatban levő, a munkában levő dolgaimat.
– Ki írja meg Bözödi György életrajzát?
– Akármilyen nagy divat az önéletírás, még erre nem szántam rá ma­gam, illetve, hogy egészen pontos legyek, egyszer már majdnem megírtam, de akkor egészen fiatal voltam. A két világháború közötti időben a kolozsvári Ellenzéknél dolgoztam, s bementem az egyetemi könyvtárba. Ott az Ellenzéknek valami egészen régi évfolyamát lapozgattam, s látom, hogy 1913-as évfolyam. Épp abban az évben születtem. Nyilván kíváncsi lettem egy-két dologra. Gondoltam, megnézem, hogy azon a napon, amikor születtem, mi volt a napi szenzáció. 1913. március 9-én – olvasom, s majd hanyatt estem: Vasárnapi vezércikk – írja az Ellenzék hatalmas betűkkel – Vége a sajtószabadságnak! Na, erre persze meglepődöm: én aztán igazán jó napon születtem írónak! Ez így volt. Akkor jutott eszembe, hogy megírom az életraj­zomat, ami éppen ezzel a szöveggel kezdődik… Ez úgy ’39–’40 táján lehetett, egyébként rengeteg politikai szenzációt olvastam még abban a lapban, s úgy döntöttem, hogy megírom az életrajzi regényemet… de csak háromnapos koromig, mert abban a három napban annyi minden történt és kavargott a világban, hogy az több lett volna, mint egy nagy Bözödi-életrajzi regény… Hát ezért maradt abba.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, most arra kérem, Gyurka bácsit, hogy jelölje meg, ki legyen a sorozatunk 139. vendége.
– Én a kedves jó barátomra, a nagyszerű zeneszerzőre – Márkos Albertre gondoltam, keresd fel őt.
– Nagyon szívesen utazom Kolozsvárra, de még egy utolsó kérésem is lenne: pár sort kérek a vendégkönyvünkbe.
– Hoci azt a füzetet és a plajbászt. Most írok egy bökverset a vándormagnódról.
„Megy a magnó,
De nem egy helyben forog,
S ne is álljon meg,
Mert ez így szép dolog”– B. Gy.
(Marosvásárhely, 1978.)

Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei

Székely bánja című kötetének bővített újrakiadásához írt előszavában Bözödi 1939 őszén kitér a nevezetessé vált művét elutasító bírálatokra is. Egyértelműen leszögezi: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
E küzdelem „nehézségeit és veszedelmét” azonban a történelmi helyzet megváltozásáig nem állt módjában kifejteni. Miután a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond Miért szegény Erdély? címmel 1941-ben ankétot indít, és ennek megszervezésére a reálpolitikában járatos Balogh Edgárt és Bözödit kéri fel, Bözödi alig tudja mérsékelni a témával kapcsolatos mondandóinak gátszakító áradását. Annál is inkább, mivel Móricz épp azokat a tulajdonságokat akarta naggyá növeszteni az egész nemzetben, amelyeket a Székely bánja 1939-es MEFHOSZ-kiadásából is megismerhetett: óvatosság és vakmerőség, okosság és vállalkozókészség, szervezőkészség és egyéniségfejlesztés, hagyományőrzés és értékfogadó nyitottság. Felismeri ugyanis, hogy kisebbségi helyzetben is a Bethlen Gábor-i politizálás több százados tapasztalatai nemesedtek hétputtonyos aszúvá, amit ezzel az óhajjal akart össznemzeti piedesztálra emelni: „Inkább a székely hódítson meg bennünket, mint az idegen fajok. Ő tanítson meg bennünket arra, amivel oly sok századon át éli életét a bérces kis hazában: a reálpolitikára. Mert hiába prédikálunk itthon, hiába ájulunk és ujjongunk: itt lehetetlen lángokat gyújtani. Itt még két generációnak kell születni s végig élni az életet, míg odajutunk, hogy csak meg is értsük az erdélyiek reális politikáját. Nálunk még azt sem tudja senki, mi a politika.” Ezek a felismerések a kommunizmus bukása utáni évtizedekben ugyancsak érvényesek.
„Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a »felszabadulás« – emlékeztetett Bözödi kálváriás sorsára az író születésének kilencvenedik évfordulója közeledtével Sütő András –, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.”
Hogy melyek voltak ezek a tervek? A Bözödi életét és munkásságát ugyancsak baráti közelségből ismerő Nagy Pál ekképp sorjáztatja a tényeket: „Folyamatosan kísértette a gondolat, hogy prózát írjon az 1562-es székely felkelésről; torzóban maradt a Gábor Áronról készült regénye (csak fejezetek jelentek meg belőle a folyóiratokban), a 48’as Erdélyről felhalmozott anyagát ugyancsak szerette volna szépirodalmi formában is közkinccsé tenni. Tudatában volt annak, hogy kimondottan történelmi, tudományos jellegű munkái is magukon viselik a szépíró kézjegyeit. Az irodalomtörténész, a kritikus Bözödi tanulmányai, cikkei egyebek mellett azért érdemesek megkülönböztetett figyelemre, mert bennük a szakszerű elemzés, az egyértelmű véleménymondás mély beleérző készséggel párosul. […] A „galibás” időkben – a fokozatosan kiépülő kommunista-nacionalista diktatúra szellemgyilkos körülményei között – ritkán adatott meg számára az alkotómunka alapfeltétele: a zavartalan nyugalom. Megjelent tanulmányai, történelmi dolgozatai mellett hagyatékában őrzött befejezetlen kéziratok, vázlatok, tervek, egybegyűjtött adatok tanúskodnak dédelgetett elgondolásairól, az értelmező népiség szellemében továbbépülő életmű tág dimenzióiról. […] Ezekben a megpróbáltató időkben még inkább vonzották őt az irodalom, a história izgató rejtélyei, megoldatlan kérdései. Erre utalnak kitartó Petőfi-kutatásai, az a szakszerű filológusi belemerülés, ahogyan felderítette a költő élete utolsó szakaszának homályos vonatkozásait. Hagyatékában sok nyoma maradt annak is, hogy szenvedélyesen foglalkozott a magyar őstörténelemmel, a székelység eredetével, sőt nyelvünk egyedülálló sajátosságaival is.”
Fentebb említett tollrajzában Sütő elsősorban azokat a „keserves kísérleteket” vette számba, amelyekkel a szabadságától gyakorta megfosztott írót próbálták a „szocialista pokol” bugyraiból kimenekíteni, 1945 után szerzett lelki sérüléseit baráti empátiával orvosolni. Végső soron: lehetővé tenni számára, hogy életműve kiteljesítéséért küzdhessen.
Hogy miért került anatéma alá 1945 után a Székely bánja? Sütő ezt azzal magyarázza, hogy a mű sértette a románság nemzeti önérzetét. Fő művének még az említését is megtiltották. „Valamikor a nyolcvanas évek közepén – idézi korántsem felemelő emlékeit Sütő –, házkutatás utáni lelkiállapotban darvadozva dedikálta nekem ezt a könyvét imígyen: »S. A.-nak barátsággal egy székely, aki bánja, Bözödi György.« Akkor azt mondtam neki: szójáték mögé bujtatja a büszkeségét. – Ezt a legelső szellemgyermekedet sose fogod te megbánni. Mert születése óta él, hat, eszméltető erejétől retteg a hatalom, amely vesztét érezve kapcáskodik veled.”
Nagy Pál kortársi visszaemlékezéséből részletesen megismerhető a kártékony indulatok által felszított hajsza története. Az Erdély című kolozsvári szociáldemokrata lap cikkírója nem kevesebbet követelt 1945 novemberében, minthogy „Bözödit azonnal tiltsák el a közléstől s háborús bűnösként állítsák bíróság elé” – a Jónás Ninivében című, antiszemitának bélyegzett regénye miatt. Pedig ez a könyv sosem jelent meg. A zsidóüldözések idején ugyanis Bözödi leállította a kiadását. Csakhogy a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk – a szerző tudta és beleegyezése nélkül – időközben megjelentette az egyik részletét. A háború végén kialakult politikai légkörben az sem könnyítette meg Bözödi helyzetét, hogy csipkelődő sírverseivel „nem egy ellenséget szerzett magának” baloldali írótársai körében.
A Buchenwaldból szabaduló Gáll Ernő kezdeti ideológiai elfogultságai nem kedveztek a két világháború közötti szellemmozgások tárgyilagos értékelésének, a hatvanas évek végén azonban – a szociológia és az etika nemzetközi rangú professzoraként – mély empátiával és elismeréssel írt a „népének elkötelezett társadalomkutató” munkásságáról. „Bözödi György nem tartozik sem az életidegen elméleteket kiagyaló katedra-szociológusok, sem a vidékies faktológia pepecselő képviselői közé – szögezte le mérlegelésében. – A múlt és jelen bátor bírálata, realista népi szemlélete teszi könyvét a militáns társadalomkutatás értékes alkotásává. […] A történész, az író s a népe iránt felelős társadalomkutató erényei találkoznak szerencsésen Bözödiben, aki egyben a legjobb hagyományok folytatója. […] Semmi sem áll távolabb Bözöditől, mint holmi mazochista vájkálás a múlt s a jelen hibáiban. A felelősség könyörtelen igazmondásra kötelezi, ám a negatívumok feltárását mindig a biztató kezdeményezések méltatásával kíséri.” A mű javított, esetleg bővített újrakiadását sürgette, mert meggyőződése szerint az ösztönzően hathatna a kibontakozó társadalomkutatásra. (Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy később támogatta a csíkszeredai fiatal antropológusok – a regionális kutatásokat végző KAM-osok – intézményteremtő törekvéseit.)
A nyolcvanas években a bözödújfalusi székely szombatosok egyenes ágú leszármazottja, Kovács András ihlető forrásként hivatkozott az – időben és témában is – „előtte járó” Bözödi hajdani riportútjára. A Kriterionnál, majd a budapesti Magvető Könyvkiadónál megjelent Vallomás a székely szombatosok perében című krónikájában (1981, 1983) hosszasan idéz elődje helyszínrajzából. Munkája folytatását – Útfélen fejfa (1995), Mondjatok káddist egy székely faluért (1997) – a Székely bánja szerzője már nem vehette kézbe.
A ’89-es változások után – ezt többen felpanaszolják – nem kerül be az újabb értékelvűség szerint készült középiskolai tankönyvekbe; hogy egyetemi diszciplína tárgyává is vált a Székely bánja, az viszont nem jutott el a köztudatba. Pedig a Mentor Kiadó az oktatási igényekhez igazodva vállalta a mű újrakiadását. Az írói hagyaték megőrzéséről – már arról, ami a belügyes zsákolók után megmaradt – Gálfalvi György és Nagy Pál gondoskodott. Az ő törődésüknek köszönhető, hogy az író születésének 95. évfordulóján Bogdánfi Zsolt fiatal kutató Bözödi György hagyatéka az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattárában címmel tarthatott előadást.
A kolozsvári Helikonban tette szóvá Szőcs István, hogy a kerek évfordulókon Bözödit „nem szokás megünnepelni”. Tudományos szintű megemlékezések azonban történtek. A kilencvenedik születésnapi évfordulón az unitárius egyház, a kilencvenötödiken az Erdélyi Múzeum-Egyesület felkért előadói erősítették fel a szépíró, a szociográfus, a történész mához szóló üzenetét. A Helikonban, a Korunkban, a Keresztény Magvetőben, a Székelyföldben, illetve magyarországi folyóiratokban is közreadott előadások szövegéből kiderült, hogy legmarkánsabban még mindig szociográfusként él a köztudatban, jóllehet rendszerint már költői és szépprózai munkássága is szóba kerül a Székely bánja kapcsán. Ezt tükrözi Pomogáts Béla A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) című irodalomtörténetének első kötete is, amely nemcsak a szociográfiának szánt fejezetben (Szociográfia és valóságirodalom, 326–335), hanem az íróról megrajzolt portréban (373–375) is úgy említi Bözödi „történeti szociográfiáját”, mint „az erdélyi magyar társadalomkutatás klasszikus művét”. Elemző bemutatására azonban nem tér ki.
Szerencsé(nk)re megtette ezt Poszler György, aki 1996-ban nagy örömmel fedezte fel a radikális-népi költő-szociográfus alulról felfelé építkező civiltársadalmi programját. Amely „nem az államra épít, hanem a társadalomra. Az állam, jó, ha segít, de legalább engedje. Hogy is mondta Bibó István? Abnormális fejlődésben – a kelet-európaiban – az állam államosítja a társadalmat. Normális fejlődésben – a nyugat-európaiban – a társadalom társadalmasítja az államot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyugat-európai változatáról. Ha nem is megvalósításáról, legalábbis megközelítéséről. Ahol a társadalmasított államban az önmagát felépítő és kisebbségi magyar civil közösség megmentheti-átmentheti önmagát az egyetemes magyarság szellemi egységének, az adott utódállam politikai egységének egyértelmű gazdagodására.”
(Az összeállítás forrása: Súrlott Grádics)
2013. március 17.

