INCERCĂRI DE RESUSCITARE A „TRANSILVANISMULUI” PENTRU DESTRUCTURAREA ROMÂNIEI
„Transilvanismul” nu este o găselniţă de dată recentă.
Este un proiect mai vechi, menit a sparge unitatea naţiunii şi a destructura astfel România, care, de altfel, tot se regionalizează şi apoi se globalizează.
Mai putem spune că „transilvanismul” este o amplă acţiune de persuasiune asupra românilor ardeleni pentru a-i convinge că sunt superiori „sudiştilor” şi că trebuie să se rupă de aceştia (maghiarii se consideră oricum superiori tuturor).
Acest curent antiromânesc face parte dintr-o vastă campanie propagandistică dirijată şi finanţată în bună parte din exterior. Gazeta de Cluj1 este singura revistă din România care devoalează meşteşugurile prin care UDMR îşi infiltrează ghermanii (renegaţii) în posturile importante în ce priveşte activităţile antiromâneşti. Unde Dumnezeu este Serviciul de Cadre de altădată? Nu le regret, dar uneori îmi vine să zic: “Ieşi rău din părău…”. Comparaţi, vă rog, spusele mele cu articolul “Dezmembrarea Cehoslovaciei – o decizie impusă şi antidemocratică” şi vă veţi lămuri cum merg lucrurile în Uniunea Europeană!2
Dar să vedem ce spune despre transilvanism, ca ideologie, înţeleptul nostru înaintaş George Bariţiu în anul 18923.
După ce arată că poporul român, din punct de vedere al limbii, al religiei şi al nenumăratelor tradiţii este relativ omogen şi compact, recunoaşte faptul că, după cum se întâmplă şi la alte popoare omogene, aşa şi românii
„diferă între sine după provincii, după climă şi mijloace de viaţă, care au influenţă mare asupra temperamentului şi caracterului omenesc”.
Educaţia este însă factorul care uneşte sau dezbină părţi din popor transformându-le gândirea, aspiraţiile, caracterele, ba chiar şi aspectul exterior.
Deci, conchidem noi, pentru a fi un adevărat român trebuie să dai dovadă de superioritate spirituală şi să te ridici deasupra diferenţelor.
De-a lungul istoriei, centrele de putere Viena şi Budapesta au luat nenumărate măsuri pentru a-i înstrăina cât mai tare pe românii ardeleni de ceilalţi români, iar după 1 Decembrie 1918, când Transilvania s-a unit cu România,
1 Gazeta de Cluj, nr. 578, 5 aug.-11 aug. 2013, p. 22: “U.D.M.R. vrea să-şi impună omul la conducerea T.V.R. Cluj”.
2 Făclia, 12 noiembrie 2013, p. 3.
3 George Bariţiu, Părţi alese din Istoria Transilvaniei pe două sute de ani din urmă, vol. II, ediţia a II-a, Braşov, 1994, p. 536.
Ungaria, nemulţumită de această situaţie, a adoptat o politică revizionistă dură, care în 20 de ani a dat parţial rezultate prin Diktatul de la Viena din 1940.
Una dintre cele mai eficiente arme de luptă ale Budapestei a fost
transilvanismul horthyst de sorginte fascistă.
Se spune că atunci când Dumnezeu vrea să te piardă îţi ia minţile... cu alte cuvinte, te simţi superior celorlalţi.
O anumită formă de transilvanism a existat în cercurile intelectuale maghiare şi înainte de 1989, iar după 1990, cu o promptitudine suspectă, revista Europai Idő inaugurează o campanie transilvanistă publicând o serie de articole începând cu 6 decembrie 1990 (nr. 46) până în 22 mai 1991 (nr. 21)4.
Dar astăzi, sub ochii noştri larg deschişi şi sub ochii strâns închişi ai politicienilor se dezvoltă şi înfloreşte cel mai perfid, pervers şi deşănţat transilvanism adresat de data aceasta, în principal, românilor.
De ce în principal românilor?
Pentru că din partea lor se aşteaptă o implozie naţională. În acest scop se acţionează asupra lor ştergându-li-se memoria, diabolizându-li-se naţionalismul şi patriotismul, încurajându-se nemunca şi corupţia.
Între cei care spun „să se înveţe din istorie” şi cei ce spun „să Nu se înveţe din istorie” oare cine are dreptate? În 1940, pentru România, pericolul a venit din vest, dar şi din est. De ce să acceptăm azi un ordin care ne spune că Pericolul vine numai din est?!
Dacă România este într-adevăr o ţară independentă, nu-şi poate stabili ea însăşi strategia de apărare? Istoria ne-a învăţat că pericole vin şi din est şi de la unii din vest. O ştie orice român care-şi iubeşte Patria!
La fel, fiecare cetăţean român ar trebui să-şi dea seama că dacă el Nu depune un jurământ de fidelitate pentru ţara sa, cel care solicită dubla cetăţenie, depune jurământ de fidelitate pentru cea de-a doua ţară, al cărei cetăţean doreşte să fie.
Oare cel ce va cere dubla cetăţenie, va fi fidel, loial ţării căreia i-a depus jurământ sau celei de origine, căreia Nu i-a depus jurământ de loialitate? Persoana cu dublă cetăţenie este, în fond, ca o slugă la doi stăpâni.
Biblia spune că nu e posibil, iată că noi am primit ordin (de unde?) să fim
conduşi de slugile unei alte ţări!
4 Cf. Korunk, nr. 1/1993 (ianuarie). Nagy Gyöngy, Poziţia minorităţii până la dorinţa comună şi înapoi – Despre ideologia transilvanistă, p. 18-32.
Se întreabă oare cineva din ţara aceasta de ce nu am procedat ca slovacii care s-au dovedit a fi mai patrioţi decât noi şi nu au acceptat să fie conduşi de cei care în istoria recentă i-au trădat?! Şi care vor din nou să le sfâşie ţara?
Istoria este falsificată – s-a ajuns să se susţină (preluându-se o teorie maghiară) că revoluţia românilor de la 1848 a fost contrarevoluţie (!?), ceea ce denotă în afară de necunoaştere şi reavoinţă. Au fost emisiuni TV care îşi intitulau programul „Din istorie nu se învaţă nimic!”
În 6 Octombrie 2013, ora 21.30, pe postul TV Transilvania live, într-o emisiune intitulată „Poveştile României”, personajul care s-a „săturat de România” exclama: „Dă-le-n mă-sa de modele din istoria noastră!”
La 30 Septembrie 2013, pe acelaşi canal TV, acelaşi personaj sinistru, care nu este decât un renegat jalnic, în emisiunea: „Ce prostii învăţăm la ora de istorie”, cu privire la marele istoric Nicolae Iorga rostea: „Mare cretin - Iorga” şi „batalioane române, treceţi Carpaţii înapoi!”
Este vizibil că acest individ a fost plătit să-i otrăvească pe români, dar mă gândesc că în spatele lui se află cineva cu mulţi bani care să plătească emisiunile antiromâneşti, fiindcă acum îşi împroaşcă otrava şi pe Look TV.
Este, cred, destul de clar că, din moment ce în 1989 n-a reuşit planul
„A”, de a provoca un război civil în România, acum s-a trecut la planul „B” – ruperea ţării prin multiple mijloace: economice, politice, morale, juridice ş.a., între care transilvanismul constituie un „ic” excelent.
De fapt, metodele sunt aceleaşi cu cele folosite de Ungaria horthystă înainte de 1940. Citiţi cartea lui Ion Dumitru, Spionajul maghiar în România 1918-19405 şi vă veţi lămuri pe deplin.
Desigur, acuma spionajul se face la vedere şi o fac chiar aliaţii între ei, deci falsificarea istoriei rămâne în prim-plan.
Procedeul care promovează „transilvanismul” este destul de simplu.
Se cumpără câţiva istorici talentaţi şi capabili, dar fără caracter; se plătesc bine câţiva oameni de televiziune cu aplomb, câteva ziare (e destul chiar câţiva ziarişti înfipţi) care să se priceapă la manipulare. Auziţi ce întrebări îşi permitea să pună un astfel de ziarist unei distinse şi respectate feţe bisericeşti, într-un interviu dintr-un ziar clujean6: „Mulţi ardeleni se consideră mai harnici, mai cinstiţi, mai destoinici în general decât restul românilor. Au
5 (Însemnări documentare). Colecţia “Restituiri”, Ed. Concordia, 1990, 94 p.
6 Transilvania Reporter, 29 octombrie 2013, nr. 436, p. 8.
dreptate cei ce afirmă acest lucru?” Cine-şi poate permite, între ardeleni fiind, să nu fie de acord?
După „modelul Kosovo”, s-ar părea că, pentru forţele „răului”, nici noi, românii din Transilvania, nu mai suntem români, ci ardeleni.
Bineînţeles, falsificarea istoriei merge mână-n mână cu denigrarea şi calomnierea unor personalităţi vrednice de cinstire pentru noi. Se pare că la aceste campanii de murdărire, cu mult entuziasm şi multă violenţă, ia parte nemijlocit chiar şi presa maghiară7. Din multele articole citez doar unul care mi s-a părut a fi de-a dreptul abject: „Reînvierea mamuţilor”, în care este atacată Revoluţia românilor din 1848, este atacat marele şi sfântul Andrei Şaguna, este atacat un istoric eminent, dr. Petre Ţurlea, este atacat un sociolog şi arhivist recunoscut, dr. Ioan Lăcătuşu.
În mod cert, încrâncenatul autor Lajos Magyari s-a săturat şi el de România, motiv pentru care îl poftim la rândul nostru să plece de unde a venit.
Dar să revenim la esenţa transilvanismului văzută de un mare cunoscător al sufletului şi caracterului maghiar, Înţeleptul de la Stoiana, Raoul Şorban.
Referindu-se la transilvanismul de dinainte de 1940, când vroia să-i prindă în mrejele lui şi pe românii ardeleni, îl cita pe istoricul László Makkai, care într-un moment de sinceritate, în Clujul ocupat la 1942, scria:
«...Transilvanismul a avut dreptate, nu atunci când ademenea românimea cu sloganuri democratice şi umaniste de circumstanţă să intre într-un ocol comun (cu ungurii n.n.), ci atunci când credea cu fermitate că geniul transilvan ca principiu organizator al convieţuirii popoarelor poate fi inspirat exclusiv de către ungurime... Prin „transilvanism” Ardealul şi-a creat propria ideologie sanştefaniană»8.
O formulare mai scurtă, dar penetrantă a fost caracterizarea acestuia de către senatorul Zoltán Szakács, în 1943 în Parlamentul Ungariei: „Spiritul transilvanist este înainte de toate spirit maghiar”.
Şi înţeleptul de la Stoiana, Raoul Şorban, având previziunea folosirii acestei ideologii, explică: „Astăzi (2001), ca şi în timpul apariţiei sale, acest termen ambiguu are din nou menirea de a deghiza programul unei intenţii politice antiromâneşti pentru a-i ascunde, sub o haină derutantă şi înşelătoare, adevărata sa semnificaţie”9.
7 Szekely hirmondo, 26 februarie 2013, p. 2: Magyari Lajos, Reînvierea mamuţilor.
8 Raoul Şorban, Chestiunea maghiară, Ed. Napoca, Cluj-Napoca, 2007, p. 163.
9 Idem, Ibidem, p. 164-165.
Transilvanismul, aşadar, alături de şovinism şi revizionism, este o armă cu care forţele răului încearcă realizarea ficţiunii istorice milenare
„Ungaria Mare” în etape.
Ştiindu-se că istoria are logica ei, „serviciile” lor au calculat că: mai întâi trebuie realizată autonomia „ţinutului secuiesc”; după aceea, pasul 2, autonomia Transilvaniei, apoi al 3-lea pas, independenţa Transilvaniei, şi în final, al patrulea pas, alipirea Transilvaniei la Ungaria ca în 1848.
Toată această cavalcadă acompaniată de strigătele isterice ale
„Karpathiei”, trebuie intens însoţită de perpetuarea amintirii vechilor hotare. Aceasta se face demult prin răspândirea în ţară şi în străinătate a unor hărţi ale Ungariei care are în graniţele sale şi Transilvania.
Mai nou însă, sub ochii românilor care nu-şi cunosc istoria, şi pe banii cărora se întreţin posturile de radio şi televiziune, la emisiunea în limba maghiară de pe programul 1, de luni, 19 august 2013, ne sunt oferite următoarele secvenţe: dezgroparea şi refacerea la propriu a bornelor de hotar din zona pasului Ghimeş, tot atâtea răni sângerânde în trupul ţării noastre la 1940.
Culmea, „evenimentul” a fost arătat în partea „Culturală” a emisiunii, cică despre „Taberele” societăţii ungureşti EKE, care a făcut trasee turistice pentru turiştii din Ungaria. Un istoric ungur, îmbrăcat în uniformă de honved de la 1940 ne asigura că totuşi, „unele borne de hotar au mai rămas!”
Emisiunea mi-a atras atenţia deoarece povestea acelor pietre blestemate o ştiam direct de la generalul Ilie Ungureanu, care mi-a relatat-o cu ani în urmă, când călătoream cu societatea „Dragoş Vodă” prin Maramureş.
Ulterior, pe această temă, generalul i-a dat un interviu interesant prietenului meu Constantin Mustaţă.
