A KIEGYEZÉS ZSÁKUTCÁJA
«A dinasztiát és Deákékat tehát egyaránt a kiegyezés irányába szorította a saját helyzetük. Két védekezésre kényszerült, félelembe merevedett politikai erő egyezik ki egymással 1867-ben, amint arra Németh László is találóan rámutat
(Kisebbségben, 42–44.). A Habsburgok kiegyeznek a magyar nemzettel, mert úgy tudják, hogy a magyarok a legenergikusabb és legfélelmesebb, önállóságra törő népe a monarchiának, s nem veszik észre, hogy e nemzet vállalkozó kedvét közben súlyos törés érte. A magyarok pedig megkötik a kiegyezést, mert úgy tudják, hogy a Habsburgok birodalma kikerülhetetlen szükségessége az európai államrendnek, s nem veszik észre, vagy nem merik észrevenni, hogy éppen az a két vesztett háború,
7 mely a dinasztiát a kiegyezésre kényszerítette, egyúttal éppen a szabadságharcot és Kossuthot igazolja abban, hogy a monarchia egyáltalán nem sebezhetetlen. A dinasztia és a magyar politikai vezető réteg kölcsönösen túlbecsülte a másik fél erejét, s ebben tévedett; ez azonban azért történt így, mert mind a kettő érezte, hogy saját
{2-583.} erejéből nem tudja megőrizni helyzetét, s ebben nem tévedtek. Kiegyeztek tehát, hogy ki-ki megmentse és megóvja azt, ami neki fontos: a Habsburgok birodalmukat, a magyarok államukat.»
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu