TRIANON-LEGENDÁK (Legendele Trianonului) - interviu

Élet és Irodalom
LIV. évfolyam 34. szám, 2010. augusztus 27.

Ablonczy Balázs történésszel Rádai Eszter készített interjút 

Un interviu de exceptie despre trauma Trianonului in perceptia ungurilor. Cercetatorul Balázs Ablonczy, de la Universitatea ELTE din Budapesta, un bun cunoscator al problematicii, despre noua sa carte aparuta recent pe aceasta tema (Legendele Trianonului). El considera lucrarea ca fiind un experiment pentru a intelege, ce fel de rani istorice am mostenit de la ultimii nouazeci de ani si daca avem remedii la ele. Interviu realizat de Eszter Rádai. (csg)

A magyar közvélemény jelentős része - bár erősen kötődik a történelemhez, és annak kategóriarendszereiben gondolkodik - nem nagyon kezdett semmit Trianonnal, elég komoly ismerethiányai vannak, és a felmérések azt mutatják, hogy erősen politikai szempontból ítél meg kőkemény faktumokat. Például minél baloldalibb valaki, annál csekélyebbnek ítéli a területveszteséget, és minél inkább jobboldali, annál nagyobbnak. Ez elképesztő - mondja Ablonczy Balázs, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, aki Trianon-legendák című könyvében egyebek mellett arra keresi a választ, miért bírnak még ma is döbbenetes magyarázó erővel sokak számára a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos regényes teóriák, összeesküvés-elméletek, legendák; melyek a gyökereik és melyek a lehetséges magyarázatok. Munkáját kísérletnek tekinti arra, „hogy megértsük: milyen sebeket és milyen gyógymódokat hagyott ránk az elmúlt kilencven év".

- Mindenekelőtt a könyve egy fontos állítását szeretném tisztázni: miért tartja hibának, tévútnak Trianon és a határon túli magyarok ügyének összekapcsolását, és mi köze lehet ennek a Trianonnal kapcsolatos egyszer romantikus, másszor komikus, többnyire gyermeteg, ártatlan vagy kevésbé ártatlan, de mindig kitalált történetekhez, legendákhoz?

- Egyrészt, mert meg vagyok győződve arról, hogy ha elmondjuk újra és újra, milyen igazságtalanság történt velünk, attól nem lesz jobb a határon túli magyaroknak. Attól nem lesz sem anyanyelvi oktatás, sem egyetem, sem autonómia, sem demográfiai fellendülés. Ha pedig gyermekded történetekkel traktáljuk azokat, akikre hatni akarunk, csak kinevettetjük magunkat, és ártunk annak az ügynek, amit esetleg képviselni akarunk. Most őszintén: milyen relevanciája van ma annak - még ha igaz lenne is, de nem igaz -, hogy 1918-19-ben a békekonferencián az utódállamok képviselői hajózható folyónak állították be az Ipolyt és a Ronyvát? Vagy, hogy a szabadkőművesek esküdtek volna össze a Monarchia, azon belül Magyarország ellen? Szerintem nem sok. Ha Európában vagy az atlanti világban akarunk hatni, akkor az európai vagy az atlanti döntéshozók nyelvét kell beszélnünk: ez a nyelv ma emberi jogi, gazdasági és a végletekig racionális. Ez sokaknak rosszul eshet, de historikus érveléssel nem jutunk messzire. Némiképp a saját szakmám ellen beszélek, de egy történeti sérelemre mindig jön tromf.

- Vegyünk szemügyre mutatóban néhány ilyen legendát. Az egyik legismertebb Georges Clemenceau-val, a „Tigrissel", a párizsi békekonferencia idején a Harmadik Köztársaság miniszterelnökével és magyar menyével kapcsolatos...