vineri, 11 mai 2018

Neamuri închise în vagoane. Ardeal 1940-1945

Vagonba zárt nemzet - Szülőföldjükről elűzött magyarok a 20-21. században.
Tudományos kutatási program 

http://www.trianonmuzeum.hu/index.php?page=post&id=167onmuzeum.hu/index.php?page=post&id=167


Un comentariu  de Dan Culcer. Tot așa au plecat părinții mei din Nordul Ardealului, victime ale revizionismului claselor bogate maghiare care au manipulat între 1920 și 1940 clasele mijlocii maghiare prin educația revizionistă, ca și acum, pentru a obține noi privilegii exclusive. Efectul tâierii Ardealului în două. Jocul cu briceagul. A se pune în paralel cu fotografiile trenurilor cu refugiați români din Ardealul de Nord. Ceea ce se obține cu forța se pierde ușor. Dan Culcer



A Kárpát-medence Intézet által kezdeményezett projekt elsődleges célja, hogy pótolja az elmúlt évtizedek súlyos mulasztását, s feltárja a Kárpát-medencei magyarsággal szemben elkövetett jogsértések egy rendkívül fontos fejezetét. A program ezáltal kíván egy átfogó képet adni, illetve az ismereteket bővíteni az elszakított országrészekből történő 20. századi magyar kitelepítésekkel kapcsolatban.


Sok százezer magyar honfitársunkat kényszeríttettek a szomszédos államok hatóságai lakhelyük elhagyására, családokat szakítottak szét, generációk életét és sorsát tették tönkre, amelynek pontos feltárása, valamint megismertetése nagyon komoly elmaradása és adóssága a 20. századi magyar történelem kutatásának. 
Az I. világháború után a kisantant államai, illetve a II. világháború után a szövetség kommunista utódállamai (Románia, Szlovákia, Jugoszlávia, de hasonlatos ehhez Kárpátalja is) előszeretettel alkalmaztak szisztematikus módszereket a magyar többségű területeken az „etnikai homogenitás elősegítésére”, melyeket a „lakosságcsere” hangzatos elnevezése mögé bújtattak. Ez azonban a gyakorlatban embertelen internálásokat, s kiutasításokat jelentett.

A Kárpát-medence Intézet magára vállalja a feladatot, hogy a témában járatos anyaországi, illetve határontúli kutatókat és szakembereket összefogja, s megkezdjen velük egy tudományos „közösen gondolkozást”, egy egységes szakmai szempontrendszer szerint felépített professzionális munkavégzést. A 2017 tavaszán kezdődő kutatási program részét képezi egyfelől a témával kapcsolatos szakdolgozatok és kutatások összefogása, továbbá ezen kutatások és létező ismeretek összegyűjtése, s azok egy holnapon való elhelyezése; másfelől egy nagyszabású workshop és tudományos konferencia, mely 2017 őszén kerül megszervezésre. A kutatások eredményét végül egy színvonalas tanulmánykötetben kívánjuk összefoglalni. A projekt kiemelt részét képezi az úgynevezett „élő történelem”: a program során megpróbáljuk felkutatni a kitelepítések még ma is köztünk lévő tanúit, és interjúk révén még pontosabban feleleveníteni az eseményeket.

A 20. századi magyar történelem egy nagyon fájdalmas, tragikus eseménysorozata ez, mely ugyan ma már más formában, de napjainkban is létező jelenség. Pontosan emiatt nem szabad engednünk, hogy feledésbe merüljön, éppen ellenkezőleg, a tudományos munka minden eszközével igyekeznünk kell elégtételt adni az oly sokat szenvedett magyar honpolgárainknak.

DOCUMENT: Cum plateste Romania pensii de refugiat ungurilor care au aplaudat cand Horty Miklos a intrat in Ardealul de Nord cedat Ungariei!

Da, ati citit bine. Romania plateste pensii de refugiat unor cetateni de etnie maghiara care de dau drept persecutati pe criterii etnice de catre….unguri.

Anul trecut un prieten mi-a atras atentia in legatura cu faptul ca exista in judetul Covasna cetateni de etnie maghiara care s-au dat drept refugiati, in sensul Legii nr. 189/2000, ca fiind persecutati pe criterii etnice dupa cedarea Ardealului de Nord Ungariei, si care incaseasa o pensie, beneficiaza de facilitati fiscale si isi rad in barba cand vad cat de prosti sunt functionarii Statului Roman ca le platesc aceste pensii.

Am solicitat Casei de Pensii Covasna, in octombrie 2009, sa imi comunice cati beneficiari ai acestor pensii sunt in judetul Covasna si in ce anume constau aceste pensii de refugiat. Raspunsul Casei de Pensii Covasna suna cam asa:
From: “Piroska.Kollo@cnpas.org”
To: Dan Tanasa

Sent: Thu, October 29, 2009 9:24:07 AM Subject: Re: Solicitare de informatii de interes public in baza Legii nr. 544/2001 – pensii refugiat
Nr. 12761/28.10.2009
Domnului Dan Tanasa

Referitor la solicitarea de informaţii de interes public în baza Legii nr. 544/2001, prin prezenta vă comunicăm următoarele: Casa Judeţeană de Pensii Covasna are atribuţiile stabilite prin HG nr. 13/2004, modificat şi completat prin HG 73/2008. Principala atribuţie a instituţiei noastre este stabilirea cuantumului drepturilor de pensii din sistemul public şi efectuarea plăţii acestora, potrivit legii. Pe lângă pensii, asigurăm stabilirea şi plata indemnizaţiilor prevăzute de legi speciale, finanţate de la bugetul de stat, în condiţiile legii. În conformitate cu prevederile Legii nr. 19/2000 privind sistemul public de pensii, cu modificările şi completările ulterioare , nu este definită noţiunea de “pensii refugiat” .

Dacă prin noţiunea de “pensii de refugiat” v-aţi referit la indemnizaţiile lunare plătite persoanelor persecutate pe criterii entice, aceste drepturi sunt reglementate de OUG nr. 105/1999, modificat şi aprobat prin Legea nr. 189/2000 privind acordarea unor drepturi persoanelor persecutate din motive politice de dictatura instaurată cu începere de la 6 septembrie 1940 până la 6 martie 1945.

