„A múltat be kell vallani...”

Bíró Béla
2011-01-27
Új Magyar Szó

*
A politika, akárcsak a történelem maga, ciklikus folyamat. Az alapvető alternatívák soha nem tűnnek el véglegesen, legfeljebb a nagy sorsfordulókat, forradalmakat, elveszített háborúkat követően szorulhatnak háttérbe...

*
A politika, akárcsak a történelem maga, ciklikus folyamat. Az alapvető alternatívák soha nem tűnnek el véglegesen, legfeljebb a nagy sorsfordulókat, forradalmakat, elveszített háborúkat követően szorulhatnak háttérbe. A kelet-közép-európai nemzetiségi kérdéskör föderatív alapokra való helyezésének gondolata már a 18. századi szabadkőműves iratokban és a magyar jakobinusok politikai tervezeteiben megjelenik.

Különösen erős visszhangra találnak ezek a gondolatok a magyarországi nemzetiségek körében. A románok legjobbjai is a Monarchia és benne Magyarország konföderatív átalakítására vonatkozó tervezetek tucatját dolgozzák ki. George Ciorănescu A románok és a föderatív gondolat című művében bő ízelítőt nyújt ezekből a tervezetekből. A román–magyar konföderáció egyik legkorábbi híve a 48-as forradalmár Simon Bărnuţiu.

Tervezetének egy kiérleltebb változatát D. Brătianu a magyar kormánynak is benyújtja. Ion Maiorescu a frankfurti diétán ismerteti a német politikusokkal a románság föderalista elképzeléseit. Bălcescu A Dunai Egyesült Államok címen ismertté vált tervezetéről – a Kossuth-féle Duna-Medencei Konföderáció tervezetének román párjáról – feltehetően már a magyar olvasó is hallott.

A 19. századon a forradalmat követően is végigvonul a mindenki számára elfogadható megoldás keresése. Az elkészült tervezetek sorában, szakmai színvonalát és nemzetközi hatásait tekintve is Aurel C. Popovici A Nagy-ausztriai Egyesült Államok című, 1906 januárjában, Lipcsében megjelent munkája tekinthető a legjelentősebbnek.

A tervezetet az osztrák császári trón várományosa, Ferenc Ferdinánd, a Monarchia megmentésének reális lehetőségeként értékelte, s Popovicira utalva kijelentette: „Ez az én emberem, ennek a tanácsaira kell alapoznom.”

A tervezet a magyar Parlamentben is szóba került. A magyar kormányzat azonban egyértelmű elutasítással reagált. Tárgyalni sem volt hajlandó a kérdésről. (Pedig utólag nyilvánvaló, hogy a tervezet a mai legmerészebb elképzeléseinket is felülmúlhatta volna.) A visszautasításhoz fogyatékosságai, a Popovici által is alkalmazott kettős mérce is hozzájárulhatott. (Az elvakult nemzeti kizárólagosság mellett, „természetesen”.)

Tény, hogy Popovici tervezete, bár a Székelyföldet a konföderáció Magyar- vagy Csehországgal egyenrangú 12. tagköztársaságaként szerepeltette, Erdély többi részét olyan román tagköztársaságként szerette volna az unióba illeszteni, amelyben csak a szászok és a svábok rendelkeztek volna autonómiával, a Székelyföldön kívüli magyar közösségekkel Popovici mint beolvadásra ítélt jelentéktelen csoportokkal számolt csupán. Annak ellenére is, hogy számuk jóval meghaladta a szászok és a svábok lélekszámát.

A kompromisszumos tárgyalások során azonban a Székelyföldön kívüli magyarság csoportjai számára is a németekéhez hasonlatos autonóm státust lehetett volna kialkudni, valahogy úgy, ahogyan arra magyar részről Bajcsy-Zsilinszky Endre – angolul megírt és Svájcban megjelentetett – tervezete tett csaknem fél évszázad múltán kétségbeesett, de akkor már esélytelen kísérletet.

Popovici általános szavazati jogra és népszuverenitásra alapozott tervezete, ha megvalósul, kétségkívül alapvetően más irányt szabhatott volna a térség történetének. Magyar- és zsidóellenes elfogultságai, illetve németimádata ellenére olyan nemzeti pluralizmusra alapozott méltányosság előtt nyithatta volna meg az utat, amelynek megvalósítására ez idő szerint az Egyesült Európa sem igazán látszik alkalmasnak.

A gondolat azóta is újra és újra fölbukkan. És háttérbe szorul. Magyarországon ma is olyan politikai irányzat van hatalmon, amely a szlovákokkal, illetve a románokkal szorosabban együttműködő politikai alakulatok (jelesül az RMDSZ és a Híd) politikusait „nemzetidegen elemek” gyanánt próbálja kirekeszteni a magyar nemzetből.

Ilyenkor az értelmiségnek kell életben tartania a lappangó alternatívát. Amint azt a Budapesten január 27-e és 30-a közt sorra kerülő, A múltat be kell vallani... című irodalomtudományi konferencia is tenni szándékozik.

Talán még szólhatok róla.