- Igen, olyannyira, hogy Vásárhelyi Máriáék felmérése szerint 2008-ban a megkérdezettek huszonnégy százaléka mondta azt, hogy az volt az oka a trianoni békeszerződésnek: Clemenceau-nak magyar menye volt, akit utált. Két éve Franciaországban megjelent Clemenceau összes fellelhető levele egy vaskos kötetben: ennek és néhány visszaemlékezésnek a segítségével igyekeztem bemutatni, hogy Michel Clemenceau felesége, Michnay Ida megbecsült tagja volt a „Tigris" családjának, még válása után is. Apósával - aki többször járt Magyarországon - kifejezetten jó viszonyt ápolt. Ha a békekonferencia elnöke, Clemenceau elutasító volt a magyar igényekkel, és mogorva a magyar delegátusokkal, az táplálkozhatott sok mindenből: híresen pokróc modorából, a francia biztonsági igények respektálásából vagy abból a tényből, hogy köztársasági elnöki jelöltségét pont Apponyi híres beszédének napján torpedózták meg. Ez is egyike tehát azoknak az egytényezős magyarázatoknak, amelyek sokkal könnyebben átélhetők, mint az a mérlegelő, „egyfelől és másfelől" típusú történészi attitűd, amely nemzetiségi kérdésről, nagyhatalmi kényszerről, az állam dezintegrációjáról meg hasonlókról beszél. Ezzel szemben azt mondani, hogy az Ipolyt hajózható folyónak mondták a csehek...

- Akkor lehet a cseheket utálni.

- Akkor lehet a cseheket utálni, és akkor azt lehet mondani, hogy „ez egy ordas nagy szemétség, ez egy nyilvánvaló hazugság, és megint velünk toltak ki". Persze, kitoltak velünk, ez tény, mert Trianon rettenetes tragédia volt, csak épp nem ilyen regényes, ám kisszerű megfontolások, hanem nagyhatalmi kényszerek és politikai stratégiák miatt. Gondoljon bele, ha ma egy bármilyen takarékossági program esetén visszaesik az életszínvonal öt-hat vagy nyolc százalékkal, mennyire fel van háborodva mindenki. 1920-ban a magyar életszínvonal egyes fogyasztási csoportokban átlagosan 60-90 százalékkal esett vissza az 1913-as szinthez képest...

- És közben volt egy világháború is.

- Volt közben egy háború. De a trianoni döntés következtében az az ember, aki addig - teszem azt - Fogarasban főszolgabíró volt, most vagonlakó lett Budapesten. Azelőtt volt egy háromszobás lakása, zongorával a szalonban, és egyszerre csak ott találta magát egy rendező pályaudvaron, és szenet kellett lopnia, hogy fűteni tudjon télen. És ha állást kapott és nem B-listázták, akkor legeslegjobb esetben kapkodhatta a telefonokat valakinek az előszobájában.



Tehát ez iszonyatos zuhanás volt, nemzeti, családi és emberi tragédia is, de az egytényezős magyarázatok csak arra jók, hogy „legalább van kit utálni", X-et, Z-t, a rohadt franciákat a mai napig. Van olyan ismerősöm, aki megmondja, hogy ő bizony nem vesz francia autót, mert „azok a szemetek csinálták Trianont". Ezek a legendák, ha részei a történeti tudatnak, ártalmasak, mert teljességgel lehetetlenné teszik az önreflexiót, a tanulságok levonását, a szembenézést a helyzetünkkel, egyáltalán, egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk megértését.

- Visszatérve a legendákhoz, a kisebbek közül való, de az egyik legmakacsabb arról szól, hogy Románia - de más utódállamok is - állítólag „kéjnők és/vagy hazafias szellemű bojárlányok szolgálataival igyekeztek az antant államok férfiait és szakértőit kedvezőbb döntésre hangolni". Mire jutott ezzel a történettel?