Conform prevederilor art. 1 din OUG 109/1999, cu modificările ulterioare, beneficiază de prevederile acestei ordonanţe persoana cetăţean român, care în perioada regimurilor instaurate cu începere de la 6 septembrie 1940 până la 6 martie 1945 a avut de suferit persecuţii din motive etnice, după cum urmează:

a) a fost deportată în ghetouri si lagăre de concentrare din străinătate;

b) a fost privată de libertate în locuri de detenţie sau lagăre de concentrare;

c) a fost refugiată, expulzată sau strămutată în altă localitate;

d) a făcut parte din detaşamentele de muncp forţată;

e) a fost supravieţuitoare a trenului morţii;

f) este soţul sau soţia persoanei asasinate ori executate din motive entice, dacă ulterior nu s-a recăsătorit;

Baza legală pentru stabilirea calităţii de beneficiar şi plata indemnizaţiilor lunare stabilite persoanelor persecutate pe motive etnice o constituie prevederile art. 7 din OUG nr. 105/1999, astfel cum au fost modificate şi completate prin Legea nr. 189/2000, Legea nr. 367/2001.

Conform evidenţelor compartimentului plăţi beneficii, la nivelul lunii septembrie 2009 în judeţul Covasna beneficiază de indemnizaţii lunare un număr de 1.604 persoane persecutate pe motive etnice , în sensul OUG 109/1999, cu modificările ulterioare. Cuantumul mediu lunar al indemnizaţiilor plătite acestor persoane este de 329 lei.

Pe site-ul nostru, în capitolul date statistice – date despre pensionari – găsiţi informaţii despre numărul beneficiarilor şi cuantumul lunar al indemnizaţiilor aferente lunilor ianuarie – august 2009.

Cu stimă,

Director coordonator

Salagean Viorel

comp. relaţii publice,

Köllő Piroska


Pentru ca am vrut sa vad daca intr-adevar exista cetateni de etnie maghiara care incaseaza aceste pensii, adica care se dau drept persecutati pe criterii etnice tocmai de catre ungurii veniti odata cu Horty Miklos in Ardealul de Nord, in urma cu cateva zile am solicitat Casei de Pensii a judetului Covasna sa imi comunice daca printre beneficiarii acestor pensii se afla si cetateni romani de alta etnie decat cea romana. Nu ma intereseaza cati sunt sau cine sunt. Sa fie sanatosi si bucurosi cu pensiile lor. Raspunsul Casei de Pensii Covasna confirma, chiar daca indirect, faptul ca exista etnici maghiari care au invocat faptul ca ar fi fost persecutati pe criterii etnice de catre administratia maghiara instaurata in Ardealul de Nord dupa 6 septembrie 1940 si primesc o pensie din partea Statului Roman, precum si facilitati fiscale.

Adresa Casa de Pensii Covasna
Contextul istoric, creionat de catre prof. de istorie Vasile Stancu:

Administrația românească a fost instaurată în mod treptat în Ardealul de nord, de la începutul lunii septembrie 1944, odată cu eliberarea de armatele româno-sovietice a teritoriului, până la 25 octombrie 1944, când a fost eliberat orașul Carei, administrația urmând armatele la o distanță de 100 de Km. în adâncimea frontului sovietic. În Trei Scaune, instaurarea administrației s-a realizat de la 8 septembrie, când a fost eliberat Sfântu-Gheorghe. Pe teritoriul eliberat administrația românească

a durat până la 15 noiembrie 1944, când este preluată de Comisia Aliată de Control(sovietică). Între front și ad. română organizațiile maghiare( îndeosebi Uniunea Muncitorilor și Țăranilor Maghiari din România- M.A.D.O.S.Z.-) au putut acționa în voie împotriva românilor, organizând acțiuni de rezistență împotriva introducerii ad. românești. Desigur că în această perioadă cât a durat administrația românească (sep.- noiembrie 1944), numeroși secuii, care se știau culpabili de atrocitățile săvârșite împotriva românilor au părăsit zona, refugiindu-se în regiuni sau chiar în România. Pe de altă parte sunt cazuri de secui căsătoriți cu evrei sau români, care s-au refugia sau au suferit pentru aceasta din partea autorităților maghiare. Sunt cazuri în care secuii au fost înlăturați de funcționari impuși de la „Centru”, din Ungaria. Deci pentru a putea trage concluziile reale, numai studierea actelor de la dosarul fiecăruia ne poate edifica. În ori ce caz, o greșeală a legii, care dă posibilitatea unor secuii vinovați de a primi recompense de la statul român există, putând fi socotiți îndreptățiți, potrvit legii, și cei care au avut de suferit sau au fugit în perioada scurtă a administrației românești, intercalată în perioada 1940-6 martie 1945).

marți, 1 mai 2018

Szentgyörgyi N. József. Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője

Reproduc mai jos un text interesant mai ales pentru concluzia lui, în care autorul pledează pentru dialog (vita) ceea ce înseamnă desigur și polemică, în interesul construirii unor ipoteze realiste pentru obținerea unor autonomii mult râvnite. Asta ar fi și poziția mea. Ceea ce nu am aflat încă, din miile de texte pe această temă, polemice până la violență și invectivă, de o parte și de alta a baricadei, este chiar nucleul disputei : de ce se tem românii de autonomia cerută de «secui» a unor județe din centrul României, unde aceștia sunt locuitori majoritari (dincolo de argumentele constituționale ale comisiilor parlamentare ale României) și de ce vor «secuii» autonomie, dincolo de panica tradițională a pericolului absorbției, a deznaționalizării, dincolo de «drepturile istorice» medievale, care ar fi referentul — vechea autonomie, dincolo de interesele unei minorități în minoritate (adică oamenii de afaceri locali sau unguri care doresc să lichideze orice concurență străină pe temei etnic. Altfel spus, de ce nu se formulează clar proiectul de societate care ar trebui să se aplice și consolideze pe acest teritoriu și care nu poate fi pus pe picioare decât cu condiția realizării «autonomie»? Fiindcă sunt unul din puținii români care cunosc subiectul de la sursă, afirm că autonomia este un erzatz pentru un proiect geopolitic /doar în subsidiar social/ de reconstituirea a Ungariei Mari, proiect care, la majoritatea maghiarilor din România constituie nucleul ireductibil al identității lor. Există desigur soluții fără caracter geopolitic (adică neimplicând reforme teritoriale) și acestea ar putea fi discutate. Dar atâta vreme cât oameni politici din administrația maghiară a județelor implicate continuă provocările simbolice (arborează steaguri secuiești sau ungare), pun pietre de hotar la marginea acestor județe, invită iredentiști notorii din Ungaria la serbările lor identitare tradiționale, mințile lucide ale maghiarilor ar trebui să admită că orice discuție este imposibilă, fiindcă se atacă simboluri și valori constituționale ale românilor. Cum pot spera unii iresponsabili oameni politici maghiari din UDMR sau din Partidul Civic Maghiar (Magyar Polgári Párt) că se va modifica Constituția României pentru a le facilita acțiunea dizolvantă de statalitate? Dacă nu sunt pur și simplu iresponsabili s-ar putea crede că sunt mai puțin inteligenți decât vor să pară. Dan Culcer

