miercuri, 17 noiembrie 2010

Cseke Gábor: A Hármas Körös demonstrációja

Kisebbségben / Új Magyar Szó
2010. 11. 16.


A véletlen és egy nagyváradi folyóirat

A jelenségek írói szempontú megközelítésében a véletlen, a pillanatnyi, előre nem látható inspiráció mindig is nagy szerepet játszott témaválasztásomban, s az ezzel járó szerencse ezúttal is rámtalált. Régi iratokat, fotókat, nyomtatványokat szenvedélyesen gyűjtő barátom jóvoltából már nem egy esetben jutottam váratlanul igen értékes muníció birtokába; ezúttal éppenséggel az 1934-es kiadású nagyváradi román folyóirat, a Cele trei Crişuri (A Hármas Körös) március-áprilisi összevont száma került általa a kezembe, amelynek gerince (véletlenül?) éppen a napirenden lévő magyar revíziós törekvések jogosságát kétségbe vonó, a román érdekek mentén érvelő anyagokat - szempontokat, adatokat - sorakoztat fel. Az egymást követő elemzéseket "összeolvasva", világosan állhat a magyar szempontokban már jártasak előtt az a védelmi rendszer és történelmi védőháló, amelyek jócskán kiélezték és mindkét oldalon már-már a süketek párbeszédévé alacsonyították a revíziós küzdelmek pró és kontra kimenetelét.

A közvetlenül az uralomváltozás után, 1919-ben alakult Cele trei Crişuri Közművelődési Egyesület által kiadott kétnyelvű - román és magyar - Aurora c. irodalmi lap mellett, mely a két irodalom kölcsönös megismerését vállalta föl, az 1919-től megjelenő Cele trei Crişuri címen indított román nyelvű havi folyóirat állandó rovatot tartott fent a magyar és szász közművelődési események ismertetésére. Irányítója az ókirályságból áttelepült jóhiszemű katonaember, George Bacaloglu ezredes. A lap azon gyér számú román szellemi fórumok egyike volt, amelyek a Trianon utáni Nagy-Románia álmának beteljesülése közepette is nagy erőfeszítésekre kényszerült, hogy olvasóbázisa úgy-ahogy eltartsa; a legnagyobb fájdalmat az okozta s a "legütősebb" kártyát is az jelentette  az Erdélyben élő románságnak, hogy bár előnyös hatalmi pozíciókba került, az erdélyi gazdasági-társadalmi-szellemi körülmények változásai képtelenek voltak tartani a politika sietős iramát.


Újra kiterített térképek

A lapszám egész felépítéséből kiderül: a magyarsághoz hasonlóan, a románság is tisztában van azzal, hogy ellenlábasával való vitájában a döntő szót csak az európai erős államok valamelyike - nevezetesen Olaszország - mondhatja ki. A román bizakodás logikája arra épül, hogy bár Mussolini Olaszországa több ízben hangzatosan deklarálta: vitás kérdésekben mindig is a gyengébbek, a kisemmizettek oldalára áll, Románia elég érvet és bizonyítékot lesz majd képes felsorakoztatni avégett, hogy a tényleges igazságtalanságot nem is a magyarok szenvedték el Trianonban, hanem éppenséggel a románok, akikre Iuliu Maniu heves parlamenti interpellációja szerint a "a békeszerződések más határokat szabtak ki, mint amilyenekre számítottunk, olyan határokat, melyek román lelkek tíz- és százezreit zárják ki országukból, továbbá olyan nélkülözhetetlen, állambiztonságilag jelentős román területeket hagynak figyelmen kívül, melyek lelkünknek drágák."




Az idézetet egyenesen a főszerkesztő-ezredes lobogtatja meg vezércikkében (Nevroza zilei / Időszerű idegesség), utána pedig a román kormány egy volt minisztere, S(imion) Mehedinţi akadémikus, neves földrajztudós fejtegeti közel három újságoldalon át (Revizuirea revizuirii? / A revízió revíziója?), hogy a magyarok által akkora kitartással és hévvel követelt revízió már önmagában is értelmetlen, jogilag nonszensz, ugyanis a románok Trianonnál egyszer már elszenvedték azt a revíziót, aminek a kiigazításáért a legszívesebben maguk is ringbe szállnának. Románia kései hadbalépéskekor ugyanis - emlékeztet a román etnográfus - a Tiszáig terjedő nyugati határ elismerését ígérték az antant-hatalmak, viszont mihelyt a versailles-i békekötésre került sor, "kiderült": az elképzelt és hőn remélt nyugati határvonal nem fejezi ki az övezet etnikai valóságát, ezért újra kellett gondolni a jóvátételi szerződés bizonyos földrajzi elemeit.

