joi, 29 februarie 2024

Scrisoare despre maghiari şi români, din 1911, autor Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch).

 

 Scrisoare despre maghiari şi români, din 1911, autor Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch).
                Vă supun atenţiei un articol, publicat în 4 septembrie 1911, de către scriitorul şi arhitectul ardelean de origine bănăţeană Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch), în Timişoara/Temeschwar/Temesvár, la 1883.
                Acest articol a fost extrem de prost primit de către elita maghiară a momentului, deşi mesajul conţinut era foarte clar şi pertinent, anticipând aproape la perfecţie, ceea ce se va întâmpla în Transilvania şi Austro-Ungaria…
                Traducerea textului din limba maghiară aparţine lui Antal Burján, eu doar intervenind acolo unde era cazul, pentru a da o formă cât mai literară articolului şi a nu se pierde sensul cuvintelor sale.
                Încercaţi un mic exerciţiu de imaginaţie şi înlocuiţi cuvântul maghiar cu român şi o să vedeţi surprinzătoare similitudini…
                Desigur Kós Károly, în ciuda pesimismului său de atunci, dealtfel pe deplin justificat, oferea şi nişte soluţii de salvare, care pot părea azi extrem de dure, mai ales din punctul de vedere românesc.  Nu a fost ascultat, iar inexorabila prăbuşire a statului dualist a continuat.
                E bine să ne cunoaştem istoria, aşa cum a fost cu adevărat, să încercăm să pătrundem în minţile oamenilor de atunci, pentru a înţelege mai bine resorturile deciziilor care au urmat şi care au întors o lume cu fundul în sus.  La doar 7 ani după profeticele cuvinte ale viitorului creator al transilvanismului…
***
                                „Mult stimate domnule redactor,
                Dacă aş fi fost preot maghiar în Transilvania, atunci eu aş fi ales contextul predicii mele de duminica trecută, dintre psalmii lui David „Doamne, ce mulţi sunt vrăjmaşii mei!  Ce mulţime se scoală împotriva mea!” (Psalmi, 3:2).
                Pentru că eu am văzut adunarea Astra şi as vrea să povestesc poporului meu maghiar ardelean, despre zilele de la Blaj.  Am văzut acea sărbătoare şi ştiu că ea a fost victoria românilor ardeleni asupra noastră.  Aş vorbi poporului meu, despre duşmanii noştri, dar nu i-aş sudui şi nu aş subaprecia munca lor.  Pentru că am văzut la Blaj adunându-se 6.000 de domni şi doamne din naţiunea românească, laolaltă cu prelaţi, învăţători, moşieri, avocaţi şi deputaţi, predicatori şi „dascăli” săraci, meşteşugari, negustori şi oameni de rând, o întreagă societate.
Toţi aceşti oameni diferiţi s-au adunat acolo duşi de entuziasm, din propria lor voinţă, nu pentru a bea, nu pentru a face chef, ci pentru a se exalta şi pentru a învăţa, pentru a-şi asculta conducătorii, pentru ca, gravând spusele acestora în inimile lor, să se poată întoarce la cei rămaşi acasă, ducând cu ei un nou elan şi noi gânduri naţionale, pentru următorii zece ani.
                Noi ungurii nu putem să le urmăm exemplul!!!  Noi ardelenii suntem deja obosiţi, iar opinia publică din Ungaria nu se interesează de soarta naţiunii maghiare.  Ceea ce îi interesează acum pe ei este dacă ziarele care trăiesc din defăimare, pot sau nu împroşca liber noroiul, sub egida sfinţeniei libertăţii presei.
                Presa este oglinda fidelă a opiniei publice: ziarele din capitală au publicat câteva articole despre adunarea de la Blaj (e drept, unele, chiar aparţinând unor ziare de prestigiu, au fost foarte eronate şi stranii), dar au consumat subiectul repede şi astăzi din nou bat câmpii cu mult prea uzata temă a obstrucţiei.
Dar noi nu ne putem permite să trecem peste subiect atât de uşor; la urma urmei jocul se desfăşoară pe seama naţiunii maghiare.
                Şi noi am vrut totodată să învăţăm ceva la Blaj, pentru că deja îi ducem lipsa mult învăţatului şi într-adevăr acolo s-au aflat multe lucruri de învăţat de la români.
                Am văzut o adunare naţională enormă, am auzit cuvântări mortal de serioase.  Nu am văzut gesturi studiate, nu am auzit fraze goale.  Asta este prima dintre învăţături.
                Am văzut acolo o armată.  O armată naţională.  Această adunare nu mai e hoarda lui Janku (Iancu) şi Akszentye (Axente Sever), aceasta nu ne va ataca cu coase şi cu tunuri de lemn.  Şi nu se vor mai înrola între aservitorii Vienei.  Aceştia au ajuns o naţiune, care s-a înarmat cu munca conştiincioasă, bani şi cultură.  Asta este a doua învăţătură.
                Am văzut devotamentul cu care oamenii acolo adunaţi se îmbibau cu învăţăturile conducătorilor săi, cu câtă exaltare ascultaseră cuvântările de multe ori plictisitoare, modul în care s-au arătat satisfăcuţi cu tot ce au primit, fără să critice orişice şi bucuria cu care îşi plătiseră bănuţii asociaţiei Astra.
                Şi nu a fost acolo dezordine, nu s-a vorbit de politică, nu s-a instigat: ceea ce am auzit au fost statistici seci, fapte seci, enumerate de cuvântători într-un mod calm, aproape plictisitor.
                Şi am avut impresia că am asistat la unul din cele mai mari evenimente politice al ultimilor ani, aceasta a fost cea mai periculoasă instigare naţională.  Asta este a treia învăţătură.
                Marele nostru ziarist răposat, Gusztáv Beksics, care era gata să lupte pentru idealurile naţiunii noastre maghiare până la ultima suflare, a prezis odinioară - şi nu a fost chiar atât de demult - că la vremea când românii ardeleni se vor consolida din punct de vedere cultural, financiar şi social, în acelaşi moment se va pune chestiunea existenţei Ardealului maghiar.
                Azi, după desfăşurarea adunării Astrei, ştim - doar dacă nu ne acoperim ochii şi nu ne astupăm urechile - că societatea românească din Ardeal este gata formată din punct de vedere financiar, social, ba chiar şi cultural.  Această societate îşi cunoaşte forţa, obiectivele, această societate este disciplinată, fanatică şi idealistă.
                Această societate este o naţiune.
                Citesc psalmii: „Se ţin de paşii mei, mă înconjoară chiar, mă pândesc, ca să mă trântească la pământ.”  „Parcă ar fi un leu lacom după pradă, un pui de leu care stă la pândă în culcuşul lui.” (Psalmi, 17: 11-12)
                Această societate românească este un duşman atât de natural pentru noi, că nu o vom putea câştiga de partea noastră, nici cu vorba bună, nici cu forţa. Tot ceea ce statul si societatea [maghiară] dedică acestui scop, este o totală risipă de muncă şi efort.  Românul ardelean nu va fi niciodată ungur de bunăvoie. Nu are nevoie nici de învăţarea limbii maghiare - noi maghiarii ardeleni avem nevoie mult mai mare de-a vorbi limba română.  Ei preferă să-şi înveţe copii franceza şi germana.  Dar nici conceptul statal maghiar nu va mai entuziasma românii noştri, după ce a luat naştere, în vecinătatea noastră imediată o Românie liberă, naţională, una care se dezvoltă cu paşi uriaşi.
 Situaţia noastră azi este aşa: însărăcita şi obosita societate maghiară din Transilvania, care şi-a pierdut speranţa, este nevoită să se retragă pas cu pas, în mod continuu, în toate aspectele în faţa românilor care avansează în rânduri unite, sub o unică conducere conştientă.  Ne prevedem soarta şi nu ne putem aştepta la vreo minune.  Noi înşine suntem slabi şi nu ne vine în ajutor, nici societatea, nici administraţia statului Ungariei Mari.
                De fapt, niciodată nu puteam să contăm pe societatea din Ungaria.  Şi în trecut, noi transilvănenii am fost aceia care, la nevoie am furnizat ajutoare Ungariei. Niciodată nu am cerut, nici nu am aşteptat răsplata pentru acestea.
                Stăm însă altfel cu administraţia statului.  Aceasta ar avea obligaţia măcar de-a ne ajuta, dacă nu îşi asumă protecţia noastră totală.  Ar fi obligaţia ei de-a ne pune la dispoziţie toate mijloacele, toate armele, totodata de a-i priva pe români de toate mijloacele şi toate armele cu care ne pot dăuna.  Am putea numi acest lucru o nedreptate, o inumanitate, în stat de drept nici nu se cuvine a face aceste lucruri.  Dar şi medicul ucide fătul, dacă se pune întrebarea cine să supravieţuiască, mama ori copilul.  Şi să ne uităm împrejur: cum se protejează statele împotriva minorităţilor lor, adică cum îşi protejează naţiunile.
        1.-  În Poznan polonezilor le este interzis să achiziţioneze pământ.
        2.-  În România este interzis în şcoli (şcoli publice), chiar şi în biserici utilizarea sau învăţarea unei alte limbi decât româna.
        3.-  America liberă îşi recunoaşte ca cetăţeni, doar pe aceia care îşi însuşesc limba engleză în scris şi oral şi care dau dovadă de cunoştinţa principiilor de bază ale Constituţiei lor, iar drept de vot posedă doar cetăţenii.
                Noi am adoptat varii legi şi principii de la străini, de multe ori chiar în detrimentul nostru, sau care cel puţin ridicau nişte probleme, de ce oare nu am preluat şi asemenea legi?  Reuşita unor asemenea legi ar fi facilă, iar implementarea lor nu costă nici un ban.
                În loc, ducem ţara în criză de mai mulţi ani vizând introducerea sufragiului egalitar, universal şi secret, sau vizând crearea unei armate naţionale (aceasta din urmă - recunosc - este un lucru mare, totodată mult mai dificil de realizat decât o nouă lege a naţionalităţilor).
                Însă cultura naţionalităţilor este subvenţionată de stat cu milioane [de coroane] - sub egida echităţii.
                În aceasta săptămână la Cluj s-a organizat adunarea generală festiva a EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - Asociaţia Culturii Publice Maghiare din Ardeal).
Şase sute de persoane şi-au semnalat interesul şi oraşul îşi face griji cu cazarea atâtor oameni.  La Blaj - un sat de 2500 de suflete - au cazat de voie bună 6.000 de oaspeţi, vreme de trei zile - în numele culturii române.
                La Cluj - un oraş de 60.000 de locuitori - cazarea a 600 de oaspeţi este o problemă - în numele culturii maghiare.  Acest fapt - cred - nu mai necesită nici un comentariu!!!
                Avem în Ardeal, aproape în fiecare an, un congres al secuilor, care culminează de obicei cu redactarea unui memorandum.  Succes niciunul din ele nu a avut.  Cred că în ministere deja s-au şi plictisit doar numai de citit problemele maghiarilor ardeleni.
                „Banca de credit” (Hitelbank) înfiinţată prin intermediul ministerului la Sfântu Gheorghe, cu scopul de a-i ajuta pe secui şi-ar putea închide porţile, deoarece clienţi nu are nici unul.  Până în ziua de azi, a rămas mai ieftin creditul băncii Transilvania, băncii Albina sau cel al băncii din Sibiu, decât creditul maghiar.  Şi chiar săptămâna trecută, s-a vândut la licitaţie moşia fundaţiei Teatrului Naţional din Cluj - asistat de Ministrul Culturii - românilor.  Nici acest fapt, nu mai necesită vreun comentariu.
                Poftiţi a bineveni la Cluj la adunarea EMKE.  Dar degeaba ne vorbesc, degeaba ne mai promit lucruri.  Începem a ne pierde speranţa, în tot ceea ce vine de la Pesta, începem a nu ne încrede în măreţele planuri ministeriale dedicate salvării naţiunii.
                Dacă aş fi preot maghiar, duminica viitoare eu aş vorbi în jurul următorului text din Scriptură: „Inima îmi bate cu tărie, puterea mă părăseşte şi lumina ochilor mei nu mai este cu mine.”  „Prietenii şi cunoscuţii mei se depărtează de rana mea, iar rudele mele stau deoparte.” (Psalmi 38: 11-12)
                            Cu respect patriotic: Károly Kós (1911)”