Vitázz – ne anyázz! / Az autonómiák rögös útvesztője



Az alábbi eszmefuttatás, mely korunk égető kérdéséhez szól hozzá - bevallottan kiváltója a Periszkópon ismertetett Sabin Ghermanhoz köthető interjú a mai Románia megalakulásának centenáriumáról -, amiről manapság mindenkinek van véleménye, épkézláb elképzelése annál kevésbé. A címhez illesztett felszólítás (Vitázz - ne anyázz!) egyúttal a Periszkóp szándékainak komolyságát is jelzi... Várjuk a véleményeket! Kontaktcímeink a Kapcsolat menűpont alatt...
**************************************
Eléggé beszűkült csőlátással nekünk az autonómiáról mindig csak Erdély (esetleg a színmagyarnak vélt Vajdaság, nagy ritkán a nemzeti emlékezetben ugyanígy kezelt Kárpátalja meg a Felvidék - és szinte sosem Burgenland) jut eszünkbe, és bezzeg-példának mindig Dél-Tirol ugrik be az ’anyaországi’ védhatalmi státusszal, esetleg a katalánok (meg a baszkok), a vájtabb agyúaknál talán még a lenini-sztálini Birobidzsán is előbújhat...
Alábbi kis eszmefuttatásom egyáltalán nem a ’tévelygők útmutatójának’ készült: magam is tévelygek. És az ilyen ne akarja megmondani a tutit (nem is szándékozom), kívülről (a határon innenről) ez nem is illenék nagyon, bár csöppet sem érzem magam kibicnek. Csak gondolataimat mondom el, esetleges vitát – inkább együtt gondolkozást - provokálandó. S egyáltalán nem kívánok ’kommentekkel’ vitatkozni (nem is fogok!) – mások őszinte véleményét szeretném végre látni, iránymutatásnak tévelygésemhez. (Legalább annyira őszintét, amilyennek Sabin Ghermané tűnik.)
A jelenlegi helyzetet (meg a történelmet, netán a politikai földrajzot) kevésbé vagy nem nagyon pontosan ismerők úgy vélik: egyszerű döntés (egyoldalú elhatározás) kérdése csupán a függetlenedés, az önállósulás. Meg hogy saját bélyeg nyomtatása a leglényegesebb (ld. a Lajta-bánság bélyegeket, nekem is volt). Hajlamosak voltunk/vagyunk azt hinni, hogy a (néhol még működő) demokráciák egyértelmű hozsannával fogadják az autonómia-törekvéseket, természetes emberi jogként kezelve azokat.
Nagy Britanniáról – mostanság – főként a brexit jut mindenki eszébe, nem pedig Skócia vagy Wales (neadjisten: Észak-Írország) autonómiája. Spanyolországról már bekattan a katalán autonómia (a baszk egyre kevésbé). Az oroszországi kiválási és függetlenségi próbálkozások már kívül esnek a magyar látóhatáron, nem beszélve az ázsiai, amerikai (földrészi) és afrikai hasonló törekvésekről. De mindenki elsősorban a maga autonómiájáról gondolkodik (és álmodik). Ennek tükrén át nézi (s látja, homályosan) a többiek törekvéseit, véli érteni nem csak az olasz (és nyomán a magyar) irredentát, hanem – mondjuk – a bolíviait is (’Bolíviának történelmi joga van a tengeri kijárathoz’ – olvasható a majdnem 4000 méterre az óceán szintje fölötti Titicaca tó bolíviai partján; a kijáratot egy bolíviai Trianon során nyúlták le az erősebb – ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélő - szomszédok).
Hótt (tajt) katalán barátom egyszer kifejtette nekem Barcelonában, aranysáfrány színű paella falatozgatása mellett, hogy az önálló államiság normális katalánok agyában nemigen fordul meg: a jelenlegi jólét főként relatív: a többi spanyol országrészhez-nagytartományhoz (autonóm nemzeti közösség) viszonyítva, és azokkal együtt működik csupán. Ha önálló államot kellene fönntartani, az államigazgatásra, a védelmi (’védhatalmi’) költségekre és egyéb függetlenséggel összefüggő kiadásra olyan sok elmenne, hogy azonnal olyan hatalmasat zuhanna az életszínvonal, hogy hatalmasabb tömegek követelnék az utcán a visszatérést a hispán nemzetállamba, mint ahányan az elszakadásért tüntettek... Figyelembe veendő az is, hogy a szűkebben vett Katalónia lakosságának jó fele inkább spanyol, semmint katalán identitású) még ha érti-beszéli is a kicsit eltérő katalán nyelvet). Moldovában is tapasztaltam, hogy a lakosság jelentős része ’szovjet’ (’moldáv’) identitású, pontosabban: nem-románnak (Pruton túli moldovánnak) tartják magukat, és nem csak a Dnyeszteren túl meg Gagauzföldön... Még Jugoszláviában is voltak (sőt: vannak) ’jugoszláv’ identitásúak, a pici Montenegróban és az albánosított Koszovóban is... És – mint másutt is, sokhelyütt – az ott letelepedett nem-katalánok (kasztíliaiak, andalúzok, galíciaiak avagy baszkok) magukénak érzik Katalóniát, sokszor jobban, mint egykori szülőföldjüket (’anyaországukat’).
Paellakedvelő barátom szerint a legmegfelelőbb a katalánok számára is a Spanyol Királyságon (a ’birodalmon’) belüli minél nagyobb fokú önállóság, az igazi regionalizmus fönntartása lenne – semmiképpen sem a ’hispán brexitelés’. Katalán (piros sávos) zászló – sí – kasztíliai szupremácia – no. A paella íze meg a szép Pireneusok látványa – kevés. És: a spanyol nyelv – világnyelv; sokkal több minden (szinte minden...) olvasható spanyolul, mint katalánul. És: spanyolul mindenki ért Katalóniában... (Ahogyan a Moldovai Köztársaságban is – és a teljes posztszovjet térségben - mindenki ért oroszul, a volt Jugoszláviában – szerbhorvátul, és – mondjuk – Olaszországban is mindenki érti/beszéli valamelyest az ’államnyelvi’ /dantei/ olaszt, még a szicíliaiak is).
Az autonómia elsősorban spirituális töltettel forog közszájon (nyelv, hagyományok, történelem, remények és vágyak, stb.), a gazdasági vonatkozások hátrébb szorulnak (GDP-különbségek, adó-befizetés a közösbe, a ’közös költségek’ /közigazgatás, erőszakszervezetek fenntartása, önálló pénz- meg pl. külügyek, stb./, a belső és külső piacok fenntartása, stb. ) Az újságolvasók többségét is inkább a kétnyelvű (+rovásírásos) helységnévtáblák és a nemzeti énekké kikiáltott himnuszok ügye foglalkoztatja, nem a ’piszkos anyagiak’. A csak politikai lózungokra hallgatók pedig szívesen mantrázzák az olasz(-osztrák) Süd-Tirol, a finn(-svéd) Åland-szigetek EU-szabványú autonómiáját – anélkül, hogy annak részleteivel és hátterével tisztában lennének. A magas hegyek közé zárt Svájcról is csak az órák, a sajtok és a kantonok idilli együtt /egymás mellett/ élése jut mindenki eszébe.
A nagyobb összefüggéseket is figyelők számára az alapkérdés az, hogy létezik-e – pontosabban: létezhet-e – jól működő autonómia. Az én (kissé unortodox...),meglátásom szerint nem létezik jelenleg ilyen autonómia, de nincs kizárva, hogy egyszer (valamikor) majd létezni fog. Olasz szemszögből (Rómából nézvést) Trentino-Alto Adige ugyan tökéletes autonómia, de az osztrák ’fundamentalisták’ szerint egyáltalán nem az: Süd-Tirol a mindig osztrák Nagy-Tirol része... Åland sem Finnországnak, sem Svédországnak nem olyan fontos, hogy arra sok szót vesztegessenek. Erdély autonómiáját nem csak a nemzetállami (többségi) románok, hanem a Nagy-Magyarország nagynemzeti bűvöletéből ki sosem lépett magyarok sem tudják - Románián belül - elképzelni. Burgenland autonómiájára pedig még a legvadabb bélyeggyűjtők sem gondolnak. (Ahogyan már Königsbergére sem: ’Kalinyingrád, Celebesz – orosz volt és orosz lesz!’)
Az EU - melytől oly sokat reméltek az ’autonomisták’, nemzetállami szinten szerveződött, és nem is kíván ezen túllépni (a ’brexit’ sem a nemzetfölöttiség jegyében zajlott/zajlik le). Ezért támogatják inkább a ’tagállam’ hispán nemzetállamot, és idegenkednek a kiválni kívánó országrésztől. (Pedig Koszovót teljes mellszélességgel támogatták, még Montenegrót is...) A status quo hagyománya is a (meglévő) nemzetállamoknak kedvez. Az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező szovjet hadseregnek szánt mondóka (’ne félj, Szergej, semmi sem tart örökké: százötven év sem tett minket törökké...’) ma is közismert és népszerű, az már kevéssé ismert és szavalt tény, hogy Quebec/Québec is jó százötven éve a Kanadai konföderáció része (és ha britté nem is, de teljesen kanadaivá lett – persze igen széleskörű autonómiával). Az irokézek fiai meg a mohikánok utódai, valamint az afroamerikaiak - mind jenkik már... És egészen mást gondolnak autonómiának, mint mondjuk a székelyek. S valószínűleg se himnuszuk, se zászlójuk nincsen. Csak – figyelembe nemigen vett – emberi, kollektív és egyéni jogaik...
A többnemzetiségű államalakulatok legeslegújabb kori szétesése korunk történelmi szükségszerűségének tűnt, holott igazából nem volt az. A létrejött új állami formációk túlélési problémái megkérdőjelezik a(z ’exit’-es) döntés helyességét illetve időszerűségét. S bármit is gondolunk (vallunk), az nemzetállami országhatárok államhatárokká lettek. A ’természetes’ (és/vagy történelmi) határokra hivatkozás ugyanúgy nem jogalap, mint mondjuk egykoron a szociáldarwinista-nemzetiszocialista ‘Lebensraum’-elmélet volt. Az etnikai vagy vallási különbözőségekre hivatkozás sem nyerő Wilson elnök sikertelensége (ld. Trianon) vagy Gandhi csődje (ld. India-Pakisztán) és a délszláv háborúk (ld. pl. Szerbia-Bosznia) óta. Mindenféle revíziós elképzelés az érintett szomszédok (és a ‘nemzetközi közösségek’) heves – és jogos (?) - ellenállását váltja ki, már embrionális formában is. A határok egyre inkább (drót-)kerítéseket és falakat jelentenek, semmint hidakat. A nemzetek csak elvben nyúl(hat)nak a határokon túl. A regionalizmus (különösen az etnoregionalizmus) csöppet sem lett népszerűbb eszme az elmúlt ötven-száz évben. Ahogyan a nemzetek (népek, emberek) közötti tolerancia sem. A ‘proletár nemzetköziség’ a letűnt kommunizmus délibábja volt, a ‘migráncsok’ befogadása meg a mostani ‘púderes seggű’ értelmiségé; a ‘minden ember egyenlő’ elv már régen keresztény-liberális álomképpé süllyedt.
Az autonómia délibábját erősítő szépítő (ám hamis) történelmi tudat (Erdély: magyar, a Vajdaság: magyar, a Kárpátalja: magyar, a Felvidék: magyar – ‘Bali, Jáva, Celebesz – magyar volt és magyar lesz!’ – népi /?/ rigmus 1956-ból) tovább homályosítja. Reális, valóban kivitelezhető (factible, feasible) autonómiáról egyre kevesebben gondolkodnak komolyan: a politológusokat is elragadják az álmok és rögeszmék. Melyekkel a másik (többedik) fél azonnal szembe állítja a maga álmait és rögeszméit. A pozitív és negatív töltetek pedig szinte azonnal kioltják egymást, így közös gondolkozásra szinte nem is nyílik lehetőség (tér).
Szóval: én is ‘torkig vagyok a turulos „mindentvisszázással”, a rovásírásos anti-finnugor hülyítéssel,, a velük összetapadó migráncskodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Magyarország, ami a hazám’. Sem politikusaim, sem ’értelmiségi’ társaim (az ’anyaország’ kormánya és ’elitje’), sem a ’határokon átnyúló nemzet’határon túli hangadói nem beszélnek (csak mellébeszélnek) az autonómiák megvalósíthatásáról, arról: mit kellene – és lehetne – ez irányban tennünk. Hogy miképpen lehetne ezt ütemezni, nemzetek közötti (és nemzetközi) egyetértéssel. Pedig elkelne az útbaigazítás: az autonómiák útja (és útvesztője, emlékezeti labirintusa) igencsak rögös és kanyargós. Csak az őszinte, a realitásokat előtérbe helyező és kompromisszumokra kész hozzáállás tudna segíteni. A rögeszmékről és délibáboktól mentes, kölcsönös érdeklődésre (és érdekekre), valamint a nemzetközi tapasztalatokra épülő komoly eszmecsere. Amelyben a másik fél is figyelmesen meghallgattatik (audita erit et altera pars), s nem ellenségként kezeltetik. Hanem vitapartnerként.
Bár tudom (tudjuk), hogy vitázni sokkal de sokkal nehezebb, mint ’anyázni’.