"Versailles-ben újra asztalra terítették a térképeket, újravizsgálták és -gondolták a csatlakozási szerződés minden egyes kitételét. Ezúttal alapos, a békekongresszus legilletékesebb szakértői mérlegelték a választóvonalat, közöttük, ha jól tudom, a jeles földrajztudós, de Martonne sorbonne-i professzor, aki egyformán jól ismeri mind a Kárpátokat és vidékét, mind a Szajna övezetét. A revízió eredménye pedig - jól figyeljünk! - a re-ví-zi-ó-é!, olyan választóvonal lett, mely falvak egész övezetét juttatta Magyarországnak, melyben a románság túlságosan elkeveredett a magyarokkal. Szerencsétlen román parasztok szálltak elevenen a sírba: se iskola, se templom számukra, de még a megtűrt román nyelv sem..." - állapítja meg S. Mehedinţi. A csalódás román oldalon eleve akkora tehát, hogy az új életre ébredt többségi öntudat még tizenöt esztendei román uralom után is, a magyarokkal vetélkedve, valóságos sérelemként éli meg a trianoni leosztást.
(Jellemző a szám nem egy cikkírója sajátos "nagyvonalúságára", hogy e ponthoz érve, a maguk részéről sose vitatják a békekonferencia döntését magát, éppen csak "halkan" megjegyzik, hogy igazság szerint a románoknak kellene az erdő felől állniuk, amit nem tesznek meg, ekként gyűjtve önigazolásukhoz kellő hozzáadott tőkét, a továbbiakban váltig bizonygatva, mindenek előtt a statisztika eszközeivel, mennyire felhőtlenek, illetve túlbiztosítottak a kisebbségi helyzetbe került népcsoportok egyedeinek személyi jogai; olyan nyilvánvalóság ez - érvel több helyütt is a Cele trei Crişuri -, amit éppen azok nem hajlandók elismerni, akik e jogok közvetlen haszonélvezői. Élükön - természetesen - az örökké renitens és gőgös, elvesztett előjogaiért merkelő magyarsággal.)

Mehedinţi professzor intő jelnek nevezi az új kelet-európai nemzetek megjelenését a világpolitikai térképen, akik immár nem tűrik a korábbi balkáni bánásmódot és a végsőkig kiállnak a határok sérthetetlensége mellett. Ergo, a revízió revíziója nem egyszerűen aljas merénylet a béke ellen, de a logikával is ellenkezik. Véleménye szerint a nagyhatalmak - Amerika, Anglia, Franciaország - egyszer már kimondták a döntő szót, a történelem kereke pedig visszafordíthatatlan.

"Ha a magyar felsőbbrendű embernek, felsőbbrendű nemzetnek hiszi magát, a lelke rajta, de ne velünk fényesítse ki a cipőjét. Amennyiben hozzánk merészel nyúlni, jobb, ha megtudja: a mi elképzelésünk a revízióról a következő: semmit, senkinek és soha!" - foglalta össze a románság álláspontját a szerző.