- A történet arról szól, nem kis részben Henri Pozzi újságíró, utazó kalandor összefércelt emlékezései alapján, hogy a szerb, a román és talán a csehszlovák kormány is örömlányokat és/vagy hazafias érzelmű hölgyeket küldött Párizsba, és „bedugdosta" őket az antant diplomaták ágyaiba, és ezért húzták meg ők ott a határokat, ahol meghúzták. Ha így történt, e hölgyek működése kudarcként értékelhető. Ha megnézzük ugyanis, hogy mikor dőlt el, hol lesznek a magyar határok, akkor egyetlen olyan történeti eseményt találunk, amire rá lehet húzni ezt a sémát: amikor 1919 tavaszán Mária román királyné az udvarhölgyeivel ellátogatott Párizsba és Londonba, hogy a nyugati politikusokat megnyerje Románia ügyének. Szerette volna például, ha Romániához csatolják Békéscsabát, Mátészalkát, néhány vasúti csomópontot és Kelet-Magyarországon egyes területeket. Ezt sem sikerült elérnie egyébként, udvarhölgyek ide vagy oda. Vicces, hogy közben, a 2000-es évek elején a román szélsőjobboldali publicisztikában, a Romania Mare-ban lehetett olvasni olyan cikkeket, amelyek szerint azért nem lett a Tisza Románia határa, mert a magyarok örömlányokat küldtek Párizsba, hogy a maguk javára fordítsák a békeszerződést. Gyanítom, hogy ez inkább egy közép-európai vándormotívum.

- Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy - miközben a történettudományban voltaképpen már a nyolcvanas évek közepe óta konszenzus uralkodik Trianon ügyében - ezeket a regényes és gyermekded történeteket ma oly sokan és egyre többen veszik készpénznek, és adják tovább afféle biztos értesülésként? Miközben a társadalomban, pontosabban annak jobboldalán egyre hangosabbá és elfogadottabbá, szinte mindennapossá válik a rendkívül heves, radikális, revíziós indulatoktól is fűtött sérelmi beszédmód...

- Az a baj, hogy én ezzel a kérdéssel magamban is évek óta vívódom. A vívódás eredménye tulajdonképpen a könyv.

Az a véleményem, hogy a legendák irracionális magyarázatok. Érződik valamiféle ismerethiány, bár óvakodnék ezt nagyon határozottan és aufkléristán előadni: a magyar társadalomnak jól láthatóan elege van az okoskodó értelmiségiekből. Az is igaz ugyanakkor, hogy ha megkapirgáljuk, minden legenda körül találunk valamiféle apró igazságmagvat, aminek értelmét a köré kanyarított totálisan téves interpretáció abszolút megváltoztatja. A magyar közvélemény jelentős része - bár erősen kötődik a történelemhez, és annak kategóriarendszereiben gondolkodik - nem nagyon kezdett semmit Trianonnal, elég komoly ismerethiányai vannak - 2008-ban még hatvan százalékuk nem volt tisztában a békeszerződés pontos körülményeivel, helyével, időpontjával, és a felmérések azt mutatják, hogy erősen politikai szempontból ítél meg kőkemény faktumokat. Például minél baloldalibb valaki, annál csekélyebbnek ítéli a területveszteséget, és minél inkább jobboldali, annál nagyobbnak. Ez elképesztő. Ezt a vélekedést próbáltam meg árnyalni, és elmondani, hogy ez így - hangsúlyozom, szerintem - nem helyes, steril és kártékony. De ez a fajta legendavadászat nyilván valamiféle felvilágosodás korabeli magatartást tükröz.

- Nem dolga a történésznek ez?

- Szerintem dolga, de jó néhány kollégám máshogy látja.

- Szerintük nem dolga a történésznek, hogy körömszakadtáig ragaszkodjon a tényekhez?

- Ha Gyáni Gábor, akitől nagyon sokat tanultam, itt lenne, ő villogó szemmel, kis mosollyal a szája szögletében tenné fel a kérdést, hogy „hát mik is azok tények? Azokat csak konstruáljuk..."

De nem akarom megkerülni a kérdést. Egy történészkollégámnak például, akit nagyon sokra tartok, nem tetszett a könyvem. Mert egyetért mindennel, ami benne van, de ez a polemikus stílus neki disszonáns, és szerinte ez a fajta szkanderozás nem is a történész dolga. Neki ez az egész mű túl polemikus, túl direkt, túlságosan a napi politikához csatlakozó volt.

