luni, 1 august 2016

Gergely Tamás=Beszélgetés Cseke Gáborral


Beszélgetés Cseke Gáborral

Beszélgetés Cseke Gáborral
A magyar költészet napja alkalmából Cseke Gábor szerkesztésében Első versem címmel antológia jelent meg a a Magyar Elektronikus Könyvtárban és a KáféFőnix internetes magazinban. Ennek kapcsán (is) faggattuk a szerkesztőt, de természetesen más, régebbi irodalmi "ügyek" is terítékre kerültek.
– Érdekes ötlet ez az Első versem-antológia. Miért volt rá szükség? Amiért Goethének is a kis négysorosai tűnnek érdekesebbeknek manapság, vagy…?
– Szükség nem az Első ver­sem-re volt, ha­nem az ötlet­re. Ötlet­re min­dig szükség van. De hogy a kérdésnél ma­rad­jak: négy­so­ros és első vers között nem igazán látom az összefüggést, még ha Goethéről is len­ne szó. A félszáz válaszból gon­do­lom szépen ki­tet­szik, hogy a költő em­be­rek min­denféle vers­sel képesek ko­pog­tat­ni az iro­da­lom aj­taján, de ezek csak na­gyon ritkán lesz­nek re­mekművek.
– Kik ezek az „első verses költők”? Nem nevek listáját kérem, mert azt a MEK-en vagy a Káfén megnézhetik, hanem hogy miképpen alkotnak azok közösséget?
-Egy hon­lap közösségét azok az em­be­rek al­kotják, akik rend­sze­re­sen rákat­tint­sa­nak az il­lető címre és ma­guk is átélik a web­lap min­den­na­pi életét. A megkérde­zet­tek így vagy úgy, a Káfén (is) közölnek, amit én is szolgálok. Olyan költőt nem mer­tem megkérdez­ni, aki ez­zel a kérdéssel vála­szol­ha­tott vol­na a felkérésre: Mi az, hogy Káfé főnix?
– És hogy került a képbe a MEK?
–  A Ma­gyar Elekt­ro­ni­kus Könyvtár, ez a so­kat próbált, idők da­colásának céljával létre­ho­zott vir­tuális raktár ott lép be a képbe, hogy 2013-as pro­jektünk anyagát is híven őrzi és ter­jesz­ti, s min­den jo­gunk meg­van azt hin­ni, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ami az Első ver­sem összeállításból a Káfé hon­la­pon előhívható (hogy jövőre például mi lesz a Káfé sor­sa, az ma meg nem jósol­ható!), az egy­csapásra, egyet­len do­ku­men­tum­ban e-könyvként letölt­hető a MEK-ről, akár hosszú évek múltán is.
– Váltsunk témát, menjünk vissza egy kicsit a múltba! Mesélj arról, hogy elkészítetted a tükörfordítását több magyar költőnek!
A Fon­tos ver­sek című játékomról len­ne szó? Amit aztán érte­lem­szerűen köve­tett a Sze­melt ver­sek is… Már ez is rég volt. (Saj­nos, ne­kem már min­den régi, ami nem ma van…) Úgy gon­dol­tam kb. tíz évvel ezelőtt, ide­je meg­val­la­nom lírai pre­fe­ren­ciáimat. És elővet­tem a számom­ra ked­ves kortárs költők elérhető műveit, s Ka­rin­thytól eltérően nem paródiát írtam a számlájuk­ra, csupán egy pa­ra­frázist: mi­lyen is len­ne az ő versük, ha történe­te­sen én írnám meg – he­lyettük, de nem a nevükben? És nem ugyan­azt, amit ők, ha­nem an­nak le­hetőleg az el­len­kezőjét? Ebből sze­rin­tem egy jó 50-50 ver­ses kötet lett, máig hálás va­gyok, hogy ki­ad­ta az Iro­dal­mi Je­len, volt némi vissz­hang­ja, elmúlt. En­nek foly­tatását próbáltam meg­te­rem­te­ni a Sze­melt ver­sek so­ro­zat­tal, ha­sonló el­gon­dolás alapján, de aztán a cél előtt le­ful­ladt a mo­tor. Mindkét válo­gatás elérhető vi­szont a MEK-en, összegyűjtött ver­se­im­ben… (Lám csak, ez is a MEK…)
– Kötetben összehoztad a románok egy részét, annak ellenére, hogy a viszont szeretet többnyire elmaradt. Miért tetted? Csak nem a magyar olvasóközönség nyer ezáltal?
– Gyor­san leszöge­zem: elsősor­ban ma­gam­nak fordítok. Ami­kor nem tu­dok írni. En­gem a fordítás maga sok­szor meggyógyít, tanít, vissza­hoz a költészet, az önálló al­kotás ösvénye­i­re. Terápia. És is­ko­la. Két költésze­ti an­tológiám (Kölcsönso­rok 1 és 2) szintén a MEK-en várnak a végzetükre, de ennél job­bat is mond­ha­tok: leg­je­lentősebb fordítói munkámnak azt a négy, költői életművekből válo­gató kétnyelvű köte­tet tar­tom, ame­lye­ket Dan Cul­cer, Ko­csis Franc­is­ko, Ioan Es. Pop és Ion Dum­bravă leg­jobb ver­se­iből állítot­tam össze. A Dan Cul­cer-könyv (Utopie / Utópia), il­let­ve a Dum­bravă kötet (A fehér őrház / Can­to­nul alb) meg is je­len­tek az Ar­de­alul kiadó gon­dozásában, többi­ek a MEK-en. A Dum­bravă ver­se­i­hez készült műfordítói jegy­ze­te­im­ben írtam: „Amióta Dum­bravăt fordítom, nem tu­dok ver­set írni. Ő tud, én meg őt köve­tem, s így ket­ten írjuk majd­nem ugyan­azt. De mond­hatnám úgy is: nem tu­dok ver­set írni, ezért fordítom a Dum­bravă ver­se­it. Mert ő tud. A készen ka­pott jó ver­se­ket öröm megírni.” Az utolsó mon­da­tot tessék halálo­san ko­mo­lyan ven­ni!
– Amikor a Milos könyvét írtad, nem magadról, hanem egy közösségről írtál, mesélj!
– A Mi­los könyve szintén egy olyan képződmény, ami csak az in­ter­ne­ten léte­zik. És éle­tre hívó aty­ja, ösztönzője, min­de­ne­se – már nincs köztünk. And­ras­sew Iván eltűnését keményen meg­szen­ved­tem. Nem na­gyon irkáltam erről, de most meg kell val­la­nom: az anya­ország iro­dalmát és szel­le­miségét ő közvetítet­te felém. És az össze­tar­tozás tu­datát is. Ilyen érte­lem­ben közösségi könyv a Mi­los könyve. Amiből, a maga idején, kinőtt egy másik, egy írott könyv: a Je­lentések ma­gamról (Po­lis, 2009). Ami félig-med­dig ugyan­az, és mégis egészen más. Ha na­gyon összehúzott szem­mel nézünk rá, ak­kor nem más, mint egy tékozló fiú élményei-meséi.
– Neked köszönhetően erdélyi magyar meg csángó költészet van a MEK-en, miért áldozol másokra annyi időt?
– Úgy érzem, az al­kotók em­be­ri­leg többet érde­melnének annál, amit kap­nak. Nem pénzre, anya­gi ja­vak­ra célzok, ha­nem fi­gyel­met, érdeklődést, törődést. Egy költőnek az a leg­na­gyobb elégtétel, ha ol­vassák és ha ko­mo­lyan ve­szik. És mert ezt ma­gam­ra nézve is érvényes igazságnak tar­tom, és mert erőmből-tudásomból meg­te­het­tem, azt mond­tam ma­gam­ban: miért ne áldoznék? Ráadásul ki se kel­lett találnom sem­mit. Nemrég fe­dez­tem fel a világhálón eltűnt barátom val­lomását 2013-ból, a Várad című folyóirat­ban. Meg­le­pett és megérin­tet­te a szíve­met: „Kőrössi) P. József: Van ne­ked egy érde­kes történe­ted, hogy ho­gyan került fel több mint ezer vers erdélyi költőktől. And­ras­sew Iván: A főszer­kesztő – már nem emlékszem me­lyik lapnál – azt mond­ta ne­kem, hogy meg­je­lent Markó Béla kötete, s csináljak vele egy in­terjút a költészetről, nem a po­li­tikáról. Végigjártam a köny­ves­bol­to­kat, és nem találtam meg a köte­tet. De más erdélyi költők ver­se­it sem találtam. Is­mer­tem az in­ter­netről Cseke Gábort és fel­ve­tet­tem neki, hogy mi len­ne, ha azt csinálnánk, hogy 10-20 ver­set be­tennénk és sor­ba vennénk az erdélyi költőket. Két évig dol­goz­tunk úgy, hogy nem is is­mertük egymást. Összegyűlt több száz költő és 1700 vers. Az lett a címe, hogy Erdélyi és csángó költészet. Ez az egyik leg­jobb mun­ka volt, amit csináltunk, per­sze tök in­gyen. Egy iga­zi férfi csinál egy gye­re­ket, ír egy köny­vet és ültet egy fát, a mondás sze­rint. Most már magától épül, egye­te­misták gépe­lik be, elküldik Gábor­nak és ak­kor me­het. Mai na­pig gya­rap­szik, fan­tasz­ti­kus cso­da az egész.”
– Feltetted egy kisregényemet a MEK-re, feltetted mások műveit, több tucat szerzőjét, hogyan válogatod meg őket?
– Először is­merősöknek próbáltam meg ked­ves­ked­ni, igazából az e-könyv­szer­kesztést gya­ko­rol­ni. De már régen nem válo­ga­tok. Azok az idők elmúltak. Ma már ők válo­gat­nak meg en­gem. Ez, ha éppen torlódnak a fel­ada­ta­im, te­her ugyan, de kel­le­mes te­her. És én el­fo­ga­dom az ő választásu­kat, mert meg­te­he­tem – és ez­zel sza­bad­nak érzem ma­gam. Most eszem­be jut gye­rek­ko­rom  epizódja, ami­kor nagyapám a könyvkötészet­re tanított pin­ceműhelyében. Annyi­ra lel­ke­sed­tem azért, hogy egy-egy ron­gyos, széteső könyvből újat varázsol­jak, hogy ami­kor már ki­ta­nul­tam a mes­terséget, ren­delés hiján képes vol­tam könyvtáram köte­te­it meg­rongálni, csak azért, hogy utána beköthes­sem!
– 2013-ban volt egy mostanihoz hasonló összeállításod a költészet napjára, van olyan ismerősöm, aki mai napig minden sorát és rajzát tudja…
– Saj­nos, min­den évben nem te­rem ennyi babér. A jó terméshez is idő kell. Úgy látszik, három-négy évenként beérik egy-egy na­gyobb ho­zam. Ele­in­te arra gon­dol­tam, hogy az Első ver­sem-hez is felkérem majd Pusz­tai Pétert, hogy játsszunk szer­kesztői-gra­fi­ku­si négy­ke­zest. De elszégyell­tem ma­gam, nem akar­tam aprópénzre válta­ni baráti kap­cso­la­tun­kat. Rájöttem: a mos­ta­ni összeállítás jobbára szöveg­hez kötött, il­lusztrálását meg­old­ja néhány történe­te­sen meglévő, jel­lemző fotó. De úgy látszik, a  gon­do­lat nem csak en­gem fog­lal­koz­ta­tott, mert pár nap­ja je­lent­ke­zett Pusz­tai Péter, raj­zos hai­kujával s szándékával, hogy akár egy so­ro­zat­ra is készen áll, ha meg­fe­lelő „hang­sze­relőre” buk­kan. Ahogy a fe­jest meg szokás ugor­ni, azon­nal be­ve­tet­tem ma­gam: meg­csináljuk! Ápri­lis 11-én je­lent meg a Pusz­tai Péter-Cseke Gábor: Képes hai­ku no.1, majd sor­ra a többi: No. 2, 3, 4, stb. Amed­dig játék ma­rad a játék…