.
                Vă supun atenţiei un articol, publicat în 4 septembrie 1911, de către scriitorul şi arhitectul ardelean de origine bănăţeană Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch), în Timişoara/Temeschwar/Temesvár, la 1883.
                Acest articol a fost extrem de prost primit de către elita maghiară a momentului, deşi mesajul conţinut era foarte clar şi pertinent, anticipând aproape la perfecţie, ceea ce se va întâmpla în Transilvania şi Austro-Ungaria…
                Traducerea textului din limba maghiară aparţine lui Antal Burján, eu doar intervenind acolo unde era cazul, pentru a da o formă cât mai literară articolului şi a nu se pierde sensul cuvintelor sale.
                Încercaţi un mic exerciţiu de imaginaţie şi înlocuiţi cuvântul maghiar cu român şi o să vedeţi surprinzătoare similitudini…
                Desigur Kós Károly, în ciuda pesimismului său de atunci, dealtfel pe deplin justificat, oferea şi nişte soluţii de salvare, care pot părea azi extrem de dure, mai ales din punctul de vedere românesc.  Nu a fost ascultat, iar inexorabila prăbuşire a statului dualist a continuat.
                E bine să ne cunoaştem istoria, aşa cum a fost cu adevărat, să încercăm să pătrundem în minţile oamenilor de atunci, pentru a înţelege mai bine resorturile deciziilor care au urmat şi care au întors o lume cu fundul în sus.  La doar 7 ani după profeticele cuvinte ale viitorului creator al transilvanismului…
***
                                „Mult stimate domnule redactor,
                Dacă aş fi fost preot maghiar în Transilvania, atunci eu aş fi ales contextul predicii mele de duminica trecută, dintre psalmii lui David „Doamne, ce mulţi sunt vrăjmaşii mei!  Ce mulţime se scoală împotriva mea!” (Psalmi, 3:2).
                Pentru că eu am văzut adunarea Astra şi as vrea să povestesc poporului meu maghiar ardelean, despre zilele de la Blaj.  Am văzut acea sărbătoare şi ştiu că ea a fost victoria românilor ardeleni asupra noastră.  Aş vorbi poporului meu, despre duşmanii noştri, dar nu i-aş sudui şi nu aş subaprecia munca lor.  Pentru că am văzut la Blaj adunându-se 6.000 de domni şi doamne din naţiunea românească, laolaltă cu prelaţi, învăţători, moşieri, avocaţi şi deputaţi, predicatori şi „dascăli” săraci, meşteşugari, negustori şi oameni de rând, o întreagă societate.
Toţi aceşti oameni diferiţi s-au adunat acolo duşi de entuziasm, din propria lor voinţă, nu pentru a bea, nu pentru a face chef, ci pentru a se exalta şi pentru a învăţa, pentru a-şi asculta conducătorii, pentru ca, gravând spusele acestora în inimile lor, să se poată întoarce la cei rămaşi acasă, ducând cu ei un nou elan şi noi gânduri naţionale, pentru următorii zece ani.
                Noi ungurii nu putem să le urmăm exemplul!!!  Noi ardelenii suntem deja obosiţi, iar opinia publică din Ungaria nu se interesează de soarta naţiunii maghiare.  Ceea ce îi interesează acum pe ei este dacă ziarele care trăiesc din defăimare, pot sau nu împroşca liber noroiul, sub egida sfinţeniei libertăţii presei.
                Presa este oglinda fidelă a opiniei publice: ziarele din capitală au publicat câteva articole despre adunarea de la Blaj (e drept, unele, chiar aparţinând unor ziare de prestigiu, au fost foarte eronate şi stranii), dar au consumat subiectul repede şi astăzi din nou bat câmpii cu mult prea uzata temă a obstrucţiei.
Dar noi nu ne putem permite să trecem peste subiect atât de uşor; la urma urmei jocul se desfăşoară pe seama naţiunii maghiare.
                Şi noi am vrut totodată să învăţăm ceva la Blaj, pentru că deja îi ducem lipsa mult învăţatului şi într-adevăr acolo s-au aflat multe lucruri de învăţat de la români.
                Am văzut o adunare naţională enormă, am auzit cuvântări mortal de serioase.  Nu am văzut gesturi studiate, nu am auzit fraze goale.  Asta este prima dintre învăţături.
                Am văzut acolo o armată.  O armată naţională.  Această adunare nu mai e hoarda lui Janku (Iancu) şi Akszentye (Axente Sever), aceasta nu ne va ataca cu coase şi cu tunuri de lemn.  Şi nu se vor mai înrola între aservitorii Vienei.  Aceştia au ajuns o naţiune, care s-a înarmat cu munca conştiincioasă, bani şi cultură.  Asta este a doua învăţătură.
                Am văzut devotamentul cu care oamenii acolo adunaţi se îmbibau cu învăţăturile conducătorilor săi, cu câtă exaltare ascultaseră cuvântările de multe ori plictisitoare, modul în care s-au arătat satisfăcuţi cu tot ce au primit, fără să critice orişice şi bucuria cu care îşi plătiseră bănuţii asociaţiei Astra.
                Şi nu a fost acolo dezordine, nu s-a vorbit de politică, nu s-a instigat: ceea ce am auzit au fost statistici seci, fapte seci, enumerate de cuvântători într-un mod calm, aproape plictisitor.
                Şi am avut impresia că am asistat la unul din cele mai mari evenimente politice al ultimilor ani, aceasta a fost cea mai periculoasă instigare naţională.  Asta este a treia învăţătură.
                Marele nostru ziarist răposat, Gusztáv Beksics, care era gata să lupte pentru idealurile naţiunii noastre maghiare până la ultima suflare, a prezis odinioară - şi nu a fost chiar atât de demult - că la vremea când românii ardeleni se vor consolida din punct de vedere cultural, financiar şi social, în acelaşi moment se va pune chestiunea existenţei Ardealului maghiar.
                Azi, după desfăşurarea adunării Astrei, ştim - doar dacă nu ne acoperim ochii şi nu ne astupăm urechile - că societatea românească din Ardeal este gata formată din punct de vedere financiar, social, ba chiar şi cultural.  Această societate îşi cunoaşte forţa, obiectivele, această societate este disciplinată, fanatică şi idealistă.
                Această societate este o naţiune.
                Citesc psalmii: „Se ţin de paşii mei, mă înconjoară chiar, mă pândesc, ca să mă trântească la pământ.”  „Parcă ar fi un leu lacom după pradă, un pui de leu care stă la pândă în culcuşul lui.” (Psalmi, 17: 11-12)
                Această societate românească este un duşman atât de natural pentru noi, că nu o vom putea câştiga de partea noastră, nici cu vorba bună, nici cu forţa. Tot ceea ce statul si societatea [maghiară] dedică acestui scop, este o totală risipă de muncă şi efort.  Românul ardelean nu va fi niciodată ungur de bunăvoie. Nu are nevoie nici de învăţarea limbii maghiare - noi maghiarii ardeleni avem nevoie mult mai mare de-a vorbi limba română.  Ei preferă să-şi înveţe copii franceza şi germana.  Dar nici conceptul statal maghiar nu va mai entuziasma românii noştri, după ce a luat naştere, în vecinătatea noastră imediată o Românie liberă, naţională, una care se dezvoltă cu paşi uriaşi.
 Situaţia noastră azi este aşa: însărăcita şi obosita societate maghiară din Transilvania, care şi-a pierdut speranţa, este nevoită să se retragă pas cu pas, în mod continuu, în toate aspectele în faţa românilor care avansează în rânduri unite, sub o unică conducere conştientă.  Ne prevedem soarta şi nu ne putem aştepta la vreo minune.  Noi înşine suntem slabi şi nu ne vine în ajutor, nici societatea, nici administraţia statului Ungariei Mari.
                De fapt, niciodată nu puteam să contăm pe societatea din Ungaria.  Şi în trecut, noi transilvănenii am fost aceia care, la nevoie am furnizat ajutoare Ungariei. Niciodată nu am cerut, nici nu am aşteptat răsplata pentru acestea.
                Stăm însă altfel cu administraţia statului.  Aceasta ar avea obligaţia măcar de-a ne ajuta, dacă nu îşi asumă protecţia noastră totală.  Ar fi obligaţia ei de-a ne pune la dispoziţie toate mijloacele, toate armele, totodata de a-i priva pe români de toate mijloacele şi toate armele cu care ne pot dăuna.  Am putea numi acest lucru o nedreptate, o inumanitate, în stat de drept nici nu se cuvine a face aceste lucruri.  Dar şi medicul ucide fătul, dacă se pune întrebarea cine să supravieţuiască, mama ori copilul.  Şi să ne uităm împrejur: cum se protejează statele împotriva minorităţilor lor, adică cum îşi protejează naţiunile.
        1.-  În Poznan polonezilor le este interzis să achiziţioneze pământ.
        2.-  În România este interzis în şcoli (şcoli publice), chiar şi în biserici utilizarea sau învăţarea unei alte limbi decât româna.
        3.-  America liberă îşi recunoaşte ca cetăţeni, doar pe aceia care îşi însuşesc limba engleză în scris şi oral şi care dau dovadă de cunoştinţa principiilor de bază ale Constituţiei lor, iar drept de vot posedă doar cetăţenii.
                Noi am adoptat varii legi şi principii de la străini, de multe ori chiar în detrimentul nostru, sau care cel puţin ridicau nişte probleme, de ce oare nu am preluat şi asemenea legi?  Reuşita unor asemenea legi ar fi facilă, iar implementarea lor nu costă nici un ban.
                În loc, ducem ţara în criză de mai mulţi ani vizând introducerea sufragiului egalitar, universal şi secret, sau vizând crearea unei armate naţionale (aceasta din urmă - recunosc - este un lucru mare, totodată mult mai dificil de realizat decât o nouă lege a naţionalităţilor).
                Însă cultura naţionalităţilor este subvenţionată de stat cu milioane [de coroane] - sub egida echităţii.
                În aceasta săptămână la Cluj s-a organizat adunarea generală festiva a EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - Asociaţia Culturii Publice Maghiare din Ardeal).
Şase sute de persoane şi-au semnalat interesul şi oraşul îşi face griji cu cazarea atâtor oameni.  La Blaj - un sat de 2500 de suflete - au cazat de voie bună 6.000 de oaspeţi, vreme de trei zile - în numele culturii române.
                La Cluj - un oraş de 60.000 de locuitori - cazarea a 600 de oaspeţi este o problemă - în numele culturii maghiare.  Acest fapt - cred - nu mai necesită nici un comentariu!!!
                Avem în Ardeal, aproape în fiecare an, un congres al secuilor, care culminează de obicei cu redactarea unui memorandum.  Succes niciunul din ele nu a avut.  Cred că în ministere deja s-au şi plictisit doar numai de citit problemele maghiarilor ardeleni.
                „Banca de credit” (Hitelbank) înfiinţată prin intermediul ministerului la Sfântu Gheorghe, cu scopul de a-i ajuta pe secui şi-ar putea închide porţile, deoarece clienţi nu are nici unul.  Până în ziua de azi, a rămas mai ieftin creditul băncii Transilvania, băncii Albina sau cel al băncii din Sibiu, decât creditul maghiar.  Şi chiar săptămâna trecută, s-a vândut la licitaţie moşia fundaţiei Teatrului Naţional din Cluj - asistat de Ministrul Culturii - românilor.  Nici acest fapt, nu mai necesită vreun comentariu.
                Poftiţi a bineveni la Cluj la adunarea EMKE.  Dar degeaba ne vorbesc, degeaba ne mai promit lucruri.  Începem a ne pierde speranţa, în tot ceea ce vine de la Pesta, începem a nu ne încrede în măreţele planuri ministeriale dedicate salvării naţiunii.
                Dacă aş fi preot maghiar, duminica viitoare eu aş vorbi în jurul următorului text din Scriptură: „Inima îmi bate cu tărie, puterea mă părăseşte şi lumina ochilor mei nu mai este cu mine.”  „Prietenii şi cunoscuţii mei se depărtează de rana mea, iar rudele mele stau deoparte.” (Psalmi 38: 11-12)
                            Cu respect patriotic: Károly Kós (1911)”



marți, 27 februarie 2024

Bórsi-Kálmán Béla. MITÉVŐK LEGYÜNK? Néhány gondolat Gecse Géza: Géza: Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 c. könyve olvasása közben

 MITÉVŐK LEGYÜNK?

Néhány gondolat Gecse Géza: Géza: Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021. (Budapest, 2022, Ludovika Egyetemi Kiadó, 366 old.) c. könyve olvasása közben

    •    „óorosz népről (drevnerusskaia narodnost’) beszélni illúzió.”
    •     „Az oroszok sohasem olyan erősek, mint ahogy elhitetni szeretnék magukról, de nem is olyan gyöngék, hogy le lehessen becsülni őket” (Churchill)
    •     „Háború idején az igazság olyan értékes, hogy azt mindig hazugságok testőrségének kell védenie." (Churchill)
    •    „Zendülésnek nevezem a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmát, amely ezek részleges és valószínű, ideiglenes szabadulását jelentette a szovjet/orosz befolyási övezettől, hogy besoroljanak az amerikai–nyugat európai kettős ellenőrzésű politikai és gazdasági övezetbe, a szuverenitás széles körű és sikeres elvesztése árán; a helyzet nem áll távol a »korlátozott szuverenitás« brezsnyevi elméletétől.”(Dan Culcer)


Előhang

A recenziók megírásával (főként persze azok megkomponálása idején) rengeteg „baj” szokott történni. S itt most nem azt szeretném taglalni, miért hálátlan dolog eleve egy ilyen feladatot elvállalni, hiszen ezzel – „menet közben” – mindenki tisztába jön, aki valaha is megpróbálkozott ilyesmivel. Ilyenkor három alapeset valamelyike szokott történni:
    •    az ember gyorsan elolvassa az opuszt, rögzít belőle néhány fontos gondolatot, újszerű megállapítást, majd „együltében”, teszem azt, egy hosszú hétvégén összecsapja, hogy – úgymond – túl legyen rajta (félévszázados tapasztalataim szerint az ismertetések elsöprő többsége ilyen!)
    •    megpróbálja empatikusan átgondolni (értelemszerűen belehelyezve magát a szerző gondolatvilágába, motivációs kényszereibe) miért írta meg művét és mit akart üzenni vele nekünk, „közönséges halandóknak”, akik helyzetükből, hiányos felkészültségükből – tudatlanságukból – következően soha nem lesznek olyan tudásszinten, hogy egyenrangú szakemberekként „szóljanak hozzá” a könyv tartalmához, mondanivalójához, vagyis lényegéhez
    •    s végül van egy harmadik is, amikor minden külön motiváció nélkül módszeresen, időt rá szánva olvas, dokumentálódik, tanul az ember…

    Az igazi „gondok” persze akkor kezdődnek, amikor az ismertetendő könyv témája valamilyen előre nem kalkulálható „esemény” miatt hirtelen roppant aktuálissá válik. Ez a megállapítás minden kétség nélkül különösen érvényes Gecse Géza Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 című több mint másfél évvel ezelőtt megjelent alapmunkájára. Leginkább azért, mert 2022. február 24-e (az ukrajnai orosz invázió) kezdete óta a recenzens egyetlen olyan mondatot sem írhat le többé, amelynek fatális módon ne volna/lenne/lehetne akár a napi politika fénytörésében is értelmezhető/értékelhető/torzító hatása, „áthallása”…

I
„óorosz népről (drevnerusskaia narodnosty’) beszélni illúzió.”
Észrevételek az orosz és az ukrán etnogenezis margójára

    Az „oroszokról”, az „orosz-szovjet világról” szinte minden magyarul érző és gondolkodó férfinak és nőnek van valamilyen, ha nem is közvetlen tapasztalata, de többnyire inkább felületes ismerete. Amely, tegyük azonnal hozzá, az esetek elsöprő többségében objektív és szubjektív okok bonyolult láncolata – vagyis a Történelem – miatt eleve nem lehet pozitív.
    Ez nem kizárólagosan az „oroszok” hibája/bűne, mint ahogy mi magyarok, lengyelek, litvánok, lettek, észtek, románok sem tehetnek/tehetünk igazán róla, hogy „így alakult”…
Hát még az ukránok, akiknek erősen megkésett, s éppen a nagyorosz birodalmi aspirációk (meg az orosz önszemlélet ezzel is sok szálon összefüggő, már-már genetikailag kódolt bizonytalanságai s ugyancsak ebből levezethető bakugrásai) következtében hosszú évszázadokon át és óta tűzzel-vassal akadályozott néppé, majd nemzetté válása még jobban függ (nagy)orosz testvéreitől, mint bárki másé!
Be kell vallanom, igen „érdekesnek” tartom, hogy az alatt a csaknem egy év alatt, amióta erre a feladatra készülök (egészen pontosan: mindenféle kibúvókkal halogatom megírását), ennélfogva a szokásosnál is többet olvasok e geopolitikai/geostratégiai világkatasztrófa történelmi, társadalomtörténeti s „ideológiai” hátteréről és lehetséges okairól a kezembe kerülő történelmi és politológiai írásokban alig találtam valamit egy, a két testvérnépet egymástól kezdettől fogva elválasztós szintén a Történelem homályába vesző mozzanatról. Nevezetesen arról, hogy a nyilvánvaló (ó)szláv etnikai bázison, amely mindkét a bizánci kereszténységet választó nép (akárcsak a belorusz) legfőbb sajátosságait adja, s amelyet köztudomásúan varég(viking) törzsfők szerveztek erős állammá, az orosz és ukrán etnogenezis a Kijevi Rusz megszűnése óta egymástól eltérő utakon, ritmusban és színezettel ment végbe, s a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy befejeződött volna.
Itt nem árt rögtön figyelmeztetni a gyanútlan Olvasót, hogy ami „Putyin háborúja” fedőnév alatt épp mostanában történik, az csupán e hihetetlenül összetett, elhúzódó folyamat egy soron következő fázisa: a történelmileg óriási késéssel kijegecesedő modern ukrán nemzettudat a szemünk előtt zajló, valószínűleg legdöntőbb s bizonnyal legtragikusabb mozzanata!

I/1 Szkíták, szarmaták, türkök és finnugorok az ukrán és orosz nép kialakulásában

A mai Ukrajnával határos régiókban, de egész Dél-Oroszország területén már Nagy Vlagyimir (kb. 978–1015) erős ó-orosz állama idején, de már azt megelőzően is Közép- és Kelet-Ázsiából ide sodródott kipcsak-török nyelvűnek tartott törzsek (avarok, kazárok, besenyők, úzok, torkok, majd kunok) szerveztek viszonylag életképes kora feudális (’nomád’) államalakulatokat, amelyek törzslakossága nagyrészt a türk (kipcsak) etnikumhoz tartozott, nemkevés iráni (alán) és különféle ószláv törzsekből összetevődő, jórészt politikai függésben élő segédnéppel.  Ez a népkonglomerátum olykor fehér kun(ok) összefoglaló néven is szerepel a történeti forrásokban, főként Szent Nyesztor 1100 körül keletkezett krónikájában, a Poveszty vremennih letben. Orosz nevük polovec, s mi magyarok sem igen tudjuk (mert elfelejtettük), hogy a ’palóc’ népnév is innen származtatható. S persze az is régen feledésbe merült már, hogy Szent László királyunk 1068-ban, a kerlési (cserhalmi) csatában nem egy kun, hanem egy úz harcos nyeregkápájáról szerezte vissza – diadalmas bajvívás jutalmaként – a gyönyörű leányt…
S hogy mit akarok ezzel mondani? Nagy vonalakban azt, hogy Fehér Kumánia népe ugyan jelentősen megfogyatkozott a rafinált „bizánci diplomácia” által szított és manipulált állandó törzsi villongásokban (főként a besenyőkkel vívott öldöklő testvérharcban), a Kelet-római Birodalom meg a Kijevi Rusz hadaival vívott pusztító küzdelmekben, s Kötöny vezér a mongol hordák elől menekülő kunjai is a Kárpát-medencében találtak nem kevés bonyodalmak után új hazára – Nyesztor Krónikája hemzseg a kunokkal vívott élet-halál harcok veretes leírásától. Ki ne hallott volna a halálba menő Igor hadáról meg Ilja Muromec, a ruszkijVityaz hőstetteiről, ugyancsak a polovecek ellenében? Az „orosz világ” és mitológia rendkívüli bonyolultságának érzékeltetésére írom itt félve le azt is, hogy a legendás hős – Ilja MUROMEC – nevében is egy régóta kihalt (egészen pontosan a ’nagy-oroszokba’ beolvadt) másik, a ma is élő, de időközben két ágra szakadt, mordvinokkal rokon finnugor népnév, a muromarejtőzik.
A szintén a „halszagú atyafisághoz” tartozó merjákkal még mostohábban bánt a sors:

„A muromák nevét a »Murom« helynév megőrizte, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt”– olvashatjuk az egyik forrásmunkában.