Spunea acolo că prin 1968, la o aplicaţie militară fiind, în drum spre vârful Moldoveanu, pe creastă, i-a atras atenţia un muşuroi perfect circular. I s-a părut suspect. Peste 600 de metri altul. Povesteşte mai departe generalul:
„Semănau. Înapoi, spre stânga, încă unul!... Le-am cerut atunci soldaţilor să pună mâna pe cazmale şi să sape. Surpriză neaşteptată. Sub muşuroaie, erau pietre cimentate, iar la mijloc borne de frontieră, marcate...” [...] „Le-am considerat urme ale tragediei neamului românesc pe care acele «borne» l-a despărţit şi i-a adus atâtea nenorociri. Am pus trotil şi le-am spulberat”10.
De fapt, acele borne fuseseră pitite, ascunse sub acele muşuroaie de pământ cu gândul criminal de a fi descoperite „la nevoie” pentru a-şi relua
10 Constantin Mustaţă, România trădată, Ed. Eurocapatica, 2010, p. 223.
vechea şi sinistra semnificaţie. Ceea ce încerca „maghiara de pe unu” să ne arate în 19 august trecut face parte, de fapt, dintr-o „agresiune simbolică”, aşa cum este şi arborarea provocatoare a unor steaguri, dar mai ales ridicarea unor statui ale unor criminali fascişti11 şi ale unor spioni antiromâni, cum a fost episcopul Márton Áron, care a organizat o reţea de spionaj-diversiune înainte de 193712 şi căruia i s-a ridicat în inima Clujului, cu ajutorul votului unor cozi de topor, o statuie de toată frumuseţea. Un alt mare cunoscător al gândirii şi sufletului unguresc, dl. dr. Zeno Millea, ne explică cum se încearcă să se dea Ardealului o altă identitate bazată în principal tot pe ideologia transilvanistă 13.
Dragi români, ardeleni şi neardeleni, români din toate provinciile României unitare, nu aplecaţi urechea la cântecul de sirenă al celor care ne vor şterşi de pe suprafaţa pământului şi România destructurată până la ultima comună! Nu uitaţi că românii numai atunci au fost puternici când au fost uniţi.
Să nu vă impresioneze istoria falsificată răspândită de cei interesaţi, precum şi de cozile lor de topor, pentru că numai acela îşi falsifică istoria care nu poate sau nu vrea să şi-o asume, ori acel „Nem, nem, shoha” este simbolul neasumării. Să spulberăm îngrijorarea unuia dintre cei mai mari istorici în viaţă, academicianul Dan Berindei, ajuns recent la 90 de ani, şi care, disperat de atâta lipsă de reacţie din partea oficialităţilor române, la un moment dat a exclamat: „Nu mai avem patrioţi! Nu mai avem conştiinţă colectivă şi nici un fel de educaţie naţională. Ţara se risipeşte”14.
Trebuie să să dovedim că poporul nostru este capabil să-şi mobilizeze resursele pentru a salva România.
Să nu-l lăsăm pe Iuda care e printre noi să-şi facă de cap, să nu-l lăsăm să se bucure de haosul, mizeria morală şi materială existente deocamdată. Să-l aruncăm la lada de gunoi a istoriei. Sper cu sinceritate şi cu ardoare ca voinţa majorităţii acestui popor să-şi croiască acel destin mândru pe care-l merită, şi să învingă!
7-13 nov. 2013, Izvorul Mureşului
Dr. Gelu Neamţu
Cluj-Napoca
11 Petre Ţurlea, Monumente maghiare de neadmis în România, Ed. Karta-Graphic, Ploieşti, 2013, 361 p.
12 Aurel I. Rogojan, Fereastra serviciilor secrete. România în jocul strategiilor globale,
Bucureşti, Ed. Compania, 2011, p. 526.
13 Zeno Millea, Secesiunea Ardealului, Ed. Carpatica, Cluj-Napoca, 2002, 295 p.
14 Cultura, nr. 40 din 31 octombrie 2013, p. 16.
Ardealul Nostru
revistă culturală triontică. și eu, și tu, și el, și noi, și voi, și ei
Pagini
Dicţionar istoric al lexicului maghiar din Transilvania
duminică, 11 august 2024
Dr. hist. Gelu NEAMȚU. INCERCĂRI DE RESUSCITARE A „TRANSILVANISMULUI” PENTRU DESTRUCTURAREA ROMÂNIEI
sâmbătă, 1 iunie 2024
Prof. dr. Corvin LUPU. România euro-atlantică în pragul prăbușirii totale. Etapa autonomiei maghiare în Transilvania
România euro-atlantică în pragul prăbușirii totale. Etapa autonomiei ungurești în Transilvania
În pragul Sfintelor Sărbători ale Crăciunului 2023, revizionismul unguresc a făcut noi pași înainte. Zoltán Zakariás, deputat U.D.M.R., preşedintele Alianţei Maghiare din Transilvania (A.M.T.), a depus în nume propriu la Parlament trei proiecte de legi care urmăresc implementarea autonomiei ungurilor. Primul proiect este proiectul de lege-cadru privind autonomia culturală a comunităţilor naţionale, al doilea este statutul de autonomie culturală a comunităţii naţionale maghiare, iar al treilea este Statutul de autonomie a Ţinutului Secuiesc, elaborat de Consiliul Naţional Secuiesc (C.N.S.). Cu o grabă complice cu ungurii, conducerile celor două camere ale Parlamentului au introdus pe ordinea de zi pentru ședințele Camerei Deputaților și Senatului din 28 și 29 decembrie 2023 discutarea celor trei proiecte de legi. În timp ce românii, mereu neatenți, se aprovizionau cu mâncare și băutură pentru Sărbătorile de Crăciun și de Revelion, ungurii munceau intens pentru ascensiunea lor la dominația și mai accentuată a Transilvaniei.
În ciuda faptului că Parlamentul României a respins cele trei proiecte de legi ale autonomiei ungurilor din Transilvania, Comisia Europeană a decis cu repeziciune să înscrie inițiativa „cetățenească” ungurească pe agenda Parlamentului European. Se naște întrebarea firească: dacă Parlamentul României a respins proiectele ungurești, ce mai vor colonialiștii de la Bruxelles? Ei bine vor! Ei vor să treacă peste voința poporului român, ca și peste voința altor popoare, cu bocancii lor murdari, murdari inclusiv de sângele prim-ministrului slovac Robert Fico.
România a formulat acțiune la Curtea Europeană de Justiție împotriva deciziei Comisiei Europene de a înregistra inițiativa „cetățenească” a ungurilor din România prin care aceștia solicită autonomia unui așa numit „Ținut Secuiesc” din centrul României. În proces a fost parte și Ungaria, în calitate de intervenient, bineînțeles susținător al inițiativei ungurilor. România a pierdut și recursul la Curtea Europeană de Justiție, ceea ce consolidează inițiativa ungurească. Deci, această inițiativă va fi supusă votului plenului Parlamentului European, instituție majoritar globalistă, care militează împotriva statelor naționale și suveranității acestora, instituție care promovează discriminarea pozitivă a minorităților naționale în dauna majorităților naționale. Firesc este să fie respectate prioritar drepturilor majorităților naționale, pentru că democrația trebuie să apere prioritar interesele celor mai mulți. Dar toată politica euro-atlantică este cu susul în jos.
Mi-am adus aminte de perioada „revoluției” din decembrie 1989, nu mult după evenimente, cum ungurii solicitau pe un ton amiabil, cuminte și respectuos să li se ofere autonomie culturală și educațională, susținând cu falsă convingere că ei nu doresc autonomie teritorială. Unii români mai înțelepți, inclusiv Corneliu Vadim Tudor și Adrian Păunescu au semnalat că ungurii practică politica pașilor mărunți și nu putem avea încredere în ei, că ei nu țin la România decât în măsura în care România, mai ales Transilvania, este controlată și stăpânită de ei. Au fost și alți români care au tras semnale de alarmă, dar n-au fost ascultați. În ciuda faptului că legislația României interzicea înființarea și existența partidelor pe criterii etnice, Uniunea Democrată a Maghiarilor din România a fost admisă în viața politică, a participat în alegeri, a intrat în Parlament și s-a aflat foarte mulți ani la guvernarea României, consolidându-și continuu influența și controlul asupra societății românești.
Ca să nu se lase mai prejos, așa cum a fost și în Evul Mediu și în Epoca Modernă, germanii din România, rămășițele fostei comunități a sașilor, șvabilor, landlerilor și țipțerilor, s-au constituit în Forumul Democrat al Germanilor din România și au vrut și ei în politică și în administrație, ajungând să dea și președintele Românie și încă unul de foarte proastă calitate. Apoi, Forumul Democrat al Germanilor din România a fost declarat de o instanță de judecată urmaș al fostului Grup Etnic German nazist și i s-a admis restituirea bunurilor deținute de această organizație nazistă în anii celui de Al Doilea Război Mondial (încălcând prevederile Convenție de armistițiu din 12 septembrie 1944 - n.r.).
Da, așa spuneau ungurii după 1990: „Nu vrem autonomie teritorială!”. Pentru mine, ca istoric, era evident că mint, dar mulți, prea mulți români, au privit cu îngăduință și toleranță aspirațiile anti-românești ale ungurilor. Românii se prosternau în fața lui Laszlo Tökes, „aducătorul de libertate”, când, de fapt, Laszlo Tökes era doar turnător și dublu agent al Securității și al A.V.O.-ului unguresc, care ulterior și-a arătat ura și disprețul față de români.
Am amintit de „revoluția” din decembrie 1989, în cadrul căreia majoritatea românilor au fost perdanții, unii români au avut impresia că au fost câștigători, iar ungurii, în cea mai mare parte, au fost printre învingători, alături de celelalte minorități, în frunte cu evreii, cei care ne conduc astăzi țara, devenită colonie și apoi teritoriu ocupat militar și jefuit.
Este regretabil că astăzi, când toate resursele naturale ale României sunt exploatate în folos străin, când ni se impun reguli potrivnice propriilor interese, când ni s-a distrus și ni s-a luat toată uriașa economie pe care au construit-o românii în 45 de ani după Al Doilea Război Mondial, când am fost depopulați grav, când ni se aduc sute de mii (în curând milioane) de străini care să distrugă unitatea culturală a etniei române, când am fost îndatorați cu sume exorbitante, când am ajuns cu indicatorii sanitari și de analfabetism la nivelul anului 1907, când tineretul este îngropat în droguri și prostituție instituționalizată ilegal, mai sunt încă români cărora li se pare că ei au fost câștigători în decembrie 1989. Nu mi-e milă de ei, cum în general îmi este milă de cei modești intelectual, dar mi-e milă de cei din nația mea că-i cuprinde și pe aceștia.
Da, ungurii cer autonomie de toate felurile, inclusiv teritorială. Nu este nici o mirare. De peste 103 ani, toate regimurile politice din Ungaria, de dreapta, de stânga, de centru, autoritare sau de factură liberală, consideră că Tratatul de la Trianon este cea mai mare nenorocire din istoria de peste 1.100 de ani de când ungurii au venit și s-au așezat în Europa, din nefericire lângă noi.
Ei luptă din răsputeri să anuleze prevederile tratatului menționat, întâi să autonomizeze Transilvania și apoi să o încorporeze la Ungaria. O foarte mare parte a Transilvaniei a fost deja retrocedată ungurilor, inclusiv prin falsuri grave, de către trădătorii care au fost aduși la putere de „„revoluția”” (am pus intenționat două rânduri de ghilimele) din decembrie 1989, care s-au perpetuat la conducerea României cu grijă ca nu cumva vreun patriot român să ajungă să conducă Președinția sau Guvernul României. Atunci, în decembrie 1989, după ce l-au asasinat pe patriotul Nicolae Ceaușescu, la conducerea României, primii șapte conducători ai primei linii de putere erau minoritari etnici. Nici un etnic român! Adică: Ion Ilici Marcel Iliescu (bunicul Vasili Ivanovici era evreu, mama țigancă, soția tot evreică), Silviu Brucan (Saul Brukner era evreu), Nicolae Militaru (nume real Lepădat era țigan), Virgil Măgureanu era Imre Asztalos, Petre Roman (nume real Neulander era evreu). La formarea primului parlament (CPUN), președintele Senatului a fost Alexandru Bîrlădeanu (nume real Sasha Goldenberg era evreu), iar președintele Camerei Deputaților a fost Dan Marțian, tot evreu. Era evident și eu am spus-o în mod repetat că nu ne puteam aștepta la nimic bun pentru români în aceste condiții! Poporul român a fost din nou neatent!
Astăzi, în plin regim politic iudeo-globalisto-„progresist”, a menționa în text etnia unei persoane este un fel de blasfemie. Nu este corect politic, „este detestabil”, de parcă etnia ar fi ceva rușinos, ceva înjositor, ceva ce trebuie să fie ținut secret, ceva intim. Dar pentru istoricul neangajat politic este necesară mențiunea etniei! Făcând aceste precizări de mai sus ale etniei conducătorilor țării eu arăt că în 22 decembrie 1989 etnicii români au fost înlăturați de la conducerea României și aceasta este principala cauză a nenorocirilor ulterioare ale românilor, inclusiv ale preluării influenței în Transilvania de către unguri, a reîmproprietăririi lor cu posesiunile pe care le avuseseră în Evul Mediu, prin deposedarea românilor de terenuri, după cucerirea Transilvaniei de către unguri, de-a lungul a trei secole de lupte. Transilvania a fost cucerită de unguri cu sprijinul Papalității, pas cu pas, metru cu metru, după ce ungurii s-au creștinat și ulterior s-au catolicizat.