Az ankét tel­jes anya­ga egyet­len do­ku­men­tum­ban letölt­hető a Ma­gyar Elekt­ro­ni­kus Könyvtár állományából, az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/15300/15315/, vagy a Káfé ol­dalán, a ne­vek­re kat­tint­va.

vineri, 29 iulie 2016

Erdély, 1940: magyar atrocitások románok és zsidók ellen

http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=317:erdely-1940-magyar-atrocitasok-romanok-es-zsidok-ellen&catid=39:dka-hatter&Itemid=203

Erdély, 1940: magyar atrocitások románok és zsidók ellen


A második világháború előtti időszakban legtöbb közép- és kelet-európai állam felkészült az „ellenséges kisebbségek” eltávolítására. Az új Európa „etnikai mérnökei” több tízmillió embert megmozgató elképzeléseket dédelgettek. Horvátországban a szerbek, Bulgáriában a muzulmánok, Romániában a magyarok, ukránok, bolgárok és szerbek elűzése, a cseh kormányban a német és magyar nemzetiségek kitelepítése került napirendre. Magyarországon is sokan kacérkodtak ilyen tervekkel.

1940: a második bécsi döntés

A magyar revíziós törekvések középpontjában álló Erdély kérdése jelentette a közép- és kelet-európai térségben az egyik legsúlyosabb válsággócot. Németországnak mindkét állam gazdasági erőforrásaira szüksége volt, és nem állt érdekében a magyar-román katonai konfliktus, ezért a diplomáciai megoldást támogatta. Miután az augusztus közepén kezdődött tárgyalások nem vezettek eredményre, a határvitában a nagyhatalmak határoztak. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) az 1938-as döntőbíráskodással ellentében nélkülözte a nemzetközi elfogadtatást és a vegyes lakosságú területen nem volt lehetőség etnikai alapú határmódosításra sem.[1] Magyarország súlyos politikai árat is fizetett a területgyarapodásért: 1940 novemberében a magyar kormány feladta a semlegességet és csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.
Az 1940. augusztus 30-án, a bécsi Belvedere palotában kihirdetett döntőbírósági ítélet értelmében Magyarország visszakapta az 1920-ban Romániához csatolt területeinek (Partium és Erdély) északi részét. 43.104 km2-nyi terület, összesen 2.577.260 lakossal tért vissza tért vissza Magyarországhoz.[2] Magyar adatok szerint a népesség 52,1%-a, az 1930-as román népszámlálás adatai szerint 38%-a volt magyar. A legnagyobb létszámú kisebbség a románság volt, magyar adatok szerint 38, román források szerint 49%-os arányszámmal.[3] A különbség egyik oka az volt, hogy a többségében magyar anyanyelvű erdélyi zsidóságot a román népszámlálás szinte kivétel nélkül zsidó nemzetiségűként vette számba.

Felkészülés, tervezés

A teljes lakosságcsere ötlete még a mérsékelt beállítottság Bethlen István grófot is megkísértette. A volt miniszterelnök (1921-1931), aki már az első világháború alatt egy etnikailag homogénebb Erdély mellett érvelt, 1940 őszén felvette Teleki Pál kormányfőnek, hogy Észak-Erdélyből az összes románt ki kellene telepíteni és helyükre bukovinai székelyeket és moldvai csángókat lehetne hozni. Mások a nemzetiségek totális eltávolításánál kevesebbel is beérték volna. Ők a Szent István-i állameszmének nevezett koncepció alapján megelégedtek volna azzal is, ha a nemzetiségek, és köztük az erdélyi románok, elismerik a magyarság kulturális és politikai hegemóniáját.
A teljes kiürítésre a román hadsereg és közigazgatás mindössze két hetes határidőt kapott. Az országrész átadására rendkívül feszült politikai és közéleti légkörben került sor. A magyar-román viszály miatt 1938 és 1940 között számos határincidens történt, de ezek többnyire nem érintették a civil lakosságot.[4] A megszállást előkészítő magyar hadparancsok tiltották a megtorló akciókat, illetve felszólították a honvédség tagjait a bosszúállások megakadályozására. A román és más (nem német) nemzetiséggel szemben távolságtartó, de emberséges magatartást írtak elő, megalázó jelzők („oláhozás”) mellőzésével.[5] Az esetlegesen fegyveresen ellenálló civilekkel szemben viszont jogos volt a fegyverhasználat. Ezek a magyar-román katonai vegyes bizottság előzetes megállapodása szerint is partizánoknak minősültek, az ennek megfelelő bánásmóddal. A magyar hadparancs szerint a hasonló akciókat a „legnagyobb szigorral” kellett letörni, különösen, ha az „román vagy kommunista elemektől” indult ki. Preventív intézkedésként lehetőség volt túszok szedésére a lakosság „magyargyűlölő” elemei közül.[6]

A román kivonulás

A magyar bevonulás előtti hangulatot mindkét oldalon kölcsönös félelmek és nacionalista hisztériakeltés jellemezték.[7] Az átadandó területeken egyes román papok, tanítók és más értelmiségiek ellenállásra, elrejtőzésre, elmenekülésre buzdították a fiatalságot.[8] A román kivonulást tömeges rekvirálások és helyenként erőszakcselekmények kísérték. 1940. szeptember 2-án Bihardiószegen a fosztogató román katonák a vagyonukat védelmező magyar parasztok közül két embert agyonlőttek, többeket megsebesítettek. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba vezető úton a román katonaság törvénytelenségei ellen tüntető magyarok közé lőttek, két halott és három sebesült maradt a helyszínen.[9] Máramarosszigeten szeptember első napjaiban felfegyverzett román polgári személyek és katonák raboltak és erőszakoskodtak.[10] Verekedésekre, tüntetésekre került sor Kolozsváron és Brassóban is.[11]