Szentgyörgyi N. József

A csíkszeredai Hargita Népe folytatja a modern román állam megalakulásának centenáriumát jelző cikksorozatát;

Lapszemle


A csíkszeredai Hargita Népe folytatja a modern román állam megalakulásának centenáriumát jelző cikksorozatát; legutóbb a kolozsvári Sabin Gherman újságírót kereste meg a rovat szerkesztője, Simó Márton. Beszélgetőtársa nem más, mint „az első olyan tanulmány készítője, amely javaslatokat tesz az Európai Unión belüli átszervezésekre, az Erdély-Bánát Liga, az első olyan párt megalapítója, amely a regionális eszme és Erdély iránt elkötelezett románokat kívánta tömöríteni (2003-ban a szervezetet betiltották), annak az erdélyi sokszínűségnek kedvelője és népszerűsítője, amelyben mindenki egyformán jól érzi magát...” (Gherman az utóbbi években többször is kifejtette gyakorlatilag változatlan álláspontját a romániai modernizáció állapotáról, az elmúlt esztendők kiadványaiban számos interjú olvasható az általa felvetett gondolatokkal kapcsolatosan.) A továbbiakban a friss beszélgetés főbb megállapításait összegezzük.

Sabin Gherman a mezőségi Mezőzáhon nevelkedett, ősei is ott éltek. „Magyarul csak keveset tanulhattam – mondja magáról -, mert furcsa módon a magyar barátaim szülei kértek, beszélgessünk románul, hadd gyakorolják a nyelvet a gyermekeik, hogy ne legyenek fennakadásaik az iskolában. Így magyar tudásom gyenge, viszont a falus- és kortársaim mindannyian kiválóan beszélnek románul... Közösen szilvesztereztünk és együtt jártunk öntözni. Kétszer bontottunk pezsgőt, s a lányokat is kétszer locsoltuk meg. Együtt voltunk” - meséli gyermekkoráról.
Annak ellenére, hogy tősgyökeres erdélyi gyökerű, egyetemi tanulmányait mindenáron Craiovában képzelte el. Ennek oka az volt, hogy az általa kedvelt tanár, aki pályaválasztását meghatározta, ott kapott állást. „Egy tanárért mentem oda, Aurelian Popescut ismertem, néprajzi gyűjtő volt és folklorisztikát tanított. Szolidarizált annak idején az 1956-os magyar forradalommal, részt vett egy Putnán tartott megemlékezésen, amiért meghurcolták, hat évet töltött börtönben. Érte mentem oda továbbtanulni, és meglepett, hogy olykor milyen nyíltan beszélt a börtönéveiről.”
Sabin Gherman azzal tűnt ki kortársai közül, hogy 1998-ban visszhangos röpiratot jelentetett meg, „Torkig vagyok Romániával" címmel (a röpirat magyar szövege a lapszemle után olvasható - sz. m.). A húsz évvel ezelőtti állásfoglalás motivációját így magyarázza:
„Elegem lett abból, hogy Bukarest olyan költségvetést használt fel rendszeresen, amilyennel az összes erdélyi megye együttesen sem rendelkezett. Amikor a központosított vezetés átalakításáról írtam, én gazdasági és közigazgatási reformokra gondoltam. Ugyanígy nem akarták érteni, s Bukarestben most sem fogják fel, hogy nem onnan kell törvényeket hozni a kisebbségek érdekében sem, hiszen valójában maguk a kisebbségek látják, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek, melyek a hiányosságok, milyen prioritások lennének a saját lakóhelyükön. És amikor kisebbségekről beszélek, legszívesebben elhagynám ezt a szót, mert Erdélyben nemzeti közösségek vannak. Ezer éve együtt vagyunk, s tisztességtelen, ha statisztikákkal írjuk felül a konkrét tényeket.”
Sabin Gherman betiltott pártjának, eszmetársainak álláspontjáról is beszámol:
„Az Erdély-Bánát Ligát pártként képzeltem el azok számára, akik a regionális területfelosztás hívei. Románok, magyarok, németek egyaránt szimpatizáltak az elképzeléssel, csakhogy az alkotmány l-es paragrafusa alapján törvényen kívül helyeztek minket. Ez a cikkely mindenek feletti, és igen meghatározó, hiszen hasznos érv arra, hogy a gazdaság és a közigazgatás, a kultúra vagy a mezőgazdaság szintjén ne tegyenek semmit... Többen kérnek arra, hogy hozzuk létre az erdélyiek pártját, de úgy látom, a szlovákiai példa és az ottani vegyes párt körüli események hosszú időre eltántorítanak a cselekvéstől. Ha itt, Erdélyben életre hívnánk egy közös mozgalmat, akkor azt olyan alapokra kellene helyezni, olyan megállapodásokat leszögezni, amelyek aztán a következőkben, legyen bármilyen új konjunktúra vagy erősödő befolyás, nem képezhetnék soha semmilyen alku tárgyát. Ezt Szlovákiában a [Híd-Most nevű - szerk. megj.] mozgalom létrehozói nem tették meg, s most kételkedve figyelik őket Erdélyből. Ezt a pártot én is fenntartásokkal szemlélem. Úgy hiszem, eljön az idő, amikor rákényszerülünk, mert olyan tektonikai mozgások következhetnek be, amelyek mentén a történelmi múlt közös jövőre kötelez."
A centenáriumról ugyanakkor így vélekedik:
„Akkor lenne igazán fontos, ha a mérlegkészítést is tartalmazná. Mit sikerült megvalósítanunk 1918 után? Fejlesztettük vagy romboltuk az országot? Erdély, Bánság, Bukovina és - említsük Moldvát is - jobban él-e most, vagy rosszabbul? A Fekete-tenger-Duna-Szeret-csatornát 1924-ben kezdték építeni, de ma sincs kész. A Bodzai-havasokon át még nem jött létre a vasúti összeköttetés, holott már 1919-ben elhatározták. Az autópályákat 1938-ban kezdték emlegetni. És hol vannak a következő évszázadra vonatkozó nagy elképzelések? Egyáltalán megértünk-e valamit az európai integrációból, a globalizációból, tisztában vagyunk-e a kihívásokkal és az egyébként látható ellentmondásokkal? Ezek olyan kérdések, amelyekre legalább százévente egyszer illene válaszolni. Nekem az ünneplés nem azt jelenti, hogy ismét kitartóan sértegetem a magyarokat..."
A román sajtó által sűrűn emlegetett ún. „magyar veszélyről”: - Miféle irredentizmus? Kik írnak ilyeneket? Azok, akik Moldávia idecsatolását szorgalmazzák? Azt hiszem, jó lesz, ha itt kissé érintjük a román identitás lorga és Bratianu munkásságából fakadó ellentmondásait: egyfelől siránkozunk, hogy mennyit szenvedtünk az „idegen" uralom alatt, másfelől meg azzal kérkedünk, hogy hányszor tönkrevertük őket a háborúkban... Sokan acsarkodnak az RMDSZ ellen, amiért kétnyelvű utca- és helységnévtáblákért küzd, de elfelejtik, hogy Maniu románul interpellált a budapesti parlamentben, s azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bankjegyein román felirat is volt. Megfeledkeznek arról, hogy Hunyadi János a magyar királyság valaha élt leggazdagabb embere volt. Nem említik, hogy sem Dózsa György, sem Budai Nagy Antal nem volt román. Továbbá nem nagyon dicsekednek azzal, hogy Romániában azért tört ki parasztfelkelés 1907-ben, mert az embereknek elegük lett a középkorból... Hagyjuk ezeket a nacionalistákat sülni a saját zsírjukban. Engedjük őket, hadd bizonygassák, hogy a dákok találták fel a villanyáramot, s hogy a Bucsecs-hegység mélyén földön kívüli energiák rejtőznek... Egyszerűen nevetséges, hogy időnként szemrehányást tesznek, hogy nem vagy eléggé nacionalista, hiszen közeledik a centenárium, s nem hagyhatjuk „ezeket a magyarokat", hogy itt fontoskodjanak a kultúrájukkal."
A riporter direkt kérdéseire („Mit gondol az ország igazi regionalizálásáról? Lelki szemei előtt körvonalazódik a Székelyföld kontúrja is? Sérti-e Önt a székely zászló? És milyeneknek látja a mai székelyeket, erdélyi magyarokat?”) Sabin Gherman is direkt válaszokat ad.
„A régiós felosztásnak követnie kellene a közösségek igényeit. Nem mondhatja nekem, az erdélyinek senki, hogy... északnyugati vagyok. Ezek a hagyományos régiók biztos történelmi alapokon nyugszanak, s attól függetlenül, hogy milyen uralom alatt voltak kénytelenek élni, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy legyenek ma ünnepeink, hogy lehessen nemzeti kultúránk. Ha nem értjük meg, hogy egy szász templomerőd, a korondi vagy a horezui kerámia közös érték, s az a célunk, hogy együtt vigyázzunk rá, akkor - a politikusok nagy megelégedésére - újabb száz év múlva is undorral nézünk majd egymásra. A Székelyfölddel kapcsolatosan déja-vu érzésem van: Iorga annak idején kiadott egy Sacuimea (Székelység) című folyóiratot, amelyben azt bizonygatta, hogy ez a népcsoport identitást-vesztett románokból áll; ezek a mai vezetők a plafonig ugrálnak mérgükben, ha valaki a Székelyföldet emlegeti, mintha az tiltott övezet lenne. Székelyföld azonban létezik, az ott élő emberek úgyszintén, és joguk van arra, hogy kijelöljék és tiszteljék szimbólumaikat. Ha kellőképpen értelmes lenne a román kormány, büszkélkednie kellene a székelyek nagyszerű középkori történelmével, a rovásírással, a kürtös kaláccsal, illetve Körösi Csorna Sándorral és még számos értékkel. Ez megértéshez, kölcsönös tisztelethez vezet, semmint politikai csatározáshoz. Odajutottunk, hogy Károly herceg jobban értékeli a székelyeket, mint bármelyik román politikus..."
Reményei dacára Sabin Gherman enyhén rezignált: „Aggaszt, ha azt látom, hogy a két gyermekem közül egyik sem akar ebben az országban élni. Idegen nyelveket tanulnak, többek között a japánt is, és nagyon elvágyódnak innen, pedig az egyik csak ötödikes, a másik nyolcadikos. Mit mondhatok nekik? Hogy egyszer majd jobb lesz minden? Én magam is azt képzeltem huszonnyolc évvel ezelőtt. Tetszik nekik Erdély. Moldva is, lenyűgözi őket a Székelyföld és Bukovina, de ők már tudják, tervezik, hogy el fognak menni innen. Nem élhetsz meg szép tájakban gyönyörködve, vagy kolindákat hallgatva és kürtös kalácsot majszolgatva. Ők többre vágynak, mint mi, és sokkal határozottabbak... Hiába mondom nekik, hogy Erdély egy áldott hely, ha ők vonakodnak attól, hogy hetente tüntetni járjanak a kormányon levő félnótások ellen. Már nem hisznek nekem. Úgyhogy ez van: ha úgy alakul, én maradok utolsónak Erdélyben, hogy legyen, aki leoltsa a villanyt..".