Botcsinálta „russzistaként” azonnal átfutott az agyamon egy következtetés is, ami a szlavisták és a képzett nyelvészek számára bizonyára közhelyszámba megy, de az átlagolvasó (még ha esetleg történész is) nem biztos, hogy hallott róla s meg is fogalmazta magának: a nagy-orosz etnikum főként a finnugor népek és néptöredékek rovására gyarapodott és terjeszkedett, míg az a népkonglomerátum, amelyet ma ukránnak nevezünk – s annak is főként „kozák” gyűjtőnéven ismert  jellegadó szegmense – jobbára különféle, a magyarság etnogenezisében is több-kevesebb szerepet játszó türk néptöredékek beolvasztásával vált azzá, ami….
Vagyis, gondoltam, ez is egy rejtett választóvonal tehát…
A „dolog” nem hagyott nyugodni, három hónappal ezelőtt felütöttem tehát egy érdekesnek tűnő szakmunkát, KaleviWiik: Az európai népek eredete c. kézikönyvét, hogy felfrissítsem az e „tárgyban” az elmúlt évtizedek során szerzett halványuló ismereteimet…

Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta, azt is mondhatnám/írhatnám, hogy megdöbbentett: az a földrajzi térség, amelyet napjainkban Ukrajna néven ismerünk, az Ibériai félsziget északi része (főként a mai Baszkföld és Dél-Franciaország) továbbá a Balkán mellett az utolsó nagy jégkorszak után a kontinenst újra fokozatosan birtokba vevő Homo Sapiens harmadik törzsterülete, valamiféle népi tartálya, menedéke (etnikai refugiumja), ahonnan, vagy a vele szomszédos régiókból a jelenlegi nyugat-közép- és dél-kelet-európai népek nagy részének ősei kirajzottak. Ily módon a mai ukrán felségterületek tőszomszédságában, egymástól földrajzilag viszonylag nem túl nagy távolságban három indoeurópai nép- és nyelvcsalád őspopulációi éltek: a germánok Dél-Skandináviában, a balti törzsek (a lettek, litvánok s az azóta kihalt poroszok ősei) a mai Lengyelország, Litvánia és Belorusszia határvidékén, tőlük nem nagyon messze az ószláv törzsek (a mai nyugati, keleti és délszlávok közös ősei, kezdetben a balti törzsekkel keveredve) pedig a mai Ukrajna nyugati és északi régióiban – ugyancsak aránylag kis távolságban a balti finnek (észtek, izsórok, lívek, vepszék, vótok) eleitől, továbbá az európai Oroszország magterületét benépesítő, ott őslakosoknak számító különféle finnugor nyelveket beszélő népekéitől…
Amikor pedig, immár „szagot kapva”, leporoltam néhány régi szakkönyvemet s átfutottam vonatkozó részeiket, továbbá – növekvő kíváncsisággal – a világháló segítségével újabb nyelvészeti-etnológiai dolgozatokba is több-kevesebb alapossággal belemerültem, mi tagadás a szó szoros értelmében „kétségbeestem”: kiderült, hogy szinte semmit sem tudok a Dnyeszter és az Aral-tó közötti földrajzi térség a hun korszakot megelőző népmozgásairól, hogy nevesítsem is: a szkítákról és a szarmatákról, akik az „ősidőkben” szintén részt vettek az ószláv törzsek keveredésből nagy késéssel külön népekké szerveződő keleti és déli szlávok kialakulásában s mai etnikai arculatuk formálásában. S azt a keveset is, amiről tudni véltem, sutba kell vágnom, mert vagy eleve nem igaz, vagy ha tartalmaz is valósnak vélelmezhető értesülésmozaikokat, azok egészen másképp is összerakhatóak…

S tovább menve azon kezdtem el töprengeni: vajon elképzelhető-e, hogy a fehér kun összefoglaló néven ismert népkonglomerátum tagjai „úgy eltűntek” volna-e, „mint”– az ószláv őskrónika szavajárásával – a párszáz évvel korábban Belső-Ázsiából térségünkbe érkezett, valószínűleg többségükben szintén ótörök nyelvű „avarok”? Minthogy tudva levő, az avarok sem „tűntek el” – legföljebb a történeti forrásokban nem szerepelnek hangsúlyosan a pannóniai központú avar kaganátus (668–803) széthullása után/óta, hiszen nyíl titok, hogy nem csupán szomszédaink (kivált a horvátok és a szerbek, de talán az „osztrákokat” és a bajorokat sem kivéve) néppé válásában töltöttek be fontos szerepet, hanem minden valószínűség szerint a mai magyarság kialakulásában (főként a Dunántúl és a Duna-Tisza köze különféle régióiban, pl. a Rábaközben) is nem elhanyagolható súlyuk volt, éppúgy, mint kétszáz évvel utóbb a hansági/mosonyi, a Balaton-felvidéki, a Körösök-vidéki, a temesközi és a háromszéki besenyőknek… Akárcsak, hogy még tovább színezzük a magyar etnogenezis amúgy is tarka szőttesét: a zömükben zsidó hitű kabaroknak a mai Borsod vármegyében és a Bodrogközben, talán másutt is… Hát még a kunoknak (és az iráni eredetű jászoknak), akiknek leszármazottai köztudomásúan itt élnek közöttünk a két Kunságban és a Palócföldön, meg természetesen a Jászságban, szétválaszhatatlanul elkeveredve a magyar etnikum egyéb komponenseivel.
És nem csak ott, hanem – immár a románságba beolvadva – Havaselvén (leginkább a hajdani Szörényi Bánság, mai nevén Olténia területén) és Moldvában is. (A később, 1350 körül megszervezett moldvai fejedelemség székhelye és mindmáig legfontosabb városa – Iaşi –Municipium Iasorum, illetve Tîrgul Iaşilor/Târgul Ieşilor néven szerepel a latin és román nyelvű krónikákban, magyarán Jászvásárként) …Nem is beszélve az időközben ugyancsak ortodox kereszténnyé vált gagauzokról, akiknek ősei nagyon valószínűen szintén részint a „Milkói kún [katolikus] püspökség népei” közé tartozhattak, de az sem zárható ki, hogy az Aranyhorda lakossága is jelentős arányban ugyancsak a fehér kunokból vált a századok során tatárrá, akárcsak kicsit korábban a volgai bolgárok.
S ami témánk szemszögéből még fontosabb: egy tekintélyes hányaduk nagyon is valószínűsíthetően nyomtalanul felolvadt a kozákságban.

És így tovább.
Vagyis, visszacsatolva gondolatmenetünk elejére: a mai oroszok és az ukránok más és más etnikai színezettel kovácsolódtak külön (rokon)néppé és közös – számunkra, magyarok számára meglepő módon – végső soron etnikailag rokonságban állnak velünk, akárcsak (a nagyjából hasonló arányban mindkét népben felszívódott kunok révén) román szomszédaink.
S mindez együtt azonnal rávilágít ama zavarba ejtő s egyben szomorú tényre, amit a neves finn nyelvész így fogalmazott meg föntebb hivatkozott, hallatlanul érdekfeszítő szakkönyvében:

„elmondhatjuk, hogy Délkelet-Európa egésze egy olyan, igen bonyolult komplexumot alkot, ahol igen nehéz kideríteni a népességek, nyelvek közötti kapcsolatokat és azok keveredéseit.”

Más szóval még képzett szaktörténészeknek és nyelvtudósoknak is hallatlanul nehéz feladat hajszálpontos fogalmakat és szilárd fogódzókat találni a délkelet-európai térség és Oroszország mai lakossága etnikai és nyelvi gyökereinek kitapogatáshoz!

S akkor hol vagyunk még a nemzeti ébredés – a nacionalizmusok kialakulása – XVIII–XIX. századi hajnalától, amely érzelmi felfűtöttsége révén még jobban összekuszálta az oroszok és az ukránok eleve szerfelett komplikált viszonyrendszerét…


II.

„Az oroszok sohasem olyan erősek, mint ahogy elhitetni szeretnék magukról, de nem is olyan gyöngék, hogy le lehessen becsülni őket” (Churchill)

II/1
Elmosódó olvasmányemlékek
Egyszer, ha emlékezetem nem csal meg, 1983 tavaszán egy Szajna-parti antikváriumban pár frankért megvettem egy téglavörös színű, cafatokra szakadt borítójú, eléggé rossz állapotban lévő kisméretű kiadványt, amelyet sokáig őrizgettem könyvtáramban. Francia nyelvű volt, valamikor 1920 körül adták ki, úgy rémlik, Párizsban, szerzője egy patinás családból származó herceg volt, talán egy eloroszosodott Bagration. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos, mert a könyv sajnos nincs meg, elkallódott valamelyik költözésnél vagy nem hozta vissza az a hallgató, vagy hallgatónő, akinek könnyelműen kölcsönadtam valamilyen kelet-európai témájú szemináriumi dolgozat háttéranyaga gyanánt.
A memoár jellegű szövegbe időnként beleolvastam, de nem jutottam benne túl messzire. Mindössze két betétje vésődött egy kicsit mélyebben, de mégis elmosódóan a memóriámba: Raszputyin Juszupov herceg és barátai által végrehajtott bestiális legyilkolása/kivégzése meg az orosz arisztokrata bevezetőjének néhány sokatmondó passzusa.
Ez utóbbiban, egyebek között az állt – emlékezetből próbálom összerakni! –, hogy a végtelen távolságokat átívelő Orosz Birodalmat végeredményben a végtelenségig kiszipolyozott, kizsigerelt, megalázott orosz nép emberfeletti munkabírása, fájdalomtűrő képessége, igénytelensége, továbbá a Cár Atyuska – L’Empereur de toutes les Russies – iránt érzett ugyancsak határtalan alázata s rajongásig fokozódott vallásos tisztelete tartja össze.
Arra sajnos már nem emlékszem, hogy a kékvérű szerző tett-e valamilyen halvány célzást
arra, hogy ennek az irgalommal és kegyetlenséggel elegyes elképesztő szívósságnak és szilajságnak vannak/lehetnek-e időbeli s egyúttal mennyiségi korlátai, vagy örök időkre érvényes adottságként értelmezendő-e?
Ez a kérdésfelvetésem annál is inkább érvényesnek, sőt időszerűnek is látszik, mert ez az általam rögtönzésszerűen és nyilván pontatlanul idézett gondolat épp a gúnyosan többek által „Putyin agya” gyanánt aposztrofált orosz geopolitikus, Alekszandr Dugin talán legfontosabb, egyúttal leghatásosabb munkája – A geopolitika alapjai – egyik sarktétele. Ígyhangzik– Lóránt Károly szakavatott összefoglalójában:

„Dugin szerint az orosz nép egy történelmi közösség, etnikailag, kulturálisan, lelkileg és vallásilag egységes, egy sajátos civilizáció hordozója, amely nem egy, hanem számos állam létrehozásában játszott meghatározó szerepet a régi szláv fejedelemségek mozaikjától Moszkva-Oroszországig, Nagy Péter birodalmáig és a szovjet blokkig. A különböző formációk közötti folytonosságot az orosz nép nem egyszerűen csak etnikai alapon biztosította, hanem sajátos, önálló civilizációs eszmét fejezett ki bennük, amely nem hasonlított semmilyen máshoz. Nem az állam hozta létre az orosz nemzetet, hanem az orosz nemzet, az orosz nép a történelem során különböző típusú államrendszerekkel kísérletezett. Mindez indokolja, hogy a geopolitikai koncepció kialakításának középpontjába az orosz nép és annak érdekei kerüljenek. Dugin tehát az orosz népet egy olyan integráló erőnek tartja, amely képes más népeket összefogni, és ez is a hivatása az eurázsiai térségben.”

Persze ennek esszém témája szemszögéből vajmi kevés a jelentősége: Napoleon Grande Armée-ja után a Wermacht hadigépezete is meghajolt Tél Tábornok a végérhetetlen ukrán és orosz rónák hómezői és sártengere és – még inkább – a Sztálin által végszükségből régi jogaiba visszahelyezett nagyorosz patriotizmus emberéletet nem kímélő áldozatvállalása, legendás önfeláldozása előtt.

Siroká sztráná, mojá rodnájá…

    Már az általános iskolában is oktatják, hogy a sztálingrádi csata után fordult a kocka s a Vörös Hadsereg soknemzetiségű, de orosz és ukrán többségű egységei nem kevesebb mint huszonhét milliós emberveszteséggel meg sem álltak Berlinig. (Megint csupán zárójelben jegyzem meg, hogy az odesszai születésű Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall Magyarországot „pacifikáló” II. Ukrán Frontjának hadosztályai legénységét föltehetően jelentős részben a hajdani kozákok leszármazottai alkották. Másképp fogalmazva, a Történelem furcsa fintoraként, a Magyarországot végigzabráló és megszámlálhatatlan magyar nőt megbecstelenítő „felszabadítók” – noha gyaníthatóan jelentős arányban ukránok lehettek – eredeti históriai nevükön „ruszki/k/” gyanánt rögzültek a magyarok történelmi emlékezetében!)
S miért jut eszembe éppen most ez a mozzanat? Hát azért, mert gyermekként azt olvastam Tolnai Simon tízkötetes nagy Világtörténelme vonatkozó részében, hogy Nyugat-Szibériát Jermak Tyimofejevics (1532–1585) atamán fáradságot és félelmet nem ismerő kozákjai hódoltatták IV. (Rettenetes) Iván cár nagyobb dicsőségére. (Ismét csak zárójelben jegyzem meg, hogy Jermak vezér marcona „ukrán” harcosai épp legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és az osztyákok [manysik és hantik] hadait és szállásterületét pusztították a legnagyobb „sikerrel”…)
    S végül ismét egy elmosódó olvasmányemlék, immár Mészöly Miklóstól, aki 1990/1991 körül a Valóság c. folyóiratban egy kétrészes esszéjében nyomatékosan figyelmeztetett, hogy az oroszok önbecsülése és önérzete súlyos sebet kapott a „nagy” Szovjetunió széthullásával, s ez a kínzó frusztráció szinte biztosan arra fogja sarkalni őket, hogy az első adandó alkalommal revánsot vegyenek az őket ért megaláztatásért – egy (ön)pusztító nagy háború formájában is akár…
Pedig az esszé megjelenése idején Vlagyimir Putyin, a Drezdai Barátság Ház fedésben lévő vezetője talán még balalajkával kísért érzelmes orosz (és ’kozák’) népdalokat hallgatott sörrel öblögetett vodkaiszogatása közben a kultúrotthon söntésében, esetleg épp csomagolt s nem is sejthette, hogy alig három évtized múltán – az orosz „mélyállam” kiválasztottjaként – épp ő fogja kiadni a parancsot az ukrajnai „különleges hadművelet” 2022. február 24-i megindítására…
 

II/2

Hevenyészett geostratégiai megfontolások

Ám itt néhány kényszeredett mondat erejéig ismét félbe kell szakítanom e nyögvenyelősen induló ismertetés gondolatmenetét, ha csak nem akarom végképp elveszíteni a fonalat: tulajdonképpen, ha teljesen lecsupaszítjuk s nevükön nevezzük a „dolgokat”, mi a baj az oroszokkal, az orosz önszemlélettel és identitással, a nagyorosz birodalmi gondolattal, az oroszok történelmileg nem megalapozatlan zsigeri félelmeivel egy újabb – s megint Nyugat felől, „Európa” irányából fenyegető – geostratégiai harapófogótól, netán egy elméletileg s effektíve egyaránt tényleg teljességgel nem kizárható hátbatámadástól? Még szigorúbban fogalmazva: Európa és a világ nemorosz része (a csupán taktikai és nem stratégiai szövetségesnek tekinthető Mennyei Birodalmat és Iránt is ideértve) meddig tanúsíthat empatikus megértést ama orosz geopolitikai/geostratégiai adottsággal/sarktétellel szemben, miszerint magas, nehezen járható hegyláncok és határtalan óceánok hiányában az orosz magterületek (Moszkva, a Volga-torkolat, az Ural-hegység s leginkább Nyugat-Szibéria) hatékony védelméhez soktízezer négyzetkilométernyi „közel-külföld” s az annak élén álló „barátságos” kormányok szükségeltetnek? Lehetőleg ama határokig kitolva, amelyek az elmúlt három évszázadban amúgy is Moszkóviához, a Romanovok Oroszországához majd a Szovjetunióhoz tartoztak, vagy szoros politikai függésben éltek tőle? (Ukrajna, Belorusszia, a hajdani közép-ázsiai kánságok, majd szovjet szocialista köztársaságok utódállamai: Örményországot és – a tadzsikokat leszámítva – türk nyelvűek s muzulmán hitűek Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán) egészen az afgán határig és az ujgurok földjéig (Kelet-Turkesztánig)?    
Mindezt még tovább feszegetve (vagyis élesebben fogalmazva) vajon szó nélkül elfogadhatja-e, pontosabban beletörődhet-e a világ, hogy Ukrajna (és az ukránok) az oroszoknak, az orosz önszemléletnek, az orosz nemzet (és birodalmi) tudatnak – ez esetben is teljesen függetlenül emez érzés/hiedelem tudományos (nyelvészeti, történelmi és kulturális) megalapozottságától – éppoly fontos, s érzelmileg hiperérzékeny, már-már mitikus térnek számít, mint teszem azt a szerbeknek Koszovó/Metohija, és – igen! – nekünk meg a románoknak Erdély földje?
Természetesen azt a mindezzel összefüggő, Zbigniew Brzezinskitől származó axiómát is ideértve, miszerint az orosz birodalmi eszme és cselekvőképesség Achilles-sarka szintúgy Ukrajna, amelynek esetleges elvesztésével Nagy-Oroszország (a Romanovok Birodalma és a Szovjetunió még mindig hatalmas területű utódállamaként) még elméletileg sem támasztható többé fel?
S végül, de nem utolsósorban az imént felsorolt összefüggéseket még egy érzékeny tétellel megtoldva: létezik-e a földkerekségen egy olyan hatalom, amely önmagában, vagy az irányítása alatt működő katonai szövetség (mindközönségesen a NATO egyesített hadereje) révén rá tudja-e kényszeríteni a mindenkori orosz politika irányítóit (Putyinnal, vagy éppen nélküle!) arra, hogy „önként és dalolva”, praktikus és távlati meggondolásokból, vagy a túlerőnek engedelmeskedve, feladják az orosz történelem, az orosz kultúra és önszemlélet egyik bölcsőjét, mitikus terét – egyszersmind az orosz nagyhatalmi állás geopolitikai kulcsát – Ukrajnát (ideértve a stratégiailag nélkülözhetetlen Krím-félszigettel s a szevasztopoli hadikikötővel!), s ne próbálnák meg minden maradék erejüket összeszedve, akár egy új, sokmilliós véráldozattal járó „nagy honvédő háborút” meghirdetve megőrizni azt.
Ha törik, ha szakad.
Fittyet hányva a nemzetközi jogra, saját megítélésükre és a világ közvéleményére.
S vajon elgondolható-e az, hogy, amennyiben végképp sarokba szorítják/szorítanák őket, és soktízezer orosz, mordvin, oszét, csuvas, tatár, csecsen, dagesztáni, osztják, tuvai, nyenyec (szamojéd), burját, jakut, nanáj (etc.) katonájuk feláldozásával meg(vissza)szerzett kelet-ukrajnai területeket – Novaja Rossziját –, s különösen a Krím félszigetet veszni látják önpusztító módon ne vetnék be utolsó adujukat, vagyis félelmetes, az amerikainál napjainkban sem sokkal kevésbé rémisztő atomarzenáljukat – az emberiség egészét veszélybe sodorva?
Noha nem kifejezetten geopolitikai esszét, csupán egy kicsit szabálytalan könyvismertetést írok, mégsem hallgathatom el: térségünk jövője szemszögéből nem tekinthető túlságosan megnyugtatónak ama alig titkolt amerikai geostratégiai axióma sem, amely úgy hangzik: minden eszközzel meg kell akadályozni egy orosz–német (német–orosz) történelmi kiegyezést, mert a német ipari potenciál, technikai tudás és szorgalom a kimeríthetetlen szibériai nyersanyagforrásokkal s az orosz force de frappe-pal kombinálva egy olyan „eurázsiai” hatalmi központ létrejöttével járhat(ott volna), amely perspektivikusan talán még a kínait és az indiait is felülmúlja. Ez tökéletes  összhangban áll  a múlt század egyik legnagyobb nevű geopolitikusa, a német Karl Haushofer (1869–1946) egyik alaptételével, miszerint:
„Eurázsiát nem lehet megfojtani, amíg két legnagyobb népe – a németek és az oroszok – minden módon igyekszik elkerülni a krími háborúhoz vagy az 1914-hez hasonló belharcot: ez az európai politika axiómája. ”

Egészen pontosan a szöges ellentettje a washingtoni (New-Yorki) stratégiai célkitűzéseknek!