Magyar atrocitások a román lakosság ellen

A honvédség 1940. szeptember 5. és 13. között szállta meg a visszatért országrészt.[12] A bevonulást a falvak román népe többnyire tartózkodó félelemmel vagy ellenségesen fogadta, de ismerünk példákat pozitív reakciókra is. A zsidók többsége, meggyőződésből vagy alkalmazkodva, csatlakozott a lelkesen ünneplő magyarokhoz. A magyar többségű nagyvárosokkal és homogén falusi régiókkal (Székelyföld) szemben a részben vegyes lakosságú, részben román többségű vidéki térségek (Beszterec-Naszód, Máramaros, Szolnok-Doboka, Szilágy megyék) jelentették a legfőbb veszélyforrást. A legsúlyosabb magyar katonai atrocitások a visszacsatolt terület déli határsávjában, a Szilágyságban és a Mezőségben történtek. Az incidensek még a magyar honvédség bevonulása előtt megkezdődtek. Szeptember 4-i jelentés szerint Csíkszentgyörgyön egy román adóvégrehajtót, Csíkszentmártonban egy román csendőr őrmestert meglincselt a helybéli lakosság.[13] Az erdélyi magyar egyházak és társadalmi szervezetek számos alkalommal adtak ki közleményt a hasonló önbíráskodások megelőzésére.[14]
A magyar hadsereg helyenként emberveszteségeket szenvedett a hiányosan eltávolított aknazárak, de főként gondatlanság és balesetek következtében. A nacionalista hisztéria, a tudatosan fűtött ellenségkép, a „puskaport nem szagolt” legénység félelmei és agressziója nem ritkán eltúlzott reakciókhoz vezettek. Illésfalvi Péter hadtörténész, a téma egyik legalaposabb kutatójának véleménye szerint „a magyar fegyverhasználatot szinte minden esetben orvlövész tevékenység váltotta ki”. Azonban a források alapján nehezen tisztázható, hogy valós veszélyt jelentő támadásokról volt-e szó, vagy (önigazolásul vagy pszichológiai okokból) a honvédek emlékezete felnagyította az tényleges ellenállás dimenzióit. A honvédség és a hozzá csatlakozott irreguláris erők 1940 szeptemberében három súlyosabb, összesen közel háromszáz emberéletet követelő atrocitást követtek el (mindhármat a Szilágyságban) valamint mintegy kéttucatnyi, gyilkossággal vagy súlyos bántalmazással, rablással járó egyéb túlkapást. Ezek során még legalább további ötven ember vesztette életét. Az észak-erdélyi románok ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről a Budapesten tárgyaló román küldöttség által a magyar külügynek szeptember közepén átadott német nyelvű jegyzék nyolc jelentősebb esetet sorolt fel.[15]
Ezen túlmenően a katonai parancsnokok helyenként elnézték, sőt támogatták a helyi lakosok „népítéleteit” a román hatalom gyűlölt képviselőivel, köztük papokkal, tanítókkal és rendvédelmi parancsnokokkal szemben (bár kifejezetten ennek ellenkezőjére kaptak parancsnot, lásd fentebb). Az anyaországból érkezett szabadcsapatok (például a „Rongyos Gárda” Kémeri-Nagy Imre vezette különítménye) és a helyi nemzetőrségek sok helyütt szabadon garázdálkodhattak. Fő célpontjaik a két világháború között „nemzetpolitikai” céllal létesített román telepek lakói voltak. Incidensek történtek többek között a bihari Bagamér (trianoni magyar terület), Érkenéz, Érsemjén és Érmihályfalva, a szatmári Börvely és Reszege, valamint a Maros-Torda megyei Nyárádtő községekben.[16] Voltak azonban példák arra is, hogy a reguláris katonaság megakadályozta a leszámolásokat.[17] Bittó Dezső tábornok, Bihar vármegye katonai közigazgatási parancsnoka 1940. október 1-jei jelentésében beszámolt arról, hogy „500 telepes román családot felszólított az ország területéről való eltávozásra”. A parancsnokság válaszában ezt a gyakorlatot a későbbiekre nézve megtiltotta.[18]

Áldozatok, következmények

Román történészek adatai szerint a bevonulástól 1941 novemberéig a magyarok 919 embert öltek meg, 1126-ot megkínoztak, 15.893-at bebörtönöztek.[19] Ungváry Krisztián kutatásai szerint román részről 1941. október 30-ig 699 haláleset miatt emeltek panaszt a román–magyar atrocitásokat vizsgáló olasz–német vegyes bizottságnál..[20] A tényleges rémtettek mellett számos alaptalan híresztelés is borzolta a kedélyeket mindkét oldalon. [21] A román sajtó eltúlzottan tárgyalta és jelentősen felnagyította a magyarok által elkövetett atrocitásokat, esetenként az erdélyi románság kiirtását vizionálva. A román diplomácia a németek közbelépését kérte. A román és magyar propaganda egyaránt manipulált kiadványokkal igyekezett a külföldi közvéleményt befolyásolni. A román kormány kérése nyomán 1940 októberében német-olasz vegyes bizottságot küldtek ki panaszok kivizsgálására.[22]

Spontán lakosságcsere

A magyar-román határvita éleződése és a mind radikálisabb kisebbségellenes attitűdök és intézkedések miatt már a bécsi döntés előtti hónapokban sok ezer ember erdélyi magyar hagyta el lakóhelyét. A bevonulás után újabb jelentős menekülthullám indult meg. Román történészek adatai szerint több százezer, magyar adatok szerint mintegy százezer észak-erdélyi román menekült Romániába. A menekültek egy része a hivatalnoki és egyházi értelmiségi rétegből került ki, de jelentős arányban voltak köztük az 1921-es földreform nyomán a Regátból betelepített földművesek is. (hasonló volt a menekültek összetétele a Kárpát-medence más régióiban is a területváltozásokat követően 1938-45 között).
Az első hullámot a katonai közigazgatás által kiutasított, atrocitások elől menekülő illetve a leszámolástól félve távozó románság alkotta. Néhány hónappal később újabb menekülthullám indult meg, de ebben már nagyobb szerepet játszott a román propaganda hatása, mint a valós fenyegetettség.[23] Hasonlóan százezres nagyságrendű volt az ebben az időszakban Dél-Erdélyből elmenekült, elüldözött magyarok száma. 1939 és 1944 között összesen több mint 200.000 ember menekült a román területekről Magyarországra. Észak-Erdélyt és más magyar területeket pedig 1944 márciusáig a korabeli bukaresti statisztikák szerint 221 ezer román hagyta el. [24] Az etnikai tisztogatást mindkét részről az értelmiségi elit tömeges zaklatása letartóztatása, kifosztása és kiutasítása kísérte.[25]

A magyar katonai közigazgatás és a zsidókérdés

Észak-Erdélyben 1940. november 26-ig magyar katonai közigazgatás működött.[26] Ennek szervezése és irányítása a kormány és a vezérkar képviselőiből álló Legfelső Honvédelmi Tanács kezében volt. A kettős kontrol ellenére a tábornokok befolyása érvényesült, akik a kisebbségi kérdésben a Teleki miniszterelnök által képviselt irányvonalnál radikálisabb álláspontot foglaltak el. Az Erdélybe kinevezett katonai parancsnokok tevékenységét (más visszacsatolt területekhez hasonlóan) az állampolgárság és politikai megbízhatóság széles körű és rendszeres ellenőrzése, razziák, kiutasítások és letartóztatások, a rádiók elkobzása, román és zsidó intézmények betiltása és hasonló kisebbségellenes bürokratikus eljárások kísérték. Ezek a módszerek gyakran a fennálló törvényekkel és szabályokkal is ellentétben álltak, illetve az anyaországban ekkor még nem, vagy kisebb mértékben alkalmazták azokat.[27] A baloldalinak vagy nem megbízhatónak tekintett román és magyar sajtót elhallgattatták, az újonnan alakult lapokat pedig militáns nacionalista hangvétel jellemezte.
Az Erdélybe bevonuló 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv megtiltotta, hogy a tisztek kapcsolatot tartsanak fent zsidókkal, illetve zsidók boltjaiban vásároljanak. Az október elején Észak-Erdélybe látogató vezérkari főnök, Werth Henrik önhatalmúlag komplex árjásítási terv végrehajtásával bízta meg a katonai közigazgatást:
„A zsidókézen lévő szállodák, éttermek, cukrászdák, patikák stb. elsősorban nagyobb üzletek vezetőit keresztényekkel kell felváltani, illetve ezeket keresztény tulajdonba kell átadni, oly módon, hogy azok megbízható, érdemes, tőkeerős magyarok kezébe jussanak. Ha megfelelő tőkével rendelkezők nincsenek, úgy a zsidó vállalat üzletértékét meg kell állapítani, és az átvevő megbízható keresztény magyart a becsérték megfizetésére kell kötelezni, mégpedig ha nagyobb összegről van szó, úgy több, 10-15 évi részletben.” Werth utasítására a helyi katonai parancsnokok (például Rajnay Károly Nagyváradon) megkezdték a zsidó tulajdonú kereskedelmi és vendéglátóipari egységek árjásítását, nem zsidók részére történő átadását.[28]

Törvénytelen deportálás

Csíkszeredán a magyar katonai közigazgatás teljes körű – és tökéletesen törvénytelen – zsidótlanítási programmal mutatkozott be. A bevonulás után egyetlen zsidó diákot sem vettek fel a városi gimnáziumba, a zsidók nem kaptak új, immár magyar személyi okmányokat. A város és a vármegye katonai parancsnoka, Éder Elemér ezredes hatáskörét messze túllépve önkényes adminisztratív intézkedéseket vezetett be a helyi románok és a zsidóság ellen. Megkezdte a megbízhatatlannak minősülők tömeges internálását, gyakran túlbuzgó módon és minden alap nélkül. 1940. október végéig 4500 feljelentés érkezett a hatóságokhoz. A körülmények tágteret adtak az egyéni bosszúvágy és irigység kiélésére.[29]
Éder kezdeményezésére Csíkszeredáról és más településekről a magyar szervek hozzáláttak a zsidók, többségükben „őslakos”, magyarországi születésű családok kiutasításához. Megparancsolta a hitközségnek, hogy 72 órán belül 40 (más források szerint 80) ezer pengőt fizessen be a „Horthy-alap” számlájára. Amikor a zsidó vezetők ezt az összeget megpróbálták lealkudni, Éder bekérette a zsidók névsorát, és a három kategóriába osztotta őket: 20 százalékukat azonnali kitelepítésre, 60 százalékukat pedig az ország más területeire való áttelepítésre ítélt. A maradék 20 százalék egyelőre – átmenetileg – maradhatott.
A tervezett intézkedésnek semmiféle jogalapja nem volt, ilyen törvényt, rendeletet nemhogy a magyar kormány, de még a zsidók elleni önkényeskedésre gyakran parancsot adó vezérkar sem adott ki. Ennek ellenére a katonai közigazgatás saját hatáskörben hozzákezdett a törvénytelen akcióhoz, és négy évvel a holokauszt 1944-es kezdete előtt demonstrálta, hogyan kell végrehajtani a zsidók kifosztását és deportálását. November 4-én 24 csíkszeredai zsidó család kapott felszólítást, hogy aznap délig fizessen be 20-100 pengő közmunkadíjat. A zsidóknak esélyük sem volt a parancs teljesítésére, a leveleket ugyanis délután kézbesítették nekik. Bár a pénzt másnap befizették, 8-ára valamennyien rendőrségi idézést kaptak. A megjelenő családfőkkel – természetesen jogtalanul és nyugta nélkül – újabb 100-150 pengőt fizettettek be, majd közölték velük, hogy családjukkal együtt azonnal deportálják őket az országból. Akárcsak 1944 tavaszán, a zsidókat ezúttal is csendőrök kísérték haza, és mindössze néhány percet kaptak a csomagolásra. Ezután gyermekeikkel, öreg szüleikkel, feleségükkel együtt valamennyiüket a Gyimesi-havasokban lévő román határhoz hurcolták, és átkergették őket a határon. A mintegy 80 deportált többségét a román határőrség visszazavarta, de többen eltűntek az erdőkben. Az áldozatokat a román, majd a szovjet határon igyekeztek áttenni, eközben többen meghaltak illetve eltűntek.[30]
A saját kisebbségekkel szembeni megtorlások, a német igények és a társadalmi-gazdasági konszolidáció igénye végül a magyar és román hatóságokat (a radikális retorika ellenére) a kölcsönös retorziók mérséklésére illetve megszüntetésére kényszerítették.[31] A magyar katonai közigazgatás működésének utolsó heteiben módosított számos korábbi rendeletet, többek között rendelkeztett az internálások körüli visszásságok megszüntetéséről. Megkezdték az internálótáborba zárt civilek szabadon bocsátását.[32] A központi törekvések ellenére a későbbiekben is történtek helyi kilengések, bántalmazások, fosztogatások és törvénytelen kitelepítések.[33]