Dacă menționăm etniile, așa cum nu este „corect politic” în cadrul „regimului politic ticăloșit” (l-am citat pe Traian Băsescu”, din România „statului eșuat” (l-am citat pe Klaus Johannis), mai constatăm ceva interesant. În decembrie 1989, la Timișoara, după preluarea comenzii la Miliție de către generalii Constantin Nuță și Mihalea Velicu, o serie de agenți străini au fost asasinați și aproximativ o mie de provocatori și făptuitori de fapte antisociale au fost arestați și duși la Penitenciarul „Popa Șapcă”. Din această mie de arestați, peste 800 erau unguri din județul Mureș! Ce căutau la Timișoara în zilele revoltei populare? Nu se puteau revolta la Târgu-Mureș, sau în satele lor? Cine i-a adus? De unde au știut că la Timișoara se va întâmpla ceva important ca să fie și ei acolo? De ce nu ne-a spus Parchetul Militar nimic în 34 de ani de „cercetări”? Așa de slabi (n-am vrut să scriu cuvântul „proști”) să fi fost procurorii militari încât să le scape acest detaliu important, care dovedește că adversarii din istorie ai românilor (n-am vrut să scriu cuvântul „dușmani”) sunt cei care au participat la declanșarea revoltei populare în spatele căreia s-a dat lovitura de stat și s-a acaparat România „pe nevăzute”.
Fiindcă i-am menționat pe complotiștii care au preluat puterea prin lovitura de stat din 22 decembrie 1989, menționez că înaintea lui Ion Ilici Iliescu, conducătorul complotului anti-ceaușist a fost Vasile Patilineț, naționalist român, la fel de naționalist ca și Ceaușescu. Gorbaciov, care slujea Occidentul, fiind numit de Vladimir Putin ca fiind „un trădător”, nu vroia să-l înlocuiască pe Ceaușescu cu un alt naționalist, adică, pe românește, nu dorea să-l înlocuiască pe „Dracu cu mumă-sa”. De aceea a fost Vasile Patilineț asasinat în Turcia. România trebuia neapărat acaparată și dată străinilor și minoritarilor etnici. Aceasta a fost miza evenimentelor din decembrie 1989 și de după aceea, dar, neajutați de nimeni, românii nu aveau cum să-și dea seama, iar cei care au înțeles și au încercat, timid, să explice românilor adevărul au fost acoperiți cu un cor foarte gălăgios de contraziceri, au fost asasinați civic și imaginea lor a fost terfelită în asemenea hal încât n-au mai avut nici o credibilitate.
Ungurii din România și-au luat în majoritate cetățenia Ungariei. O păstrează și pe cea română, dar nu din dragoste, ci din dorința de a putea emite pretenții, de a avea drepturi speciale în România, de minoritari, pentru a fi „discriminați pozitiv”, un procedeu impus care nu are nimic de-a face cu democrația. Democrația (demos=popor; kratos=putere) este despre cei mulți, despre majoritate, nu despre minoritate. În democrația autentică, nu în cea falsă, iudeo-euro-atlantică, minoritatea trebuie să se supună majorității. Restul sunt povești manipulatoare.
Pentru atingerea obiectivelor de anulare a prevederilor Tratatului de la Trianon, Ungaria și ungurimea internațională nu acționează numai prin intermediul cetățenilor unguri din România, ci și prin intermediul guvernului de la Budapesta. Acesta pompează sute de milioane de euro în ungurii din Transilvania, a acordat subvenții celor care cumpărau pământuri de la români, a dat împrumuturi fără dobândă, a finanțat în fel și chip operațiunile de consolidare a stăpânirii ungurești asupra unei foarte mari părți a Transilvaniei, de slăbire a românilor și românismului și de penetrare a instituțiilor statului român.
Tragedia României a fost și este aceea că implicarea ungurilor în distrugerea statului român în decembrie 1989 s-a făcut cu complicitatea Securității, care a cooperat și cu serviciile secrete ungurești pentru realizarea loviturii de stat. Când au văzut că Securitatea trădează grav regimul naționalist român, serviciile secrete ungurești au devenit prietenești cu Securitatea și au rămas prietenești până astăzi. Serviciile de informații din România, nu românești (!), globalizate și aservite altor servicii străine, n-au făcut nimic pentru a stopa aceste fenomene grave din istoria recentă. Mai mult decât atâta, SRI-ul s-a umplut de unguri, de a căror loialitate față de interesele României profunde dacă nu te îndoiești ești cel puțin prost, adică prostul proștilor. Dar ce să mai spunem că, pe lângă unguri, SRI-ul este plin de evrei cu nume românești și de țigani, care și ei se autointitulează „români”. Ne mai miră ceva din ceea ce ni se întâmplă? Ne mai miră faptul că, dacă nu intervine Divinitatea, etnia română se dizolvă în străinătate, în toată sfera de influență occidentală și dispare?
În 28 decembrie 2023 cele două camere ale parlamentului antiromânesc din casa fostă a poporului a respins proiectele de legi ale autonomiei ungurilor și secuilor. Deputații și senatorii au respins proiectele ungurești pentru că mai este mai puțin de un an până la mascaradele numite alegeri, pe care le decid serviciile secrete la ordinul străinătății. Alegerile au doar menirea de a salva aparențele de democrație. Proiectele de autonomie ungurească au fost respinse pentru a nu îi îndârji și mai mult puținii patrioți români, care oricum nu au puterea să se opună la nimic rău din ceea ce li se întâmplă.
Din discuțiile care au fost în parlament, s-a văzut că ungurii conștientizează opinia publică asupra faptului că autonomia teritorială nu este ceva rău și că funcționează și în alte părți ale Occidentului (devenit categoric retrograd!), că nu face nici un rău românilor etc. De asemenea, ungurii au insistat asupra necesității promovării unui statut al minorităților, care să le confere lor și evreilor și rămășițelor fostei comunități a sașilor drepturi în plus care nu au cum să fie acordate altfel decât în dauna românilor.
Apoi, din bancă, ofițerul acoperit al SIE, Titus Corlățean, a mai aruncat un buzdugan periculos: necesitatea modificării Constituției României. Acest document, elaborat în 1991, mai cuprinde unele prevederi care i-ar mai putea ajuta pe români și ele se vor a fi schimbate. În noiembrie 2003, uzând de un mare fals, trădătorii de la conducerea țării, în frunte cu minoritarii etnici Ion Ilici Iliescu și Adrian Năstase, vânduți total străinilor, au modificat în rău Constituția. Nu mai precizez toate relele introduse în Constituție în frunte cu dreptul înstrăinării pământului țării. Cine vrea să le vadă să le citească în textul legii fundamentale. De la un regim atât de trădător cum este actualul regim de la București, ce patriot român s-ar putea aștepta în viitor la o modificare în bine a Constituției României?
Pentru istoric este foarte trist, de-a dreptul dureros, să vadă cât a regresat românismul, cât de lipsită de patriotism poate fi clasa politică de la București în fața ofensivei minoritarilor etnici, în frunte cu evreii și ungurii împotriva românismului.
În 18 octombrie 1918, în Parlamentul de la Budapesta, când se discuta strategia ungurilor în vederea promovării ei în apropiatul sfârșit al primului război mondial, deputatul român Alexandru Vaida-Voevod a luat cuvântul în numele poporului român din Transilvania afirmând cu tărie că românii nu recunosc dreptul ungurilor de a negocia apropiata viitoare pace în numele lor. Atmosfera din parlament în care vorbea Alexandru Vaida Voevod era deosebit de ostilă românilor. Vacarmul era îngrozitor. Ungurii se comportau de parcă ar fi vrut să-l mănânce pe deputatul românilor. Alexandru Vaida-Voevod, cu toate că era efectiv în pericol de moarte, a afirmat cu tărie că: „După suferințe și lupte de veacuri, națiunea română din monarhia austro-ungară își așteaptă și pretinde confirmarea drepturilor sale inalienabile și imprescriptibile la o viață națională integrală”. Alexandru Vaida-Voevod exprima în puținele cuvinte din citatul anterior faptul că poporul român din Transilvania se descătușase și proclama cu tărie dorința de a duce o viață independentă, alături de frații săi din celelalte provincii românești, într-un stat unitar.
Gravitatea frământărilor ungurilor, datorate înfrângerii și perspectivei pierderii controlului asupra slovacilor, sârbo-croaților și mai ales asupra românilor a făcut ca la doar câteva zile, după ce în același parlament din Budapesta prim-ministrul Ungariei, Istvan Tisza, a declarat că Ungaria a pierdut războiul, el a fost asasinat. Conducătorii românilor din Transilvania, ca și guvernanții României aflați în refugiu la Iași, se așteptau ca ungurii, obișnuiți de secole întregi să-i domine pe români și să stăpânească bogata Transilvanie, să nu se împace cu gândul pierderii stăpânirii.
În octombrie 1918 a izbucnit revoluția în Ungaria. Societatea ungurească era scindată, dar toate grupările doreau să continue stăpânirea asupra Transilvaniei. Nici o grupare ungurească nu propunea și nu accepta libertate națională pentru români.
Prima reacție a ungurilor, încă din luna octombrie 1918, când era evident că românii vor libertate națională și unitate națională, a fost aceea de furie năprasnică și de recurgere la măceluri groaznice săvârșite de gărzile ungurești asupra românilor din Transilvania. Toată iarna 1918-1919 au avut loc execuții în masă făcute de unguri împotriva românilor. Istoricul Constantin Kirițescu, autorul valoroasei monumentale lucrări Istoria războiului pentru întregirea României (1916-1919), scria: „Românii însă n-au ucis; nici o picătură de sânge n-a mânjit mâinile românilor. În cele 300 de omoruri săvârșite în județul Arad, din noiembrie 1918 până în februarie 1919, toate victimele au fost români, uciși de unguri; un singur ungur a fost ucis, și acela de un gardist tot ungur!” Era doar un exemplu, dintr-un singur loc.
La nivelul elitelor românești, ca și la cel al românilor de rând s-a cristalizat ideea că raporturile cu ungurii nu pot fi reglate decât cu sabia! Consiliul Național Român din Transilvania a trimis delegați la Iași să ceară ajutor militar din partea regelui Ferdinand și a guvernului român. Răspunsul a fost prompt, în ciuda unor greutăți enorme ale armatei române. Soldații români, toți proveniți din Moldova, Muntenia și Oltenia, erau obosiți și anemici. În garnizoane se dădea doar mămăligă. Luptau în opinci pentru că țara nu le putea oferi bocanci. Cu toate acestea, vibrația lor românească a fost foarte puternică. Trupele române au intrat în Transilvania în 16 noiembrie 1918 și au asigurat protecție românilor ardeleni.
Pe parcursul lunilor următoare încheierii războiului, cu sprijin iudeo-bolșevic masiv din Rusia Sovietică, Bela Kun (nume real Cohen, ulterior Kohn, ulterior Kun) și Partidul Comunist pe care l-a creat el au ajuns în fruntea Ungariei. La 16 aprilie 1919, după repetate acțiuni provocatoare efectuate de iudeo-maghiarii bolșevici în Transilvania, Ungaria a declarat război României.
Armatele române, conduse de șeful Marelui Cartier General al Armatei Române, generalul Constantin Prezan și de alți generali valoroși ca George Mărdărescu și Traian Moșoiu, au fost trimise împotriva trupelor ungurești, a căror unitate de elită era divizia secuiască din Ardeal. Această unitate a fost încercuită de români, înfrântă și izolată de restul trupelor ungurești. După confruntări militare, frământări politice și adversități din partea unor generali ai trupelor franceze care-i sprijineau pe unguri, la 21 iulie 1919 armata română controla întregul teritoriu care-i fusese recunoscut de Conferința de Pace de la Paris.
O importantă victorie a obținut armata română în luptele grele desfășurate de-a lungul râului Tisa, când ungurii au fost dezorganizați și alungați în dreapta râului. Consiliul Suprem Aliat de la Paris a cerut românilor să se oprească pe aliniamentul râului Tisa. Conducerea României și comandamentul militar român și-au dat seama că oprirea înaintării ar permite ungurilor să se refacă și să-și reia atacul asupra teritoriilor românești. În ziua de 29 iulie, comandamentul român a ordonat trecerea Tisei și mărșăluirea către Budapesta, pentru înfrângerea definitivă a ungurilor. Trecerea armatei române peste podul de peste Tisa, construit cu rapiditate de geniștii români, s-a făcut sub privirile umede de emoție ale regilor Ferdinand și Maria de România și ale prim-ministrului Ionel I.C. Brătianu.
La 4 august armata română a ocupat capitala Ungariei, mărșăluind în pas de paradă pe bulevardele Budapestei, în sunetele fanfarei militare și sub privirile mulțimilor îngrozite degeaba de pe trotuare. Le era frică degeaba, pentru că armata română nu s-a comportat în mod criminal, precum au făcut-o anterior ungurii în Transilvania. Defilarea armatei române a fost primită de generalul Constantin Prezan, marele ei comandant, care avea să fie înaintat la gradul de mareșal. Cum am mai spus, populația Budapestei era îngrozită degeaba pentru că românii i-au cruțat pe unguri și s-au purtat mai mult decât omenos. Armata română a luat mii de prizonieri, i-a dezarmat, de fapt a dezarmat întreaga Ungarie și a confiscat patru trenuri de alimente ale armatei ungare. Populația Budapestei de peste un milion și jumătate de oameni trăia în lipsuri foarte mari, era înfometată. Se ajunsese ca singura hrană a orașului să fie formată din dovleci.