    Mert mi tagadás az Atlanti-óceánon túli think tankekben pallérozódott, nem ritkán kelet-európai (nemegyszer magyar) felmenőkkel rendelkező amerikai kormányzati tisztviselők s „szürke eminenciások” megint nyerésre állnak: alig egy évszázad leforgása alatt immár harmadízben sikerült az oroszokat és a németeket – most épp Ukrajna ürügyén – egymás ellen sorompóba állítani, aminek legnagyobb kárvallottja az „Egyesült Európa”, az EU lesz.
Máris az, hiszen az eddig is meglévő amerikai atomernyőn kívül 2022. februárja óta sokkal nagyobb gazdasági, energetikai függésbe került az USA-tól mint eddig bármikor.
Ráadásul a viszonylag olcsó orosz energiaforrásokat kiváltani hivatott mintegy harminc százalékkal költségesebb amerikai cseppfolyós gáz kényszerű beszerzése a német ipar versenyképességét is lassanként aláássa, következésképpen az EU szinte automatikusan ezekben a kritikus hónapokban veszíti el éppen utolsó (utáni) esélyét, hogy a régóta – minimum a stratégiailag szintén nem eléggé átgondolt „iraki háború” 2003. március 20-i kezdete óta – körvonalazódó „multipoláris világrendben” s biztonsági architektúrában az Egyesült Államok, India, Kína és (esetleg) Oroszország egyenrangú s meghatározó súlyú szerkezeti eleme lehessen…
Egy szó, mint száz: az eddigi máris alig-alig áttekinthető kaotikus „fejlemények” fényében az orosz–ukrán (ukrán–orosz) testvérharc legnagyobb nyertesének – ez idő szerint – az Egyesült Államok iszonyatos erejű hadigépezetét irányító „nemlétező” amerikai deep states annak a háttérben tevékenykedő „láthatatlan csapata” látszik.

Legalábbis egyelőre…

II/3

Saját olvasat (Egy amatőr russzista fejtegetései)

E hármas „felütés” után most a szokványos recenziókészítés írott és íratlan szabályait felfüggesztve engedtessék meg nekem, hogy egy az orosz univerzumot nálam személyes élményei alapján is sokkal jobban ismerő, Moszkvában tanult hajdani diplomata-kollégámhoz pár hónappal ezelőtt intézett magánlevelemből idézzek:    

„Elolvastam orosz–ukrán (ukrán–orosz) fejtegetéseidet...
Már írtam korábban neked: ennél nagyobb emberi (és történelmi) tragédia aligha képzelhető el (nem is jut eszembe hirtelen, hogy volt-e hasonló a világtörténelemben).
S ne feledd, amit jó pár hete – igaz kívülállóként, pusztán intuíciómra hagyatkozva – »jövendöltem«: bárhogy alakul is, a »nagyoroszok« izzé-porrá fogják zúzni Ukrajnát, még akkor is, ha netán a NATO elitosztagai próbálnák majd megvédeni...
Ha másképp nem megy, akkor atombombával...
Ui. szerintem ez a belső (immanens) logikája a »kutya a jászolban« című orosz mondásnak – s tovább rontja a kibontakozás esélyét az is, hogy az oroszok nemigen tudnak különbséget tenni önmaguk és az ukránok között s az ukránokban önmagukat is gyűlölik, s ez még tovább fokozza agresszivitásukat...
A 'Nyugat' megint nem tudja, hogy a »tűzzel játszik«…

Kálmán Béla (amatőr 'russzista')”


Cобаканасене.

      *

    Ezt a levelet (s a benne szereplő apokaliptikus gondolatfoszlányt) valamikor 2003 tavaszán (úgy rémlik április végén, vagy május elején) fogalmaztam, s persze őszintén reméltem, s változatlanul nagyon bízom most is benne, hogy nem több merő képzelgésnél! Ám a kutatói vakszerencse kegyéből, s írásom társszerzője figyelmességéből a napokban váratlan történészi ajándékot kaptam, amelynek katonai kérdésekben profinak látszó, álnéven publikáló szerzője fellebbentette a fátylat néhány, számomra, a hadtörténetben laikus historikus számára alig ismert, de annál alapvetőbb  katonapolitikai/stratégiai összefüggésről. A történész szakma íratlan szabályaiból következően – nagyképű és óhatatlanul felületes kivonatolás helyett – íme „Big Serge” népszerű hadtörténeti blogger némileg rövidített s itt-ott stilisztikailag ’megigazított’ fejtegetése:

„A Napóleon 1815-ös bukásától az első világháború 1914-es kitöréséig tartó évszázadot általában a porosz–német militarizmus egyfajta aranykorának tekintik. Ebben az időszakban a porosz hadsereg látványos győzelmek sorát aratta Ausztria és Franciaország felett, megalapozva a német katonai magasabbrendűség auráját, és megvalósítva az egységes Németország fegyveres erővel való megteremtésének álmát. Poroszország ebben a korszakban a történelem három ikonikus katonai személyiségét is kitermelte: Carl von Clausewitzot [1780–1831] (teoretikus), Helmuth Karl Bernardvon Moltkét [1800–1891] (gyakorlati szakember) és Hans Gottlieb Leopold Delbrücköt [1848–1929] (hadtörténész). Ahogy az gyakran megesik, a győzelmek és a kiválóság eme évszázada olyan önhittséget és militarizmust teremtett a porosz–német vezetésben, amely arra késztette az országot, hogy 1914 augusztusában lendületesen hadba vonuljon, hogy aztán egy szörnyű háborúban bukjon el, amelyben az új technológiák meghiúsították a hadviselésről szóló idealizált elképzelésüket. A gőg a bukás előjele, ahogyan mondani szokták. A fenti történet egy meglehetősen hagyományos önhittség-bukás ciklust mutat be, amiben biztos, hogy van igazság, mivel a német vezetésnek számos olyan eleme volt, amely/aki szemérmetlenül nagy önbizalommal rendelkezett. Ez azonban messze nem az egyetlen érzelem volt. A háború előtti német gondolkodók között is sok olyan kiemelkedő személyiség akadt, aki félelmet, aggodalmat, mi több, rettegést érzett. Ők értékes meglátásokat adtak át kollégáiknak – és átadhatnak talán nekünk is. Menjünk vissza egészen 1870-ig, a francia–porosz háborúig. Ezt a konfliktust általában a hatalmas porosz hadvezér, Helmuth Karl Bernard von Moltke tábornagy főművének tartják. Moltke ügyes hadműveleti irányítást gyakorolva és hihetetlen intuícióról tanúbizonyságot téve agresszív nyitóhadjáratot vezényelt le, amelynek során a porosz–német seregek csápokként áramlottak Franciaországba, a háború első heteiben pedig az elsődleges francia tábori hadsereget Metz erődjében csapdába ejtette és megostromolta. Amikor a francia császár, III. Napóleon egy (Franciaország maradék harcképes alakulataiból álló) felmentő sereggel kivonult, Moltke ezt a sereget is levadászta, Sedannál bekerítette, és az egész haderőt (és a császárt) fogságba ejtette. Helmuth von Moltke – a vas és a vér embere. Hadműveleti szempontból ez az eseménysorozat mesterkurzusnak számított (és számít ma is), és az egyik fő oka annak, hogy Moltkét a hadtörténelem egyik igazán nagy tehetségeként tisztelik (e szerző képzeletbeli Mount Rushmore-ján Hannibál, Napóleon és Manstein mellett ő is ott van). A poroszok nem egyszer, hanem kétszer hajtották végre a hadviselés plátói ideálját – az ellenség fő hadtestének bekerítését – néhány hét leforgása alatt. A hagyományos narratívában ezek a nagyszerű bekerítések váltak a német Kesselschlacht, vagyis a bekerítő csata archetípusává, amely minden hadművelet végső céljává vált. Bizonyos értelemben a német hadsereg a következő fél évszázadot azzal töltötte, hogy arról álmodozzon, hogyan lehetne megismételni a sedani győzelmet. Ez a történet alapvetően igaz, az én célom pedig itt nem az, hogy leromboljam a villámháborúról vagy valami hasonló elcsépelt dologról szóló mítoszokat. A német katonai intézményrendszerben azonban nem mindenki tekintett a francia–porosz háborúra eszményképként. Sokan megrémültek attól, ami Sedan után történt. Minden emberi számítás alapján Moltkesedani remekművének véget kellett volna vetnie a háborúnak. A franciák elvesztették mindkét kiképzett tábori hadseregüket és államfőjüket, és engedniük kellett volna Poroszország követelésének (nevezetesen Elzász-Lotaringia annektálásának). Ehelyett III. Napóleon kormányát megbuktatták, és Párizsban Nemzeti Kormányt kiáltottak ki, amely azonnal totális háborúra szólított. Az új kormány elhagyta Párizst, „Levée enMasse”-t hirdetett – ez a francia forradalom háborúit idézte, amelyben minden 21 és 40 év közötti férfit fegyverbe kellett hívni. A regionális kormányok elrendelték a hidak, utak, vasutak és távírók lerombolását, hogy megtagadják használatukat a poroszoktól. Ahelyett, hogy térdre kényszerítették volna Franciaországot, a poroszok egy gyorsan mozgósítható nemzetet találtak, amely készen állt mindhalálig harcolni. A francia válságkormány mozgósítási képessége megdöbbentő volt: 1871 februárjára több mint 900 000 embert állítottak fel és fegyvereztek fel. A poroszok szerencséjére ebből soha nem lett valódi katonai vészhelyzet. Az újonnan felállított francia egységek rossz felszerelésben és rossz kiképzésben részesültek (különösen azért, mert a legtöbb kiképzett francia tisztet a nyitó hadjárat során fogságba ejtették). Az új francia tömeghadsereg gyenge harci hatékonysággal rendelkezett, és Moltkénak sikerült összehangolnia Párizs bevételét egy olyan hadjárattal párhuzamosan, amelynek során a porosz erők végigvonultak Franciaországon, hogy elfoglalják és megsemmisítsék az új francia hadsereg egységeit. A válság elhárítva, a háború megnyerve. Talán úgy tűnhetett Berlinben, hogy minden rendben volt. Távolról sem! Míg sokan elégedetten fogtak kezet és gratuláltak egymásnak a jól végzett munkához, mások valami borzalmasat láttak a háború második felében és a francia mozgósításban. Meglepő módon maga Moltke is közéjük tartozott. Moltke a háború ideális formáját olyasminek tekintette, amit a németek Kabinettskriegének neveznek. Ez szó szerint kabinetháborút jelentett, és azokra a korlátozott háborúkra utalt, amelyek a 16–19. század nagy részében jellemezték a konfliktusokat. E háborúk sajátos formája az államok hivatásos hadseregei és arisztokrata vezetésük közötti konfliktus volt – nem voltak tömeges bevonulások, nem volt borzalmas ’felperzselt föld’ taktika, nem volt tömeges nacionalizmus. Moltke számára az Ausztria elleni korábbi háborúja ideális példája volt a kabinetháborúnak: a porosz és az osztrák hivatásos hadseregek csatát vívtak, a poroszok győztek, az osztrákok pedig belementek Poroszország követeléseibe. Nem volt elhúzódó, véres konfliktus vagy gerillaháború, ehelyett a vereség hellyel-közzel lovagias elismerése és korlátozott engedmények megtétele volt a megszokott. Ezzel szemben, ami Franciaországban történt, az egy olyan háború volt, amely Kabinettskriegeként kezdődött, és Volkskriegevé – népi háborúvá – fajult, és így a korlátozott kabinetháború egész koncepcióját megkérdőjelezte. Ahogy Moltke fogalmazott: »Elmúltak azok az idők, amikor dinasztikus célok érdekében hivatásos katonákból álló kis seregek indultak csatába, hogy elfoglaljanak egy várost vagy egy tartományt, majd téli szállásokat kerestek vagy békét kötöttek. A mai háborúk egész nemzeteket hívnak fegyverbe«…Moltke úgy látta, hogy a népi háborúra az egyetlen válasz/megoldás a »megsemmisítő háború« volt. Most ezen sokan kétségtelenül fintorogni fognak, de Moltke egyértelműen nem népirtást javasolt. Valami olyasmire gondolt, ami közelebb állt a francia erőforrásbázis megsemmisítéséhez – az állam szétveréséhez, anyagi javainak megsemmisítéséhez és az ügyei feletti irányítás átvételéhez. Lényegében valami olyasmit követelt, mint amit Németország 1940-ben Franciaországra kényszerített – Hitler nem akarta kiirtani a francia lakosságot, de nem is vett el egyszerűen néhány területet és nem sétált el. Ehelyett Franciaországot mint független államot gőzhengerként tarolták le. Moltke 1870-71-ben úgy érvelt, hogy a Franciaországgal szembeni korlátozott háborús célok követésének már nincs értelme, mivel az egész francia nemzetet felhergelték. Érvelése szerint a franciák soha nem bocsátanák meg Poroszországnak az elzászi terület elfoglalását, és makacs ellenséggé válnának. Ezért Franciaországot mint katonai-politikai egységet kell megszüntetni, különben egyszerűen újra felemelkedik, és nagyon hamar veszélyes ellenséggé válik. Moltke szerencsétlenségére a porosz kancellár, Otto von Bismarck a háború gyors megoldását akarta, és nem volt érdekelt abban, hogy megpróbálja elfoglalni és megalázni Franciaországot. Azt mondta Moltkénak, hogy vadássza le az új francia hadsereget, és tegyen pontot az ügy végére, amit Moltke meg is tett. Moltke alapvető félelme – hogy egy korlátozott háború nem okozna tartós kárt Franciaországnak, mint fenyegető hatalomnak – azonban beigazolódott. A franciáknak csak néhány év kellett ahhoz, hogy teljesen újjáépítsék a hadseregüket – 1875-re Moltke és vezérkara úgy becsülte, hogy a korábbi lehetőségek bezárultak, és Franciaország teljesen felkészült egy újabb háborúra. Eközben katonai szempontból a porosz intézményrendszerben sokan voltak, akiket megrémített Franciaország sikere a hadsereg vészhelyzeti mozgósításában. Érvelésük szerint Poroszország győzelme csak azért volt lehetséges, mert a francia mozgósítás rögtönzött volt – fegyverek és kiképzés híján. Egy olyan nemzetet, amely felkészült arra, hogy több millió embert mozgósítson és fegyverezzen fel ismétlődő sorozások keretében, a szükséges logisztikai és kiképzési infrastruktúrával, szinte lehetetlen lenne legyőzni, érveltek, és megkérdőjelezték a porosz hadviselés egész addigi koncepcióját. Ez az elképzelés olyan fontos volt, hogy Moltke a Reichstag előtt tartott utolsó, nyugdíjba vonulása előtti beszédének nagy részét ennek a témának szentelte. Ahogyan ő fogalmazott ennek gyakran idézett alkalomnak a kapcsán: »A kabinetháború kora mögöttünk van – most már csak népi háború van, és minden körültekintő kormány habozni fog, hogy ilyen jellegű háborút indítson, annak minden előreláthatatlan következményével... Ha a háború kitörne... senki sem tudja megbecsülni annak időtartamát, és senki sem tudja megmondani, mikor ér véget. Európa legnagyobb hatalmai, amelyek úgy fel vannak fegyverezve, mint még soha, harcolni fognak egymás ellen. Egyik sem semmisülhet meg egy vagy két hadjárat során olyan mértékben, hogy legyőzöttnek nyilvánítaná magát, és kénytelen lenne elfogadni a béke kemény feltételeit.« Egy ilyen kijelentés ellentmondani látszik, és valóban ellent is mond annak a felfogásnak, amely Németországot túlzottan magabiztosnak és harciasnak tekinti, és annak a gondolatnak, hogy a világháború hossza és kegyetlensége mindenkit meglepett. Valójában Németország legfőbb világháború előtti katonai tekintélye kifejezetten egy kegyetlen, totalizáló és hosszadalmas háborút jósolt. Moltke stábjának más tagjai még erőteljesebb hangot ütöttek meg a népi háborúnak (vagy totális háborúnak) a veszélyéről. Colmar von derGoltz tábornagy [1843–1916] volt a legtermékenyebb közülük, részletesen írt a francia mozgósítási tervről, azt állítva, hogy a franciák könnyedén lerohanhatták volna a németeket, ha rendelkeznek az új hadseregük megfelelő kiképzéséhez és ellátásához szükséges kapacitással. Általános tézise az volt, hogy a jövőbeli háborúk szükségszerűen az állam teljes erőforrását igénybe veszik, és Németországnak meg kell teremtenie az alapokat ahhoz, hogy tömeghadsereget képezzen ki és tartson fenn többéves konfliktusokra. Az első világháborút megelőző években a német vezetésnek egy kisebbségi szárnya alakult ki, amely figyelemre méltóan tisztán látta a közelgő konfliktust, és azt vallotta, hogy azt teljes stratégiai felőrléssel, a harcoló nemzetek teljes erőforrásainak hosszú éveken át tartó mozgósításával fogják megnyerni. Funkcionálisan a német katonai apparátus kettészakadt egy túlsúlyban lévő többségre, amely a francia–porosz háború első felét (Moltke hatalmas győzelmeivel) tekintette mintának, és egy kevésbé markáns, de hangos kisebbségre, amely rettegett a francia nemzeti mozgósítás előjeleitől, és a »népi háborúk« jövőjétől tartott. Mindez végtelenül érdekes a hadtörténelem kedvelőinek és az emberiség véres háborúkkal teli történetét tanulmányozóknak. Ami azonban a mi szempontunkból érdekes, az a Moltke és Bismarck közötti vita 1870 utolsó hónapjaiban. Moltke világosan látta, hogy Franciaországban felébredt a hazafias érzület, és úgy vélte, hogy egy korlátozott háború kontraproduktív lenne, mivel hosszú távon nem gyengítené meg érdemben Franciaországot, hanem egy ép és bosszúálló ellenséget hagyna maga után. Ez a számítás lényegében helyesnek bizonyult, és Franciaország képes volt erőteljes háborús erőfeszítést biztosítani a világháborúban. Ezzel szemben Bismarck a belpolitikai helyzettel arányos, korlátozott célokat kitűző, korlátozott háborút favorizálta. Nem túlzás azt állítani, hogy az a döntés, hogy a belpolitikai viszonyokat előnyben részesítette a hosszú távú stratégiai számításokkal szemben, Németország világhatalmi esélyeibe került, és a világháborús vereségekhez vezetett. Nyilvánvaló, hogy amit itt bemutattam, az egy enyhén burkolt történelmi analógia. Oroszország 2022-ben egy Kabinettskrieget kezdett el, amikor megszállta Ukrajnát, és valami olyasmiben találta magát, ami közelebb áll egy Volkskriegehez. Oroszország hadműveleti módja és háborús céljai egy 17. századi államférfi számára azonnal felismerhetők lettek volna – az orosz hivatásos hadsereg megpróbálta legyőzni az ukrán hivatásos hadsereget, és korlátozott területi nyereséget elérni (a Donbasz és a Krím jogállásának elismertetése). Ezt »különleges katonai műveletnek« nevezték. Ehelyett az ukrán állam úgy döntött – a francia Nemzeti Kormányhoz hasonlóan –, hogy élet-halál harcot folytat. Bismarck Elzász-Lotaringiára vonatkozó követelésére a franciák egyszerűen azt mondták, hogy nem lehet más válasz, mint »Guerre à Outrance« – háború a végsőkig. Putyin kabinetháborúja – korlátozott háború korlátozott célokért – népi háborúvá szélesedett. Bismarckkal ellentétben azonban Putyin úgy döntött, nem hagyja figyelmen kívül Ukrajna részéről a tét emelését. Az én felvetésem – és ez csak egy felvetés –, hogy Putyin tavaly őszi kettős döntése, a mozgósítás bejelentése és a vitatott ukrán területek annektálása hallgatólagos beleegyezést jelentett Ukrajna Volkskriegéjébe. A Moltke és Bismarck közötti vitában Putyin úgy határozott, hogy Moltke nyomdokaiba lép, és megsemmisítő háborút vív. És ismét hangsúlyozzuk – nem népirtó háborút, hanem olyan háborút, amely Ukrajnát, mint stratégiai veszélyforrást fogja megsemmisíteni. A magokat már elvetették, és kezdenek kihajtani – az ukrán államiság megszűnését látjuk, amelyet a felőrlő háború és a legjobb korú civilek tömeges elvándorlása/elhalálozása révén érnek el, valamint a romokban heverő gazdaság és egy olyan állam révén, amely kannibalizálja önmagát, mivel erőforrásainak határaihoz érkezett. Van már erre egy minta – ironikus módon maga Németország. A második világháború után úgy döntöttek, hogy Németország – amelyet most két szörnyű világégésért tartanak felelősnek – egyszerűen nem maradhat fenn geopolitikai entitásként. 1945-ben, miután Hitler öngyilkos lett, a szövetségesek nem követelték a kabinetháború zsákmányát. Nem volt kisebb annexió itt, nem volt újrarajzolt határ ott. Ehelyett Németországot megsemmisítették. Földjeit felosztották, önkormányzatát megszüntették. Népe kimerülten tengődött, politikai formája és élete a győztesek játékszerévé vált – pontosan azt tették, amit Moltke Franciaországgal akart tenni. Putyin nem fog egy geostratégiailag sértetlen Ukrajnát meghagyni, amely megpróbálja majd visszafoglalni a Donyec-medencét és bosszút állni, vagy a NATO hatékony előretolt bázisává válni. Ehelyett Ukrajnát egy olyan szemétteleppé fogja átalakítani, amely soha nem lesz képes egy revánsháborút megvívni. Clausewitz figyelmeztetett minket. Ő is írt a népi (totális) háború veszélyéről. A francia forradalomról így beszélt: »Most a háború a maga nyers erőszakosságával lépett elő. A háború visszatért a néphez, amelyet a hivatásos hadseregek bizonyos mértékig elválasztottak tőle; a háború levetette bilincseit, és átlépte annak határait, ami egykor lehetségesnek tűnt.«”