(Mi, székelyek és román barátaink - Hargita Népe- 2018. ápr. 24.)
*************************************
Dokumentum:

Sabin Gherman: Torkig vagyok Romániával (M-am săturat de România)

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: “Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésbõl Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hõsködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a campulungi Neacsu levelét mutogatják. Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, “a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdõkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemrõl döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepüek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy gyõztes böffentés.
Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélybõl való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha õk nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.
Néhány ember megvalósította a ’918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belõle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzõi, elárasztotta a “miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségébõl, értékrendszerébõl. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlõ az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyû módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. “Húst osztanak”, “Tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy “sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektõl. Túl hamar tértek át a furculitionról a “Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb “védelmezõi” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.
Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönbõl éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbõl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élõk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.
Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.
1998

vineri, 30 martie 2018

Enigma Ținutului Secuiesc de Ovidiu Maican Extras din Revista 22/2018

Eseu
Enigma Ținutului Secuiesc
Ovidiu Maican
Sursa : https://revista22.ro/70270269/enigma-inutului-secuiesc.html
2018-03-27

Am asistat și în 2017 la manifestarea retoricii extremiste a guvernului maghiar și a unor politicieni ai UDMR referitoare la autonomia pe criterii etnice. La fel ca și în ultimii ani, retorica s–a concentrat asupra așa–zisului Ținut Secuiesc.
 

Poate se știe mai puțin că există diferențe între unguri și secui. Cu toate că și unii, și alții vorbesc maghiara, există mai multe teorii referitoare la originea etnică a secuilor. Autonomia lor se baza pe îndeplinirea unor obligații militare. În teritoriile secuiești nu au existat mari moșii și nici nobilime. Contingentele secuiești au contribuit la marile victorii militare ale lui Ștefan cel Mare și Mihai Viteazul. Secuii s–au răsculat de mai multe ori împotriva regilor maghiari, principilor transilvani și autorităților habsburgice. Rolul lor militar s–a încheiat în 1851, odată cu desființarea celor trei regimente de grăniceri, iar în 1876 au dispărut și vechile scaune secuiești.

Aderarea secuilor la valorile națiunii maghiare s–a petrecut în secolul XIX. Motivația principală a fost limba comună, mai importantă decât tradițiile și obiceiurile, care erau diferite.

Secuii nu s-au considerat niciodată cetăţeni ai statului român. Ei au crezut și cred că Unirea din 1918 a fost un accident istoric şi cândva vor reuşi să schimbe acest lucru. Secuii încă au conştiinţa vechilor lor privilegii şi sunt obişnuiţi să revendice mereu câte ceva. Conştiinţa vechilor privilegii i-a făcut să se considere superiori celorlalți unguri din Transilvania. Spiritul lor se inspiră din mituri istorice despre vitejia secuilor şi despre autonomia secuiască. Ei nu înțeleg că şi-au pierdut autonomia cu mult timp înainte de 1918.

Ideile bolşevice au avut ecou în secuime şi unii lideri secui au promovat crearea unei republici secuieşti după model sovietic. A apărut chiar ideea realizării unei enclave secuieşti în mijlocul României care să facă parte din statul maghiar. Cu toate că toți istoricii consideră că în Ungaria, în 1919, a fost o revoluţie bolşevică, care urmărea crearea unui stat maghiar sovietic după modelul Rusiei sovietice, autorii manualului de istorie a secuilor din 2012 consideră această mişcare revoluţionară drept o revoluţie cetăţenească democratică. Pe 20 martie 1919, Antanta a solicitat Ungariei retragerea de pe teritoriul Transilvaniei. Cam în aceeași perioadă, un înalt ofițer din Statul Major General maghiar lăuda patriotismul Uniunii Sovietice față de imperialismul Antantei (discurs asemănător cu cel al lui Viktor Orbán). Între 1919 și 1940, revizionismul avea ca executanți pe teren preoții, unele organizații așa–zis civice și diaspora maghiară din străinătate (cum se întâmplă și în prezent). Nu trebuie uitate în acest context presiunile URSS pentru crearea în 1952 a Regiunii Autonome Maghiare, la presiunile lui Stalin, singurul caz de acest gen din țările socialiste.

După evenimentele din 1956 și mai ales după 1968, Ungaria a fost folosită de URSS ca principal factor de presiune asupra unei Românii prea independente față de Moscova. Astfel se explică și atitudinile agresive ale etnicilor maghiari din România, încurajate de guvernul de la Budapesta încă din anii ’70. În conștiința maghiarilor de cetățenie română se inocula ideea că România trebuie pedepsită pentru atitudinea sa de independență în cadrul blocului socialist. Exacerbarea acestei probleme era în interesul Moscovei, doarece masca foarte bine politica de abuzuri și de asimilare forțată a românilor din Basarabia (Moldova), situație unică în URSS și chiar în Europa de după 1945. Legat de aceasta, în repetate rânduri oficialii sovietici au subliniat ideea că unii vecini ai României ar putea avea revendicări teritoriale, dacă se insistă prea mult pe ideea originii comune a românilor cu cetățenii din RSS Moldovenească.

Tot în context istoric, nu trebuie uitat faptul că numeroși reformați maghiari au venit în București la începutul secolului al XVIII-lea. Cartierul Berceni și–a luat numele de la generalul Miklós Bercsényi. Un nou val de maghiari a venit la București după înfrângerea revoluției maghiare de la 1848. Conform datelor recensământului din 1930, în acel an trăiau în București 24.052 maghiari, adică 3,76% din populație. Aceștia erau mai ales secui. În anul 2002 mai erau 5.834 de maghiari, reprezentând 0,3% din totalul populației orașului, iar în 2011 3.359 de maghiari (0,18%). Ulterior, chiar și în perioada comunistă, în București a funcționat Liceul Maghiar, în prezent Liceul Ady Endre.

În 1950, în România a avut loc prima reorganizare administrativă după model sovietic. Cele 58 de judeţe au fost transformate în 28 de regiuni şi 177 de raioane. În 1952, are loc o primă reorganizare a acestui sistem, în cadrul căreia, prin comasarea a zece raioane din fostele regiuni Mureş şi Stalin, se înfiinţează Regiunea Autonomă Maghiară.

Care este adevăratul scop al retoricii autonomiste. O eventuală unire cu Republica Moldova, conjugată cu declinul demografic, mai accentuat în zonele unde maghiarii sunt minoritari, ar putea avea drep urmare în 5-10 ani diminuarea procentajului alegătorilor maghiari sub 5% din populație.

Avantajul maghiarilor este dat de disciplina mult mai mare la vot, comparativ cu electoratul român. Dar pe termen mediu și lung, singura șansă a politicienilor maghiari de a avea acces la resurse financiare mai consistente este deținerea controlului în trei-cinci județe și într-un parlament regional. Conform datelor oficiale, în România sunt 1.431.807 maghiari, din care 668.471 în județele Covasna, Harghita și Mureş, așa-numitul Ținut Secuiesc. Aceasta înseamnă aproximativ 46,69% din maghiarii de pe teritoriul României. Cel mai mic județ este Covasna, cu 222.481 locuitori, mai bine de jumătate dintre ei în mediul rural. Dintre aceștia, 164.158 sunt etnici maghiari, adică 73,81% din totalul populației din județ. Județul Harghita are o populație de 325.127 locuitori, din care peste 56% în mediul rural. 276.038 sunt etnici maghiari, adică 84,61% din totalul populației. Județul Mureș este și cel mai mare, populația județului fiind de 580.672 locuitori, dintre care 48% în mediul rural. Aici trăiesc 228.275 de etnici maghiari, adică 39,26% din locuitori. Regiunea Mureș-Covasna-Harghita (Ținutul Secuiesc) este printre cele mai sărace regiuni ale României și ar ocupa penultima poziție în planul UDMR de reîmpărțire teritorială în 16 județe.