Cu alimentele confiscate de la armata ungară, românii au hrănit populația Budapestei. Sunt elocvente fotografiile cu bucătăriile de campanie ale armatei române în jurul cărora se înșiruiau locuitorii Budapestei cu farfuriile în mână ca să-și primească hrana zilnică. În cazărmile din Budapesta, unde a fost încartiruită armata română, zilnic, erau primiți copiii săraci din Budapesta care mâncau din străchinile soldaților români. De asemenea, veneau și comeseni neinvitați, care erau și ei primiți. La porțile cazărmilor și în diferite alte centre din oraș se distribuia pâine și alimente calde populației ungurești.
Guvernatorul Budapestei, generalul Ștefan Holban, a fost un organizator valoros, care într-un timp record a rezolvat toate dificultățile enorme cu care se confrunta capitala Ungariei. „Valahii” disprețuiți de unguri, care-i numeau „împuțiți”, deveniseră cuceritorii ungurilor și binefăcătorii lor. În acel moment istoric, aristocrația ungurească a recunoscut omenia românească și faptul că a fost salvată de bandele iudeo-bolșevice ale lui Bela Kun, care jefuiau casele aristocratice ungurești și le violau soțiile și fiicele.
Drapele românești fluturau pe mai multe clădiri din Budapesta. Pe unul din steagurile puse pe clădirea Parlamentului din Budapesta, un soldat român hâtru a atârnat o pereche de opinci. A fost un fel de revanșă istorică a țăranilor români asupriți și disprețuiți sute de ani de unguri.
În Ungaria autoritățile militare române i-au ocrotit pe evrei și i-au ferit de pogromurile puse la cale, întrucât ungurii au dorit să se răzbune pentru că evreii îi susținuseră pe bolșevicii lui Bela Kun. Ocrotirea românească a salvat evreimea din Ungaria de răzbunări, crime și alungare. Nici evreii nu au fost și nu sunt nici astăzi recunoscători românilor pentru că i-au salvat.
Armata română a capturat toate resturile diviziilor armatei ungare și a curățat Ungaria de bandele de soldați unguri care cutreierau țara fără nici o conducere săvârșind fapte reprobabile, a ocupat toate centrele industriale, toate fabricile de armament și toate depozitele de muniții. În zona Lacului Balaton, pe o anumită suprafață, românii au permis ungurilor anti-bolșevici, sub conducerea amiralului Miklos Horty, să-și refacă armata pentru momentul în care românii se vor retrage și s-a prevenit în acest fel revenirea iudeo-bolșevicilor la putere. La retragerea armatei române, armamentul confiscat de români avea să fie încredințat lui Miklos Horty. În acest fel, România a decis regimul politic care se va instaura în Ungaria pentru un sfert de veac. „Recunoștința” ungurilor se va vedea în perioada următoare Diktatului de la Viena (1940), când autoritățile ungurești ale lui Miklos Horty vor comite masacre asupra românilor, culminând cu îngrozitoarele crime de la Ip și Trăznea. Același Horty al cărui regim a ucis români, evrei, sârbi și slovaci nevinovați are statuie în centrul Budapestei euro-atlantice de astăzi, în timp ce legi aspre, nedrepte și vădit anti-românești nu permit în nici un fel vreun elogiu, portret, nume de stradă, nume de organizație, bust, evocare laudativă sau orice altceva în memoria mareșalului Ion Antonescu, dezrobitor al Basarabiei, Bucovinei de Nord și Ținutului Herța și salvator a sute și sute de mii de evrei.
De la soldați la generali și la mareșalul Constantin Prezan, armata română s-a dovedit la înălțime și datorită ei s-a putut împlini și apăra realizarea uriașă a înfăptuirii României Mari și a înfrângerii dușmanului secular de la Apus.
În noiembrie 1919, în urma insistențelor Consiliului Suprem Aliat de la Paris, armata română s-a retras din Ungaria, până la noul aliniament stabilit de Conferința Păcii și recunoscut de România. Între acest aliniament și Tisa au rămas 200.000 de români care aveau să fie maghiarizați în deceniile viitoare, astăzi mai existând o mică minoritate românească și ea parțial maghiarizată. Armata română care s-a retras din Ungaria era formată din soldați slabi, rău îmbrăcați, încălțați în opinci, obosiți, dar plini de patriotism și de dragoste nemărginită față de țară și conducătorii ei, cea care lipsește astăzi prea multor români.
Ne oprim de a mai arăta uriașa dușmănie manifestată de unguri împotriva românilor la nivelul anului 1940, când, cu sprijinul Germaniei, Italiei și Uniunii Sovietice, o parte importantă a Transilvaniei a fost din nou ocupată de unguri, iar asupra românilor s-au abătut din nou mari nenorociri.
Afirmând această realitate istorică, nu putem să nu realizăm că astăzi România nu mai are armată, ci doar niște detașamente subordonate ocupantului militar străin al României, care, multă vreme, au fost instruite doar pentru a lupta alături de armata SUA în Orientul Mijlociu împotriva inamicilor evreilor, respectiv a talibanilor afgani și a irakienilor. O asemenea situație dramatică a oștirii s-a mai petrecut doar în perioada domniilor fanariote, când de asemenea armata română a fost desființată.
Cum s-au putut uita aceste realități crude din istoria raporturilor româno-maghiare? Cum pot fi aceste realități ignorate și astăzi? Această uitare a românilor este pedepsită crunt în această epocă euro-atlantică. Românii nu au găsit soluția să-și conserve autoritatea asupra propriului spațiu existențial. După părerea mea, vina pentru această gravă lipsă aparține tot modului în care Securitatea nu și-a făcut datoria în decembrie 1989 și după aceea. Cooperarea Securității și apoi a SRI cu serviciilor secrete ungurești în decembrie 1989 și ulterior, a condus la o situație de punere în inferioritate a intereselor românești în fața celor ale ungurilor, situație care s-a perpetuat până astăzi.
Există și cauze obiective ale acestei uitări ale generațiilor din ultimele opt decenii. Iudeo-bolșevicii care au ocupat România în 1944 au instaurat un regim internaționalist proletar îndreptat împotriva spiritului național românesc. Timp de două decenii ei s-au bazat pe minoritățile naționale, cu excepția germanilor, pentru a-i supune pe români. După 1945, evreii, ungurii și țiganii au fost propulsați la vârful societății românești, în teritoriu și la centru. Consilierii sovietici, majoritatea kazaro-evrei și ucraineni, au împânzit autoritățile statului român. Norocul românilor a fost acela că Stalin însuși a ordonat ca șeful Partidului Comunist și șeful Guvernului României să fie etnici români. În jurul lor se va coagula gruparea naționalistă românească și se va reuși obținerea eliberării de sub ocupația militară străină, a suveranității naționale, apoi a independenței cvazi-depline și s-a reușit promovarea dictaturii de dezvoltare a țării, într-un mod care „a sfidat imposibilul”, cum afirma gânditorul legionar Petre Țuțea, în 1990.
Aceeași situație se va produce începând chiar din ziua de 22 decembrie 1989, când etnicii români au fost înlăturați de la conducerea de vârf a României, ulterior fiind cooptați doar etnici români dispuși necondiționat să slujească politicile anti-românești practicate de regimul de tranziție și de cel euro-atlantic, care au îngenuncheat România și pe români și au transformat țara în colonie, luptând astăzi cu determinare pentru a distruge complet românismul.
Trebuie să recunoaștem cu orice risc, supărând regimul politic actual și pe numeroșii săi propagandiști, doritori de a promova clișee false la nivelul opiniei publice, că România datorează stăpânirea Transilvaniei după 1945 exclusiv generalisimului Iosif Visarionovici Stalin, care, la sfârșitul celui de al doilea război mondial, a susținut și a impus apartenența Transilvaniei la România. Nu trebuie să uităm că reprezentanții SUA, Marii Britanii și Franței au susținut alipirea Transilvaniei la Ungaria. Norocul și dreptatea românilor s-a bazat pe faptul că cel mai influent conducător al Lumii a fost atunci Iosif Visarionovici Stalin. Românii nu i-au fost recunoscători, au crezut că dacă Transilvania este pământ românesc, ei o merită, de parcă ar fi avut puterea să decidă singuri, sau de parcă i-ar fi ascultat cineva în afară de Stalin, sau de parcă dacă ai dreptate i-a vine singură la tine. Nu, nu vine singură. Dacă ai dreptate trebuie să ți-o și dea cineva.
Lupta ungurilor pentru anularea prevederilor Tratatului de la Trianon continuă, inclusiv cu sprijinul ascuns al unor trădători români, tot mai mulți.
În sensul celor abordate anterior, Grupul pentru România a întocmit un comunicat către societatea românească, către comunitatea ungurească din România și către Ungaria, prin care solicită renunțarea la promovarea politicii revizioniste antiromân
Prof. univ. dr. Corvin Lupu 26 Mai 2024 publicat in ART-EMISduminică, 28 aprilie 2024
Ion COJA. Text cenzurat înainte de 1990 16 august 2013| Transilvania. Maghiarii sunt persecutaţi în România?
Text cenzurat înainte de 1990
Maghiarii sunt persecutaţi în România?
Mai mulţi prieteni şi colegi, care au avut ocazia să călătorească în
ultima vreme prin Europa şi chiar mai departe, mi-au povestit acelaşi
lucru: aproape pretutindeni pe unde au fost, când s-a aflat că sunt
români li s-a pus invariabil întrebarea: „ce se întâmplă cu maghiarii
din România? De ce sunt persecutaţi? De ce nu li se respectă drepturile
de minoritate etnică?” Unii dintre colegii mei s-au priceput să
lamurească lucrurile pe loc în cercul mic de cunoştinţe, alţii şi-au
revenit mai greu din stupoarea în care i-au aruncat asemenea afirmaţii.
Concluzia la care au ajuns însă cu toţii, chestionându-şi interlocutorii
asupra sursei acestor defaimăţii, a fost aceeaşi: în străinătate
circulă pe seama regimului minorităţilor etnice din România, în special
despre viaţa compatrioţlor noştri maghiari, o sumedenie de materiale
propagandistice mincinoase, în total dezacord cu realitatea, materiale
puse în circulaţie de diferite grupuri şi organizaţii ce aparţin
emigraţiei maghiare. După unele informaţii, această falsă problemă ar fi
ajuns să fie discutată, cu seriozitate, şi-n Congresul american. Deşi
nu-mi vine a crede, nu mă pot opri să nu-i fericesc pe americani,
cărora, iată, nu le-a mai rămas să rezolve decât probleme imaginare,
scenarii ce ţin, pur şi simplu, de literatura istorico-fantastică,
historical fiction!
E neîndoios că toate aceste materiale şi altele de aceeaşi speţă care
vor mai apărea, nu găsesc niciun ecou la cei care cunosc propriu-zis
realitatea românească. Dar câţi sunt aceştia? Ştim prea bine că din ce
în ce mai mulţi, dar, din pacate, încă nu foarte mulţi. Foarte mulţi
fiind cei dispuşi să cedeze acestei şi, în general, oricărei propagande
şi să se emoţioneze pentru soarta maghiarilor din România, mai ales că
materialele cu pricina circulă în toată voia lor, fără a avea de
înfruntat răspunsul nostru, inexistent.
Fireşte, cel mai des calitatea acestei propagande o face nedemnă de un
răspuns din partea noastră, a oficialităţilor româneşti. Nu este însă
mai puţin adevărat că prin cantitate aceste materiale şi acţiuni
propagandistice reuşesc ceea ce prin calitate n-ar avea nicio şansă să
obţină, şi aşa se face că multă lume din Europa şi de peste Ocean are
acum în cap ideea că în România maghiarii sunt pesecutaţi, excluşi de la
exercitarea drepturilor cetăţeneşti, supuşi discriminărilor
naţionaliste ş.a.m.d.
Nu mă pricep să calculez prejudiciile ce ni le poate aduce această
situaţie, dar e de aşteptat ca ele să se producă. Adică să se ivească
împrejurări în care lămurirea lucrurilor în respectul adevărului să nu
se poată face în timp util, dacă nu a fost făcută din vreme, şi să avem
astfel, pe termen scurt, de pierdut dacă vom continua să nu facem
practic nimic şi să mizăm doar pe faptul că asemenea propagandă va
ajunge oricum, în chip fatal, de la sine, să se compromită singură.
Trăim într-un secol prea bezmetic ca să ne putem permite să contăm
exclusiv pe bunul simţ al oamenilor noştri, lăsând în seama acestuia să
dea în vileag contradicţia – pentru noi evidentă, dar nu şi pentru alţii
– între fapte şi susţinerile acestei propagande.