Növekvő/fogyatkozó százalékok

Egy másik cikk, amelynek szerzője bizonyos C. S. Dumitrescu tábornok, az 1919-es nyugati határkijelölő bizottság egyik oszlops tagja, hadászati szempontból sorakoztatta fel azokat az indokokat, melyek Románia első világháborús viselkedését, ellentmondásosnak tűnő döntéseit motiválták (România şi frontierele păcei / Románia és a béke határai). Úgy érvel, hogy a kezdeti semlegesség után, a román hadbalépés óriási áldozatokat jelentett az országnak, teljességgel kiérdemelt tehát a trianoni kárpótlás gesztusa a nyugatiak részéről, bár a döntés részleteit tekintve Romániát bizonyos korábbi ígéretekhez képest bizony, megrövidítették. A tábornok vonatkozó statisztikája szerint a magyaroknál maradt területen kereken további 2.175.000 lakos rekedt (az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint), ennek 44 százaléka román, 40 százaléka pedig magyar. Csakhogy - hangzik a perdöntő érv - még ez a statisztika is megtévesztő, ugyanis a magyar lakosság globális számából le kell vonni a zsidó elemet, illetve a görög-katolikus és görögkeleti vallásúakat be kell sorolni a románságba; végül, nem feledkezve meg a népszámlálástól eltelt időszak népszaporulatáról, a valóságos arány 60,9 százalék (román) a 24 százalékhoz (magyar). Revíziónak tehát már csak ezek szerint sem lehet helye, a magyar igényeket bármikor könnyedén felülírják a román követelések, amelyek nem csak azért jogosak, mert szerződéses ígéret volt rájuk, de a valóság is ezeket igazolja.
George Sofronie, a nemzetközi jog professzora az, aki a többi szerzőtől elütő módon vállalja, hogy elméleti tudása révén nem átall a gondolatkör darázsfészkébe nyúlni, mit sem törődve azzal, hogy esetleg heves "csípések" érhetik ezért minden oldalról. Rövid tanulmánya (Finalitatea actualului regim de Protecţiune a Minorităţilor / Hová vezet a jelenlegi kisebbségvédelmi rendszer) a párizsi békeszerződéshez járulékos kisebbségi egyezményt taglalja. A jogilag újdonságot jelentő paktum indokoltságát és a kialakult új országhatárok viszonylatában szükséges méltányossági garanciák megkerülhetetlenségét elismerve, helyesli, hogy a békeszerződések számolnak az érvényességüket szavatoló hétköznapokkal; azzal az új helyzettel tudniillik, amibe számos, kisebb-nagyobb népcsoport, az átszabott határok révén, saját akaratától függetlenül hátrányos, kisebbségi helyzetbe került. Ennek ellensúlyozása, enyhítése a békekötés tartósságának próbaköve.

Csakhogy...

E ponttól kezdve a professzor váratlanul nézőszöget váltva, azt kezdi fejtegetni, hogy a kisebbségi és a többségi állampolgárok közötti jogi viszonyok kiigazítása akkor lenne vitán felül méltányos, ha a rendszer kivétel nélkül kiterjedne a világ valamennyi országára, és nem csupán azokra, melyek a párizsi békekötés nyomán kerültek a térképre. Kisebbségek kivétel nélkül mindenütt léteznek, s ha a védőháló ténylegesen általánossá válna, alkalmazásával is nehezebb lenne szembeszállni, azt nem igazán lehetne elpanamázni, megszűnne mindenfajta kettős mérce e tekintetben régi és új államok, erős és gyenge nemzetek között.  A kisebbségi jogvédelem nem szorítkozhat kimondottan csak erre az európai régióra, az egész földkerekségre kiterjesztendő - foglalja össze döntő tanulságként a szerző. Szerinte a kisebbségek jogi küzdelmeinek is éppen ezt kellene megcélozniuk, a nagyhatalmak ugyanis inkább hajlanak lemondani a rendszer egészéről, mintsem, hogy magukat is kénytelenek legyenek szigorú szabályainak alávetni.

A kisebbségvédelmi rendszer bírálatával a folyóirat egyéb közleményeiben is találkozni, hol nyíltan helytelenítő, hol burkoltabb, áttételes formában. Az állásfoglalásokon pedig jól érződik az az ingerültség, amivel a többségi szerepbe jutott románság viszonyulni kénytelen a kisebbségi helyzetbe csúszott magyarsághoz. Ám a legtöbb esetben sikerül megtalálni azokat az igazoló adatokat, melyek arról szólnak, hogy a többség minden lényeges területen túlteljesít a kisebbségi jogkövetésben.

Boruló nagyvárosi egyensúly

Sabin Manuilă, a román Demográfiai és Népszámlálási Intézet igazgatója arról cikkezik (Populaţia Municipiilor din Transilvania / Az erdélyi municípiumok népessége), hogy az 1930-as romániai népszámlálás adatai szerint miként alakultak az erdélyi nagyvárosok - a román közigazgatás ún. municípiumokként emlegeti ezeket - népesedési viszonyai, különös tekintettel nemzetiségi összetételükre. A szám szerint nyolc nagyvárost figyelve, Kolozsváron (55 %) és Marosvásárhelyen (51 %) ugrott meg leginkább a lakosság száma az 1910-es magyar népszámlálási adatokhoz képest, legkevésbé Temesváron (26 %) és Aradon (14,4 %).