Și în perioada interbelică au existat încercări de reconfigurare a celor 71 de județe. Astfel, între 1929–1931, acestea au fost reorganizate în şapte directorate ministeriale, iar între 1938–1940 în zece ținuturi. Tot în aceeași perioadă, secuii erau prezenți pe teritoriul a patru județe (Ciuc, Mureș, Odorhei și Trei Scaune).

Dacă tot vorbesc despre această problemă a secuilor, pot vorbi și din punctul de vedere al experienței personale. Între 2002-2005 am avut acolo activități didactice. Cred că aceste tensiuni sunt exacerbate mai mult la nivel politic. La nivelul omului de rând, aceste probleme sunt mult mai atenuate, dovadă în acest sens fiind și căsătoriile mixte. Mulți dintre politicienii UDMR se preocupă mai mult de propriile interese decât de reprezentarea cetățenilor care i-au ales. Nici eu și nici colegii mei nu am simțit vreo ostilitate și toți studenții de origine maghiară sau secuiască știau limba română. Destui dintre ei erau conștienți de faptul că nu au nici o șansă în afara județului de origine, dacă nu cunosc și limba română. Iar cei care nu ies din satul lor nu au nevoie să știe limba română.

S–a mai încercat paralela cu situația Catalonia. Dar sunt mari diferențe. Prima este aceea că vorbim de una dintre cele mai dezvoltate regiuni ale Spaniei, iar a doua este că circa o treime din locuitorii provinciei au declarat că vorbesc numai catalana. În orice stat din Uniunea Europeană este obligatorie cunoașterea limbii oficiale.

Nu trebuie uitat faptul că mulți dintre liderii UDMR sunt ostili luptei împotriva corupției, la fel ca și liderii PSD și ALDE. Poate ar fi interesant de văzut legăturile de familie și de interese ale unor politicieni ai UDMR, inclusiv în perioada de până în 1989. În același timp, ar trebui să se gândească unele minți înfierbântate dacă Ținutul Secuiesc poate fi autonom și din punct de vedere financiar. E frumoasă autonomia pe banii guvernului român.

Scopul geopolitic al autonomiei Ținutului Secuiesc este același cu acela al unei enclave model rusesc. Rusia încearcă acest subterfugiu în lipsa unei minorități rusofone, ca în Moldova sau în Ucraina. Apelează la intermediarul Viktor Orbán, care îi controlează pe o parte dintre liderii UDMR. Primul ministru maghiar, la fel ca și Liviu Dragnea, înclină spre modelul Putin sau Erdoğan, fiind din ce în ce mai mult sateliții Rusiei. Ungaria are o imagine proastă atât în Uniunea Europeană, cât și în Statele Unite. Nu trebuie să ne mire în acest context dragostea subită a PSD pentru UDMR. Abordarea de către Rusia și Ungaria a „problemei secuiești“ este aceeași de o sută de ani. Oricum, Vladimir Putin vrea să aplice pentru România butada din epoca sovietică „două bărbi, o țăcălie și o mustață fumurie“. Dar, vorba românului, „Nu e prost cel care cere, e prost cel care dă“.







TAGS : tinutul secuiesc autonomie guvern maghiar unirea 1918 transilvania viktor orban ungaria


joi, 15 martie 2018

Incidente la meciul de baschet feminin dintre Sepsi Sfantu Gheorghe si Universitatea Cluj.






 pro memoria

 E o informație veche. O arhivez. Poate fi discutată mai ales pentru reacțiile stîrnite și bădărănia unor comentatori de îmbe seze. Dan C

Incidente la meciul de baschet feminin dintre Sepsi Sfantu Gheorghe si Universitatea Cluj. Dragan Petricevic:”Pentru mine exista un singur imn oficial in aceasta tara!”



Meciul contand pentru etapa a 17-a din cadrul Ligii Nationale de Baschet Feminin disputat ieri seara in deplasare de catre echipa Universitatii Cluj impotriva echipei Sepsi Sf Gheorghe a fost marcat de incidente. Inainte de inceperea partidei, dupa intonarea imnului de stat al Romaniei, organizatorii, alaturi de cei 1.500 de suporteri au trecut la ascultarea imnului Tinutului Secuiesc. Pentru ca sportivele clujence si-au continuat incalzirea la indemnul antrenorului Dragan Petricevic, pe intreaga desfasurare a partidei, au fost injurate si huiduite de cei prezenti in sala.  
In regulamentul Federatiei Romane de Bachet este prevazut ca inaintea desfasurarii partidelor oficiale sa fie intonat imnul de stat al Romaniei. Un lucru firesc si normal, dar in Secuime s-a incetatenit ca echipele venite in deplasare sa fie obligate sa stea in pozitie de drepti si sa asculte si imnul Tinutului Secuiesc. Dragan Petricevic, antrenorul Universitatii Cluj, a decis ca acest lucru nu este firesc si a dispus ca pe perioada in care era intonat imnul Tinutului Secuiesc fetele pe care le antreneaza sa isi continue incalzirea. Acest lucru a declansat o adevarata urgie de injuraturi si huiduieli la adresa echipei clujene din partea celor prezenti in sala sportirilor din Sf Gheorghe, manifestare total antisportiva care a tinut pe intreaga desfasurare a partidei. 
“La Sf. Gheorghe se pune un steag al Tinutului Secuiesc peste toata tribuna si suporterii au pretentia ca echipele care vin in deplasare sa stea in picioare asa cum au stat cand s-a intonat imnul Romaniei si sa asculte imnul Tinutului Secuiesc. Eu am hotarat ca fetele sa isi continue incalzirea dupa intonarea imnului Romaniei din doua motive principale. Unul este ca in regulamentul FRB se spune despre obligatia sportivilor si a antrenorilor de a asculta imnul Romaniei in pozitie de respect. Apoi pentru ca eu consider ca fetele pe care le antrenez nu sunt obligate sa stea in picioare inca 10 minute si sa asculte un imn care nu este oficial, care nu este de stat romanesc. Traiesc in Romania de 20 de ani, eu sange de roman nu am, dar jumatate din inima imi bate pentru Romania”, a declarat Dragan Petricevic. 

Dragan Petricevic considera ca gestul celor 1.500 de suporteri prezenti la meci a fost unul total lipsit de respect fata de ceea ce inseamna o competite sportiva si fata de jucatoarele de alte nationalitati care nu au inteles de ce a fost o atitudine atat de ostila.
“Inainte de orice nu vreau sa se interpreteze si sa se faca o totala diferenta cum am vazut eu aceasta situatie, intre sport si politica. Eu am fost foarte neplacut surprins pentru ca joc pentru prima data la Sf. Gheorghe si am auzit despre acesti suporteri ca isi incurajeaza echipa intr-un mod admirabil, ceea ce s-a si intamplat la meciul de ieri. Este un  public frumos, dar doar pentru echipa lor, sau doar pentru cei care accepta sa stea drepti si sa asculte in picioare imnul Tinutului Secuiesc, lucru cu care eu nu am fost de acord si am trimis echipa la incalzire imediat dupa intonarea imnului national al Romaniei. Traiesc in Romania de 20 de ani, sunt mandru de acest lucru, si consider ca exista doar un singur imn oficial pe care FRB ne impune sa il ascultam cu mare drag si cu respect, inainte de inceperea fiecarui meci. Orice altceva este dreptul echipei adverse, unui tinut, unei regiuni, insa nu ma pot obliga pe mine sa accept acest lucru. Ceea ce nu m-am asteptat a fost un cor de fluieraturi, huiduieli, injuraturi, incat intreaga echipa a fost total, total surprinsa, mai ales ca in lot avem si mai multe jucatoare straine care nu inteleg de ce se intampla acest lucru”, a declarat Dragan Petricevic.
Antrenorul bosniac a afirmat ca indiferent de ce imn ar fi fost intonat dupa cel al Romaniei fetele sale ar fi continuat incalzirea dinaintea partidei.
“Vreau sa subliniez, as fi procedat la fel daca s-ar fi intonat imnul Bosniei aici in Romania, eu fiind bosniac. Pentru ca acest lucru nu are de-a face cu sportul, nu mi se pare normal ca o echipa sa fie huiduita. Nu dau lectii suporterilor cum sa se comporte, dar la o manifestare sportiva, intr-o tara democratica, toleranta cum este Romania nu e normal sa se intample ca sportivele mele sa fie huiduite. Fetele de la Universitatea Cluj vor sta drepti numai ascultand imnul de stat al Romaniei si niciun alt imn, poate sa fie si sarbesc si bosniac, poate sa fie imnul casei mele din Sarajevo, nu conteaza. Exista un singur imn pentru mine si pentru echipa mea in aceasta tara. Eu personal am destui prieteni maghiari, sunt om care atunci cand merge la un restaurant primul lucru pe care il fac ma uit in meniu daca exista gulas. Am jucat la Targu Mures, unde o mare parte a suporterilor este de etnie maghiara, insa am fost mereu bine primit. Sa fie huiduita si injurata echipa inca de la incalzire doar pentru ca am hotarat, pe buna dreptate, sa nu stam in drepti ascultand imnul Tinutului Secuiesc ca si cum ar fi imnul de stat. Huiduielile si injuraturile nu le-am simtit ca ar fi vorba de simplul fapt pentru ca suntem adversari pe terenul sportiv, ci pentru ca nu am vrut stam in picioare si sa ascutam imnul Tinutului Secuiesc. Regret ca acest lucru se intampa pe terenurile de sport din Romania. Consider ca nicio echipa sportiva nu trebuie sa fie huiduita la fel cum nici Sepsi Sf. Gheorghe nu trebuie  sa fie injurata doar pentru ca provine dintr-un oras in care majoritatea cetatenilor sunt de etnie maghiara. Infrangerea noastra pe teren nu are nimic de-a face cu ceea ce s-a intamplat in tribune. Am jucat slab. Am dat de o echipa care in mod normal invinge la aceasta diferenta pe orice alta echipa care ajunge acolo. E net superioara in acest campionat si la aceeasi diferenta au pierdut si echipe mai bine clasate. ”, a afirmat Dragan Petricevic.
Liderul la zi al Ligii Nationale de Baschet Feminin, Sepsi Sfantu Gheorghe a castigat categoric meciului desfasurat marti seara in compania echipei Universitatea Cluj cu scorul de 93-57.