Zsidóellenes intézkedések

Ellentétben például a sokkal tartózkodóbb kárpátaljai ortodoxokkal, Észak-Erdély zsidó lakosságának túlnyomó többsége magyarnak vallotta magát, és kitörő örömmel fogadta a bevonuló honvédséget. A jelentős részben asszimilált zsidók azonban hamar rádöbbentek, hogy az anyaországhoz való áhított visszatérés egyet jelentett a trianoni Magyarországon meghozott zsidótörvények bevezetésével. Az erdélyi Désen a zsidó lakosok is kitűzték kokárdáikat, ujjongva vonultak ki a magyar címeres és horogkeresztes, Horthy-portrés transzparensek alá, és virágcsokrokkal fogadták a magyar katonákat. Ám az emlékeikben élő dualizmuskori, liberális és toleráns mentalitás helyett egy antiszemita katonai, majd polgári közigazgatás tért vissza a városukba. A numerus clausus bevezetésével a zsidó fiatalok többségét kitiltották az iskolákból, a zsidó kereskedők többé nem kaptak export-import engedélyt, a zsidó iparosok gyakran egyáltalán nem jutottak nyersanyaghoz. A zsidótörvények bevezetése után itt is megkezdődött a cégek névleges árjásítása, azaz a zsidók keresztény strómanok nevére íratták vállalataikat, hogy mentesüljenek az antiszemita előírások alól, és legalább részben megőrizhessék üzleteiket, műhelyeiket, vállalkozásaikat. Az izraelita vallást 1942-ben „elismert” felekezetté minősítették vissza, ezzel megszűnt az állami támogatás, itt is betiltották a kóser vágást, a helyi sajtó folyamatosan az árdrágító zsidó kereskedők ellen uszított, ugyanakkor sokakat hívtak be munkaszolgálatra.
A polgári közigazgatás 1940. decemberi berendezkedése után a kisebbségek helyzete valamelyest konszolidálódott. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter többek között intézkedett a katonai közigazgatás által elrendelt internálások felülvizsgálatáról, a tulajdonjogot érintő katonai döntések megsemmisítéséről.[34] Mindazonáltal a visszacsatolt országrészeken ezután is általános volt a zsidóellenes intézkedések intenzívebb, gyorsabb végrehajtása, a bürokratikus szigor és gyakran a kormányintézkedéseket megelőző, túlhaladó rendelkezések illetve azok kísérletei. A zsidó vállalatokat szigorúan ellenőrizték, az iparjogosítványokat tömegesen és azonnali hatállyal bevonták, annak ellenére, hogy ez egyes területeken komoly ellátási zavarokat okozott.[35] A gazdasági-társadalmi reintegráció és a bécsi döntéseket követő „hidegháborús” külpolitikai helyzet problémáira tehát a magyar államgépezet alapvetően türelmetlen kisebbségpolitikával válaszolt, egyes vezető politikusok (Bethlen, Teleki) törekvései és reformjavaslatai ellenére. Választások helyett ún. behívott, tehát kinevezett képviselők reprezentálták az új országrészeket, a nemzetiségek szinte teljes kizárásával.[36] A gazdasági integráció problémái, kereskedelmi vonzáskörzetek megbontása, a terület gazdasági kifosztása miatt az életszínvonal jelentősen csökkent, ellátási nehézségek léptek fel.[37] Az impériumváltás még a magyar lakosság jelentős csoportjai számára is csalódást jelentett.

Megtorlás, felelősségre vonás

A háború után népbírósági perekben vád alá helyezték és elítélték az 1940 őszén Észak-Erdély területén elkövetett gyilkosságok fő felelőseit. Romániában ezeket az ügyeket egyetlen, 63 vádlottas monstre perben tárgyalták, Kolozsváron, 1946 kora tavaszán. Az itteni népbíróság rendkívül szigorú ítéleteket hozott a többségében magyar vádlottak ellen (a bukaresti népbírósággal szemben, amely főként román elkövetők ügyeit tárgyalta). 55 embert ítéltek el, közülük 22 kapott halálbüntetést. Más kérdés, hogy az elítéltek többsége, köztük a főbűnösök 1944-45-ben elmenekültek, így a legsúlyosabb (halál és életfogytig tartó kényszermunka) ítéletek közül egyet sem hajtottak végre.[38] Az elítéltek között voltak a gyilkosságokat elkövető alakulatok tisztjei, de a helyi magyar elit tagjai is, köztük földbirtokosok, nagygazdák, iparosok. Közülük nem egy vádlott, például Wass Endre és Albert grófok közvetlen felelősségét a per során nem sikerült megnyugató módon bizonyítani. Tehát a tényleges felelősök megbüntetése mellett a magyar elit lefejezése, kollektív felelősségre vonása is a kommunisták által befolyásolt népbíróság céljai közé tartozott.

Bibliográfia

Ablonczy 2011
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940-1944. Budapest, 2011, Jaffa.

Balogh 1978
Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat, 1935–1944. Bukarest, Kriterion, 1978. p. 166.

Balogh 2004
Balogh Júlia: Ha ismerik a tényeket, másképp döntenek? In Hitel, 17. évf. 11. sz. 2004.
http://www.hitelfolyoirat.hu/arch/0412/nemzet.html

Bár-On–Herskovits 1971
Micháél Bár-On–Benjámin Herskovits, szerk.: Szamosújvár, Iklód és környéke mártírjainak emlékére. Szamosújvár, Iklód és Környékéröl elszármazottak egyesülete, Tel-Aviv, 1971.

Bárdi-Wéber 1998
Bárdi Nándor – Wéber Péter: Kisebbségben és többségben: Iuliu Maniu nézőpontjai. In Limes, 34. sz. 1998., 243-256. o.

Benkő 2002
Benkő Levente: Magyar nemzetiségpolitika Észak–Erdélyben 1940–44. Pro Minoritate, 2002. ősz, 7–41. o.

Benkő 2011
Benkő Levente: Szárazajta. Második, bővített kiadás, Barót, Tortoma, 2011.

Bethlen 1989
Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Budapest, Zrínyi, 1989.

Braham 1997
Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.

Bucur, Maria, Treznea. Trauma, nationalism and the memory of World War II in Romania, Rethinking History, Volume 6, Number 1, April 1, 2002

Carp 1945
Matatias Carp, Sărmaş: Una din cele mai oribile crime fasciste. Bucuresti, Socec, 1945

Csatáry 1968
Csatáry Dániel: Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945. Budapest, Akadémiai, 1968.

Erdélyi 2004
Erdélyi Lajos: Sármás, Arad, 1944 szeptember. In Múlt és Jövő, 2004. 4. sz. 34-41. o.

Egry 2010
Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940-1944. Limes 2010/2. 97-111. o.

Fehér könyv
Gál Mária-Gajdos Balogh Attila-Imreh Ferenc, szerk.: Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról. Kolozsvár, n.p., 1998.
http://www.hungarianhistory.com/lib/feher/feher.pdf

Ferences 1994
Ferenczes István: Székely apokalipszis. Csíkszereda, Kájoni, 1994.


Hegyi 2004
Hegyi Ágnes: Dés zsidó közösségének virágzása és hanyatlása. In Randolph L. Braham (szerk):  Tanulmányok a a holokausztról 3. Budapest, 2004, Balassi, 143-210. o.


Illésfalvi 2004
Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk...” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritate, 2004. tavasz, 58–77.

Illésfalvi 2005
Illésfalvi Péter: A román–magyar kapcsolatok katonai vonatkozásai 1940–1944 között. In Háború, hadsereg, összeomlás Magyarország katonai részvétele és szerepe a második világháborúban. Szerk. Markó György, Zrínyi, Budapest, 2005. 93–103.

Illésfalvi-Szabó-Számvéber 2010
Illésfalvi Péter-Szabó Péter-Számvéber Norbert Erdély a hadak útján, 1940-1944. 3. kiadás. [Nagykovácsi], Puedlo, [2010].

Illyés 1976
Illyés Elemér: Erdély változása. München, 1976.
OGYK 539.449

Hámori 2006
Hámori Péter: Határváltás és emlékezet szatmári és máramarosi interjúk alapján, Észak Erdély 1940–1944-ben. In Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Szerk.: Czoch Gábor – Fedinec Csilla. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006. 209–218. o.

Juhász et al. 1968
Juhász Gyula – Pamlény  Ervin – Ránki  György – Tilkovszky Loránt (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, 1968, Kossuth.

Katzburg 2002
Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Budapest, 2002, Bábel.
­
Kosztin: Chronicle of Cruelties
Kosztin, Árpád: Chronicle of Cruelties: Romanian Mistreatment of the Hungarian Minority in Transylvania.