Nemzetiségi viszonylatban a változások még szembeszökőbbek: míg a nyolc nagyváros román lakossága 55 ezerről 176 ezerre duzzadt (228 %-os növekedés!), addig a magyarság 166 ezerről 222 ezerre apadt, mindenek előtt azért, mert (1910-től eltérően) 1930-ban a zsidókat már külön nemzetiségi entitásként kezelték. Nagyvárosi viszonylatban ennek az előretörésnek, illetve háttérbe szorulásnak a dinamikája a következő:

1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.

Ezzel szemben, 1930-ban a változás radikális: Nagyváradon és Marosvásárhelyen marad ugyan némi abszolút magyar fölény, viszont a többi hatban a magyarság aránya 50 % alá száll. Mind közül is a leglátványosabb az aradi "fejlődésgörbe", ahol a románság relatív többségbe került.

A romániai németek fogyása ezidő alatt inkább csak arányaiban jelentkezik (számszerűen ugyanis növekedtek), de egyetlen nagyváros többsége sem az övék már.

A vezető román statisztikus a politikai viszonyok megváltozásán túl az egyensúlybomlást a városi lakosság majdhogy nem stagnáló szaporodási mutatóival, illetve a faluról beözönlő román vidéki elem eluralkodásával magyarázza; mert bár az elhalálozási ráta a legtöbb municípiumban meghaladta a születésekét, a népszaporulat így is több mint 37 százalékos...

(Hogy a természetes tendenciára mennyivel erősített rá adminisztratív eszközökkel a politikai hatalom, az itt diszkrét homályban marad. A tapasztalat szerint, a maga idejében mind a magyar, mind a későbbi román kormányzat igyekszik magának megőrizni a gyors többségi pozíciónyerés "mesterfogásait", legtöbbször a "másik" üzelmeiről rántva le a leplet. E lapszámban is, bár nem dominálnak, találunk ilyen leleplező élű, aláíratlan cikkeket, ún. töltelékanyagokat, melyek arról szólnak például, hogy a Gömbös-féle Magyarországon egy percig se hagytak föl a nevek erőszakos magyarításával: állami hivatalnoknak például tilos volt idegenesen hangzó nevet viselnie; az ilyen magyar állampolgárokból jókora "túltermelés" mutatkozott - az ország lakosságának legalább egynegyede viselt akkoriban nem magyar hangzású nevet. Ez a helyzet pedig a múltban - állítják a román folyóirat szerint a magyar politikusok - nagy károkat okozott már a magyar érdekeknek...)

Az elcsatolás jót tett a magyarságnak?

Nevezett Alexandru Olteanu ezúttal már elöljáróban leszögezi: mivel a magyarság képviselői rágalmak egész garmadáját terjesztik az erdélyi román politika elnyomó és diszkriminatív bánásmódjáról, a leghatásosabb módszernek a tények, az adatok felsorakoztatását tartja. Ezek az adatok  ugyanis az írás szerint nyilvánvalóvá teszik, hogy "a magyar kisebbségiek nálunk ma sokkal erőteljesebb politikai életet élnek, mint a háború elött. Majd minden területen megőrizték fölényüket, sőt, bizonyos társadalmi tevékenységek ágazatában, mint amilyen a sajtó, az irodalom, a pénzügyek, még haladást is felmutatnak. Egyébként, ha a Román Állam azt a rendszert alkalmazná velük szemben, amiről propagandistáik uszító hangú nyomtatványai panaszkodnak, a magyarság már rég elvesztette volna nyelvét, gadagságát és nemzetiségét."

A továbbiakban Olteanunak nem is kell egyebet tennie, mint úgy értelmezni a tizenöt éve kisebbségben élő magyarság ellenállását a megváltozott politikai helyzetben, mintha az a román nemzeti politika példás, esetenként erősen nagyvonalú alkalmazásnak a folyománya lenne. Kiderül, hogy a hírhedt passzív rezisztencia, bár korántsem tartozott a szerencsés és távlatos politizálási módszerekhez, ami az üzenetét illeti, bizonyos mértékig célt ért: az újdonsült román hatalom pontosan megértette és megérezte e magatartás sugallatát; sőt, hosszú időre elkönyvelte, hogy a kisebbség minden megmozdulása, megnyilvánulása mögé odaképzelje a szembeszegülés, a proteszt-magatartás valamilyen formáját.