Până acum, cât pricep şi cât bag eu de seamă, autorităţile româneşti, în
cunoştinţă de această propagandă, au găsit cu cale, în replică, să fie
şi mai atente cu respectarea întru totul a drepturilor, absolut
imprescriptibile, ale maghiarilor şi ale tuturor celorlalte minorităţi
etnice, nu cumva să oferim pretext cât de cât real campaniei de calomnie
şi fals istoric. Aşa se face că nu de puţine ori, de pe urma acestui
exces de zel – altminteri tipic românesc, minoritatea maghiară a ieşit
chiar privilegiată, favorizată faţă de noi, ceilalţi. Aş putea da
nenumărate exemple din domeniul presei şi al publicaţiilor, bunăoară
cifrele relative, adică prin raportarea numărului publicaţiilor în limba
maghiară la numărul maghiarilor, inclusiv cifrele privind remunerarea
activităţii respective, fiind foarte grăitoare pentru cine vrea să le
citească cu un ochi cinstit, nepărtinitor. La fel, în învăţământ, unde
nu rareori prevederile legii (de pildă, dreptul de a susţine examenul de
admitere în limba maghiară chiar şi la facultăţile din Bucureşti!) fac
mai uşoară admiterea la facultate pentru tinerii maghiari.
Iată însă că această atitudine hipercorectă a fost înţeleasă ca un gest
de slăbiciune, încurajând şi sporind manifestările antiromâneşti ale
emigranţilor maghiari. (Nu ştiu ce anume, probabil încrederea ce o am în
partea cea bună a omului şi a lumii în care trăim, mă face să cred că
şi dintre emigranţi mulţi sunt victimele tocmai ale acestei propagande,
înscriindu-se deci în fals fără să-şi dea seama. Acredintându-i astfel
cu buna credinţă fără de care nimic temeinic nu se poate face vreodată
şi vreundeva, i-aş pofti pe emigranţii maghiari care îndeplinesc această
condiţie, a bunei credinţe, să vină în România spre a se convinge cu
ochii lor de realităţile româneşti. De vor fi având motive să nu mai
calce prin Ungaria, la noi viza de intrare nu le va fi refuzată şi nu
vor risca nimic venind să cerceteze cum trăiesc maghiarii din România.
Riscă numai să afle adevărul!)
Oricum, sunt motive să considerăm atitudinea noastră depăşită de fapte,
de situaţia nouă în care ne aflăm, efect al aglomerării activităţilor
antiromâneşti din străinătate, ceea ce reclamă din partea noastră o
atitudine nouă, schimbată.
Ce înţelegem prin noi, cei care trebuie să ne modificăm atitudinea?
` La prima vedere se poate înţelege chiar şi emigraţia românească! La
urma urmelor, de ce nu?! De vreme ce această campanie de minciuni e
dusă de emigraţia maghiară din Apus, răspunsul cel mai potrivit, prin
extrapolare, ar fi să vină din partea emigraţiei româneşti. Din păcate –
sau, mai bine zis, din fericire! – emigraţia românească nu e aşa de
numeroasă şi, deci, de puternică. Dar este numai la o privire
superficială, căci puterea cea mare o dă adevărul şi dreptatea, iar
adevărul şi dreptatea sunt de partea noastră!
În această ordine de idei, asociaţia „România” ar avea un cuvânt de
spus, şi încă unul foarte greu, trecând la o acţiune organizată de
denunţare în străinătate a acestor minciuni şi defăimări uşuratice. Câte
ceva în acest sens, dar prea puţin, am mai citit şi-n revistele noastre
pentru străinătate. Acestea au însă un mare defect: ele merg la oameni
care ne sunt prieteni şi care cunosc relativ bine realităţile româneşti
şi sunt astfel capabili şi singuri să respingă orice propagandă pe tema
persecuţiei minorităţilor naţionale din România.
Mai cu temei şi cu mai multă nădejde prin noi înţeleg
maghiarii din România, compatrioţii noştri al căror statut e pus în
discuţie, controversat şi falsificat. Nu numai că ei sunt cei mai în
măsură să confirme sau să infirme orice afirmaţie care-i priveşte, dar
consider că e si de datoria lor, cavalerească, să-şi spună răspicat
părerea despre ce se vorbeşte în lume pe seama lor, oricât de mult ar
considera – şi îi înţeleg foarte bine – că e mult sub demnitatea unui om
al vremurilor noastre să ia în serios nişte exaltaţi, fantome ale unui
trecut pe care îl considerăm apus, istoriceşte rezolvat, intrat în
neagra veşnicie a nefiinţei, a timpului ireversibil. E drept că nu-i ia
nimeni în serios aici, la noi, dar în alte părţi ale lumii se găseşte
cine, iată, mai ales din ignoranţă, să-şi plece urechea la basmele lor.
Mi se pare a fi vorba la mijloc de o datorie patriotică şi de onoare pe
care cei mai mulţi nu vor pregeta să şi-o facă, deşi dacă mă pun în
situaţia compatrioţilor mei maghiari, nu-mi dau bine seama cum, în ce
fel anume ar putea ei de aici să repună adevărul în drepturile ce i-au
fost ultragiate cu atâta uşurinţă pe alte meridiane, în ziare şi reviste
care verifică ştirile după ce le-au publicat, şi publică orice, numai
bani să iasă, doar suntem presă liberă, nu?! Ce…
Cu puţină imaginaţie însă, şi cu puţină zăbavă a gândului şi a faptei
noastre asupra acesei chestiuni, cred că se vor găsi şi formele în care
să comunicăm celor interesaţi sau angajaţi în această discuţie punctul
de vedere al maghiarilor din România.
În exprimarea acestui punct de vedere două mi se par a fi chestiunile pe
care lămurindu-le discuţia se va încheia cu o concluzie limpede asupra
temeiniciei sale:
1. Mai întâi, în România, pentru un cetăţean român, e cu ceva viaţa mai
uşoară dacă este de naţionalitate român şi nu maghiar ( sau german,
armean, evreu, grec, turc etc.)? Există dispoziţii sau practici
împământenite care exclud pe maghiari (germani, evrei etc.) de la
privilegii şi drepturi de care se bucură ceilalţi cetăţeni? În România,
pentru un maghiar e cu ceva viaţa mai grea decât pentru un român?
2. Maghiarii (şi celelalte minorităţi naţionale din România) au oare un
regim de viaţă mai greu decât al românilor din Ungaria şi din celelalte
ţări unde există minorităţi etnice româneşti? Se bucură românii din
ţările vecine de drepturi care în România li se refuză minorităţilor
naţionale, respectiv maghiarilor?
Repet, după modesta idee ce, în calitate de cetăţean român, mi-am
făcut-o asupra chestiunii, răspunsul cinstit la întrebările de mai sus e
de natură să încheie discuţia. Fireşte, numai dacă cei care au
deschis-o şi i-au făcut propaganda se vor dovedi capabili de un răspuns
cinstit.
x
x x
Toate cele de mai sus poate că nu le-aş fi scris totuşi, aş fi rămas
credincios tradiţiei româneşti de a ceda cu totul iniţiativa, în
asemenea ocazii, adversarilor, totdeauna preopinenţi, aşa cum, bine se
ştie – dar numai la noi, prea puţin în lumea largă – de când suntem noi,
românii, nu ne-am grăbit o dată măcar să călcăm pământul altora,
jinduind la ce nu e al nostru, războaiele noastre fiind numai de
apărare, de răspuns la agresiunea străină, răspuns dat unor
„preopinenţi” care luând omenia şi blândeţea noastră drept slăbiciune
s-au amăgit cu nădejdea unor izbânzi uşoare şi trainice.
N-aş fi scris deci toate cele de mai sus dacă nu se întâmpla, zilele
trecute, să dau în librării peste o carte a cărei apariţie reprezintă un
exemplu tipic de felul în care este tratată la noi problema
minorităţilor naţionale, în speţă cea maghiară. Cartea se cheamă Moldvai csango nepmuveszet,
scrisă de dr. Kos Karoly, Szentimrei Judit, dr. Nagy Jeno, apărută în
1981 la editura Kriterion – pentru cine nu ştie, această editură
fiinţează special pentru a publica în limbile minorităţilor naţionale
din România. După cum îşi dă seama oricine, chiar fără să cunoască limba
maghiară, în această carte este vorba despre ceangăii din Moldova,
populaţie pe care suntem obişnuiţi să o considerăm de origine maghiară, a
unei monografii despre această populaţie. Nu e prima. S-au mai scris
zeci de cărţi despre ceangăii din Moldova în ultimii două sute de ani,
interesul cel mai mare faţă de această enclavă fiind stârnit de problema
originii lor, încă neelucidată, se pare.
Pe acelaşi subiect, în urmă cu 15-20 de ani, a scris o carte şi Dumitru
Mărtinaş, profesor de limba latină la Târgu Mureş, de felul său ceangău
din Moldova. Este singura carte a autorului, o carte la care a muncit
viaţa toată, adunând o sumedenie de date istorice, lingvistice şi
etnografice, pe baza cărora a formulat ipoteza originii româneşti
a ceangăilor din Moldova, veniţi din Ardeal, unde fuseseră
catolicizaţi. Nota bene, autorul atrage atenţia asupra faptului că sunt
în Moldova şi câteva sate ceangăieşti a căror populaţie este într-adevăr
maghiară sau maghiarizată (în orice caz, de limbă maghiară), dar
majoritatea satelor de rit catolic din Moldova, pe care ne-am obişnuit
să le considerăm din acest motiv ceangăieşti, sunt sate de români
ardeleni, care nu ştiu boabă ungureşte, veniţi din Ardeal în urmă cu
două, trei sau mai multe sute de ani, ceea ce s-ar vedea bine din graiul
şi din portul lor, ardeleneşti. Cu alte cuvinte, autorul pune în
evidenţă echivalenţa greşită care s-a făcut în Moldova între maghiar şi
catolic, pe considerentul că toţi maghiarii sunt catolici lumea
considerând că şi toţi catolicii din Moldova sunt maghiari, raţionament
evident fals!
…Cam aceasta ar fi, foarte pe scurt, teza susţinută de Dumitru Mărtinaş în cartea sa.
Partea edificatoare cu privire la politica românească faţă de
minorităţile etnice începe abia acum, după ce autorul îşi încheie
cercetările şi încearcă, în buna şi fireasca rânduială a lucrurilor, să
facă publice concluziile sale, ipoteza sa. Cartea, manuscrisul de peste
300 de pagini, circulă vreme de 15 ani pe la diverse foruri culturale şi
politice care pregetă să avizeze apariţia cărţii, din considerente
îndeosebi politice şi nemărturisite. Adică de teama că publicarea
acestei cărţi ar putea fi interpretată ca un gest ostil faţă de
compatrioţii noştri maghiari.
Se pune deci întrebarea dacă aceste precauţii sunt justificate şi dacă
au efectul dorit. Eu unul cred că nu! Ştiu bine că pentru unii chiar şi
acest articol ar putea fi înţeles ca un gest neprietenesc, ostil
ş.a.m.d. Dar dacă se ţine seama numai de această categorie de cititori,
răstălmăcitori de meserie sau numai amatori, atunci ar trebui să nu mai
publicăm decât Mersul trenurilor şi Cartea de telefoane! Şi încă nici
aşa nu e sigur că am fi feriţi de cine ştie ce „interpretări”! Dar ştiu
totodată că cei mai mulţi oameni au o judecată sănătoasă şi vor înţelege
din aceste rânduri numai ceea ce e de înţeles. La fel ca şi din
publicarea cărţii lui D. Mărtinaş, care reprezintă o simplă participare,
o înscriere la cuvânt a unui ceangău într-o discuţie despre ceangăi
care durează de vreo două secole fără a fi primit până azi o soluţie
convingătoare. Chiar ipoteza originii lor maghiare este contestată de
mulţi istorici maghiari! Mulţi dintre ei cred, de pildă, în originea
cumană a ceangăilor. La acest evantai de ipoteze se adaugă acum o altă
ipoteză, deloc absurdă, a originii româneşti, ardeleneşti, a ceangăilor
din Moldova. Cine nu s-a supărat că există ipoteza originii cumane a
ceangăilor – şi nimeni nu s-a supărat din asta, nu are de ce se supăra
nici pe ipoteza lui D. Mărtinaş, cu atât mai mult cu cât acesta este
ceangău de felul său, ba, şi mai mult, dintre toţi savanţii care s-au
ocupat de problema ceangăiască numai Dumitru Mărtinaş este el însuşi
ceangău!
Ce subtext politic, ascuns, sa aibă teoria sa? Nu l-a pus nimeni să se
ocupe de această chestiune. Nu a primit nicio încurajare din partea
autorităţilor româneşti să afirme originea românească a ceangăilor.
Dimpotrivă, autorităţile culturale româneşti se fac că nu știu de
existenţa acestei cărţi, amânând la nesfârşit ivirea ei în lume. În
această tergiversare primul succes a fost că autorul a apucat să moară
înainte de a i se publica manuscrisul… E drept, cu câteva zile înaintea
morţii sale, Academia R.S.R. a avizat publicarea lucrării,
considerand-o că îndeplineşte condiţiile unei lucrări ştiinţifice. Din
păcate – dar al cui să fie păcatul ăsta? – autorul nu a mai aflat de
acest început de dreptate care i se făcea şi astfel a murit într-o stare
de care mă cutremur când mă gândesc la ce a putut să fie în sufletul
lui Dumitru Mărtinaş!
Şi întreb, inclusiv pe domnii din Congresul SUA, care poartă de grijă
minorităţilor naţionale din România, i s-a făcut oare nedreptate mai
mare în România vreunui maghiar, german, etc, a fost cineva aici la noi
împiedicat să dovedească ori să susţină că este maghiar, german, etc.?