Kosztin 1998
Kosztin, Árpád: Magyarellenes román kegyetlenkedések Erdélyben. Budapest, Bíró Family, 1998.

Kovács 1947
Kovács György: Békülő Erdély. Bukarest, Valóság, 1947.

L. Balogh 1999
L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939–1944 között. In Regio, 1999/3–4. 243–265.

L. Balogh 1996
L. Balogh Béni: A román–magyar viszony és a kisebbségi kérdés 1940 őszén. In Limes, 1996/3. 79–92.

L. Balogh 2006
L. Balogh Béni: Az idegháború kezdete. Magyar-román tárgyalások 1940 őszén. In Bárdi Nándor-Szarka László, szerk.: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 101-120. o.

L. Balogh-Olti 2006
L. Balogh Béni – Olti Ágoston: A román-magyar lakosságcsere kérdése 1940-1947 között. Kisebbségkutatás 2006/4. 597-620. o.

Lipcsey
Lipcsey Ildikó: Románia és Erdély a XX: században.

Muhi-Váradi 2006
Muhi Csilla-Váradi Lajos, szerk.: „A múltat be kell vallani…”: Szatmár egyházmegye papjainak visszaemlékezései a második világháború helyi eseményeire és más háborús dokumentumok. Szatmárnémeti, 2006.

Nagy 1974
Nagy István: Szemben az árral. Önéletrajzi regény, 1935–1944. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.

Nagy-Vince 2006
Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor: Autonomisták és centristák. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület-Pro Print, 2006.

Ravasz 2002
Ravasz István: Erdély ismét hadszíntér 1944. Budapest, Petit Real, 2002.

Réti György: Az erdélyi atrocitásokról a második bécsi döntés után. Mozgó Világ, 1991. 2. sz. 35-40. o.

Romsics 2012
Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989. Budapest, Osiris, 2012.

Sárándi 2012
Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben. Limes 2012/2. 75-95. o.

Sárándi 2006
Sárándi Tamás: Észak-Erdély 1940–1944 közötti története a román történetírásban. In Limes, 2006/2. 131-137.

Sebestyén-Szabó 2008
Sebestyén Elemér–Szabó Péter: Észak Erdély és Székelyföld magyar katonai közigazgatás alatt (1940 szeptember–november). In Századok, 2008/6. 1383–1420. o.

Simon 1995
Simon Zsuzsa: Erdély köz– és szakigazgatása a második bécsi döntés után. In Regio, 1995/4. sz. 60–82. o.

Szilágyi 2011
Szilágyi Aladár: Csodavárástól csodateremtésig. Nagyvárad, Riport, 2011.

Tibori Szabó 2004
Tibori Szabó Zoltán: Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról 3. Budapest, 2004, Balassi. 103- 142. o.

Tilkovszky 1967
Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938-1941. Budapest, Akadémiai, 1967.

Udvardy kronológia
Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. http://udvardy.adatbank.transindex.ro/

Ungváry 2005
Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, Osiris, 2005.

Vargyai 2001
Vargyai Gyula: Magyarország a második világháborúban. Összeomlástól összeomlásig. Budapest, 2001, Korona.

Vekov 2004
Vekov Károly: A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága.  Budapest, Szabad tér–Czegei Wass Foundation, 2004.
http://franka-egom.ofm.hu/wass_albert_evfordulo/tanulmanyok/vekov_karoly.htm

Vincze kronológia
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
http://vincze.adatbank.transindex.ro/


Levéltári és egyéb források
Kolozsvári Népbíróság iratai, 1946
USHMM Romanian Information Service (Arhiva Serviciului Román de Informare – ASRI), Dosar 40022, vol. 1.
MOL Küm Békeelőkészítő Osztály ir. XIX-J–1-a
MOL Külügyminisztérium TÜK-iratok, Románia, XIX-J-1-j
MOL, K. 64–1940–27/a
HBML XXV.1. Népbírósági ir.
Küm TÜK Románia
A budapesti békeelőkészítő osztály összeállítása az Észak-Erdélyben 1944 őszén-1945 elején elkövetett magyarellenes atrocitásokról. Budapest, 1946 tavasza. Külügyminisztérium TÜK-iratok, Románia, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó.  www.corvinuslibrary.com/hungary/28erdely.doc
http://adatbank.transindex.ro/belso.php?alk=66&k=5

Román szakirodalom:
Andreea Andreescu–Lucian Nastasă–Andrea Varga (szerk.): Minorităţi etno-culturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România. 1945–1955. Kolozsvár, 2002.

Nicolae Balint: Masacrele de la Sărmaşu şi Luduş. In Ziarul de Mure?, 2005. február 28.

Nicolae Balint: Crima colectiva cu autori cunoscuti, Gazeta de Maramureş, 11 Februarie , 2008. http://www.gazetademaramures.ro/crima-colectiva-cu-autori-cunoscuti-7076

Vasile T. Ciubăncan – Maria I. Ganea – Ion V. Ránca: Drumul holocaustului. Calvarul evreilor din Nord-Vestul Transilvaniei sub ocupaţia Ungariei. 5. IX. 1940 – 25. X. 1944. Cluj-Napoca, Ed. Ciubăncan, 1995.

Gheorghe Coman, Pe urmele eroilor de la Moisei, Editura Limes, Cluj, 2000.

Daniel Man: Masacrele din Transilvania de Nord - 69 de ani de la prima jertfă de sânge a bihorenilor. In Cri?ana, 2009. 09.14.

Mar?ian Niciu; Mihai Racovi?an; Ioan ?epelea; Vasile Lechin?ean; Vasile Ciubăncan; Liviu ?îrău. „Istoria României. Transilvania, Volumul II-Capitolul VII. Transilvania în cel de-al II-lea Război Mondial. Cluj-Napoca, Edit. 'George Bari?iu', 1997, pp.1395-1642.

Petre Ţurlea: Ip şi Trăznea. Atrocităţi maghiare şi acţiune diplomatică românească.
Studii şi documente. Bucureşti, Editura Enciclopedică, 1996.

Gheorghe I. Bodea – Vasile T. Suciu – Ilie I Puşcaş: Administraţia militară horthystă în nord-vestul României. Cluj-Napoca, Editura Dacia, 1988.

Mihai Fătu: Biserica românească din nord-vestul ţării sub ocupaţia horthystă. 1940–1944. Bucureşti, Editura Institutului Biblic şi de Misiune al B.O.R., 1985.

Mihai Fătu – Mircea Muşat, eds.,Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României, septembrie 1940 – octombrie 1944. Bucuresti, Editura Politică, 1985.

Radu Theodoru, Urmaşii lui Atilla. Bucureşti, Editura Miracol, 1999.

Ioan Corneanu – Vasile Moiş: Intoleranţă şi crimă. Golgota sătmăreană (1940–1944). Satu Mare, Editura Solstiţiu, 2003.

Cornel Grad – Constantin I. Stan – Doru E. Gorun: Evacuarea teritoriilor cedate în vara anului 1940. In Acta Musei Porolisensis, 1995. ?

Alesandru Duţu: Calvarul românilor din Ardealul răpit. Dosarele Istoriei, 1999. 11. sz.

Gabriel Ţepelea: Lupta refugiaţilor din Transilvania de Nord împotriva Diktatului de la Viena. In Acta Musei Napocensis, 1995. 2. sz. ?

Grad, Cornel: Patru ani de eforturi pentru eliminarea şi anularea consecinţelor
Diktatului de la Viena (1940–1944). In Acta Musei Porolisensis, 1996. ?

Ioan Scurtu, Theodora Stănescu-Stanciu, Georgiana Margareta Scurtu, Istoria Românilor între anii 1918–1940.

Antonie Plămădeală: Biserica şi dictatul de la Viena. In Acta Musei Napocensis, 1966.

Ioan Silviu Nistor: Transilvania de nord de la administrarea militară ungară, la administrarea militară rusă. In Maramureş, vatră de istorie milenară. 1996.

Egyéb források:
http://cersipamantromanesc.wordpress.com/tag/dictatul-de-la-viena
http://ro.wikipedia.org/wiki/Masacre_%C3%AEn_Transilvania_de_Nord,_1940-1944