- Azt nem szokták a kritikusai mondani, hogy „az ellenség malmára hajtja a vizet"?

- Ó, dehogynem.

- Magam egyébként nem értem, mit jelent ma Magyarországon az, hogy ellenség, de azt látom, hogy a könyve bírálói inkább a jobboldalon találhatók, az elismerő, az értékeit méltató cikkek viszont nem az úgynevezett jobboldali sajtóban jelentek meg.

- Azért meghívott a Hír Tévé a szombati Különkiadásba; a Heti Válaszban, ahol publikálok néhanap, kedvesek voltak velem. A mandiner.hu-n pláne. De nem akarom azt mondani, hogy nem érzem a neheztelést. Viszont ha most azt kezdeném el dekázgatni, hogy, jaj, mit gondol rólam X. Y., akkor le sem kéne ülnöm a számítógép elé.

- Miért tartotta fontosnak, hogy könyve elején, mielőtt a Trianon-legendák cáfolatába kezd, először nyilvánvalóvá tegye, hogy a történeti Trianon, vagyis a történelmi tény és annak tudományos megközelítése élesen megkülönböztetendő a politika Trianonjától, és aztán mindkettő a társadalomban zajló, Trianonnal kapcsolatos diskurzustól. Hogy itt Trianon címszó alatt legalább három különböző, bár egymásra is hatást gyakoroló dologról van szó.

- Az angolszász történetírásban sokszor eleve különbséget tesznek a történészek által művelt történetírás, az azon kívüli, de a köztudatra nagy befolyással bíró public history és a múltat a politika által instrumentalizált kulturális örökség felől értelmező felfogás között. A könyvnek ebben a részében megpróbáltam ezt kissé én is szétszálazni - ami kétségkívül nem egyszerű -, mert úgy látom, hogy két ellentétes irányú folyamatról van szó. Romsics Gergely egy nagyon érdekes poétikai-retorikai elemzést végzett, a Trianon szó parlamenti felbukkanását és annak kontextusait vizsgálva 1990-től 2002-ig a parlamenti jegyzőkönyvekben. Magam pedig ezt az elemzést továbbvittem 2006-ig. Röviden azt lehetne mondani, hogy van egy normalizálódási folyamat, tehát egyre kevesebbszer tűnik föl - december 5-ike dacára - a Trianon szó, bár a téma jelen van a politikai közbeszéd ezen fórumán: nyilván elsősorban a jobboldal használja, de annak is inkább másod-harmadvonalbeli képviselői. Ebben az 1990, de főleg 2002 utáni időszakban viszont azt látjuk párhuzamosan, hogy a közvéleményben vagy a köztudatban egyre nyomatékosabban vetődik fel ez az egész kérdés vagy az, hogy Trianon mit is jelent: filmek, internet, rádióműsorok, folyóiratok foglalkoznak ezzel. Jól látszik, hogy erre van igény. És vannak emberek, akik erre rá is állnak, itt van egy piac, dvd-kkel, könyvekkel, térképekkel és Nagy-Magyarországot ábrázoló hamutartókkal, mobiltelefon-csengőhangokkal és nemezelt mobiltokokkal, és erre komoly kereslet van. Érdemes tehát ezt a kettőt megkülönböztetni.

- Vissza kell kérdeznem: valóban nem lenne mindebben szerepe a politikának? A 2006 előtti parlamentről ez talán elmondható, de nem hiszem, hogy a politikával kapcsolatban ugyanerre a következtetésre jut, ha napjainkig terjeszti ki ezt a vizsgálódást. Ráadásul a politika a parlamenten kívül is zajlik, a 2002-es választás óta, de különösen 2006. szeptember 17-ike után nagyon fontos színtérré vált az utca.