Căci asta ne-am priceput să-i facem lui Dumitru Mărtinaş şi altor
ceangăi: i-am împiedicat să-şi afirme naţionalitatea românească! În
România se recunoaşte şi se apără prin lege dreptul maghiarilor de a se
considera maghiari, al germanilor, al evreilor ş.a.m.d., al tuturor
minoritarilor. Mi-e teamă ca legea nu prevede şi dreptul românilor de a
nu fi consideraţi altceva decât ştiu ei că sunt, români adică! Acest
drept nu i-a fost recunoscut lui D. Mărtinaş şi nici azi altor ceangăi.
Căci – lucru care trebuie insistent subliniat – populaţia la care se
referă D. Mărtinaş, impropriu numită de noi ceangăi – acest cuvânt ei
nu-l folosesc, se consideră dintotdeauna populaţie românească. Ceea ce
pentru prima dată face D. Mărtinaş nu este afirmarea acestei etnicităţi,
ci argumentarea ei ştiinţifică. Cu dovezi pe care vrea să le pună în
discuţia specialiştilor: istorici, lingvişti, etnografi, etc.
Totul părea că reintră în normal anul trecut, când lucrarea lui D.
Mărtinaş a primit avizul de publicare şi din partea Academiei de ştiinţe
social-politice, care o încredinţează în acest scop editurii Junimea.
Directorul acestei edituri găseşte însă cu cale să atragă şi el atenţia
forurilor politice, peste capul amintitei academii, asupra
inoportunităţii publicării cărţii lui D. Mărtinaş, redeschizând astfel o
lungă discuţie care abia se încheiase, ceea ce a dus la alte amânări şi
tergiversări, care ameninţă în final să ţină cartea pe loc încă
două-trei generaţii!
Aşadar, publicăm cartea Moldvai csango nepmllveszet, unde ceangăii din Moldova sunt prezentaţi ca populaţie de origine maghiară, dar oprim de la publicare cartea Originea ceangăilor din Moldova
în care se afirmă originea românească acestora. Cine, cu mintea
întreagă, va putea numi această atitudine antimaghiară? Ea poate fi
considerată oricum, numai antimagiară nu!
Repet, în discuţie nu este nivelul ştiinţific al lucrării lui D.
Mărtinaş, temeinicia demonstraţiei sale. Cartea este avizată de câţiva
academicieni, istorici şi lingvişti, în frunte cu academicianul Al.
Graur. Modul cum autorul îşi susţine ipoteza este corect, în limitele
bunului simţ şi al uzanţelor demonstraţiei ştiintifice. În discuţie este
numai oportunitatea publicării acestei cărţi, chipurile, publicând-o,
să nu dăm apă la moara de minciuni. Dar, mă întreb, dacă nu publicăm
asemenea cărţi, moara adevărului cu ce apă să meargă?
Şi-apoi, pentru maghiari, pentru concetăţenii noştri maghiari aşa cum îi
cunoaştem noi, oameni serioşi şi demni, ce motiv de supărare ar fi dacă
o parte – mai mică sau mai mare – dintre cei pe care ne-am obişnuit
să-i considerăm ceangăi moldoveni aflăm acum că ei se consideră altfel,
anume români, existând în legătură cu această susţinere a lor şi o
lucrare ştiinţifică, în care sunt prezentate o serie de argumente
privitoare la originea lor românească, ardelenească, o carte pentru a
cărei publicare nu există motiv serios de amânare!
Măreţia naţiunii maghiare nu se întemeiază pe falsuri şi pe erori. Dacă a
fost o eroare să-i considerăm maghiari pe toţi ceangăii din Moldova, cu
nimic nu scade măreţia maghiară şi interesele ei, în beneficiul celei
româneşti, dacă vom stabili cu exactitate care ceangăi din Moldova sunt
propriu-zis maghiari şi care nu. Nu vom face astfel decât un act de
justiţie, recunoscând celor în cauză dreptul de a le fi respectată
naţionalitatea, pe temeiul istoriei lor şi al sentimentului lor
naţional. Acest drept le este dintotdeauna recunoscut maghiarilor din
România. De ce nu l-am recunoaşte şi ca drept al românilor?!
Lucrul esenţial pe care nu trebuie să-l uităm este însă acela că avem
de-a face cu o ipoteză ştiinţifică, a cărei publicare nu înseamnă
elucidarea chestiunii discutate. Faptul de a publica sau nu cartea lui
Mărtinaş nu este un gest politic, ci unul de etică ştiinţifică. Cine îl
deplasează în zona politicului este ori de rea credinţă, ori incompetent
şi străin de spiritul obiectiv care înseninează viaţa omului de
ştiinţă, ajutându-l să reziste încruntatelor oprelişti pe care i le
ridică zoopolitikonii zilelor noastre.
Ion Coja
Post scriptum 2013
Textul de mai sus a fost scris înainte de 1985, anul în care am reușit să public, eu și Vasile Maria Ungureanu, cartea lui Dumitru Mărtinaș. Acest text nu mai țin minte dacă nu cumva l-am depus și ca memoriu la CC al PCR! Am făcut atunci mai multe memorii „la partid” ca să se permită publicarea cărții lui Mărtinaș. Textul l-am dat să circule prin câteva redacții, dar n-am reușit să-l mărit. Era prea …lung! În orice caz, cartea lui Mărtinaș nu mai vedea lumina tiparului, oprită în ultima clipă de directorul de la editura Junimea. Uitasem de acest detaliu!… Dar au fost atunci mai multe mâini, mai ales nevăzute, care s-au ițit când nu te așteptai ca să facă imposibilă tipărirea cărții! Deh, aparatul de partid era înțesat de foști ilegaliști maghiari sau evrei maghiari, bine disimulați unii sub nume neaoș românești!
Apariția cărții lui Mărtinaș s-a produs când nu mai aveam nicio speranță și a fost posibilă datorită intervenției comuniștilor …maghiari. Exact așa! Aceștia, într-un document de partid din 1984 – e vorba de Tezele congresului lor, băteau câmpii pe tema Transilvaniei, ceea ce l-a supărat pe comunistul nostru nr.1, care a dat dispoziție să li se răspundă ungurilor printr-o carte care să le mai dea peste nas. Nu se găsea la acea dată în portofoliul editurilor și al cenzurii decât o singură carte care putea să satisfacă această condiție: cartea lui Mărtinaș! Dispoziția dată din vârful piramidei de partid a înfrânt toate sabotajele și strâmbele care până atunci obstaculaseră drumul cărții lui Mărtinaș spre lumina tiparului.
Textul de mai sus, al meu, a fost scris cu toate menajamentele impuse de relațiile „frățești” de atunci, dintre cele două popoare și partide. Azi, asemenea menajamente nu-și mai au nicio justificare, ungurii s-au „radicalizat”, vor nu numai Transilvania, dar vor și confruntare. Transilvania nu le-o dăm, căci nu ne lasă mama s-o dăm, dar confruntare, câtă doresc le dăm! Pe toate planurile! Și pe toate părțile! Începem cu fotbalul!
Doamne, ajută!
joi, 29 februarie 2024
Scrisoare despre maghiari şi români, din 1911, autor Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch).
Scrisoare despre maghiari şi români, din 1911, autor Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch).
Vă supun atenţiei un articol, publicat în 4 septembrie
1911, de către scriitorul şi arhitectul ardelean de origine bănăţeană
Kós Károly (născut cu numele de Karl Kosch), în
Timişoara/Temeschwar/Temesvár, la 1883.
Acest articol
a fost extrem de prost primit de către elita maghiară a momentului,
deşi mesajul conţinut era foarte clar şi pertinent, anticipând aproape
la perfecţie, ceea ce se va întâmpla în Transilvania şi Austro-Ungaria…
Traducerea textului din limba maghiară aparţine lui Antal
Burján, eu doar intervenind acolo unde era cazul, pentru a da o formă
cât mai literară articolului şi a nu se pierde sensul cuvintelor sale.
Încercaţi un mic exerciţiu de imaginaţie şi înlocuiţi
cuvântul maghiar cu român şi o să vedeţi surprinzătoare similitudini…
Desigur Kós Károly, în ciuda pesimismului său de atunci,
dealtfel pe deplin justificat, oferea şi nişte soluţii de salvare, care
pot părea azi extrem de dure, mai ales din punctul de vedere românesc.
Nu a fost ascultat, iar inexorabila prăbuşire a statului dualist a
continuat.
E bine să ne cunoaştem istoria, aşa cum a
fost cu adevărat, să încercăm să pătrundem în minţile oamenilor de
atunci, pentru a înţelege mai bine resorturile deciziilor care au urmat
şi care au întors o lume cu fundul în sus. La doar 7 ani după
profeticele cuvinte ale viitorului creator al transilvanismului…
***
„Mult stimate domnule redactor,
Dacă aş fi fost preot maghiar în Transilvania, atunci eu aş
fi ales contextul predicii mele de duminica trecută, dintre psalmii lui
David „Doamne, ce mulţi sunt vrăjmaşii mei! Ce mulţime se scoală
împotriva mea!” (Psalmi, 3:2).
Pentru că eu am văzut
adunarea Astra şi as vrea să povestesc poporului meu maghiar ardelean,
despre zilele de la Blaj. Am văzut acea sărbătoare şi ştiu că ea a fost
victoria românilor ardeleni asupra noastră. Aş vorbi poporului meu,
despre duşmanii noştri, dar nu i-aş sudui şi nu aş subaprecia munca
lor. Pentru că am văzut la Blaj adunându-se 6.000 de domni şi doamne
din naţiunea românească, laolaltă cu prelaţi, învăţători, moşieri,
avocaţi şi deputaţi, predicatori şi „dascăli” săraci, meşteşugari,
negustori şi oameni de rând, o întreagă societate.
Toţi aceşti oameni
diferiţi s-au adunat acolo duşi de entuziasm, din propria lor voinţă,
nu pentru a bea, nu pentru a face chef, ci pentru a se exalta şi pentru a
învăţa, pentru a-şi asculta conducătorii, pentru ca, gravând spusele
acestora în inimile lor, să se poată întoarce la cei rămaşi acasă,
ducând cu ei un nou elan şi noi gânduri naţionale, pentru următorii zece
ani.
Noi ungurii nu putem să le urmăm exemplul!!!
Noi ardelenii suntem deja obosiţi, iar opinia publică din Ungaria nu se
interesează de soarta naţiunii maghiare. Ceea ce îi interesează acum pe
ei este dacă ziarele care trăiesc din defăimare, pot sau nu împroşca
liber noroiul, sub egida sfinţeniei libertăţii presei.
Presa este oglinda fidelă a opiniei publice: ziarele din capitală au
publicat câteva articole despre adunarea de la Blaj (e drept, unele,
chiar aparţinând unor ziare de prestigiu, au fost foarte eronate şi
stranii), dar au consumat subiectul repede şi astăzi din nou bat câmpii
cu mult prea uzata temă a obstrucţiei.
Dar noi nu ne putem permite să trecem peste subiect atât de uşor; la urma urmei jocul se desfăşoară pe seama naţiunii maghiare.
Şi noi am vrut totodată să învăţăm ceva la Blaj, pentru că
deja îi ducem lipsa mult învăţatului şi într-adevăr acolo s-au aflat
multe lucruri de învăţat de la români.
Am văzut o
adunare naţională enormă, am auzit cuvântări mortal de serioase. Nu am
văzut gesturi studiate, nu am auzit fraze goale. Asta este prima dintre
învăţături.
Am văzut acolo o armată. O armată
naţională. Această adunare nu mai e hoarda lui Janku (Iancu) şi
Akszentye (Axente Sever), aceasta nu ne va ataca cu coase şi cu tunuri
de lemn. Şi nu se vor mai înrola între aservitorii Vienei. Aceştia au
ajuns o naţiune, care s-a înarmat cu munca conştiincioasă, bani şi
cultură. Asta este a doua învăţătură.
Am văzut
devotamentul cu care oamenii acolo adunaţi se îmbibau cu învăţăturile
conducătorilor săi, cu câtă exaltare ascultaseră cuvântările de multe
ori plictisitoare, modul în care s-au arătat satisfăcuţi cu tot ce au
primit, fără să critice orişice şi bucuria cu care îşi plătiseră bănuţii
asociaţiei Astra.
Şi nu a fost acolo dezordine, nu
s-a vorbit de politică, nu s-a instigat: ceea ce am auzit au fost
statistici seci, fapte seci, enumerate de cuvântători într-un mod calm,
aproape plictisitor.
Şi am avut impresia că am asistat
la unul din cele mai mari evenimente politice al ultimilor ani, aceasta a
fost cea mai periculoasă instigare naţională. Asta este a treia
învăţătură.
Marele nostru ziarist răposat, Gusztáv
Beksics, care era gata să lupte pentru idealurile naţiunii noastre
maghiare până la ultima suflare, a prezis odinioară - şi nu a fost chiar
atât de demult - că la vremea când românii ardeleni se vor consolida
din punct de vedere cultural, financiar şi social, în acelaşi moment se
va pune chestiunea existenţei Ardealului maghiar.
Azi, după desfăşurarea adunării Astrei, ştim - doar dacă nu ne acoperim
ochii şi nu ne astupăm urechile - că societatea românească din Ardeal
este gata formată din punct de vedere financiar, social, ba chiar şi
cultural. Această societate îşi cunoaşte forţa, obiectivele, această
societate este disciplinată, fanatică şi idealistă.