Lábjegyzetek

[1] Zeidler 2001, 216-
[2] A döntés szövegét lásd: Degré Miklós–Várady-Brenner Alajos, szerk., Magyar Törvénytár. 1940. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin, 1941, 200-201. o.
[3] Romsics 1999, 246-250. o. Az 1941-es magyar népszámlálás 2644732 lakost vett számba, közülük 51.8% volt magyar, 36.8% román anyanyelvű. Az eltérő statisztikai adatokat közli Csatári 1968, 31. o.
[4] Az incidensek száma 1938 végétől fokozatosan emelkedett. 1940. szeptember 5-ig 72 rendellenes határesemény történt, melyet a legtöbb esetben fegyverhasználat is követett. Többnyire a román fél volt a kezdeményező. Illésfalvi 2005, 94-96. o.
[5] Irányelvek a megszálló csapatok magatartására. 777/Főv. hdm. 40. VIII.31. Idézi Illésfalvi-Szabó-Számvéber 2010, 17.o.
[6] HL 2. hadsereg 1002/1. b.–1940. szept. 4. A III. hadtest kémvédelmi intézkedése, idézi Illésfalvi 2004, 62-63. o. A szöveg tartalmilag megfelelt az 1938. október 21-én kiadott hadparancsnak, lásd Felvidék 1938-1939*
[7] Tilkovszky 1967, 262. o.
[8] Hámori 2006, 213. o.
[9] HL VKF. 4.668/4600/eln. l.-1940. Jelentés román katonaság magyarok elleni erőszakos cselekedeteiről. Idézi Illésfalvi 2005, 97. o.
[10] Ablonczy 2011, 54, 59. old. HL VKF. 4.668/4603/eln. l.-1940. Román panaszok. Melléklet a román–magyar bizottság 4. ülésének jegyzőkönyvéhez. Idézi Illésfalvi 2005, 97. o.
[11] L. Balogh 1996. Küm jelentésekre hivatkozva a szatmárnémeti és diószegi incidensek áldozatainak számát egy-egy főre teszi.
[12] A bevonulást naponkénti topográfiai bontásban lásd: Lásd Illésfalvi-Szabó-Számvéber 2010, 197. o.
[13] L. Balogh 1996, 80-81. o.
[14] Lásd például Vásárhelyi János erdélyi református püspök pásztorlevelét, amelyet szeptember 8-án valamennyi református istentiszteleten felolvastak. L. Balogh 1996, 81. o.
[15] L. Balogh 1996, 82. o.
[16] Tilkovszky 1967, 287. o.
[17] Illésfalvi 2004, 73-74. o.
[18] Feljegyzés „Román telepesek kitoloncolása” tárgyában (1940. október 1.) MOL, K 53, 1. dob.,
I. tétel, 133/1940. sz. valamint Az 1888/főv. kat. közig. 1940.
X. 2. számú rendelet, Idézi Sebestyén-Szabó 2008, 1395. o.
[19] Ioan Silviu Nistor: Transilvania de nord de la administrarea militară ungară, la administrarea militară rusă. In Maramureş, vatră de istorie milenară. 1996,88. o., idézi Sárándi, 132.o.
[20] Ungváry Krisztián: Félrevarrt szálak. In: Beszélő, 2004. október (IX. évf. 10. sz.) 56-59. o.
[21] Illésfalvi 2004, 73. o.
[22] Tilkovszky 1967, 287-289. o.
[23] Román telepesek optálási ügye. 1941–6–7036. MOL K–149., Egy évi magyar uralom Észak-Erdélyben. Monitorul Official, Bucuresti,
1942. Magyar fordítás. Külügyminisztérium Békeelokészíto iratok, MOL XIX-J–1-a. 58.
dob. Idézi Hámori 2006, 212. o.
[24] L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés1939–1944 között. Regio 1999. 3–4. sz., 250-259. o.
[25] L. Balogh Béni: A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940 őszén. Limes 1996.
79–92. o
[26] Szervezetének részletes leírását lásd: Sebestyén-Szabó 2008, 1384-1388. o.
[27] Vago 1966, 179, Tilkovszky 1997, 124., Tilkovszky 1967, 289-290. o.
[28] Vargyay 2001, Tilkovszky 1967.
[29] Sebestyén-Szabó 2008, 1393. o.
[30] Majsai 1990, 113-163, Tibori Szabó 2004, 105-107, 115-123.
[31] L. Balogh 1996, 83. és passim.
[32] Sebestyén-Szabó 2008, 1396. o.
[33] L. Balogh 1996, 82. o.
[34] Vargyai 2001, 149.o.
[35] USHMM RG 25004 M Reel 76., Ormos 2000, 768-769.
[36] 1940. évi XXVI. tc. (A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) értelmében behívandó 63 képviselői helyből mindössze 12 jutott a románoknak.
[37] Sebestyén-Szabó 2008, 1403-1406. o., L. Balogh 1996, 286-291
[38] Randolph L. Braham, “The National Trials Relating to the Holocaust in Hungary,” in Studies on the
Holocaust: Selected Writings, ed. Randolph L. Braham (New York: Columbia University Press, 2000), vol. 1: p. 142. , Zoltán Tibori Szabó, Transylvanian Jewry during the Postwar Period, 1945-48 (Part 2) In East European Perspectives, October 13, 2004 (Volume 6, Number 19). http://www.rferl.org/content/article/1342467.html

sâmbătă, 18 iunie 2016

LEGE nr. 260 din 4 aprilie 1945 privitoare la legislatia aplicabila in Transilvania de Nord, precum si la drepturile dobandite in acest teritoriu, in timpul operatiunii ungare


LEGE nr. 260 din 4 aprilie 1945 privitoare la legislatia aplicabila in Transilvania de Nord, precum si la drepturile dobandite in acest teritoriu, in timpul operatiunii ungare

EMITENT: PARLAMENTUL
PUBLICAT: MONITORUL OFICIAL NR. 78 din 4 aprilie 1945

MIHAI I,
Prin gratia lui Dumnezeu şi vointa nationala, Rege al României,
La toţi de fata şi viitori, sãnãtate:
Asupra raportului ministrului Nostru secretar de Stat la Departamentul Justiţiei cu Nr. 339.560 din 2 Aprilie 1945,
Vazand jurnalul Consiliului de Miniştri Nr. 549 din 1945;
În baza dispoziţiunilor inaltului decret regal Nr. 1.626, publicat în Monitorul Oficial Nr. 202 din 2 Septemvrie 1944:

Am decretat şi decretam:

CAP. 1

ART. 1
Legislaţia României, de orice natura, cu excepţiile rãmase în vigoare în Transilvania, se extinde pe tot teritoriul Transilvaniei eliberate de sub ocupaţia ungara impusa prin dictatul de la Viena, din 30 August 1940.
ART. 2
Prin derogare de la dispoziţiunile art. 1, actele sãvârşite şi drepturile dobândite în Transilvania de Nord, între 30 August 1940 şi 25 Octomvrie 1944, în conformitate cu legile puse în vigoare de puterea ocupanta, vor fi respectate, dacã nu sunt contrare ordinei publice romane.
ART. 3
Sunt şi rãmân fãrã fiinta legalã actele sãvârşite şi drepturile dobândite în temeiul ordonanţelor maghiare Nr. 1.440 din 1941 M.E.; Nr. 1.630 din 1941 M.E.; Nr. 5.200 din 1943 M.E.; Nr. 970 din 1943 M.E.; Nr. 3.710 din 1943 M.E.; Nr. 2780 din 1941 M.E.; Nr. 18.900 din 1941 I.M.; Nr. 3.400 M.E.; Nr. 2.660 din 1942 M.E.; Nr. 9.370 din 1940 M.E.; Nr. 8.230 din 1940 M.E.; Nr. 50.000 din 1942 M.E. şi în general, în temeiul oricãror dispoziţiuni legale sau regulamentare maghiare discriminatorii.
Se socotesc discriminatorii, în înţelesul prezentei legi, acele dispoziţiuni legale sau regulamentare maghiare, derogatorii de la dreptul comun ungar, care nu au fost aplicate decât în Transilvania de Nord sau în acest ţinut şi în celelalte teritorii ocupate de Ungaria, dupã data de 15 Martie 1939.
ART. 4
Hotãrârile pronunţate în temeiul legilor ungare, de instanţele penale ale puterii ocupante, pentru fapte sãvârşite în Transilvania de Nord, în timpul ocupatiunei sunt nule de drept:
a) Dacã pronunţa condamnatiuni pentru fapte care, dupã legile romane, nu constituie infracţiuni;
b) Dacã, dupã legile romane, acţiunea publica nu se putea deschide decât în temeiul unei plângeri prealabile, care nu s-a fãcut, sau a fost valabil restrânsã;
c) Dacã fapta, pentru care a fost pronunţatã constituie o infracţiune politica.
ART. 5
Hotãrârile penale definitive, care, potrivit dispoziţiunilor articolului precedent, nu sunt nule de drept, vor fi supuse revizuirii:
a) Pentru a se reduce pedeapsa dacã legea romana prevede pentru aceleaşi fapte, o pedeapsa mai uşoarã decât legea maghiara;
b) Pentru transformarea pedepsei într-una corespunzãtoare legii romane ca natura şi durata.
Cererea de anulare sau de revizuire se adreseazã instanţei competente dupã materie, în circumscriptiunea cãreia a fost sãvârşitã infracţiunea.
ART. 6
Cei condamnaţi în lipsa pot cere rejudecarea procesului, potrivit legii romane, dacã termenul pentru prescrierea pedepsei nu a expirat.
ART. 7
Cu excepţiunea hotãrârilor penale pronunţate de instanţele ocupantului, recunoscute, valabile prin legea de fata, infracţiunile sãvârşite în Transilvania de Nord, în timpul ocupatiunii, se vor urmãri, judeca şi pedepsi dupã legile romane, fãrã însã ca pedeapsa sa poatã fi mai aspra, decât cea prevãzutã pentru aceleaşi fapte, de legea ungara.
Dacã s-au sãvârşit fapte, care potrivit legii ungare nu constituiesc infracţiuni, faptuitorii vor fi apãraţi de pedeapsa.
Legile penale romane se vor aplica exclusiv, fãrã considerare la dispoziţiunea legilor penale ungare, crimelor impotriva siguranţei Statului Roman, delictelor de falsificare a monedelor metalice româneşti, a efectelor publice, a biletelor de banca romane, a timbrelor sau a marcilor naţionale, delictelor de ofensa în contra onoarei, prestigiului ori intereselor naţiunii romane sau ale Statului Roman.
Dispoziţiunile art. 603-606 inclusiv din codul penal şi 666-670 inclusiv din codul de procedura penalã vor fi aplicabile.
ART. 8
În materie civilã sau comercialã, hotãrârile judecãtoreşti sau arbitrale, pronunţate în Transilvania de Nord, în timpul ocupatiunii, vor fi recunoscute şi executate în acest teritoriu în condiţiunile prezentului articol, dacã prin legea de fata nu se dispune altfel.
Tribunalul locului de executare, va incuviinta prin sentinta data cu citarea pãrţilor, investirea acestor hotãrâri cu formula executorie, dacã au rãmas definitive şi nu sunt contrare ordinei publice romane.
Actele autentice întocmite de notarii publici, în aceeaşi epoca şi în acelaşi teritoriu, vor fi investite cu formula executorie, fãrã citarea pãrţilor.
ART. 9
Acţiunile introduse potrivit legilor puse în vigoare de puterea ocupanta, vor continua a fi judecate, cu aplicarea legilor procedurale romane, de instanţele competente, dupã aceste din urma legi.
Convenţiunile de prorogarea competentei instanţelor judecãtoreşti, valabile dupã legile ocupantului, îşi vor produce efectele, afarã numai dacã dupã regulile de competenta de ordine publica prevãzute de legea romana, ar fi competenta o alta instanta, decât aceea convenitã de pãrţi.
ART. 10
În cazurile în care, prin aplicarea dispoziţiunilor prevãzute de articolul precedent, procesele aflate în curs de judecata trec în competenta altei instanţe, decât aceea care a luat locul instanţei instituite de ocupant, dosarele se vor trimite, din oficiu, instanţei competente a le judeca, dupã legea romana.
ART. 11
Când nu se poate determina instanta competenta a judeca litigiul, sau când instanta competenta nu poate fi investitã cu judecata cauzei, din pricina unei imposibilitati de fapt, Curtea de Casaţie, va indica, la cererea oricãreia dintre pãrţi instanta competenta.
ART. 12
Actele de procedura îndeplinite în timpul ocupaţiei îşi vor produce efectele, potrivit legii sub imperiul cãreia au fost îndeplinite.
ART. 13
Probele administrate în condiţiunile prevãzute de legea ocupantului, rãmân valabile.
Probele admise de acea lege vor fi administrate potrivit legii romane.
ART. 14
Cererile, care la data intrãrii în vigoare a prezentei legi, se afla în curs de lucrare la instanta de carte funciarã vor fi rezolvate, potrivit legilor romane de carte funciarã.
ART. 15
Perimarea acţiunilor, apelurilor, recursurilor, cererilor de revizuire, a contestaţiilor şi opoziţiilor care se gãsesc suspendate sau în nelucrare, va avea loc în termen de 3 ani, socotit de la data când procesul a fost suspendat sau lãsat în nelucrare, fãrã însã ca acest termen sa poatã fi socotit împlinit înainte de trecerea unui an de la publicarea legii de fata.
ART. 16
Hotãrârile pronunţate în timpul ocupaţiei, rãmân supuse cãilor de atac prevãzute de legea sub imperiul cãreia au fost pronunţate. Totuşi, când legea romana prevede şi alte cai de atac, decât acele prevãzute de legea ocupantului, partea poate folosi şi pe acestea din urma.
ART. 17
De la intrarea în vigoare a prezentei legi, nici o hotãrâre nu va putea fi atacatã cu apel decât odatã cu fondul.
ART. 18
Drepturile se vor exercita în termenele prevãzute de legea ocupantului, dacã aceste termene au început sa curgã în timpul ocupatiunii. Dacã însã, termenul corespunzãtor prevãzut de legea romana, socotit de la publicarea prezentei legi, ar expira înainte de termenul din legea ocupantului, se vor aplica dispoziţiunile legii romane.