- Ez interakció, tehát a közélet vagy a közvélemény bizonyos csoportjai által generált diskurzusok nyilván hatnak a politikusokra is, amint érzékelik, hogy van egy ilyen típusú választói elvárás az irányukban. Azt azonban, hogy a politikusok álláspontja hatna a közvélemény egy részére, kevésbé látom. Persze, nem vizsgáltam a szó felbukkanását 2006 és 2010 között, lehet, hogy akkor emelkedett, a Jobbik parlamentbe kerülésével meg az emléktörvénnyel pedig bizonyosan emelkedett. Meglehet, hogy itt bicsaklik az analízisem. De az tény, hogy a Trianon-téma felvetéséhez döntően hozzájárult az elmúlt évek politikai krízise is.

- Nézzük, mi róható fel, felróható-e a történettudománynak, általában a történeti irodalomnak a Trianonnal kapcsolatos zavar, ismerethiány, vannak-e ebben a tekintetben adósságai? És persze, beszéljünk a Trianonnal kapcsolatos történeti irodalom viszonyáról a politikához, és a mindenkori politika viszonyáról Trianonhoz, a történelmi tényhez.

- A két háború közötti Magyarországon nem volt olyan politikai erő, amely elfogadta volna igazságosnak a trianoni békeszerződést: ideértve a jobboldal mellett a szociáldemokratákat, liberálisokat, de az illegalitásban működő kommunistákat is. Paradox módon még leginkább két periferikus csoport, a népiek és az urbánusok voltak azok, akik a kérdést részben másodlagosnak tartották a magyar középosztály felfrissítése és a parasztság fölemelése, illetve a demokratikus reformok mögött. Ehhez a korszellemhez igazodott a történetírás is, bár már abban a korban is vannak olyan életművek, Gratz Gusztávé, Horváth Jenőé és részben Szekfűé, amelyek megpróbálnak szakmai nyelven beszélni Trianonról, bár a végkicsengésük nem lehetett kétséges. Ezzel szemben 1945 után, egy nagyon rövid demokratikus periódus kivételével, az ezt követő kommunista hatalomátvétel után Trianon egész kérdését jegelték legalább jó másfél évtizedre, és csak a hatvanas évektől jelennek meg elszórtan olyan művek, amelyek szakmai igénnyel közelítették meg a kérdést: az első fecske kétségkívül L. Nagy Zsuzsa könyve volt, A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918-1919, és fontosnak tartom Or mos Mária 1983-as Padovától Trianonig ját is. És a két könyv között eltelt csaknem két évtized alatt alakultak ki azok a beszédmódok, amelyek a mai napig meghatározóak a Trianonról szóló diskurzusban: a formálódó népi ellenzék által használt szimbolikus, metaforikus, metahistóriai nyelv, a Kádár-korszak korlátozott nyilvánosságában ugyanis csak így eshetett egyáltalán szó Trianonról és a magyar kisebbségekről. A rendszerváltás aztán meghozta a téma igazi történettudományi kibomlását, nem mintha a nyolcvanas években már ne lehetett volna erről egyre szélesebb körben beszélni. Van kis zsebkönyvformátumú összefoglalás Trianonról, Romsics Ignácé, szöveggyűjtemény Zeidler Miklóstól, bibliográfia Szidiropulosz Archimédesztől, népszerűsítő film. És közben a Trianonnal kapcsolatos ismerethiány csak nagyon lassan enyészik: ez az igazi információelméleti paradoxon.

Ezzel együtt azt tehát nem lehet mondani, hogy a magyar történettudomány Trianont elhallgatta, bűnös hanyagsággal kezelte. Sokszor felvetődik - és ezért sokunk politikai korrektséggel meg hasonlókkal van vádolva -, hogy miért ennyire megértőek a magyar történészek a szomszédos államok problémáival szemben, és miért nem a magyar álláspontot részesítik előnyben - bármit is jelentsen ez. Ami egyrészt így nem igaz, másrészt Trianon - bár a könyv ennek ellentmond, mert az egész problémát elhozza napjainkig - történeti probléma. Tehát 1920. június 4-én történt, és mondjuk a relevanciája nagyjából 1945-ig vagy 47-ig tart, legalábbis az én álláspontom szerint. Ami most van, a magyar kisebbségek kérdése, az emberi jogi, társadalmi és oktatási kérdés, amivel a magyar államnak kötelessége foglalkozni, de ennek nincs köze Trianonhoz.