Această societate este o naţiune.
Citesc psalmii: „Se ţin de paşii mei, mă înconjoară chiar,
mă pândesc, ca să mă trântească la pământ.” „Parcă ar fi un leu lacom
după pradă, un pui de leu care stă la pândă în culcuşul lui.” (Psalmi,
17: 11-12)
Această societate românească este un
duşman atât de natural pentru noi, că nu o vom putea câştiga de partea
noastră, nici cu vorba bună, nici cu forţa. Tot ceea ce statul si
societatea [maghiară] dedică acestui scop, este o totală risipă de muncă
şi efort. Românul ardelean nu va fi niciodată ungur de bunăvoie. Nu
are nevoie nici de învăţarea limbii maghiare - noi maghiarii ardeleni
avem nevoie mult mai mare de-a vorbi limba română. Ei preferă să-şi
înveţe copii franceza şi germana. Dar nici conceptul statal maghiar nu
va mai entuziasma românii noştri, după ce a luat naştere, în vecinătatea
noastră imediată o Românie liberă, naţională, una care se dezvoltă cu
paşi uriaşi.
Situaţia noastră azi este aşa: însărăcita şi obosita
societate maghiară din Transilvania, care şi-a pierdut speranţa, este
nevoită să se retragă pas cu pas, în mod continuu, în toate aspectele în
faţa românilor care avansează în rânduri unite, sub o unică conducere
conştientă. Ne prevedem soarta şi nu ne putem aştepta la vreo minune.
Noi înşine suntem slabi şi nu ne vine în ajutor, nici societatea, nici
administraţia statului Ungariei Mari.
De fapt,
niciodată nu puteam să contăm pe societatea din Ungaria. Şi în trecut,
noi transilvănenii am fost aceia care, la nevoie am furnizat ajutoare
Ungariei. Niciodată nu am cerut, nici nu am aşteptat răsplata pentru
acestea.
Stăm însă altfel cu administraţia statului.
Aceasta ar avea obligaţia măcar de-a ne ajuta, dacă nu îşi asumă
protecţia noastră totală. Ar fi obligaţia ei de-a ne pune la dispoziţie
toate mijloacele, toate armele, totodata de a-i priva pe români de
toate mijloacele şi toate armele cu care ne pot dăuna. Am putea numi
acest lucru o nedreptate, o inumanitate, în stat de drept nici nu se
cuvine a face aceste lucruri. Dar şi medicul ucide fătul, dacă se pune
întrebarea cine să supravieţuiască, mama ori copilul. Şi să ne uităm
împrejur: cum se protejează statele împotriva minorităţilor lor, adică
cum îşi protejează naţiunile.
1.- În Poznan polonezilor le
este interzis să achiziţioneze pământ.
2.- În România este
interzis în şcoli (şcoli publice), chiar şi în biserici utilizarea sau
învăţarea unei alte limbi decât româna.
3.- America liberă îşi
recunoaşte ca cetăţeni, doar pe aceia care îşi însuşesc limba engleză în
scris şi oral şi care dau dovadă de cunoştinţa principiilor de bază ale
Constituţiei lor, iar drept de vot posedă doar cetăţenii.
Noi am adoptat varii legi şi principii de la străini, de multe
ori chiar în detrimentul nostru, sau care cel puţin ridicau nişte
probleme, de ce oare nu am preluat şi asemenea legi? Reuşita unor
asemenea legi ar fi facilă, iar implementarea lor nu costă nici un ban.
În loc, ducem ţara în criză de mai mulţi ani vizând
introducerea sufragiului egalitar, universal şi secret, sau vizând
crearea unei armate naţionale (aceasta din urmă - recunosc - este un
lucru mare, totodată mult mai dificil de realizat decât o nouă lege a
naţionalităţilor).
Însă cultura naţionalităţilor este subvenţionată de stat cu milioane [de coroane] - sub egida echităţii.
În aceasta săptămână la Cluj s-a organizat adunarea
generală festiva a EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület -
Asociaţia Culturii Publice Maghiare din Ardeal).
Şase sute de
persoane şi-au semnalat interesul şi oraşul îşi face griji cu cazarea
atâtor oameni. La Blaj - un sat de 2500 de suflete - au cazat de voie
bună 6.000 de oaspeţi, vreme de trei zile - în numele culturii române.
La Cluj - un oraş de 60.000 de locuitori - cazarea a 600 de
oaspeţi este o problemă - în numele culturii maghiare. Acest fapt -
cred - nu mai necesită nici un comentariu!!!
Avem în
Ardeal, aproape în fiecare an, un congres al secuilor, care culminează
de obicei cu redactarea unui memorandum. Succes niciunul din ele nu a
avut. Cred că în ministere deja s-au şi plictisit doar numai de citit
problemele maghiarilor ardeleni.
„Banca de credit”
(Hitelbank) înfiinţată prin intermediul ministerului la Sfântu Gheorghe,
cu scopul de a-i ajuta pe secui şi-ar putea închide porţile, deoarece
clienţi nu are nici unul. Până în ziua de azi, a rămas mai ieftin
creditul băncii Transilvania, băncii Albina sau cel al băncii din Sibiu,
decât creditul maghiar. Şi chiar săptămâna trecută, s-a vândut la
licitaţie moşia fundaţiei Teatrului Naţional din Cluj - asistat de
Ministrul Culturii - românilor. Nici acest fapt, nu mai necesită vreun
comentariu.
Poftiţi a bineveni la Cluj la adunarea
EMKE. Dar degeaba ne vorbesc, degeaba ne mai promit lucruri. Începem a
ne pierde speranţa, în tot ceea ce vine de la Pesta, începem a nu ne
încrede în măreţele planuri ministeriale dedicate salvării naţiunii.
Dacă aş fi preot maghiar, duminica viitoare eu aş vorbi în
jurul următorului text din Scriptură: „Inima îmi bate cu tărie, puterea
mă părăseşte şi lumina ochilor mei nu mai este cu mine.” „Prietenii şi
cunoscuţii mei se depărtează de rana mea, iar rudele mele stau
deoparte.” (Psalmi 38: 11-12)
Cu respect patriotic: Károly Kós (1911)”
marți, 27 februarie 2024
Bórsi-Kálmán Béla. MITÉVŐK LEGYÜNK? Néhány gondolat Gecse Géza: Géza: Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 c. könyve olvasása közben
MITÉVŐK LEGYÜNK?
Néhány gondolat Gecse Géza: Géza: Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021. (Budapest, 2022, Ludovika Egyetemi Kiadó, 366 old.) c. könyve olvasása közben
• „óorosz népről (drevnerusskaia narodnost’) beszélni illúzió.”
• „Az oroszok sohasem olyan erősek, mint ahogy elhitetni szeretnék magukról, de nem is olyan gyöngék, hogy le lehessen becsülni őket” (Churchill)
• „Háború idején az igazság olyan értékes, hogy azt mindig hazugságok testőrségének kell védenie." (Churchill)
• „Zendülésnek nevezem a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmát, amely ezek részleges és valószínű, ideiglenes szabadulását jelentette a szovjet/orosz befolyási övezettől, hogy besoroljanak az amerikai–nyugat európai kettős ellenőrzésű politikai és gazdasági övezetbe, a szuverenitás széles körű és sikeres elvesztése árán; a helyzet nem áll távol a »korlátozott szuverenitás« brezsnyevi elméletétől.”(Dan Culcer)
Előhang
A recenziók megírásával (főként persze azok megkomponálása idején) rengeteg „baj” szokott történni. S itt most nem azt szeretném taglalni, miért hálátlan dolog eleve egy ilyen feladatot elvállalni, hiszen ezzel – „menet közben” – mindenki tisztába jön, aki valaha is megpróbálkozott ilyesmivel. Ilyenkor három alapeset valamelyike szokott történni:
• az ember gyorsan elolvassa az opuszt, rögzít belőle néhány fontos gondolatot, újszerű megállapítást, majd „együltében”, teszem azt, egy hosszú hétvégén összecsapja, hogy – úgymond – túl legyen rajta (félévszázados tapasztalataim szerint az ismertetések elsöprő többsége ilyen!)
• megpróbálja empatikusan átgondolni (értelemszerűen belehelyezve magát a szerző gondolatvilágába, motivációs kényszereibe) miért írta meg művét és mit akart üzenni vele nekünk, „közönséges halandóknak”, akik helyzetükből, hiányos felkészültségükből – tudatlanságukból – következően soha nem lesznek olyan tudásszinten, hogy egyenrangú szakemberekként „szóljanak hozzá” a könyv tartalmához, mondanivalójához, vagyis lényegéhez
• s végül van egy harmadik is, amikor minden külön motiváció nélkül módszeresen, időt rá szánva olvas, dokumentálódik, tanul az ember…
Az igazi „gondok” persze akkor kezdődnek, amikor az ismertetendő könyv témája valamilyen előre nem kalkulálható „esemény” miatt hirtelen roppant aktuálissá válik. Ez a megállapítás minden kétség nélkül különösen érvényes Gecse Géza Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 című több mint másfél évvel ezelőtt megjelent alapmunkájára. Leginkább azért, mert 2022. február 24-e (az ukrajnai orosz invázió) kezdete óta a recenzens egyetlen olyan mondatot sem írhat le többé, amelynek fatális módon ne volna/lenne/lehetne akár a napi politika fénytörésében is értelmezhető/értékelhető/torzító hatása, „áthallása”…
I
„óorosz népről (drevnerusskaia narodnosty’) beszélni illúzió.”
Észrevételek az orosz és az ukrán etnogenezis margójára
Az „oroszokról”, az „orosz-szovjet világról” szinte minden magyarul érző és gondolkodó férfinak és nőnek van valamilyen, ha nem is közvetlen tapasztalata, de többnyire inkább felületes ismerete. Amely, tegyük azonnal hozzá, az esetek elsöprő többségében objektív és szubjektív okok bonyolult láncolata – vagyis a Történelem – miatt eleve nem lehet pozitív.
Ez nem kizárólagosan az „oroszok” hibája/bűne, mint ahogy mi magyarok, lengyelek, litvánok, lettek, észtek, románok sem tehetnek/tehetünk igazán róla, hogy „így alakult”…
Hát még az ukránok, akiknek erősen megkésett, s éppen a nagyorosz birodalmi aspirációk (meg az orosz önszemlélet ezzel is sok szálon összefüggő, már-már genetikailag kódolt bizonytalanságai s ugyancsak ebből levezethető bakugrásai) következtében hosszú évszázadokon át és óta tűzzel-vassal akadályozott néppé, majd nemzetté válása még jobban függ (nagy)orosz testvéreitől, mint bárki másé!
Be kell vallanom, igen „érdekesnek” tartom, hogy az alatt a csaknem egy év alatt, amióta erre a feladatra készülök (egészen pontosan: mindenféle kibúvókkal halogatom megírását), ennélfogva a szokásosnál is többet olvasok e geopolitikai/geostratégiai világkatasztrófa történelmi, társadalomtörténeti s „ideológiai” hátteréről és lehetséges okairól a kezembe kerülő történelmi és politológiai írásokban alig találtam valamit egy, a két testvérnépet egymástól kezdettől fogva elválasztós szintén a Történelem homályába vesző mozzanatról. Nevezetesen arról, hogy a nyilvánvaló (ó)szláv etnikai bázison, amely mindkét a bizánci kereszténységet választó nép (akárcsak a belorusz) legfőbb sajátosságait adja, s amelyet köztudomásúan varég(viking) törzsfők szerveztek erős állammá, az orosz és ukrán etnogenezis a Kijevi Rusz megszűnése óta egymástól eltérő utakon, ritmusban és színezettel ment végbe, s a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy befejeződött volna.
Itt nem árt rögtön figyelmeztetni a gyanútlan Olvasót, hogy ami „Putyin háborúja” fedőnév alatt épp mostanában történik, az csupán e hihetetlenül összetett, elhúzódó folyamat egy soron következő fázisa: a történelmileg óriási késéssel kijegecesedő modern ukrán nemzettudat a szemünk előtt zajló, valószínűleg legdöntőbb s bizonnyal legtragikusabb mozzanata!