A beszédes statisztikákból szemelgetve megtudhatjuk belőlük, hogy azt sugallják: az elcsatolás kimondottan jót tett az erdélyi magyarságnak: mozgósította, megacélozta, harcképesebbé tette politikai, gazdasági és szellemi aktivitását, miközben az erdélyi románság hasonló mozgalmai Trianon után látványosan lecsöndesedtek, elsatnyultak (tárgytalanná váltak?), lassan az élet majd minden területe erőteljesen átpolitizálódott, a súlypontok átkerültek a volt ókirályság területére.

A magyar kisebbség egyik leglátványosabb és leghatékonyabb érdekvédelmét éppen az egyházaiban  találta meg, amelyek között bár komoly eredendő különségek és érdekek uralkodnak, a maguk területén (sajtó, iskolák fenntartása, közművelődés, irodalompártolás stb.) mindent megtettek a kisebbségi tudat kellő hőfokon tartásáért. Olteanu/Keresztury nem kerüli meg az önálló magyar egyetemi oktatás felszámolásának kérdését sem: szerinte az addigi magyar állam pénzelte egyetem, továbbá a kereskedelmi és mezőgazdasági akadémiák elfoglalása nem jelentette a magyar nyelv és irodalom felsőfokú oktatásának megszűnését, viszont felszámolta azt az "áldatlan" helyzetet, hogy a magyar nyelvű főiskolák a politika és a szembenállás melegágyai legyenek. Ugyanezt a célt követte az iskolák fölött gyakorolt egységes szellemi ellenőrzés, amit viszont a kisebbségi magyar vezetőknek még így is sikerült kijátszaniuk. Olteanu példaként az 1921-ben alapított (és 1944 őszéig megjelenő) Magyar Nép című hetilapot hozza fel, amelynek nagy sikere és hatása volt az erdélyi magyar falusi társadalomra és gazdasági szférára. Idéz egy 1925-ös jelentésből is (Pásztortűz), miszerint "Erdély magyar falvaiban 50 éve nem volt annyi művelődési összejövetel és színielőadás, mint az elmúlt négy évben."

A gazdasági élet tekintetében Olteanu tanulmánya inkább csak kiragadott példákon érzékelteti a tovább élő "magyar fölény" méreteit. Aradon például a 9 működő bankintézményből 8 kisebbségi érdekeltségű volt, amelyek alaptőkéje 1922-höz viszonyítva - tehát négy év alatt! - megkétszereződött!

A művelődési élet számadatai mindennél lehengerlőbbek. Miután felsorolja a 13 működő magyar irodalmi és művelődési társaságot, megemlíti, hogy ezek 1930-tól összehangolt, közös program alapján dolgoznak. A sajtó és könyvkiadás virágzásáról a nyomdai viszonyok adatai vallanak: egy 1926-os nyomdai évkönyv szerint az Erdély területén működő 238 nyomdából 147 magyar, 66 román és 25 német érdekeltségű. Hasonló a helyzet a könyvesboltok terén is: az 1926-ban létező 361 könyv- és hangszerboltból csak 80 a román és 56 a német, a többi 225 magyar! A sajtó tekintetében ugyanerről a rózsás helyzetről számol be Olteanu/Keresztury: 1924-ben Romániában 19 magyar napilap látott napvilágot, számuk 1930-ben 30-ra emelkedett, "tehát a román fennhatóság alatt 17 napilapot alapítottak, többet, mint amennyit örököltünk..." Ugyanakkor Erdélynek alig 6 román napilapja volt. szerző szerint a magyar vezetők kiemelt figyelmet szenteltek a sajtónak, amelyet a románsággal ellenséges eszmék legkiválóbb terjesztőjének tart. Ennek tudható be - véli - az, hogy olyan fórum is működik, mint az Erdélyi és Bánsági Kisebbségi Újságírók Szakszervezete.

Elméleti nacionalizmusról a tettek mezejére

Olteanu/Keresztury végső következtetései - amit szószerinti fordításban idéznék - tökéletesen kifejezik azokat a tanulságokat, melyekig a revízió gondolatával határozottan szembeszálló románság saját érdekei újrafogalmazásában eljutott, s egyúttal akár ismertetésem figyelmeztető végszavai is lehetnének.