*

Eme tavaszi „vízióimat” tudományosan/hadtörténetileg is ’megtámogató’ betét után, amelyben a „magyar ábránd” – a kossuthi virtuális szabadelvű és „más ajkú” honpolgáraink számára is vonzó demokratikus Magyarhon a „Szent Istváni határok” megőrzésével – végét jelentő első világháború kirobbanásának egyik legfőbb oka: a fékezhetetlen francia revánsvágy s annak eredői is ott rejlenek, térjünk most vissza írásunk „főcsapásának irányára”! Ugyanis aligha hihető, hogy hasonló rémlátomás ne gyötörte volna meg az orosz–ukrán kapcsolatok s egyáltalán a geopolitika/geostratégia egymástól nagyon eltérő felkészültségű, tudományos/szakmai rangú és a legkülönfélébb nemzetiségű „felkent” szakértőinek/képviselőinek az álmát. Legyenek bár amerikaiak, dánok, finnek, lengyelek, románok, kínaiak – vagy éppen oroszok. Akik ugyan, „nemzeti látószögük” (néhai Szűcs Jenőé a szó!) függvényében, a legváltozatosabb premisszákból kiindulva akár egymástól/egymással homlokegyenest eltérő következtetéseket vontak/vonnak le „Putyin háborúja” mélyebben rejtőző okairól, jelenlegi (óráról órára változó) kimeneteléről és lehetséges – be nem látható (csupán sejthető) – következményeiről.
De egy dologban minden valószínűség szerint egyet kell értsenek jelen sorok szerzőjével: napjainkban nincs, s nem is képzelhető el időszerűbb problémahalmaz az apai ágon a kihalóban lévő finnugor vepsze etnikumból származó Vlagyimir Putyin által indított „különleges hadműveletnél”.
Még akkor is, ha a szintén megoldhatatlanizraeli–palesztin konfliktus a „nagyorosz” stratégiai célkitűzésektől aligha függetleníthető legújabb, 2023. október 7-e óta zajló fordulata jódarabig eltereli róla a világ közvéleményének figyelmét – s megosztja, egyszersmind nyugtalanító módon apasztja a még mindig meglévő dominanciája ellenére korántsem kimeríthetetlen amerikai ipari és katonai potenciált…


III.

Vázlatpontok egy alapmunka értelmezéséhez
(Gecse Géza könyvéről)

Mindennek tudományos igényű megközelítéséhez – a „klasszikus” orosz (kül)politikai gondolkozás rejtett erővonalainak, törvényszerűségeinek kitapintásához/megértéséhez, ideértve a sajnos ki nem kizárható geopolitikai „meglepetéseket” is – elengedhetetlen (megkerülhetetlen) Gecse Géza alant töredékesen ismertetendő nagy műve. Amelynek tárgyilagos bemutatása, épp aktualitása és fontossága miatt, ismétlem, szinte lehetetlen vállalkozás (mission impossible.)
De először néhány mondatot a Szerzőről: közismert dolog, hogy alig van olyan tudós kutató, aki úgyszólván „véletlenül” választ témát magának, bár elvétve akadnak kivételek is talán, amikor, látszólag, a tárgy találja meg az embert és nem fordítva. Ám alaposabb vizsgálódáskor többnyire ilyenkor is kiderül(het), az esetlegesség gyakorlatilag kizárható: a mindenkori auctorok előélete, eszmélkedése, korai bevésődései, korábbi stúdiumai, nyelvismerete (etc.) legtöbbször elhatározó módon írják elő további kutakodásuk irányát – s annak célkitűzéseit.
    Ez különösen „áll” a Szerzőre, aki ugyanúgy Leningrádban (Szenpétervárott) látta meg a napvilágot kárpátaljai magyar apa és észt anya (egy másik finnugor rokonnép leánya) gyermekeként, akárcsak könyve utolsó részének főszereplője, a nála épp tíz esztendővel korosabb Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Adott tehát az orosz világ, s az orosz (meg az észt) nyelv zsenge gyermekkorban megszerzett, következésképpen életre szólóan rögzült ismerete, amely akkor is örök élmény, egyszersmind természetes emeltyű, ha Gecse Géza másodlagos szocializációja kilenc éves kora – 1971 – óta Kádár János ’emberarcú’ szocializmust „építő” Magyarországán történt: a Szabolcs megyei Kemecsén, Nyíregyházán s végül, immár egyetemistaként, Budapesten.
Ilyen előzmények után már „csak” egy nagytudású, empatikus képességekkel megáldott „iskolateremtő” tanárember szükséges, hogy a jó eszű, ambiciózus fiatalembert „pályára állítsa”. Ez Diószegi István (1930–2020) személyében neki is megadatott, amit a monográfia dedikációja is példáz:

„Professzorom, Diószegi István emlékének”.

            S ugyancsak adott az „előzmény” is, méghozzá azonnal kettő: Gecse Géza már 1993-ban publikált egy sokat ígérő munkát a pánszlávizmus lényegi összefüggéseiről, majd 2007-ben, azonos fő- de megváltoztatott alcímmel közzétette ennek továbbérlelt, szintén nehezen megkerülhető verzióját a mindenkori orosz birodalmi politika mibenlétéről. S nem árt ismételten hangsúlyozni: nem egy szokványos, száraz szaktörténészi tucatmunkáról van szó, hanem egy valódi sikerkönyvről, ami jobbára csak egyszer adódik egy historikus életében! A kötet 2022 szeptemberében jelent meg a Ludovika Egyetemi Kiadónál, s már novemberben el is fogyott. A második kiadás 2022 decemberének első napjaiban került a könyvesboltokba, de 2023 márciusának végén már ezt is hiába keresték az érdeklődők: újra kellett nyomatni. Erre 2023 szeptemberében került sor, épp akkortájt, amikor jelen sorok szerzője végre „nekifeküdt” önként vállalt penzuma megszerkesztésének.
A kötet felépítése
Gecse könyve 12 fejezetből áll, s az alábbi nagyobb tematikai egységekből tevődik össze:

1.Az imperializmusviták aktualitása és tanulságai; 2. Orosz birodalmi messianizmus 1905–1917;3. Szovjet forradalmi messianizmus 1917–1930; 4. Szovjet konszolidáció 1930–1945; 5. Az orosz emigráció 1917–1946;6. A bipoláris rendszer kialakulása 1945–1949; 7. Globális szerepben 1949–1953;8. Totalitarianizmusból – autoritarianizmusba 1953–1964;9. A szovjet expanzió sajátosságai 1964–1983; 10. Hidegháború – új eszközökkel 1983–1991;11. Az egypólusú világ 1992–2001;12. Orosz–amerikai „szerepcsere” 2001– 2021.

Előrebocsátom: nem lehet eldönteni, mit emeljen ki a recenzens! A kötet szerkezeti elemeinek logikus egymásra épülését, az egyes fejezetek szerves egymásból következését, az elemzések az egész könyvet egyszerre átnyaláboló, ugyanakkor aprólékos, finomszálú szövedékét, amelyek, akárha egy jól megkomponált zenemű, tovább erősítik egymást? Vagy inkább a jegyzetapparátus pontosságát, a tanulmánykötet jó értelemben vett „szótár/enciklopédia/kézikönyvjellegét” hangsúlyozza? Mert fura, de talán mégsem annyira meglepő módon nagyon sok terjedelmes jegyzetet minden további nélkül „fel lehetne vinni” a főszövegbe. Semmiféle tartalmi vagy stílusbeli zökkenőt nem okozna! De a könyv akkor is élvezhető volna, ha csak külön a lábjegyzeteket – s kivált a precíz kiséletrajzokat tartalmazó betéteket – olvasgatná az ember. Szóval nagyon feladta a leckét ezzel a művével Gecse Géza.
Még szerencse, hogy jelen sorok szerzője nem tartozik a „felkent” orosz-szakértők exkluzív klubjába, mert akkor nehezen birkózna meg SIF (Sárga Irigység Faktor, néhai John Lukács egyik magánleveléből!) tünetcsoport egyik jellegzetes (lélektani) következményével: nem ír róla, mert annyira „kézikönyv-szerű” és támadhatatlan, hogy szinte magától értetődik tudományos-szakmai értéke, megkerülhetetlensége!
Jobb tehát „intelligensen” hallgatni róla…

Ez viszont lehetetlen, annyira „súlyos” könyvről van szó! No nem, távolról sem élcelődni szeretnék – noha a nem kevesebb mint 366 lapos (a 2024-es szökőév minden napjára jutna tehát egy oldal!) s a mindösszesen 1208 lábjegyzetet felölelő kötet terjedelmében sem lebecsülendő –a mondanivalójáról, annak hallatlanul pontos, ugyanakkor elegáns, minden sallangtól és tudálékosságtól mentes lebilincselő kifejtéséről beszélek. Harag és részrehajlás nélkül (sine ira et studio), higgadt historikusi távolságtartással! Mintha nem a mindannyiunk – a Közép- és Délkelet-európai térség valamennyi népe és nemzete – jövőbeni sorsát is meghatározó (legalábbis újabb hosszabb történelmi időszakra jelentősen befolyásoló) bonyolult jelenség-halmazról volna szó! Ami lehetővé teszi, hogy mindenki, aki Gecse művét kézbe veszi, legyen bár történész kolléga, avagy „csupán” a világ dolgai és rejtett összefüggései iránt érdeklődő „átlagolvasó” szabatos fogalmakat nyer az orosz külpolitikai gondolkozás XX. századi forrásvidékéről, annak történeti, társadalomtörténeti, szociológiai (olykor egyenesen „nemzetiségi”) összetevőiről, továbbá  ideológiájának „rugalmas” – mindig az adott nemzetközi csillagálláshoz igazított –változásairól (pánszlávizmus, orosz és bolsevik messianizmus, sztálinista önkény és „nagy honvédő háború”, hruscsovi „enyhülés” és „békés egymás mellett élés”, Brezsnyev-doktrína és „testvéri segítségnyújtás”, gorbacsovi „glasznoszty” és „peresztrojka”, jelcini mélyrepülés és zavarkorszak, putyini „szuverén demokrácia”, restauráció és eurázsiai újbirodalmi gondolat, etc.). Gecse történetmondó habitusának éppen az az egyik jellegzetessége, egyszersmind komoly erénye, hogy rendkívül összetett dolgokat, társadalmi, ideológiai, mentális folyamatokat, továbbá had-és intézménytörténeti fejleményeket, kulisszák mögötti politikai intrikákat képes szenvtelen, tárgyilagos modorban szétszálazni, majd miután egyenként elmagyarázta azok benső komponenseit, újra, immár plasztikusabban, összerakni. Egyik értő recenzense úgy jellemzi Gecse nagy művét, mint a történészi látásmód és a modern politológiai szemlélet valamiféle arányos és szerencsés szintézisét. Magam ezt megtoldanám még ama meglehetősen ritka történetírói adottság méltatásával, miszerint Gecsének maradéktalanul sikerül irdatlan mennyiségű anyagát – ideértve a fontosabb szereplőinek életútjára vonatkozó, többnyire lábjegyzetbe tett, nemegyszer kimerítő biográfiai adatokat is! – oly módon egymáshoz illeszteni, hogy ez egyáltalán nem töri meg elbeszélésének (narratívájának) ritmikus dinamikáját, s még kevésbé könyvének gondolati ívét, „üzenetét”! Ezt egyebek közt úgy éri el, hogy az egyes fejezetek akár különálló dolgozatokként – az egész munka tehát történelmi-politológiai esszéfüzérként! – is olvashatók, amely így egyfajta intellektuális kirakósjátéknak is felfogható.
Olyan puzzle-nak, amelyben minden részelem(zés), más és más tudományágból (földrajz, geostratégia, eszme-és mentalitástörténet, politikai filozófia stb.) származó gondolati elem a könyv végére jutva a „helyére” kerül, harmonikus egységet alkot.
Szakmabeliként imponáló volt látni, hogy nincs olyan orosz, angol vagy magyar (olykor észt) nyelvű kézikönyv, szakmonográfia, ideológiatörténeti traktátus, dokumentumközlés, magvas irodalmi esszé, újságcikk, kommüniké, esetleg csak a ’beavatottak’ számára ismerős szakfolyóiratban eldugott közlemény, netán témájához kapcsolódó még publikálatlanPhd-dolgozat, amelyet Gecse ne ismerne, s ne illesztené „kontextusába”, saját elbeszélését kreatív módon megtámogató logikus rendszerbe a belőlük nyert adatokat, tényeket, eseményeket, elemzéseket. S teszi ezt szokatlan becsületességgel, vagyis nem szégyelli bevallani, hogy ő sem mindentudó, maga is, mint egyébként minden céhtársa „hozott anyagból” dolgozik. Legfeljebb egyedi módon, a saját koncepciója és intuíciója jegyében alkot belőlük valami senki máséra nem emlékeztető újat.
Nekem, mint egy másik „szomszédos baráti ország” (Románia) történelme – úgymond – „specialistájának” nem csupán Gecse forrásbázisának elképesztő gazdagsága és változatossága tünt föl, hanem az is, hogy – bár soha, még csak nem is utal rá! – egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől az orosz–román kapcsolatok eredendő problematikusságát. Közelebbről azt a tényt, hogy a két román fejedelemség (Moldva és Havaselve) 1859-es egyesítése/egyesülése, majd Románia mint állami entitás 1862-es nemzetközi elismerése/elfogadtatása a Nyugat (főként Nagy-Britannia és Franciaország) nyomására, vagyis kifejezetten az orosz geostratégiai érdekek rovására – a krími háborús vereség okozta átmeneti orosz gyöngeség folyományaképpen – történt. Nem is beszélve Besszarábia 1918-as visszacsatolásáról, amely szintúgy nem gondolható el az októberi bolsevik forradalom s az azt követő polgárháborús helyzet, vagyis az orosz birodalmi érdekérvényesítő képesség újabb átmeneti megcsappanása nélkül, amit mindkét alkalommal (tehát 1877/1878-ban, majd 1940-ben) szinte törvényszerű visszacsapás követett. Teljesen függetlenül attól, hogy a jelenleg Moldvai Köztársaság néven ismert, az EU-csatlakozásra aspiráló kis állam román szemszögből eredetileg a történelmi Nagy-Moldova keleti, a Pruton túli szerves része, amelyet a cári Oroszország az 1806–1812-es orosz–török háború végén az Ottomán Impériumtól – s nem az akkor még nem létező „Romániától” – szerzett meg (román értelmezés szerint: „ragadott el”)!
Más szóval, egy kicsit nyersebben, egyszersmind elvontabban fogalmazva: Románia orosz (moszkovita) szemszögből nem egyéb, mint „szökevénystátus”, olyan állami entitás, amelynek – pontosabban a bizánci politikacsinálás emlőin nevelkedett „fanarióta” gyökérzetű elitjének – sikerült „furmányos” politikai manőverek révén, az ismétlődő, számára kedvező (orosz szempontból átmenetileg hátrányos)  geopolitikai konstellációt (1853–1856, 1877/1880, 1916/1920, 1944/1947) kihasználva a Nyugat hathatós támogatásával mindezidáig ki tudott menekülni/siklani az orosz geostratégiai harapófogóból (satuból). Ám ebben az összefüggésben nem árt figyelembe venni két újabb lehetséges összefüggést: a) egy politika- és eszmetörténetit, miszerint egyetlen olyan diplomácia és birodalmi gondolkodás létezik – az orosz –, amelynek, végsősoron ugyancsak bizánci vétetése folyományaképp, soha semmiféle nehézséget nem jelentett a mindenkori román nemzeti törekvések és mestertervek megértése. Továbbá b) egy lélektanit: a szökevényt, a dezertőrt sehol nem szeretik igazán, ennélfogva, ha mód nyílik rá, habozás nélkül büntetik, megtorolják.
Kivált, ha az orosz hierarchia csúcsán, annak valamiféle „modern” megtestesüléseként egy „mélyről jött”, szerény intellektuális környezetből kiemelkedett/kiemelt (apai ágon egy őshonos, kihalóban lévő finnugor népből származó) ex-KGB-és áll. Akinek személyiségfejlődése és politikai szocializációja a mindenkori orosz hatalom egyik, ha – a hadsereg mellett – nem a legszilárdabb tartópillérét, homályban működő „abroncsát”, egyszersmind kohéziós erejét, már-már „genetikus kódját”  jelentő titkosszolgálat – a cári Ohrana és a dzserszinszkiji CSEKA ’legjobb hagyományait’ ötvöző – láthatatlan testület kötelékében zajlott le. Márpedig, mint ez szinte köztudomású, itt a bajtársiasság, az egymás iránti szolidaritás, az elöljáró és a hatalom (az állam) iránti tántoríthatatlan hűség, a parancsok, utasítások és az elvárások gondolkozás nélküli végrehajtása, a feltétel nélküli engedelmesség, továbbá – nem utolsósorban – az „árulók”, azárulás kíméletlen megbüntetése, a ’dezertőr’ akár kegyetlen likvidálása az irány- és mérvadó.