- Azt hogy érti, hogy nincs relevanciája?

- Az ötvenes évektől az erdélyi városokban, de Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában is olyan demográfiai folyamatok indultak be - ezeket részben generálták -, hogy például miközben Nagyvárad lakosságának 1910-ben kilencvenkét százaléka volt magyar, az ötvenes évek közepén - nem utolsósorban a holokauszt miatt - már a románok voltak többségben, és ma mindössze huszonhét százalék a magyarok aránya. És most már Marosvásárhely is átbillent, ott is kisebbségbe kerültek a magyarok.

- Értsem úgy, hogy addig lett volna esetleg lehetőség a korrekcióra, és azóta nem?

- Ha így élére állítjuk a dolgot, akkor azt hiszem, igen: addig volt mód a korrekcióra.

Egy nálamnál vérmesebb nacionalista erre nyilván azt mondja, hogy a románok sem voltak többen, amikor megszerezték Nagyváradot, de, hogy mondjam... ez így megvalósíthatatlan és irgalmatlan mértékű emberi szenvedést szabadítana el. Gyerekkorában mindenki rajzolgatott a térképeken igazságosabb határokat Magyarországnak, én is. De ettől függetlenül a Kárpát-medencében végbementek olyan demográfiai, politikai, sőt lelki folyamatok, amelyek ezt az egész követelést teljesen irrelevánssá teszik, középtávon is. De az, hogy vannak magyar kisebbségek, abszolút központi kérdés, nemcsak nekik, hanem a magyar nemzeti önkép számára is. A kevés felemelő eseményhez, ami az elmúlt években történt, a schengeni határnyitás mindenképp hozzátartozik. Így éltem meg, mert egy olyan generációhoz tartozom, amelyik még emlékszik arra, hogy milyen volt a nyolcvanas évek. Amikor a családdal mentünk Romániába, és ökölnyi görcs volt az ember gyomrában, hogy mit csinálnak velünk a határon.

Az az érzésem, sokszor szinte belelovaljuk magunkat, hogy „minket mindig bántanak, és velünk mindenki kiszúr". Nekem is vannak ilyen impulzusaim néha, de ezek ellen az ember küzd. Ez olyan, mint a depresszió. A történeti érvelést meg a sírást hagyjuk, az a hajó elment, hogy a határokban változás lesz. Ha igazán azt gondoljuk, hogy a nemzet fontos a XXI. században - és én azt gondolom, hogy a nemzet fontos viszonyítási pont marad sok mindenki számára -, akkor a globalizáció ellenére vagy azzal párhuzamosan meg kéne tanulnunk kiterjesztően értelmezni ezt a fogalmat. Nem feltétlenül csak az a magyar, aki Magyarországon él, magyarul beszél és szereti a Túró Rudit. Nagyon sokféle identitás, akár a szomszéd országok többségi kultúrájával számos ponton érintkező identitás is lehetséges; a Spanyolországban paradicsomot szedő, magyarul beszélő, Romániában élő adventista roma például a kurrens magyarországi felfogás szerint nem tartozik a magyar nemzethez, és talán ő maga sem tartja odatartozónak magát, de a magyar kultúrának ő is valamiféle hordozója. És számos más élethelyzet lehetséges, az Izraelben munkát vállaló csángóktól a negyedik generációs clevelandi magyarig, aki már törve vagy egyáltalán nem beszéli a nyelvünket, de, mondjuk, táncol, vagy csodálatos fotókat csinál Erdélyről. Én azt hiszem, hogy ezt a szétszóratottságot a javunkra is lehet fordítani. Felmutatni egy barátságos, sérelmeit feldolgozó Magyarországot, klassz és vibráló magyar kultúrával, Szigettel, MűPa-val, Bartókkal meg Breuer Marcellel. Amihez egyszerűen jó dolog - legalább az identitásunk egy részében - illeszkedni. Ez lenne az igazán nagy Magyarország.