CAP. 2
Efectele desfiinţãrii ordonanţelor maghiare discriminatorii

ART. 19
Sunt şi rãmân valabile actele juridice declarate nule de art. 2 al ordonanţei Nr. 1.44O din 1941 M.E.; de art 2 al ordonanţei Nr 1.630 din 1941 M.E.; de art. 22 al ordonanţei Nr. 5.200 din 1943 M.E., precum şi de orice alte ordonanţe maghiare discriminatorii.
Transmisiunile de drepturi efectuate în virtutea ordonanţelor sus menţionate, în folosul Statului maghiar sau a persoanelor juridice maghiare, precum şi retransmisiunile acestor drepturi la subdobinditori, sunt nule de drept.
Drepturile de proprietate şi alte drepturi dobîndite tabulare, înscrise în favoarea persoanelor prevãzute de alineatul precedent, se vor radia din oficiu, restabilindu-se starea tabularã anterioarã.
De asemenea, sunt şi rãmân valabile înscrierile fãcute dupã data de 15 Martie 1939, declarate nule prin ordonanţele maghiare sus menţionate, urmând ca judecãtorul sa restabileasca, din oficiu, starea tabularã.
ART. 20
Dacã dreptul de a cere înscrierea în cartea funciarã a proprietãţii sau a dreptului de arenda a fost restrâns de dispoziţiunile ordonanţelor Nr. 1.440 din 1941 M.E.; Nr. 2.780 din 1941 M.E. şi Nr. 3.710 din 1943 M.E. sau ale altor ordonanţe maghiare discriminatorii, cel interesat va putea cere, chiar impotriva terţilor subdobinditori, atât înscrierea dreptului de proprietate sau arenda, cat şi radierea inscrierilor, efectuate în cartea funciarã în folosul terţelor persoane în temeiul contractului încheiat cu autorul tabular.
Pot beneficia de dispoziţiunile alineatului precedent şi persoanele prevãzute de art. 4 din ordonanta Nr. 1.440 din 1941 M.E., de ordonanta Nr. 18.900 din 1941 I.M. sau de orice alte ordonanţe maghiare discriminatorii, dacã, din cauza refugierii sau expulzãrii, au fost socotite ca au pierdut naţionalitatea maghiara şi drept urmare nu au putut dobândi proprietatea sau un alt drept real asupra imobilelor din Nordul Transilvaniei.
Instanţele de carte funciarã vor da curs cererilor de înscriere în cartea funciarã, introduse dupã data de 15 Martie 1939, care nu au fost rezolvate din cauza restrangerilor prevãzute de ordonanţele menţionate.
Înscrierea se va face pe data înregistrãrii cererii iniţiale, radiindu-se totdeodatã toate înscrierile ulterioare.
ART. 21
Sunt şi rãmân nule de drept actele prin care Statul maghiar direct sau prin mijlocirea unor instituţiuni a exercitat dreptul de preemptiune, în temeiul art. 5, alin. 2, al ordonanţei Nr. 1.440 din 1941 M.E. ori a altor dispoziţiuni discriminatorii sau s-ar subrogat în contractele de arenda de care se face vorbire în acelaşi articol.
Stramutarile şi constituirile de drepturi reale, asupra imobilelor preemptate, consimţite direct sau prin mijlocirea unor instituţiuni de cãtre Statul ungar, sunt nule de drept.
Înscrierile fãcute în cartea funciarã, în favoarea Statului maghiar, se vor radia la cererea celui interesat sau din oficiu, dacã nu s-a cerut radierea timp de 3 ani de la promulgarea legii de fata, ori dacã preţul preemptiunii s-a consumat, iar recipisa s-a depus la instanta.
Drepturile şi obligaţiunile isvorate din actele juridice anterioare exercitãrii dreptului de preemptiune de cãtre Statul maghiar, rãmân neatinse.
ART. 22
Dreptul de preemptiune a Statului roman se socoteşte stins, dacã termenul pentru exercitarea lui era în scurgere la data de 30 August 1940.
ART. 23
Procesele pornite în baza art. 6 şi 7 ale ordonanţei Nr. 1.440 din 1941 M.E., sau în baza dispoziţiunilor asemãnãtoare din ordonanta Nr. 3.400 din 1942 M.E., ori alte ordonanţe maghiare discriminatorii, se vor considera stinse, urmând ca instanta sa dispunã din oficiu, închiderea dosarului, dacã paratul nu va cere, în termen de 1 an de la data publicãrii prezentei legi, respingerea acţiunii cu cheltuieli de judecata şi eventual, în cazul când acţiunea reclamantului a fost temerara, daune.
ART. 24
Hotãrârile date în temeiul art. 6 sau 7 din ordonanta Nr. 1.440 din 1941 M.E. sau în baza dispoziţiunilor asemãnãtoare din ordonanta Nr. 3.400 din 1942 M.E. ori ale altor alte ordonanţe maghiare discriminatorii, precum şi transactiunile judiciare sau extrajudiciare, încheiate pentru a preveni sau a stinge procesele nãscute din aplicarea dispoziţiunilor legale menţionate mai sus sunt şi rãmân nule.
Partea care a fost obligatã, în baza unei asemenea hotãrâri sau transactiuni, la plata unei sume de bani cu titlul de despãgubire, va putea cere, pe calea dreptului comun, la instanta prevãzutã de art. 32, înapoierea sumei plãtite, cu dobânzi de la data efectuãrii plãţii, restituirea cheltuielilor de judecata din procesul anterior, precum şi daune în cazul când acţiunea reclamantului a fost temerara.
Bunurile strãmutate, în urma executãrii hotãrârilor sau transactiunilor prevãzute de alin. 1, vor fi restituite în condiţiunile art. 26 şi urmãtorii din legea de fata.
ART. 25
Mãsurile de asigurare sau executare, popririle şi sechestrele înfiinţate, precum şi licitaţiile ordonate în baza hotãrârilor sau transactiunilor menţionate în articolul precedent, sunt desfiinţate.