Comentarii

K

06.01.2016 13:31
Am trait in Sf. Gheorghe pana la varsta de 16 ani. IQ-ul mediu al locuitorilor majori - indiferent de etnie sau limba vorbita in dormitor - e subunitar... Caracalul traieste doar din legende, Sf. Gheorghe domina autoritar topul prostiei colective in plan comunitar la nivel national, cu sanse reale la medalii intr-o competitie mondiala cu alte enclave decerebrate gen Groapa Marianelor sau jungla tasmaniana.

Matyas

07.01.2016 05:11
Mai prosti ca si romani nu sunt pe pamant, si dragan sa facut roman borat! sa sugeti pula cu liviu!

Gelu Romanul

07.01.2016 10:49
Esti un mare idiot! Daca nu iti place la noi in ROMANIA intoarcete in stepele Siberiei de unde ati venit , acolo nu este nevoie sa aratati respect decit la capre. Traiasca ROMNIA MAREEEE! 

István

15.01.2016 15:16
Cand veti cara din Ardeal mai prostilor??? Nu-i de-ajuns ca ne-ati furat-o, mai aveti tupeul sa ne stabiliti ce si cum sa facem, la ce steag avem dreptul sa fluturam, ce imnuri avem dreptul sa cantam. Mai taceti din gura odata spurcatilor! FACEM CE VREM SI CAND VREM? Vedeti-va de treaba voastra si cei prosti si sovini sub pamant cu voi!

gicu

07.01.2016 11:47
Du-te-n plm in Ungaria atunci ca nu te tine nimeni cu forta aici. Pentru un cretin ca tine platesc eu taxe sa poti sa-ti faci scoala in limba materna. Scarba ce esi!

Marius

07.01.2016 14:07
Bozgor borat !!!

gigi pop

07.01.2016 15:24
Foarte urat,vedeti cum gandesc uni oameni de etnie maghiara care s-au nascut in Romania. Si in acelasi timp cum gandeste un om care sa nascut in Bosnia si locuieste in Romania de 20 de ani ? Vedeti ce inseamna sa faci sport ? Oameni de toate nationalitatile dati copii la sport, pentru ca sportul,miscarea te face frumos,destept,iti dezvolta gandirea si modul de a comunica cu cei din jurul tau.        Organele abilitate sunt obligate sa ia masuri urgente,nu putem tolera asemenea iesiri. DOMNULE  PETRICEVICI va felicit pentru cum ganditi si respectati legile tari in care va decfasurati activitatea, sa fiti sanatos.

de unu

07.01.2016 15:30
ce sariti ca niste cacareze??? noi romani suntem un neam lenes,fara respect,muritori de foame, ca si tovarasi de mai jos cei care nu vor sa recunoasca ce idioti suntem!

Tavi

07.01.2016 12:39
Demisia ! conduceri Federatiei Romane de Baschet. ! O Ancheta imediata a Ministerului Sporturilor etc.Neomologarea tuturor rezultatelor meciurilor ce au avut loc in sala din Sf. Gheorghe.Scoaterea din arbitraj a arbitrilor  care au permis desfasurarea meciului  si demisia imediata a Observatorului care a permis intonarea unui imn al unui ,,tinut,, care nu exista ! Nici o Echipa sa nu mai participe la nici un meci organizat de clubul din Sf. Gheorghe.Nici o televiziune sa NU mai transmita un meci al acestui club ! Ce cauta acesti indivizi in sport ? nu extremismului sovin in SPORT! Demisia Federatiei Romane de Baschet ! 

Cristi

06.01.2016 13:42
Bravo Dragan Petricevici esti un barbat adevarat !!!!!! RESPECT

dan

06.01.2016 13:51
Exemplara lectie de bun simt si patriotism, romanii pot invata de la acest bosniac. 

Alex

06.01.2016 14:00
Interesant articol... Stim ceva si de scor?

Mihai

07.01.2016 01:11
daca citesti articolul pana la final vezi si scorul

Radu

06.01.2016 14:34
Secuii aia sunt foarte sovini! Ar trebui pusi la punct!

Daniel

06.01.2016 15:03
M*** la toti ungurii din Romania !!!!!!

un ungur

06.01.2016 17:42
... si la mamitzica ta ...

Un roman

07.01.2016 12:52
Dar mamitzica ta și-a luat-o deja, ghetzyyyyyyyy!!

MMS

06.01.2016 18:08
N-am înţeles,ce incident a fost?Suporterii huiduie cum vor ei şi din respect faţă de secui,puteau să mai aştepte 3 minute cu antrenamentele.

Alfonso

07.01.2016 02:35
nu vri sa i-o tragi mai bine la carpa de ma-ta?

Leo

06.01.2016 15:03
Dl. Dragan Petricevic,Nu stiu de ce va deranjeaza imnul Tinutului Secuiesc si pun pariu ca nu cunoasteti istoria Romaniei sau a regiunii. Sunt din Cluj si tin cu U, dar astfel de provocari inutile nu au loc la noi in Transilvania.Dl.  Eugen Olariu,Nu vorbiti despre rezultat (Sepsi Sf. Gheorghe – Universitatea Cluj 93-57). Inteleg ca echipa din Sf. Gheorghe este o echipa foare buna si fiecare echipa ia bataie acolo, de acea va rog sa respectati macar un pic,  pentru ca ei ne reprezinta... da, reprezinta Romania in turneele internationale. 

DTDR

06.01.2016 16:39
Voi cunoasteti istoria locurilor numai de la venirea ungurilor. Va recomand s-o cititi si pe cea dinnaintea venirii ungurilor !!

Commando

07.01.2016 12:09
Bâsti p**** exista și istoria lăsată în urma de imperiul roman, păcat ca nici măcar o virgula despre "romani"...

Steve

07.01.2016 12:51
Da, se stie foarte multe si despre istoria SUA din vremurile precolumbiene. Mai important: asta influenteaza foarte mult si prezentul....

old

06.01.2016 16:41
@LEO  Nu ai inteles nimic din ce a zis Dragan, ca sa intelegi si tu la inceputul jocului se intoneaza imnul de stat al Romaniei pe care il asculti cu respect, in Romania  sau in alt stat al lumi nu exista decit un singur imn al staului respectiv care se asculta cu respect in ocaziile impuse.Restul sunt asa zise imnuri (imnuri de lupta, imnul uniu club, imnul religios...etc) pe care cei din secuime sau de aiurea nu au decit sa le cinte dar fara sa oblige pe cineva sa le asculte in pozitie de drepti.

Béla

06.01.2016 20:45
Nu esti obligat sa asculti un imn, ci il asculti din respect. Daca nu respecti un lucru ce este important pentru altii sa te astepti sa fi huiduit. Antrenor de cacat, javra de om.

Marius

07.01.2016 14:27
Gunoaie ce sunteti ! Mars in ungaria ... Ne-am saturat de voi !!!

Béla

06.01.2016 20:47
Nu esti obligat sa asculti un imn, ci il asculti din respect. Daca nu respecti un lucru ce este important pentru altii sa te astepti sa fi huiduit. Antrenor de cacat, javra de om.

Old

07.01.2016 11:10
Antrenorul a respectat legea. Despre asa zisa respectare prin asta intelegind luarea pozitiei de drepti la auzul unui imn de grupare e o prostie si o cerere provocatoare
Ce ar fi sa se stea drepti la fiecare imn al fiecarui club sportov cintat de suporteri aversarilor, e o cerere absurda. Cit despre aprecierile si injuria adusa antrenorului spune tot despre tine BELA

Bogdan

06.01.2016 17:13
Leo, ai dreptate. Asemenea provocari nu au loc la noi in Transilvania, motiv pentru care cei din Sf. Gheorghe ar fi bine sa inceteze sa le mai faca. Si da, iti dau dreptate si in ce priveste reprezentativitatea pe plan international a Romaniei de catre echipa din Sf. Gheorghe. Intradevar, aceasta echipa reprezinta Romania si nu tinutul secuiesc! Acest tinut secuiesc nu are statut administrativ oficial. Statutul acestei zone se afla strict in mintea bolnava a unor etnici din zona pe care ii invitam politicao sa se duca dracului in tara care le place lor, daca aici nu sunt multumiti.

Vrâncean Mirela

06.01.2016 17:37
Draga Leo, echipa de baschet din Sfântu Gheorghe are în componenta sa și românce și oricum județul Covasna este în România. Ce legătură are faptul ca sunt foarte bune cu legile oricărei tari din lumea asta?