- Engedje meg, hogy makacsul visszatérjek az eredeti kérdésemhez: mi az oka annak, hogy miközben Trianon a nyilvános diskurzus része, és komoly történeti munkák állnak rendelkezésére mindenkinek, aki a Trianon-problematikával kíván foglalkozni, a történeti elemzések mintha nem érnék el épp a téma iránt különösen érdeklődők ingerküszöbét? Szóval mi lehet az oka annak - ezt a kérdést ön is fölteszi -, hogy az elérhető információk tömegének növekedésével mintha csökkenne a helyes tudás aránya?

- A youtube-on például elég beírni azt a keresőbe, hogy Trianon, több száz, kis házilag készített videót találunk, ahol a kommentekben magyar, szlovák, román felhasználók gyalázzák egymást eléggé minősíthetetlenül és javarészt pocsék angolsággal. Ez is jele annak, hogy a hivatalos történettudománynak megszűnt az a fajta, bizonyos értelemben XIX. századi monopóliuma, hogy egyedül értelmezze a múltat.

- És a könyvesboltok kirakatában egymás mellett láthatók a komoly történeti munkák és a kialakult történettudományi konszenzust támadó, a történelmet meghamisító, önmagukat tudománynak álcázó fércművek és legendáriumok.

- Pontosan. A történettudomány képviselői - magamat is ideértve - pedig nem szeretik azt a fajta, néhol populáris, nagyon leegyszerűsítő ismeretterjesztést, amit néhány sarlatán nagyon szép retorikai körítéssel és abszolút időmilliomosként művel. Bevallom, én is szívesebben megyek könyvtárba vagy levéltárba, vagy otthon írok, órát tartok, minthogy hosszú órákat utazzak egy előadás megtartásáért, ahol esetleg még gorombáskodnak is velem. Ettől függetlenül a legutóbbi időkig elmentem mindenhova, ahova hívtak, Soprontól Kisújszállásig. De ettől a kérdés kérdés marad: vajon a történettudomány megtett-e mindent, hogy a lehető legtöbb csatornán, például a weben, eljusson a közönséghez? A Yale-nek van saját videocsatornája, az ELTE-nek miért nincs? És így tovább. Ettől persze lehet, hogy nem változnának a trendek, de nem ártana legalább megpróbálni...

- Azt írja könyve előszavában, hogy nem történelemkönyvet akart írni, hanem rövid segítséget azoknak, akik már szembesültek azzal, hogy egy „és az szerinted véletlen, hogy Trianonban...?" kezdetű kérdésre egyszerűen nem tudnak mit felelni, és minden ösztönük tiltakozott az ellen, hogy igazságnak fogadják el a hallottakat. Nem gondolja, hogy illúziókat kerget?

- De.

- Nem lehet, hogy ma már csak azokat a könyveket olvassuk, amelyekkel amúgy is egyetértünk, megerősítést remélve tőlük saját elgondolásainkban, esetleg tévhiteinkben, mániáinkban?

- Én például sok olyan könyvvel találkoztam, amellyel nem értettem egyet, de elolvastam, és elképesztően inspiráló volt számomra. Önhittség lenne azt állítanom, hogy az én könyvem ilyen, de nem zárom ki, hogy esetleg lesz olyan ember, akiben megpendít valamit, ha nem is ért velem egyet. Ráadásul, ha leteszek erről az illúzióról, vagy mi, történészek leteszünk róla, akkor föl lehet tenni a kérdést: mi a szöszre jók ezek tulajdonképpen?! Jó, jó, tartjuk őket, járogatnak a levéltárba, előbányásszák, megírják, de ha nem akarják elmondani nekünk érthetőbben, akkor sajnos inkább másra adunk pénzt, ők meg mehetnek kapálni.