CAP. 3
Restituirea bunurilor

ART. 26
Imobilele se vor restitui în natura, în starea în care se gãsesc.
Fructele naturale, efectiv culese, precum şi fructele civile dobândite pana la data predãrii imobilului, se vor înapoia titularului dreptului de restituire.
Titularul dreptului de restituire va putea cere pe calea dreptului comun, de la instanta prevãzutã la art. 23 despãgubiri pentru deteriorãri suferite de imobil, afarã de cele provenite din caz fortuit sau forta majorã, precum şi cheltuielile de judecata din procesul anterior.
Tot astfel posesorul imobilului va putea cere înapoierea integrala a cheltuielilor necesare, iar a celor utile numai în mãsura sporului de valoare dobândit de imobil. În cazul constructiunilor noi se vor aplica dispoziţiunile art. 494 din codul civil, privitor la posesorul de rea credinţa.
Cel obligat la restituire nu va avea dreptul de retentiune asupra imobilului.
ART. 27
Contractele de arendare încheiate dupã data de 30 August 1940 de cãtre cei ale cãror drepturi sunt desfiinţate prin efectul legii de fata, cu privire la imobilele supuse restituirii, se socotesc reziliate, deplin drept, pe data prezentei legi.
Contractele de închiriere de locuinţe, localuri de comerţ de industrie, de meserii, de fabrici, de şcoli, caminuri, de localuri de noapte, încheiate de cei ale cãror drepturi se desfiinţeazã prin legea de fata, se vor putea rezilia, la cererea titularului dreptului de restituire.
Instanta va dispune evacuarea chiriaşului numai la sfârşitul semestrului locativ, în cursul cãruia s-a pronunţat rezilierea contractului. Totuşi chiriaşul va putea fi evacuat imediat, dacã titularul dreptului de restituire a locuit, el, autorul sau familia lui, apartamentul, la data de 30 August 1940 şi dacã face dovada ca nu are în localitate o locuinta potrivita pentru adãpostirea sa şi a familiei sale.
Se considera ca fãcând parte din familie, în înţelesul prezentului articol, soţul sau sotia, rudele în linie directa, iar cele colaterale pana la gradul al treilea inclusiv, sub conditiunea de a fi locuit cu titularul dreptului la restituire sau autorul lui.
Dispoziţiunile alineatelor precedente prin prezentul articol nu se vor aplica chiriaşilor care sunt mobilizati efectiv în zona de operaţiuni, funcţionarilor publici şi micilor meseriasi sau lucrãtori cu un venit lunar pana la lei 50.000. Contractele acestor chiriaşi se prelungesc în conformitate cu legea pentru reglementarea raporturilor dintre proprietari şi chiriaşi.
ART. 28
Obligaţiunile nãscute din contractele de locaţiune, pentru chiriaşii prevãzuţi la alineatul ultim al articolului precedent, se vor stabili şi recalcula, de la data publicãrii prezentei legi potrivit legii Nr. 224 din 6 Aprilie 1943, pentru reglementarea raporturilor dintre proprietari şi chiriaşi, cu modificãrile ulterioare.
ART. 29
Sumele încasate cu titlu de despãgubire de cãtre cel obligat la restituire sau de autorii lui, în temeiul unui contract de asigurare sau ca urmare a unui delict civil ori a neîndeplinirii unei obligaţiuni contractuale, privitor la imobilul supus restituirii, se cuvin titularului dreptului de restituire, care este subrogat în toate drepturile şi acţiunile debitorului restituirii.
ART. 30
Deponentul va putea cere înapoierea sumelor ce se gãsesc în depozitul judecãtoresc, dacã acţiunea prevãzutã de art. 32 din prezenta lege, nu a fost intentatã în termen de 3 ani de la publicarea legii de fata.
În cazul când s-a pornit proces, suma depusa este afectatã special la restituirea preţului şi, eventual, a soldului creditor ce ar rezulta din aplicarea dispoziţiunilor art. 26.
ART. 31
Drepturile reale, constituite anterior punerii în aplicare a ordonanţei Nr. 1.440 din 1941 M.E., sau a altor ordonanţe maghiare discriminatorii, se restabilesc în rangul avut, dacã între timp nu au fost stinse potrivit regulilor de drept comun.
Drepturile reale dobândite asupra bunului supus restituirii de la un autor care a dobândit, prin aplicarea unei ordonanţe maghiare discriminatorii, sau de la subdobanditorii acestuia, se vor transporta, asupra preţului şi despãgubirilor cuvenite celui obligat la restituire.

CAP. 4
Dispoziţiuni de procedura

ART. 32
Acţiunea în constatarea nulitãţii, în restituirea imobilului şi în restabilirea stãrii tabulare anterioare, intemeiata în prezenta lege, se va judeca de judecãtoria situaţiunii imobilului. Dacã imobilul sau imobilele sunt situate în circumscripţia mai multor judecãtorii, cererea se va putea introduce la oricare dintre aceste judecãtorii.
Judecata se va face de urgenta şi cu precãdere, înaintea tuturor proceselor sorocite în aceeaşi zi.
Reclamantul va putea cere, pe cale de ordonanta data potrivit <>art. 67 al legii Nr. 394 din 23 Iunie 1943 , pentru accelerarea judecaţilor în materie civilã şi comercialã, punerea lui în posesiunea imobilului de care a fost deposedat, precum şi restabilirea provizorie a stãrii tabulare anterioare. În acest din urma caz se va dispune prenotarea radierii dreptului înscris în favoarea celui obligat la restituirea şi restabilirea provizorie a stãrii tabulare; justificarea se va face în temeiul hotãrârii definitive şi irevocabile, data asupra fondului, potrivit prevederilor alin. 1.
Executarea ordonanţei nu se va putea suspenda, nici chiar cu dare de cauţiune.
Ordonanta nu se va putea ataca pe calea contestaţiei; apelul sau recursul se va face odatã cu hotãrârea data asupra fondului.
ART. 33
Dacã reclamantul, cere odatã cu restabilirea stãrii tabulare anterioare, şi eşalonarea plãţii preţului de restituire, instanta, în caz de admitere, îl va obliga sa depunã, de îndatã, prima rata, iar pentru garantarea preţului, rãmas neachitat, se va dispune întabularea unei ipoteci în favoarea creditorului.
În aceleaşi condiţiuni se va putea admite şi eşalonarea sumelor ce urmeazã a fi plãtite cu titlu de despãgubire, pentru investitiunile încuviinţate prin hotãrâre data asupra fondului.
ART. 34
Ridicarea mãsurilor de asigurare şi anularea actelor de urmãrire, precum şi rezilierea contractelor de închiriere se vor face pe cale de ordonanta, data potrivit <>art. 67 din legea Nr. 394 din 23 Iunie 1943 , pentru accelerarea judecaţilor în materie civilã şi comercialã.
ART. 35
Cererile prevãzute de prezenta lege se vor putea face şi de succesorii universali sau cu titlu universal ai titularului dreptului de restituire, chiar dacã aceasta a încetat din viata înainte de punerea în vigoare a prezentei legi.
ART. 36
În toate cazurile în care urmeazã sa fie chemate în judecata, în baza acestei legi, un parat care nu are domiciliul sau resedinta cunoscutã în România, el va fi citat numai prin procuratorul sau din ţara. Dacã nu are procurator cu domiciliul cunoscut în ţara, instanta va numi pe seama lui, la cererea celui interesat, sau din oficiu, un curator. Toate citaţiile şi comunicãrile de acte se vor face curatorului.
Dispoziţiunile prevãzute mai sus se aplica şi în cazul când se face o cerere ce urmeazã sa fie rezolvatã pe cale gratioasa.

CAP. 5
Dispoziţiuni diverse, finale şi transitorii

ART. 37
Dispoziţiunile prevãzute de prezenta lege se vor aplica, în mod corespunzãtor, şi în cazul când deposedarea s-a fãcut în temeiul mãsurilor luate de Comandamentele Militare Ungare de ocupaţie sau de organele administrative civile.
Funcţiunea curatorilor numiţi de instanţele judecãtoreşti sau de autoritãţile militare ori civile maghiare înceteazã deplin drept pe data publicãrii legii de fata. Tot astfel înceteazã împuternicirea administratorilor sau a oricãror alte organe însãrcinate cu administrarea bunurilor celor deposedati.
ART. 38
Procesele de segregare declarate stinse prin art. 16 al ordonanţei Nr. 1.440 din 1941 M.E., se vor redeschide la cererea celor interesaţi.
Aceste procese se vor judeca dupã dispoziţiunile legilor, regulamentelor şi ordonanţelor în vigoare la data de 30 August 1940.
ART. 39
Ori de câte ori înscrierile nu se pot efectua în cartea funciarã din cauza pierderii, sustragerii sau distrugerii acesteia, ele se vor face în cartea de evidenta funciarã, ce se va întocmi la cererea titularului dreptului de restituire, dacã se va face dovada ca este autor tabular, sau a cerut înscrierea în cartea funciarã, iar cererea a fost respinsã sau n-a fost pusã în lucrare prin aplicarea vreunei dispoziţiuni discriminatorii maghiare. În aceste cazuri se vor urma dispoziţiunile legii pentru întocmirea cãrţilor de evidenta funciarã.
Dacã întocmirea cãrţilor de evidenta funciarã a fost cerutã în temeiul unei cereri anterioare de înscriere în cartea funciarã, certificatul de posesiune prevãzut de art. 8 al precitatei legi, nu va fi cerut.
ART. 40
Cererile, acţiunile şi orice alte acte de procedura, judiciarã sau extrajudiciara, fãcute în temeiul prezentei legi, sunt scutite de orice taxa de timbru sau impozit.
ART. 41
Dispoziţiunile art. V din legea Nr. 487 din 10 Octomvrie 1944 de organizare a Comisariatului pentru administrarea regiunilor eliberate ale Transilvaniei, se interpreteazã în sensul ca legiuirile ocupantului acolo prevãzute, sunt declarate fãrã fiinta legalã.
ART. 42
Pana la instaurarea instanţelor judecãtoreşti şi a autoritãţilor romane, se suspenda cursul judecaţilor civile, comerciale, fiscale sau penale, de orice natura, precum şi curgerea oricãrui termen care conditioneaza exerciţiul unui drept sau stingerea lui.
Pricinile penale, în care inculpatii sunt în stare de arest, vor fi judecate, în mod excepţional, de instanţele militare din zona operativã, însã dupã normele de drept comun.
De asemenea dispoziţiunile referitoare la încheierea şi formarea actelor juridice şi la competenta de instrumentare, prevãzute de legi pentru militarii din zona operativã se vor putea aplica şi locuitorilor din teritoriile eliberate.
Dat în Bucureşti la 3 Aprilie 1945.

MIHAI

Ministrul justiţiei,
Lucretiu Patrascanu