"A fenti adatok önmagukért beszélnek. Mégsem állhatom meg, hogy vajmi kevéssé hízelgő megjegyzést tegyek kormányaink címére, akik sok esetben, a politika dzsungelében, létfontosságú kérdéseket tévesztenek szem elől. Több éve tapasztalható már a kisebbségi veszéllyel szembeni szinte teljes tétlenség és érdektelenség, ami csöndben és kitartóan pusztítja el mindazt, amit a csatolt területek román szorgalma létrehozott. Tizenöt év eltelte a kisebbségi szellemi örökségnek meg se kottyant, ellenkezőleg, látványosan kivirágzott. Ez az utolsó pillanat, amelyben tanulmányoznunk kell és kötelességünk megoldani a kisebbségi kérdést. Az elméleti nacionalizmusról lépjünk a tettek mezejére."

Nyílt, kendőzetlen szavak ezek, amelyektől ugyancsak meghökken bármelyik magyarérzelmű ember, ám nagyon nehéz egyetlen elutasító mozdulattal leseperni őket az asztalról, elvégre a fenti sorok szerzője két kultúra, kétféle történelmi tudat neveltje: a partiumi román anyától származó, Szabadkereszturon született Keresztury Sándor (Alexandru Oltean, Oltyán Sándor) életének fél évszázada alatt gazdag nyelvművelő, irodalomszervezői, kritikusi és műfordítói tevékenységet fejtett ki mind a magyar, mind a román szellemi életben. Feleségével együtt tevékeny szerepet vállalt a Hármas Körös Társaság tevékenységében, szerkesztője volt a Társaság által kiadott Aurora c. kétnyelvű (román és magyar) irodalmi, művészeti, színházi és társadalmi hetilapnak, amely bő féléven át jelent meg 1922-23-ban. Fordítói és kritikusi munkássága ténylegesen is szolgálta a magyar irodalom román, a román irodalom magyar nyelvű megismertetésének és elfogadtatásának ügyét. 1934-től inkább már csak román írói identitását kultiválta. Forrásértékkel bír a Korunknak az erdélyi román közművelődés állapotáról írt cikke (1927 júliusában).

*

Most, e szokatlanul nagylélegzetűre sikerült folyóiratszemle végére érve zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, illik-e az ismertetés után szentenciát mondani egyik vagy másik oldal felett. A történelem kanyarulatai és fejleményei már amúgy is bejárták a maguk pályáját, azon utólag igazítani, jobbra vagy balra rántva a képzeletbeli kormányrudat, értelmetlen illúzió. Nem az viszont a próbálkozás, hogy ki-ki a maga részéről a saját mulasztásai vagy tévedései fölé emelkedjék, amelyekből ne fegyvert kovácsoljon, hanem általuk a békülés esélyeit keresse.

Csíkszereda, 2010.

Un comentariu:

Dan Culcer spunea...

«1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.» etc
Astfel de pasaje pot fi comentate din alt unghi.
După cîte știu eu, exista o legislație mai veche de la finele secolului XIX care bloca, in parte, intrarea romanilor in marile orase. O cunosti? Eu nu am acces la o baza de date privitoare la legislatia ungureasca veche.
Pe de altă parte, adminsitratia romaneasca avea nevoie de functionari. E deci normala aceasta modificare de proportii.
In Petrograd si Moscova, dupa 1917, populatia evreiasca a crescut vertiginos, fiindca majoritatea functionarilor bolsevici a fost recrutata din aceasta etnie.
Ar fi interesant de comparat cifrele din anii de dupa 1920 si cele de dupa 1940, in aceleasi orase. Cred ca fenomenele au fost similare, pe baza aceleiasi nevoi. Cum au fost recrutati functionarii unguri? Au fost adusi multi din Ungaria? Cred ca da, fiindca dupa 1944, multi cetateni din Ungaria au cerut repatrierea, altii au ramas, cerand cetatenie romana.Am vazut documente ale prefecturii din TgMures in acest sens. Anna neni, cea de la care am invatat ungureste, venise cu sotul din Dunantul. Apoi, sotul murind, ea s-a stabilit la Sighisoara si nu a mai plecat. A murit la Cluj, ingropata de ai mei.
Pe de altă parte, nu se poate imagina o stagnare a populatie unui oras, atunci cand paralel cu penetrarea etnica der sursa adminsitativa, dezvoltarea industriala a zonelor urbane cerea forta de munca. In cazul nostru, ea cred ca nu putea fi recrutata doar pe temei etnic.
Ce zici?
Cu prietenie, Dan