E sorok írójának erről – az árulásról – kényszeresen a román (regáti) mentalitás/észjárás világirodalmi szintű megjelenítője, Ion Luca Caragiale által egyik színdarabjában megörökített, két szereplője között lezajlott emlékezetes párbeszéd ötlik az eszébe:

FARFURIDI: „Igen, úgy van, ha árulásról van szó, vagyis, ha a párt érdekei ezt kívánják, ám legyen!”

BRÂNZOVENESCU: „De legalább mi is tudjunk róla!”

S némi agytornával ugyancsak ide kapcsolható napjaink Nyugaton (főként francia nyelvterületen, de Magyarországon is) legismertebb és szókimondása miatt legtöbbre becsült (otthon viszont ugyancsak emiatt sokszor hevesen támadott) román történészének vonatkozó eszmefuttatása:

„A románok szervezettsége siralmas, de tehetséggel improvizálnak. Nem okosabbak (és nem butábbak) a többieknél, mindössze jobban feltalálják magukat […] Ami pedig a tisztességet illeti, az igazat megvallva, a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszum-kultúrájuk van. [L. Boia kiemelései!] Századok alatt fejlesztették ki a túlélési stratégiáikat. A magyarázat szintén történelmi jellegű: nem képviseltek számottevő hatalmat, de nem is tűntek el egy adott pillanatban a térképről, ahogyan az megtörtént az összes többi szomszéddal, akiket bekebeleztek a nagy birodalmak. Mindig is apró, törékeny államocskák voltak, képtelenek a becsület művészetének gyakorlására, mert be kellett hódolniuk a túlélésért. A becsület fogalmának hiánya (hadd ne túlozzak: ritkasága) a túlélés ára.(az én kiemelésem! B-KB)

 Na már most, ez – a román savoir-faire fortélyossága – minden bizonnyal a moszkvai és a szentpétervári orosz geopolitikai „műhelyekben” sem tartozik a Történelem „nagy rejtélyei”, még kevésbé a mindenkori orosz–román (román–orosz) kapcsolatok ismeretlen tapasztalati tényei közé...

Különösen, ha mindez – az orosz szakszolgálatokban domináns alapmagatartás és becsületkódex – szervesen, mondhatni „természetes módon” összeegyeztethető az orosz lélek, az orosz gondolkozásmód, a nagyorosz (új)birodalmi gondolat legújabb – korszerűsített – megfogalmazásával: a dugini „tellurikus” (eurázsiai) impérium reneszánszának eszmevilágával, amelynek minden jel szerint – beleértve az ukrajnai „különleges hadművelet” eddigi fejleményeit és igen kevéssé módosult célkitűzéseit (a Fekete-tengeri partvidék megszerzését, benne az orosz elnök által nemrégiben „orosz és kicsikét zsidó városnak” minősített Odessza elfoglalását is!) – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a providenciális figurája, régmúlt idők Cár Atyuskájának inkarnációja, új Alekszandr Nyevszkij és Nagy Péter, a magát önálló civilizációnak tételező „örök Oroszország” megmentője.   
Nagyjában-egészében erről – Putyin ellenállhatatlan felemelkedéséről, egyszersmind az egypólusú világ (az amerikai hiperhatalmi hegemónia) meghosszabbítására irányuló „thalasszokratikus” atlantista törekvéseket ellensúlyozni és feltartóztatni igyekvő orosz újbirodalmi aspirációk mögöttes teréről szól Gecse könyvének két utolsó, szintén kitűnően megszerkesztett fejezete (11. Az egypólusú világ 1992–2001;12. Orosz–amerikai „szerepcsere” 2001– 2021.)
Ám azt, hogy mindez milyen távlati következményekkel járhat „Európa”, sőt az egész világ számára Gecse Géza taktikusan nyitva hagyja…  

*

Mert nem tudjuk, nem is tudhatjuk mi lesz, halvány fogalmunk sem lehet róla, milyen friss, időtálló értékek fognak jó esetben (?) kisarjadni a 2022. február 24-én „Putyin háborúja” képében kirobbanó új – persze, mint írásunk elején már céloztunk rá: a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta a mélyben, a bizonytalan orosz önképben, a megsebzett identitásban, pontosabban a frusztrált nagyorosz birodalmi tudatban szárba szökkenő revánsvágyban gyökerező – világválság remélhetőleg egy harmadik világháború nélküli lezáródása után…
Akárcsak, ezzel párhuzamosan a nagyorosz lélek kiegyensúlyozatlanságából – a nyomasztó, öngyűlölettel elegyes kisebbrendűségi érzés és a hamis birodalmi fensőbbségtudat furcsa összjátékából – eredeztethető kíméletlenség és kegyetlenség reneszánsza.
S persze ennek másik oldalaként az empátiáé, a szolidaritásé, a nagylelkűségé és a végtelenül kifinomult lelki nemességé is…Mindez szétboncolhatatlanul egymásba fonódva, szervesen összeszövődve, századok óta mit sem változva ott van most is a végtelen és formátlannak megmaradt, mindmáig elmosódó körvonalú, tagolatlan orosz mindennapokban. Amelyben sajnos változatlanul egyaránt ott rejtőzik egy új szenvedéstörténet és – hangozzék bármennyire bizarrnak is egy ’kívülállótól’ – egy vadonatúj, immár nem kommunisztikus, „bolsevik”, hanem – annak tökéletes tagadásaként – egy éppenséggel a régi, tradicionális „földhöz ragadt” orosz értékeken alapuló, azokat a XXI. évszázad „korkívánataihoz” igazító – s a globálissá és parttalanná válható ellentmondásos amerikai woke életérzés ellentettje gyanánt értelmezhető – konzervatív közösségiség, az „orosz civilizáció” vonzónak remélt perspektívája…
 Együtt, egyidejűleg, akárcsak Dosztojevszkij utolérhetetlen lélektani mélységű műveiben.
A talán ismét a „harmadik Róma” világmegváltó szerepébe kívánkozó Rusia eternáé, az örök Oroszországé.
S csakis akkor!
De az biztos, hogy amiként franciául mondják, először mindannyiunknak, akárcsak hajdan a Választott Nép fiainak ismét át kell kínlódnunk magunkat a sivatagon (il faut traverser le désert) – ez történik éppen most! –, amely előre nem látható kockázatokkal és óhatatlanul tömérdek emberi szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, kínnal, keservvel, sokszázezernyi áldozattal, személyi, családi és nemzeti tragédiákkal lesz ismét teljes.
Akárcsak a múltban.
S nem csupán az ukránok és az oroszok, hanem mindannyiunk, az egész délkelet-európai térség, sőt az egész világ számára.
Az „orosz földek összeszedése”, Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges helyreállításának kísérlete ugyanis 2022. február 24-én immár ténylegesen is megkezdődött. Nem tudhatjuk, hogy a kommunizmus igézete után nem egy újabb Utópiával van-e ismét dolgunk.
Nem kell azonban különösebb jóstehetség ahhoz, hogy az orosz múlt végtelen sivárságában, megalázottságában, tatáros önkényuralmában, kínzó szabadságnélküliségében kijegecesedett orosz nő- és férfitípusok, az öröklött s napjainkban ismétlődhető lélekölő léthelyzetek, kivált a fájdalom-és nélkülözéstűrő képesség most, az elkövetkező hónapokban, években új táptalajra lelhet.
Jóllehet kutatásai kezdetén és munkája elkészítésekor Gecse Géza sem tudhatta (de talán sejtette), hogy annak eredménye milyen zaklatott világtörténelmi „kontextusban” fog nyomdafestéket látni 2022 őszén, eredeti szándékait a Sors akaratából megsokszorozva hallatlanul fontos fogódzókat kínál e készülő, távolról sem „szép új világ” – az oroszság, a nagyorosz életérzés egyszóval: a sűrített orosz létélmény – fogalmi és érzelmi megértéséhez és befogadásához.
Mindannyiunk, a szaktörténészek szűk köre, a művelt olvasói „nagyközönség”, de minden a világ dolgaiban tájékozódni kívánó értelmes ember okulására.



(IV)
Utóhang
(Sto gyélaty?)

„Zendülésnek nevezem a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmát, amely ezek részleges és valószínű, ideiglenes szabadulását jelentette a szovjet/orosz befolyási övezettől, hogy besoroljanak az amerikai–nyugat európai kettős ellenőrzésű politikai és gazdasági övezetbe, a szuverenitás széles körű és sikeres elvesztése árán; a helyzet nem áll távol a »korlátozott szuverenitás« brezsnyevi elméletétől.”(Dan Culcer)




Valamiféle kontraszt, egyszersmind tükör gyanánt ide kívánkozik egy hasonló, ugyancsak misztikus vétetésű magyar prófécia a második világégés lezárulásának idejéből – Hamvas Bélától:

„Magyarország történeti szerepe ma az, hogy mivel a legtöbb tűzön égett át, mivel a legtöbbet szenvedett, s éppen ezért ma a legtöbbet tud, ezért a világ által várt új értelmet megtalálja, kibontja, a legmélyebben meg tudja érteni a létet és az új értelmet ki fogja fejezni.”

Ez természetesen szép, de nem teljesen igaz, mert a lengyelek az elmúlt háromszáz esztendő folyamán, sőt, a XX. században is nemzeti létükben még nagyobb megpróbáltatásokon mentek át. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb gazdasági/politikai/szellemi erő, szilárd nemzeti öntudat, áldozatvállalásra képes eltökéltség, politikai akarat, s nem utolsósorban kivételesen szerencsés geostratégiai csillagállás kellene hozzá… (Mint amilyen román történelmi riválisainknak, egyszersmind sorstársainknak 1856 és 1947 között háromszor is – leginkább 1918/1920-as három „annus mirabilis” során – megadatott.)
Minden jel szerint közelebb járt valós (reális) történelmi lehetőségeink helytálló felméréséhez egy másik nagy gondolkodónk, Mészöly Miklós, aki 1985-ben egy hollandiai konferencián így beszélt erről:

„Tisztáznunk kell azonban valamit. A magyarság még korántsem szabadult meg sors- és nemzettudatának sok százados torzulásaitól, pszichés védekező mechanizmusainak a tehertételétől. Csupán helyzetet kapott a történelemtől, melyben a váltás, a kollektív nemzeti önterápiára való felkészülés tovább nem halasztható. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az is, hogy mindazt a tudati és magatartásbeli beidegzést, amelynek az öröksége lappangva változatlanul bennünk munkál, akkor is az eredeti nevén nevezzük és leplezzük le, ha az a változott körülmények között aktuális mimikrivel próbálja álcázni magát. Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba. Azt pedig hazárd dolog volna állítani, hogy nem cipelünk korhadt kölöncöket. Ahogy álmodunk, hiszünk, kétségbeesünk, tervezünk, kompenzálunk, gyűlölünk, helyesbítünk: vajon csakugyan megnyugtatóan jelzi a váltást? Nem hiszem, és még kevésbé tapasztalom.”

Hosszúra nyúlt (pszeudo)recenzióm címéhez visszakanyarodva „mitévők legyünk” tehát, ha nem akarunk abba a helyzetbe keveredni, melyet a múlt század talán legnagyobb államférfija (s bizonnyal legcsípősebb tollú esszéírója), Sir Winston Churchill így fogalmazott meg a második világháború utolsó éveiben Atlanti Óceánon túli szövetségeséről:

„Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak jó döntésre jutnak, miután az összes többit kipróbálták”

Mert, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor mi is – pontosabban a magyar politikai elit mindenkori vezérférfiai – ide jutottunk/jutottak: 1526, a „vég kezdete” óta voltunk MI (magyarok) már – legalábbis a minket épp minősítő aktuális nagyhatalom szempontjából –Bécs hűséges, a „realitásokba” beletörődő alattvalói, buzgó labanc kollaboránsok, vagy épp ellenkezőleg: Thököly Imre és Rákóczi Ferenc Fejedelem lázongó, megbízhatatlan, álnok, rebellis kurucai, majd 1848/1849-ben az európai „népszabadság” lánglelkű, a Szent Szövetségi  császári és cári önkény ellen pallost ragadó bajnokai, utóbb, a „következéseket” higgadtan mérlegelő, a Habsburg dinasztiával hosszú távú kiegyezést  kereső „reálpolitikusok”, kicsit később a régi Magyarországon élő „más-ajkú” népcsoportok, a „nemzetiségek” (románok, szlovákok, szerbek, szlovének, rutének) cinikus, lelketlen elnyomói. Még később, immár az 1918/1920-as „összeomlás” után Hitler „utolsó csatlósai”, majd, a ló túlsó oldalára átesve 1956-ig Sztálin „legjobb tanítványai”…
S ki ne emlékezne a „szocialista tábor legvidámabb barakja” kifejezésre az „érett szocializmus” Kádár-kori legjobb éveiből, majd nagyjából 1988 és 1992 között a kelet-közép-európai rendszerváltások „avantgárd” státusára, amelynek intelligens szereplőgárdája – többnyire ma is élő nemzedéktársaink – „okos” kompromisszumokkal békésen vezényelték le a „tárgyalásos rendszerátalakítást”. Máig ható s nem csak pozitív konzekvenciákkal…

I ták dálse.

Vagyis szinte minden – s annak ellenkezője! De nagyítóval kell keresni mind a stabil („fenntartható”) gazdasági és politikai fellendüléssel, dinamikus iparosítással és városiasodással kéz a kézben haladó, rendszerint igen rövid periódusokat, „szakaszokat”, s mind az elveket meg az elméleteket kidolgozó háttérembereket és tényleg sikeres gyakorló politikusokat. Talán az 1825-től számított, de korábbi előzményekre visszanyúló reformkor s annak stratégiai gondolkodással is bíró köznemesi és honorácior elitje ilyen, amely – francia mintára – az ország korszerűsítésének, polgári átalakításának igazán felemelő, ám eleve ellentmondásos programját (az „április törvényeket”) kigyöngyözte magából. S ugyancsak ilyennek minősíthetjük a belőlük, e valóban széles látókörű, szabadelvű, többségében szintén nemesi eredetű nemzedékből kiemelkedett Kemény, Deák, Eötvös, Csengery és Andrássy nevével fémjelezhető szűkkörű társaságot (’élcsapatot’) s annak történelmi teljesítményét is, hiszen bármennyire  sértette is az öntudatos magyari „nemesi szabadságok” elvét a korlátozott önrendelkezés (az önálló magyar haderő, pénzügy és diplomácia hiánya) az általuk létrehozott, belső – „rendszerszintű” – ellentmondásai ellenére is aránylag működőképes kiegyezéses szisztéma biztosította mintegy fél évszázadon át Magyarország nagyhatalmi állásának csalóka látszatát s impozáns gazdasági és társadalmi fejlődésének konkrét lehetőségkeretét.
Nem véletlenül nevezi a magyar kollektív emlékezet „boldog békeídőknek” az 1867 és 1914 közötti negyvenhét esztendőt, amelynek során hihetetlen mértékű fejlődés ment végbe a régi („történelmi”) Magyarország szinte minden régiójában s gyakorlatilag minden városias jellegű településén, a mezővárosokkal kezdve a megyei központokon át a valódi nagyvárosokig, különösen az egyfajta második főváros státusra áhítozó s valóban Dél-Magyarország természetes központjának számító Temesvárott.

Ám a másfél évszázados (a Temesi Bánságban csaknem kétszáz esztendős) török hódoltsággal s a történelmi ország három részre szakadásával járó hanyatlástcsak ideig-óráig – néhány nyugalmas évtizedre – lehetett feltartóztatni, ütemét fékezni, de megállítani, visszájára fordítani sohasem. Mert közismert tény: a valóban nagy reményekre jogosító reformkort betetőző 1848/1849-es forradalmat és önvédelmi harcot a kétszázezres orosz–kozák ármádia beavatkozása, a világosi fegyverletétel, Haynau vésztörvényszéke, majd a Bach-korszak centralizált önkénye követte. A történelmi, geostratégiai szélcsend gyanánt is értelmezhető, 1867 és 1914 közötti hallatlan civilizációs előrehaladást és szinte valószínűtlen mértékű  jobbára önkéntes magyarosodást pedig az első „nagy háború”, s annak „logikus” folyománya – a nagyhatalmi békediktátum – zárta le 1920-ban, s mindaz, „ami utána következik”: Bethlen-restauráció, Horthy-korszak, jogosnak érzett irredentizmus, zsidótörvények, vészkorszak, Don-kanyar, „felszabadítás/felszabadulás”, Rákosi-korszak, majd a Kádár-rendszer…
S végül a „rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás”, újabban már „rendszerátalakítás” fedő nevű, nagyritkán – közelítve az egyébként soha el nem érhető „történelmi Igazsághoz” –, vitrinátfestésnek mondott, szintén geostratégiai/geopolitikai hátterű, de pusztán magyaros hatalomtechnikai jellegű jelenséghalmaz, amelynek szintúgy csak fázisai, szakaszai, hullámai voltak s vannak – katarktikus fordulatot hozó, a hanyatlást fellendülésbe átváltó ereje ennek sem volt még.
Legalábbis egyelőre.
    Ha tehát a kezünket szívünkre tennénk akkor be kellene vallanunk, hogy az, amivé lettünk/váltunk: városaink külleme, intézményeink karaktere és működési módja, törvényeink minősége és közéletünk, nemzeti tudatunk/önszemléletünk állapota és annak jellege – egymáshoz való viszonyunk, társasérintkezésünk minősége/stílusa – jobbára 1867 és 1914 között épült s formálódott ki, akkor ivódott génjeinkbe, s ma is arra a rugóra jár, ami abban a szűk ötven esztendőben felmenőinkben s általuk bennünk, mai magyarokban rögzült. Ezt a Kárpát-medencében s a nagyvilágban élő hajdani és mai honfitársunkban kavargó, bizonytalan, kiegyensúlyozatlan, frusztrált létélményt – már, ha egyáltalán vesz annyi fáradságot magának, hogy elgondolkozzék rajta! –, amely végső soron mindnyájunkat jellegzetesen magyarrá tesz, immár történelmi távlatból nyugodtan nevezhetjük „nagy-magyar” álomnak.  Hiszen annak (történelmi, társadalom- és identitástörténeti) ténynek a bizonyítéka, hogy bár nemzeti nagyjaink (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Kemény, Deák és társaik) nem biztos, hogy hajszálpontosan mérték be valós (vagyis effektíve megvalósítható) történelmi (gazdasági, demográfiai, nemzetépítési) és főként geostratégiai esélyeinket egy francia (központosított) típusú modern magyar nemzetállam megteremtésére (magától értetődően: eredeti „ezeréves” határai megóvásával!), elképzeléseik mégsem voltak teljesen légből kapottak, eleve reménytelenek. Mert, ha példának okáért arra gondolunk, ami 1716 és 1918 között a Temesi Bánságban és főképp annak székhelyén, Temesvárott történt, utólag is beleborzonghatunk. Ugyanis szenvtelen történészi racionalitással akár, hogyan is értékelhetjük, hogy a bécsi kancellária tudatos törekvése 1716 (Temesvár Eugen de Savoy általi bevétele) után egy német (katolikus) többségű és jellegű osztrák minta tartomány megteremtésére nemcsak hogy nem sikerült, hanem – épp ellenkezőleg – két évszázaddal később gróf kollegrádi Leopold Kollonich érsek (1631–1707) és  Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg gróf (1711–1794) közös rémálma, a kiirtandónak ítélt (magyar) „nemesi/rendi világ” valósult meg – korszerű változatban.
Olyannyira, hogy a „nagy háború” küszöbén Temesvárt bízvást – kis túlzással persze – akár „magyar városnak” is nevezhetjük, hiszen az 1910-es „ügydöntő” népszámláláskor etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54, 4 százalékban) vallották magyarnak magukat, mint – átlagban – a „történelmi Magyarország” állampolgárainak összessége…
Másképpen, kicsit nyersebben szólva az 1919-es/1920-as Párizs környéki „végzéseknek” végeredményben nemcsak a Temesi Bánság soknemzetiségű, különféle eredetű lakói váltak a legfőbb kárvallottjaivá, hanem a régi, „történelmi” (integer) Magyarország összes honpolgára – „nemzetiségi különbség nélkül”! Azaz, a mi déd- és nagyszüleink, vagyis mi magunk! (Végeredményben akkor is, ha Kemény Zsigmondtól tudható: a nemzeti érzés a 19. században nagyobb hajtóerő, mint a gazdasági emelkedés!)
Mert 1920-ban az addig oly ígéretesen zajló, hivatalosan polgári átalakulásnak nevezett lendületes modernizációs folyamat – valójában rendies jellegű „nemesi polgárisulás” (s vele párhuzamosan az önkéntes magyarosodás tendenciája) torpant meg, nem mehetett harmonikusan végbe, a harmincas évektől – nem függetlenül a Trianon-szindrómából következő bűnbakkereső hajlamtól sem! – torzulni kezdett, majd idővel, főként az 1944/1945 utáni orosz/szovjet ihletésű „szocialista építés” időszakában az egész térségben a visszájára fordult s végképp elenyészett!
De kódja ott maradt a génjeinkben, vagyis kedvező körülmények között – persze átértelmezve és ’átnevezve’ – akár újjá is éleszthető…
S itt kell felhívnunk a figyelmet a mindenkori historikusok, mindközönségesen a történettudomány elhatározó szerepére minden nép és nemzet tudata, önmagáról kialakított képe kialakításában/formálódásában betöltött semmi mással össze nem hasonlítható szerepére. Erről ezt írja Mészöly Miklós föntebb már idézett gondolatkísérletében:

„Vessünk fel ezzel kapcsolatban néhány gondolatot az egyáltalán lehetséges történelemírás és értelmezés gondjáról. Mindenekelőtt, lehet-e tényekhez, pontosabban, nem gondolati és nem laboratóriumi tényekhez kötött diszciplína, mely bonyolultabb folyamat értelmezésére és összefüggések rendezésére kénytelen vállalkozni? Nem kevesebbre, mint arra, hogy a milliárd és milliárd irreverzíbilis tudatfolyamat döntéseinek esemény- és cselekvéstérképéből, s a történő valósághoz képest mindig csak másodlagos valóságot képviselő dokumentumból okot és okozatot olvasson ki, lényegszerűen. Így lesz olyan tudománnyá, amely minden emberi vonatkozás totális sűrítményét veszi vizsgálat alá, aminek, ha meg tudna felelni, hozzá képest minden más
diszciplína részvizsgálódásnak tűnne. Mikor Foustel de Coulanges »minden tudományok legnehezebbikének« mondja és Paul Valéry »az értelem kémiájának legveszedelmesebb termékeként« jellemzi (Marc Bloch idézi őket) – mindketten ugyanabba az örvénybe pillantanak bele. Másfelől azonban ez az örvény nemcsak a szakemberek gondja. Legalább annyira azoké is – mindenkié –, akik a szakkutatások és értelmezések nyomán tanulják és ismerik meg a történelmet, mint az emberi és egyéni, társadalmi és nemzeti önmeghatározást »beiskolázó« és tovább nevelő tudományt. Ami a felelősség mértékét is jelzi. Természetesen nincs tudomány és ismeret, mely ne venne részt az önmeghatározás folyamatában. Hatásuk azonban mégis közvetettebben lehet csak személyes az érzelmek és gondolatok színpadán – mindenekelőtt a társadalmi és politikai, illetve a népek
egymás mellett élésének a vonatkozásában. A történelemtudomány az, ahol boncasztalra kerül, akik közel-távoli őseinkben voltunk, akik pillanatnyilag vagyunk - és így vagy úgy, de megitéltetünk. Valójában nagyszabású per és tárgyalás ez, ahol holt és élő tanúk kihallgatásával folyik a nyomozás, faggatás és szembesítés. Az emberek túlnyomó többségének személyiségét, öntudatát, önérzetét – ha áttételesen is – sokkal bonyolultabban határozza meg a tanítás során megismert történelmi háttér, mint ahogy esetleg a látszat mutatja. Saját érdektelenségét e perben senki nem gondolhatja komolyan. Ám a félrevezetődés veszélye is nagy. A történelemtudomány ugyanis kivételes szabadsággal használható fel és használható ki, hogy értelmezései kizárólagosként népszerűsíttessenek, és a társadalmi tudatot formáló oktatás alapjává váljanak. S ez azért is lehetséges, mert bizonyos határon túl az értelmezési kísérletei kielégítően nem cáfolhatók és nem igazolhatók.”

Mert itt, Mészöly negyven évvel ezelőtti figyelmeztetése szellemében nyomatékosan hangsúlyozni kell valamit, amire ritkán és csak nagyon kevesen gondolunk/gondolnak (vagy ha mégis, többnyire nem fogalmazzák/fogalmazzuk meg szabatosan, közérthetően): nem csupán, s talán nem is elsősorban az elveszett/elvesztett/elorzott területek és szimbolikus városok (Kolozsvár, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyvárad, Szatmár, Kassa, Pozsony, Szabadka etc.) hiánya számít érzelmileg nagyon nehezen feldolgozható történelmi veszteségnek, hanem legalább olyan nyomatékkal esik a latba egy másik, ugyanolyan súlyos, egyelőre jóvátehetetlennek és helyrehozhatatlannak látszó társadalomtörténeti/társaslélektani kár. Az a fokozatos, 1920 után felgyorsuló hanyatlás, romlás/rombolás/elsilányosodás, ami a társadalomfejlődésünkben, mentalitásunkban, önszemléletünkben, világlátásunkban, társas ösztöneinkben, reflexeinkben fokozatosan, akárha egy lappangó rákbetegség, elhatalmasodni látszik. S nem csupán bennünk, vesztesekben, hanem óhatatlanul a történelmileg magukat nyerteseknek érző románokban, szlovákokban és (részben) szerbekben és horvátokban is…
Mindmáig nem vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a panaceának tekintett s napjainkban is – kissé paradox módon újabban az Európai Unió égisze alatt – szolgai módon (legalábbis zsigeri ösztönösséggel) másolt francia modellnek nem csupán újkeletű országhatárokat és mesterségesen kialakított vadonatúj entitásokat létrehozó, „impériumváltásnak” is nevezett „nemzeti átrendeződéseket”-t  eredményező, végérvényesnek érzékelt (remélt)  államjogi következményei – s ezeket mindmáig görcsösen igazolni kívánó román, szerb, magyar „nemzeti látószögű” historiográfiája – van, hanem, megismétlem: létezik egy elfe(le)dett, eltagadott, félreértett (félremagyarázott) belső, immanens társadalomtörténeti/szociológiai, társaslélektani vonulata, rejtett erővonala is.
Épp az, amit magam közel negyed évszázada – persze nagynevű elődök, hazai és külhoni szaktekintélyek (Szemere Bertalan, Kemény Zsigmond, Mályusz Elemér, Norbert Elias, etc.) nyomán – 2005 óta immár Filep Tamás Gusztáv önzetlen szakmai és baráti támogatásával – következetesen „nemesi polgárisulásnak/polgárisodásnak” hívok – és próbálom érvényesíteni elemzéseimben. Ez nagyon lecsupaszítva annyit tesz, hogy e nagy generáció a korábbi domináns hungarus-tudatotmegörökölve, azt konstans (történelmileg kialakult) adottságnak tételezve s tudatosan korszerűsítve látott neki a magyar(országi) társadalom elengedhetetlen átalakításának, reformálásának, másrészt pedig – ebből következően – az a meghökkentő, már-már robbanásszerű gazdasági és társadalmi előrelépés, a különféle státusú és etnikumú honi rétegek között 1918-ig szinte zökkenőmentesen folyó társaslélektani összeszövődés, bár polgárinak mondják és tanítják azóta is az iskolában és az egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus, „feudális” jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízsranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is. Ez kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a magyar fejlődésben a tanulmányaink révén a fejünkbe vert klisékkel és fogalmakkal ellentétben nem válik el élesen az elméletileg valóban kétféle – más és más vétetésű – társadalmi formáció (vagyis a nemesség és a polgárság), s maga a folyamat is csupán mesterségesen választható szét: a „nemesedés” és „polgárosodás” ugyanannak a hosszan elnyúló történésnek, a magyar(országi) társadalom különféle etnikumú és státusú rétegei nemesi mintákat is ösztönösen követő felfelé törekvésének egymásba folyó, egymásba szövődő, sajnos mostoha körülményeink és „cúgos” geopolitikai adottságaink miatt végig nem futtatható eredménye. Ami attól is olyan bonyolult, mert a térség kevert etnikai viszonyai miatt óhatatlanul „nemzetiségi”, „kisebbségi” vetülete, konnotációja is bőven van (mármint a nyilvánvaló hierarchikus uralmi viszonyok – a „nemesi szűrő” – leképeződésén túl), s ez utólag is rendkívüli mértékben megnehezíti a tisztánlátást. Nem beszélve arról, hogy az uralkodó elit által elvárt (mellesleg saját magára nézve is „kötelező”) magyarosodás a legkülönfélébb kompenzációs kényszerek melegágya lett, s utólag is nagyon nehéz szétboncolni, mennyi volt benne a külső kényszer, s mennyi az önkéntes, belülről jövő, lelkes „honfiúi/honleányi” hasonulási törekvés.
Mindezt egyfajta összegzés gyanánt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy 1920 után és következményeként a Kárpát-Duna-medencei térségben megsemmisült az a fajta társadalomfejlődési dinamika és íratlan (ösztönös) társaslélektani kód, amit én – újra leírom! –  polgárivá vált nemesi, rendies jellege miatt – a hivatalos polgári átalakulás bevett szókapcsolat helyett – „nemesi polgárisulás”-nak nevezek időtlen idők óta, amely a korábbi hungarus-tudat korszerűsített verziójaként a régi nemesi világból átörökített presztízse folyományaként egyfajta kovászként, spontán, már-már „genetikusan” öröklődő módon a régi Magyarország minden „felfelé törekvő” rétegére, családjára és személyére érvényesnek mondható!
Mindennek tehetetlenségi nyomatéka – benső (inherens) dinamikája – az 1918-as összeomlás után hosszú évekig oly erős volt/maradt, hogy a harmincas évek egyik nagy tekintélyű román szociológus-demográfusa – a vészharangot megkondítva – a számára már-már érthetetlen, „lidércnyomásszerű” temesvidéki társaslélektani fejleményeket elemezve egyik 1935-ben megjelentetett tanulmányában nem átallotta a Bánságot „a románság temetőjének” nevezni!   S nem csak ő érzett így, hanem a két világháború közötti román értelmiségi és politikai elit egésze …
Vagyis – s egy elvontabb/megemelt szinten – maga a közép- és délkelet-európai régió nemzet-és társadalomfejlődésének alaptendenciája, pontosabban annak rejtett „belső kódja” homályosodott el mind a „vesztesek”, mind a „győztesek” szeme előtt – azaz nem csupán a „Trianon” okozta traumát mindmáig feldolgozni nem igazán képes magyar közvélekedés és közérzület, hanem a magát abszolút nyertesnek vélő (remélő) „államalkotó” román intelligencia krémje számára egyaránt.
Merthogy, leírom megint:  a délkelet-európai térség egésze s népei/nemzetei oly kívánatos megbékélése és jövője szemszögéből történelmileg/szociológiailag még nagyobb – jóvátehetetlen – közös veszteség (és nem pusztán máig sajgó magyar nemzetstratégiai kudarc csupán) az a tagadhatatlan fejlemény, hogy – nem függetlenül az egymás ellen folytatott kíméletlen utóvédharcoktól, „irredenta” acsarkodásoktól s a mindmáig zajló szintén kölcsönös „betartásoktól” – egyik „utódállamban” sem jegecesedhetett ki az a nemesi mintákat s viselkedési/magatartási normákat öntudatlanul követő öntudatos, vállalkozó kedvű, a központosított, jakobinus beidegződésű államhatalomtól független citoyen típusú polgárság (s nem dzsentroid, rátarti „úri középosztály”, ill. „fanarióta” beidegződésű regáti román oligarchia és pszeudoburzsoázia!), amely követendő példaként és motorként szolgálhatott volna a „történelmi ország” összes többi régiója – vagyis a Kárpát-medence egésze, minden formálódóban lévő „polgárisodó” nemzete  – számára, minthogy „területét – 1920-ban, Szekernyés János rezignált szavaival – eléggé megfontolatlanul szétdarabolták.”
A „nagy kérdés” változatlanul az, hogy vajon valamiféle „csoda” vagy valamilyen nagyon nem kívánt geostratégiai sokk, példának okáért az orosz–ukrán testvérharc, továbbá az izraeli– palesztin viszony okozta világválság váratlan végkimenetele nyomán az egész térség esetleges „újrarendezésének” szándéka teremthet-e még valaha alkalmat az 1920 után szétzilált helyi közösségek, mikrotársadalmak mélyszerkezetének helyrekalapálására, a sokszor szándékosan széttépett finomszálú szerves kapcsolatrendszerek újraszövésére?
Nem feledve, sőt nagyon is megfontolva Mészöly Miklós még 1985-ben leírt intését:

„A kérdés iskolás: vajon meditálhatunk-e még érdemben magunkról mint valami önértékű képződményről, elszigetelt szigetről; meditálhatunk-e a megmaradásunk feltételeiről mint valami függetleníthető tétről? Noha a válasz egyértelmű nem, kedvenc exhibícióinknak engedve mégis úgy teszünk sokszor, mintha módunk lenne igent mondani. Sőt, szeretjük úgy fetisizálni saját kivételes, kiválasztottsággal érdemrendesített megmaradásunk feladatát, mintha csak mi küszködnénk ilyesmivel. S közben – talán kellene erre is gondolni – éppen az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg praktikus igyekezetünkben; noha ez a vélt praktikum is többnyire illúziókba van belebetonozva.”

Mert bármennyire hihetetlennek érezzük is most, egyfelől megtörténhet, hogy a  2022. február 24-i orosz kabinetháború látványos kudarca s a népi (totális) háborúvá szélesedett, érzelmileg tökéletesen jogos és érthető  ukrán önvédelmi harc együttes következményeinek felszámolására indított felőrlő/megsemmisítő – „moltkei” – irtóháborúba átváltó, következésképpen fokozatosan hadigazdálkodásra átállt orosz szoldateszka irányítói – Putyinnal vagy nélküle – mostani ígérgetéseik ellenére mégsem elégszenek meg Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges visszaállításával, hanem – ebből is következően, az ezredforduló környékén még inkább védekező jellegű, de immár támadóvá vált dugini eurázsiai birodalmi doktrína szellemében – ismét kezdeményezik a  Balti-tenger és az Adriai-tenger közti térség, a hajdani Mittel-Europa valamiféle, saját távlati stratégiai érdekeik szerinti újrarendezését, átstrukturálását, mondjuk egy a hajdani Kettős (Osztrák–Magyar)  Monarchiára emlékeztető, de annál tágasabb pufferzóna formájában, másrészt az USA-ban javában zajló negatív társadalmi és mentális folyamatok, mélyülő társadalmi törésvonalak, „a bénító politikai patthelyzet”  s a jelenleg tapasztalható elképesztő erőpazarlás (overstretching) a következő másfél évtizedben oly mértékben visszavetik a washingtoni hatalompolitikai cselekvőképességet, hogy megmaradt erőforrásaikat inkább egy aligha elkerülhető amerikai reneszánsz megteremtésére fordítják s kénytelen kelletlen történelmileg egy nem nagyon távoli időben, az előzőleg eltervezett „rugalmas elszakadásnál” pár évtizeddel hamarabb visszavonulnak két óceán védte bázisukra.
Ha ez netán bekövetkezne, leginkább román szomszédaink – és legnagyobb történelmi riválisaink – kerülnének bajba, hiszen eddigi feltűnően sikeres „fanarióta jellegű” sok szempontból ab ovo oroszellenes egyensúly(hinta)politikájuk s annak kétségbevonhatatlan eredményei kérdőjeleződnének meg, ám, akárha 1920-ban, majd 1944/1945 és 1991 között egészen biztosan mindenki, a térség valamennyi népe és nemzete rosszul járna…

„a Lajtától az Elbruszig, birodalompártiak (imperialisták) nélkül”
(Dan Culcer)

S eme ingoványos talajon tovább merészkedve  szerencsés esetben vajon levonható-e mindebből az a következtetés, hogy ha „a múltat nem lehet is végképp eltörölni”, de annak kimeríthetetlen példatárából esetleg óvatosan újra vissza lehet(ne) térni a Közép-és délkelet-európai népek és nemzet(államok) tökéletes egyenrangúságon alapuló –  tehát a rosszemlékezetű szupremáciát végképp sutba vágó – szövetkezésének és laza államjogi társulásának az eredetileg Adam Czartoryskitől származó – már akkor is az orosz túlhatalmat ellensúlyozni kívánó –, Bălcescu, Kossuth, Klapka és társaik által az 1850-es években taktikai okokból felkarolt, 1918-ban Jászi Oszkár által már „időn túl” újra elővett és eredménytelenül érvényesíteni próbát Duna-konföderáció eszmevilágához, adott esetben a Balkán és a Kaukázus, továbbá Kis-Ázsia közepes méretű és kisállamaival kiegészítve, őket (ill. elitjeiket) bevonva és érdekeltté téve a „nagy terv” (eszme) megvalósításában?
Ennek hiányában a magyar geostratégák esetleges tervezgetéseit, óvatos esélylatolgatásait – ha léteznek egyáltalán ilyenek (?) – félek, aligha lehet másnak, mint képzelgésnek, délibábnak, ábrándnak, illúziónak minősíteni.
2022. február 24-e és 2023. október 7-e óta bármennyire is képlékenyek lettek ismét a nemzetközi „viszonyok” nem hinném, hogy a fönt felvázolt, egyelőre utópisztikusnak tetsző kis-és középnemzeti összefogást leszámítva kiüthetne valamilyen valóban pozitív és távlatos reményekre feljogosító konkrét fejlemény a javunkra.
Mert e nélkül egyik hatalmi tömb sem tekinthet egyenrangúnak bennünket, hiszen bárhogy alakul is ez a soktényezős és sokszereplős globális geostratégiai játszma, továbbra is marad a peremhelyzet, a periféria. Immár 1526 óta! Mert sem a földrajz még kevésbé a geostratégia alaptörvényeit nem lehet sem felül írni, sem hosszú távon kijátszani!

Három alapeset (alternatíva) lehetséges:

    •    ha az angolszász univerzum (az atlanti „thalasszokratikus” hatalmi központ s benne a végkép amerikai járszalagra került Európai Unió) végigviszi tervét, s feldarabolja az „orosz világot” (akárcsak 1919/1920-ban a kettős Monarchiát) akkor kíméletlenül megtorolja majd jelenlegi „különállási” törekvéseinket
    •     amennyiben pedig a putyini/dugini nagyorosz tervek – esetleg masszív (de csupán időleges) kínai (és kisebb részben perzsa) segítséggel – valósulnak meg, abban az esetben feltehetően ugyanúgy járunk, mint 1849 után az osztrák hatalom kezére játszó, a nagymagyar törekvéseket gyengíteni igyekvő magyarországi nemzetiségek: azt kapjuk majd jutalmul, mint a napjainkban a „Nyugat” vonzáskörében maradt szomszéd államok – főként a románság – büntetésül…(Hacsak, a – szintén a történelmileg kódolt – román „politikacsinálás” hagyományaiból következően nem fordítanak ismét a „köpönyegen”, és, épp úgy, mint 1944. augusztus 23-án: még ’hasznos időben’, vagyis az utolsó pillanatban  „átállnak”…)

    •    S végül a harmadik – a kisnépi/középhatalmi „tervezgetések” szemszögéből optimális – eshetőség, hogy a külső-belső nehézségein viszonylag hamar úrrá lévő s primus inter pares világpolitikai súlyát megörző/visszaszerző „Amerika” (s az angolszász „tellurikus” hatalmi centrum) – akárcsak 1944/1945-ben – az „érdekelt” felek feje felett: rólu(n)k, de nélkülü(n)k döntve – ismét kiegyezik Oroszországgal…

S ha – „Putyin ajándékaként” (?) – netán mégis „leesne valami”, ugyan mit tudnánk kezdeni vele? Hiszen demográfiai és gazdasági szemszögből a biztató jelenségeket és ígéretes családpolitikai és gazdaságdiplomáciai kezdeményezések eredményeit nem vonva kétségbe egyelőre – még mindig – a bányabéka feneke alatt vagyunk.

Mindenütt – talán a Székelyföld kivételével!

Tartok tőle, a (történelmi) ismétléskényszer jegyében csak újabb illúziókergetésválna belőle.

Ez a „hajó" sajnos – ’nagymagyar’ szemszögből – 1920-ban ment el.

S a mérkőzéseket nem szokták sem újrajátszani sem a „pályán” elért – most mindegy, hogy milyen történelmi balszerencse és hatalompolitikai ármány folytán született – „eredményt” a tárgyalóasztalnál utólag megváltoztatni!
A magam részéről magyar nemzetstratégiai szempontból – a föntebb vázolt kis-és középnemzeti összefogást mint elméleti eshetőséget leszámítva – pillanatnyilag nem látok semmiféle valós „kibontakozási” esélyt, még kevésbé térségünk minden népe és nemzete  számára üdvös, megnyugtató megoldást.
Más szóval nem árt emlékezetünkbe idézni – s nem csupán nekünk, magyaroknak, hanem szomszédainknak is! – Ady Endre 1915. áprilisi keltezésű profetikus sorait:

Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús, mindegy-minket.
Ha csak valamilyen isteni megvilágosodás (sugallat) folytán nem tudjuk, közös erővel, újraindítani – netán mindannyiunk számára elfogadható módon s néven átértelmezve/átcímkézve, de lényegi törvényszerűségeit elfogadva és torzítás nélkül érvényesítve – a génjeinkbe kódolt „nemesi polgárisulást”… S ennek talapzatán a föntebb sugallt, az egész Közép-és Délkelet-európai régióra – s még tovább, az Elbrusz hófedte ormáig – kiterjesztett  kisnépi/kis- és középnemzeti szövetkezést…
Erről az egyelőre erősen elméleti jellegű eshetőségről igen hasonló gondolatokat fogalmaz meg az 1987-ben Marosvásárhelyről Párizsba emigrált, jelenleg Elancourt-ban élő, magyarul anyanyelvi szinten tudó erdélyi román író, újságíró, szerkesztő, politológus és műfordító (Németh László „sorskérdéseket” boncolgató esszéinek román tolmácsa), Dan Culcer egy 2014-ben megjelent interjújában:

„A mi Európánk […]  a Lajtánál kezdődik és az Elbrusz hegységnél ér véget. De nem foglalja magában a birodalmakat és az egykori birodalmak oszlopait. Magyarország kivétel, amely nélkül szerintem a kis és közepes országok Európája elképzelhetetlen. Végzetes hiba lenne Magyarország mellőzése e geopolitikai konstrukcióból […] Az említett övezet országainak gazdaságát komplementárisnak nevezhetjük. Az eurázsiai koncepció elvetése a kis és közepes államok politikai logikájából az övezetben a legerősebb állam, Oroszország hegemóniája elvének kiiktatását jelenti […] Természetesen – folytatja gondolatmenetét Culcer – az eurázsiai elmélet orosz eredetű. Kezdetben védekező jellegű ideológia volt, s arra szolgált, hogy meggátolja Oroszország elszigetelődését Európától, a szovjet birodalom részleges szétesése után. Mostanra támadó jellegűvé vált, egy új stratégiai tengely kiépítése érdekében, amely Oroszországot, Kínát és Indiát foglalja magába. Viszont Románia, Magyarország, Lengyelország, Litvánia, Észtország, Lettország, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Albánia, Ukrajna, Belarusz, Görögország, Ciprus, Örményország, Grúzia, Törökország mind mind jelenleg átjárható határokkal rendelkező európai országok, korlátozott földrajzi kiterjedésük okán pedig gazdasági együttműködési kapcsolatok teremthetők közöttük olyan elvek és valós helyzetek alapján, amelyekben a hasonlóság, a megegyezés az uralkodó. Ebben az összefüggésben egyik állam sem törhetne hegemóniára.”
Azaz immár megértve és beletörődve, hogy nem tudjuk lemásolni sem a nyugat-európai (főként francia) s még kevésbé az amerikai ideológiai és társadalomszervezési- és átalakítási mintákat. Annál is kevésbé, mert a kétszáz éven át szervilis módon követett és másolt francia modell – a Történelem valamiféle bosszúja gyanánt –, épp az elmúlt évtizedekben a szemünk láttára foszlik semmivé…
Ezekkel az fejtegetésekkel analóg elgondolásokat fogalmazott meg Mészöly Miklós is többször is idézett esszéjében:
„A »megvertségnek« nem lehet olyan ablaka, amelyen messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk? - Beszélgetésünkhöz igazítva a gondolatot, így folytatnám most: vajon nem a hozzánk hasonló sorsú »kis népek« feladata és kitüntető »luxusa« lesz – vagy lehetne – olyan példát adni, amely egyedül a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadság (M. M. kiemelése!) kiváltsága és csak annak a révén valósítható meg?
Minthogy a lelki, ösztöni, politikai imperializmus az ilyen sorsú »kis népeknek« nem lehet már energia-lekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, illuzórikussá vált értékeknek nemcsak új szempontú kimunkálására, hanem merőben újak megalapozására is – így teremtve meg a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételeit.”
S az ezen az alapon – az egymásnak okozott kölcsönös történelmi sérelmeket „békévé oldva” – esetleg mégis megkísérelhetnénk végre kölcsönös engedmények, reális kompromisszumok árán és révén a mindnyájunk számára egyedül üdvösnek (és hasznosnak) remélt összefogást.
A közép-és dél-keleteurópai térség kis- és közepes államainak/nemzeteinek valamiféle „Duna-konfederációs” jellegű, de annál rugalmasabb, átgondoltabb, gazdaságilag megalapozottabb és politikailag kiegyensúlyozottabb társulását, akár Örményországot és Grúziát is beleértve – „a Lajthától az Elbruszig”.
Miután az összes többi (történelmi) lehetőséget úgyis végig próbáltuk már…
Nemesvita, 2023 szeptember–december (Javítások, kiegészítések: 2024. január 1.–január 10; 2024. január 20. –február 11.)

Függelék
Major Zoltán

Kinek használ?
A történelem fura iróniával működik…Talán még a „halódó”, „haladó" Nyugat által diabolizált és stigmatizált Oroszország jelenlegi vezetőjének, Vlagyimir Putyinnak sem jut eszébe, hogy velük ugyanaz történik meg most, mint a „népek börtönének” kikiáltott Osztrák-Magyar Monarchiával: a demokráciára és a nemzeti elvre hivatkozva bekerítenék és megkísérelnék szétrobbantani… az ún. atlanti világ segítségével.
Ne feledjük: ennek az atlanti világnak Oroszország kétszer is szövetségese volt. Csak az első alkalommal a nemzeti elvet nyíltan használták faltörő kosként. A működni kezdő Monarchia ellen...
Mostanság a status quo demokrácia és a non intervenció kicicomázott fátylát lengetik a népek közvéleménye előtt, és vígan beavatkoznak… Oroszországnak nem szabad beavatkozni nemzettársai védelmében... mert „agresszor”… ők beavatkozhatnak, ők  támogathatják a független Ukrajnát  egy proxy háború révén  az utolsó ukránig és még tovább....
Míg az első világháború után semmibe vették a status quót, és dicsőítették a szerb, román, csehszlovák agresszort, most pedig – ugyancsak a történelmi szükségszerűség (?) jegyében – Oroszországot kiátkozzák a „népek nagy családjából”, Putyint meg kikiáltják a Gonosz megtestesülésének…
És nyíltan kimondják: szét akarják szedni Oroszországot...Mint egykor a Monarchiát...
Hogy mi lesz Oroszország helyén, az pillanatnyilag mintha nem érdekelné őket...
Ne feledjük, Oroszország sok csatát elvesztett, talán legalább annyit megnyert, és még a bolsevizmussal sem tudták kivégezni...
Kapard meg az oroszt, és megtalálod a tatárt! Félévezred után felülkerekedtek rajtuk... szinte minden évszázadban halálos veszedelemben találták magukat... és kijöttek belőle... hosszan, kínkeservesen.
Ronald Reagan annak idején a Szovjetuniót kikiáltotta a gonosz birodalmának. Szovjetunió már nincs, van viszont Oroszország, ahol a hitnek és a nemzeti érzésnek mégiscsak van (még) valamilyen szerepe...
A Szovjetunió összeomlasztása után Oroszország összeszedte magát, úgy-ahogy gazdaságilag, társadalmi rendjét tekintve és politikailag is, és visszatért a nemzetközi élet porondjára... És most, hasonlóan a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiához bekerítés alatt áll... A fejlemények fricskája csak az, hogy épp azok próbálják most bekeríteni, akikkel együtt a század elején Oroszország a Monarchiát hasonló eszközökkel kísérelte meg kivégezni. A nemzeti elv Janus arcának ostora most a gyűlöletre alapozva az ukrán testvérgyilkos nacionalizmus képében Oroszország hátán csattan az USA hiénaimperializmusának tevékeny közreműködésével…  Ma az USA a gonosz birodalma, a maga életellenes ideológiáival ugyanúgy rothad/t belülről, ahogy a Szovjetunió is szétrohadt a gerontokrácia ölelésétől és elvtársi csókjaitól ...
Agóniája hosszú lesz, mint Rómáé... Hazugság és képmutatás a világ, a világtörténelem világítélet... A Világtörténelem Káin története.
Kinek használ? Az embernek nem …
Legfeljebb a szervetlen gépeknek…

Újbuda, 2023. szeptember 10.