I/1 Szkíták, szarmaták, türkök és finnugorok az ukrán és orosz nép kialakulásában
A mai Ukrajnával határos régiókban, de egész Dél-Oroszország területén már Nagy Vlagyimir (kb. 978–1015) erős ó-orosz állama idején, de már azt megelőzően is Közép- és Kelet-Ázsiából ide sodródott kipcsak-török nyelvűnek tartott törzsek (avarok, kazárok, besenyők, úzok, torkok, majd kunok) szerveztek viszonylag életképes kora feudális (’nomád’) államalakulatokat, amelyek törzslakossága nagyrészt a türk (kipcsak) etnikumhoz tartozott, nemkevés iráni (alán) és különféle ószláv törzsekből összetevődő, jórészt politikai függésben élő segédnéppel. Ez a népkonglomerátum olykor fehér kun(ok) összefoglaló néven is szerepel a történeti forrásokban, főként Szent Nyesztor 1100 körül keletkezett krónikájában, a Poveszty vremennih letben. Orosz nevük polovec, s mi magyarok sem igen tudjuk (mert elfelejtettük), hogy a ’palóc’ népnév is innen származtatható. S persze az is régen feledésbe merült már, hogy Szent László királyunk 1068-ban, a kerlési (cserhalmi) csatában nem egy kun, hanem egy úz harcos nyeregkápájáról szerezte vissza – diadalmas bajvívás jutalmaként – a gyönyörű leányt…
S hogy mit akarok ezzel mondani? Nagy vonalakban azt, hogy Fehér Kumánia népe ugyan jelentősen megfogyatkozott a rafinált „bizánci diplomácia” által szított és manipulált állandó törzsi villongásokban (főként a besenyőkkel vívott öldöklő testvérharcban), a Kelet-római Birodalom meg a Kijevi Rusz hadaival vívott pusztító küzdelmekben, s Kötöny vezér a mongol hordák elől menekülő kunjai is a Kárpát-medencében találtak nem kevés bonyodalmak után új hazára – Nyesztor Krónikája hemzseg a kunokkal vívott élet-halál harcok veretes leírásától. Ki ne hallott volna a halálba menő Igor hadáról meg Ilja Muromec, a ruszkijVityaz hőstetteiről, ugyancsak a polovecek ellenében? Az „orosz világ” és mitológia rendkívüli bonyolultságának érzékeltetésére írom itt félve le azt is, hogy a legendás hős – Ilja MUROMEC – nevében is egy régóta kihalt (egészen pontosan a ’nagy-oroszokba’ beolvadt) másik, a ma is élő, de időközben két ágra szakadt, mordvinokkal rokon finnugor népnév, a muromarejtőzik.
A szintén a „halszagú atyafisághoz” tartozó merjákkal még mostohábban bánt a sors:
„A muromák nevét a »Murom« helynév megőrizte, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt”– olvashatjuk az egyik forrásmunkában.
Botcsinálta „russzistaként” azonnal átfutott az agyamon egy következtetés is, ami a szlavisták és a képzett nyelvészek számára bizonyára közhelyszámba megy, de az átlagolvasó (még ha esetleg történész is) nem biztos, hogy hallott róla s meg is fogalmazta magának: a nagy-orosz etnikum főként a finnugor népek és néptöredékek rovására gyarapodott és terjeszkedett, míg az a népkonglomerátum, amelyet ma ukránnak nevezünk – s annak is főként „kozák” gyűjtőnéven ismert jellegadó szegmense – jobbára különféle, a magyarság etnogenezisében is több-kevesebb szerepet játszó türk néptöredékek beolvasztásával vált azzá, ami….
Vagyis, gondoltam, ez is egy rejtett választóvonal tehát…
A „dolog” nem hagyott nyugodni, három hónappal ezelőtt felütöttem tehát egy érdekesnek tűnő szakmunkát, KaleviWiik: Az európai népek eredete c. kézikönyvét, hogy felfrissítsem az e „tárgyban” az elmúlt évtizedek során szerzett halványuló ismereteimet…
Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta, azt is mondhatnám/írhatnám, hogy megdöbbentett: az a földrajzi térség, amelyet napjainkban Ukrajna néven ismerünk, az Ibériai félsziget északi része (főként a mai Baszkföld és Dél-Franciaország) továbbá a Balkán mellett az utolsó nagy jégkorszak után a kontinenst újra fokozatosan birtokba vevő Homo Sapiens harmadik törzsterülete, valamiféle népi tartálya, menedéke (etnikai refugiumja), ahonnan, vagy a vele szomszédos régiókból a jelenlegi nyugat-közép- és dél-kelet-európai népek nagy részének ősei kirajzottak. Ily módon a mai ukrán felségterületek tőszomszédságában, egymástól földrajzilag viszonylag nem túl nagy távolságban három indoeurópai nép- és nyelvcsalád őspopulációi éltek: a germánok Dél-Skandináviában, a balti törzsek (a lettek, litvánok s az azóta kihalt poroszok ősei) a mai Lengyelország, Litvánia és Belorusszia határvidékén, tőlük nem nagyon messze az ószláv törzsek (a mai nyugati, keleti és délszlávok közös ősei, kezdetben a balti törzsekkel keveredve) pedig a mai Ukrajna nyugati és északi régióiban – ugyancsak aránylag kis távolságban a balti finnek (észtek, izsórok, lívek, vepszék, vótok) eleitől, továbbá az európai Oroszország magterületét benépesítő, ott őslakosoknak számító különféle finnugor nyelveket beszélő népekéitől…
Amikor pedig, immár „szagot kapva”, leporoltam néhány régi szakkönyvemet s átfutottam vonatkozó részeiket, továbbá – növekvő kíváncsisággal – a világháló segítségével újabb nyelvészeti-etnológiai dolgozatokba is több-kevesebb alapossággal belemerültem, mi tagadás a szó szoros értelmében „kétségbeestem”: kiderült, hogy szinte semmit sem tudok a Dnyeszter és az Aral-tó közötti földrajzi térség a hun korszakot megelőző népmozgásairól, hogy nevesítsem is: a szkítákról és a szarmatákról, akik az „ősidőkben” szintén részt vettek az ószláv törzsek keveredésből nagy késéssel külön népekké szerveződő keleti és déli szlávok kialakulásában s mai etnikai arculatuk formálásában. S azt a keveset is, amiről tudni véltem, sutba kell vágnom, mert vagy eleve nem igaz, vagy ha tartalmaz is valósnak vélelmezhető értesülésmozaikokat, azok egészen másképp is összerakhatóak…
S tovább menve azon kezdtem el töprengeni: vajon elképzelhető-e, hogy a fehér kun összefoglaló néven ismert népkonglomerátum tagjai „úgy eltűntek” volna-e, „mint”– az ószláv őskrónika szavajárásával – a párszáz évvel korábban Belső-Ázsiából térségünkbe érkezett, valószínűleg többségükben szintén ótörök nyelvű „avarok”? Minthogy tudva levő, az avarok sem „tűntek el” – legföljebb a történeti forrásokban nem szerepelnek hangsúlyosan a pannóniai központú avar kaganátus (668–803) széthullása után/óta, hiszen nyíl titok, hogy nem csupán szomszédaink (kivált a horvátok és a szerbek, de talán az „osztrákokat” és a bajorokat sem kivéve) néppé válásában töltöttek be fontos szerepet, hanem minden valószínűség szerint a mai magyarság kialakulásában (főként a Dunántúl és a Duna-Tisza köze különféle régióiban, pl. a Rábaközben) is nem elhanyagolható súlyuk volt, éppúgy, mint kétszáz évvel utóbb a hansági/mosonyi, a Balaton-felvidéki, a Körösök-vidéki, a temesközi és a háromszéki besenyőknek… Akárcsak, hogy még tovább színezzük a magyar etnogenezis amúgy is tarka szőttesét: a zömükben zsidó hitű kabaroknak a mai Borsod vármegyében és a Bodrogközben, talán másutt is… Hát még a kunoknak (és az iráni eredetű jászoknak), akiknek leszármazottai köztudomásúan itt élnek közöttünk a két Kunságban és a Palócföldön, meg természetesen a Jászságban, szétválaszhatatlanul elkeveredve a magyar etnikum egyéb komponenseivel.
És nem csak ott, hanem – immár a románságba beolvadva – Havaselvén (leginkább a hajdani Szörényi Bánság, mai nevén Olténia területén) és Moldvában is. (A később, 1350 körül megszervezett moldvai fejedelemség székhelye és mindmáig legfontosabb városa – Iaşi –Municipium Iasorum, illetve Tîrgul Iaşilor/Târgul Ieşilor néven szerepel a latin és román nyelvű krónikákban, magyarán Jászvásárként) …Nem is beszélve az időközben ugyancsak ortodox kereszténnyé vált gagauzokról, akiknek ősei nagyon valószínűen szintén részint a „Milkói kún [katolikus] püspökség népei” közé tartozhattak, de az sem zárható ki, hogy az Aranyhorda lakossága is jelentős arányban ugyancsak a fehér kunokból vált a századok során tatárrá, akárcsak kicsit korábban a volgai bolgárok.
S ami témánk szemszögéből még fontosabb: egy tekintélyes hányaduk nagyon is valószínűsíthetően nyomtalanul felolvadt a kozákságban.
És így tovább.
Vagyis, visszacsatolva gondolatmenetünk elejére: a mai oroszok és az ukránok más és más etnikai színezettel kovácsolódtak külön (rokon)néppé és közös – számunkra, magyarok számára meglepő módon – végső soron etnikailag rokonságban állnak velünk, akárcsak (a nagyjából hasonló arányban mindkét népben felszívódott kunok révén) román szomszédaink.
S mindez együtt azonnal rávilágít ama zavarba ejtő s egyben szomorú tényre, amit a neves finn nyelvész így fogalmazott meg föntebb hivatkozott, hallatlanul érdekfeszítő szakkönyvében:
„elmondhatjuk, hogy Délkelet-Európa egésze egy olyan, igen bonyolult komplexumot alkot, ahol igen nehéz kideríteni a népességek, nyelvek közötti kapcsolatokat és azok keveredéseit.”
Más szóval még képzett szaktörténészeknek és nyelvtudósoknak is hallatlanul nehéz feladat hajszálpontos fogalmakat és szilárd fogódzókat találni a délkelet-európai térség és Oroszország mai lakossága etnikai és nyelvi gyökereinek kitapogatáshoz!
S akkor hol vagyunk még a nemzeti ébredés – a nacionalizmusok kialakulása – XVIII–XIX. századi hajnalától, amely érzelmi felfűtöttsége révén még jobban összekuszálta az oroszok és az ukránok eleve szerfelett komplikált viszonyrendszerét…
II.
„Az oroszok sohasem olyan erősek, mint ahogy elhitetni szeretnék magukról, de nem is olyan gyöngék, hogy le lehessen becsülni őket” (Churchill)
II/1
Elmosódó olvasmányemlékek
Egyszer, ha emlékezetem nem csal meg, 1983 tavaszán egy Szajna-parti antikváriumban pár frankért megvettem egy téglavörös színű, cafatokra szakadt borítójú, eléggé rossz állapotban lévő kisméretű kiadványt, amelyet sokáig őrizgettem könyvtáramban. Francia nyelvű volt, valamikor 1920 körül adták ki, úgy rémlik, Párizsban, szerzője egy patinás családból származó herceg volt, talán egy eloroszosodott Bagration. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos, mert a könyv sajnos nincs meg, elkallódott valamelyik költözésnél vagy nem hozta vissza az a hallgató, vagy hallgatónő, akinek könnyelműen kölcsönadtam valamilyen kelet-európai témájú szemináriumi dolgozat háttéranyaga gyanánt.
A memoár jellegű szövegbe időnként beleolvastam, de nem jutottam benne túl messzire. Mindössze két betétje vésődött egy kicsit mélyebben, de mégis elmosódóan a memóriámba: Raszputyin Juszupov herceg és barátai által végrehajtott bestiális legyilkolása/kivégzése meg az orosz arisztokrata bevezetőjének néhány sokatmondó passzusa.
Ez utóbbiban, egyebek között az állt – emlékezetből próbálom összerakni! –, hogy a végtelen távolságokat átívelő Orosz Birodalmat végeredményben a végtelenségig kiszipolyozott, kizsigerelt, megalázott orosz nép emberfeletti munkabírása, fájdalomtűrő képessége, igénytelensége, továbbá a Cár Atyuska – L’Empereur de toutes les Russies – iránt érzett ugyancsak határtalan alázata s rajongásig fokozódott vallásos tisztelete tartja össze.
Arra sajnos már nem emlékszem, hogy a kékvérű szerző tett-e valamilyen halvány célzást
arra, hogy ennek az irgalommal és kegyetlenséggel elegyes elképesztő szívósságnak és szilajságnak vannak/lehetnek-e időbeli s egyúttal mennyiségi korlátai, vagy örök időkre érvényes adottságként értelmezendő-e?
Ez a kérdésfelvetésem annál is inkább érvényesnek, sőt időszerűnek is látszik, mert ez az általam rögtönzésszerűen és nyilván pontatlanul idézett gondolat épp a gúnyosan többek által „Putyin agya” gyanánt aposztrofált orosz geopolitikus, Alekszandr Dugin talán legfontosabb, egyúttal leghatásosabb munkája – A geopolitika alapjai – egyik sarktétele. Ígyhangzik– Lóránt Károly szakavatott összefoglalójában:
„Dugin szerint az orosz nép egy történelmi közösség, etnikailag, kulturálisan, lelkileg és vallásilag egységes, egy sajátos civilizáció hordozója, amely nem egy, hanem számos állam létrehozásában játszott meghatározó szerepet a régi szláv fejedelemségek mozaikjától Moszkva-Oroszországig, Nagy Péter birodalmáig és a szovjet blokkig. A különböző formációk közötti folytonosságot az orosz nép nem egyszerűen csak etnikai alapon biztosította, hanem sajátos, önálló civilizációs eszmét fejezett ki bennük, amely nem hasonlított semmilyen máshoz. Nem az állam hozta létre az orosz nemzetet, hanem az orosz nemzet, az orosz nép a történelem során különböző típusú államrendszerekkel kísérletezett. Mindez indokolja, hogy a geopolitikai koncepció kialakításának középpontjába az orosz nép és annak érdekei kerüljenek. Dugin tehát az orosz népet egy olyan integráló erőnek tartja, amely képes más népeket összefogni, és ez is a hivatása az eurázsiai térségben.”
Persze ennek esszém témája szemszögéből vajmi kevés a jelentősége: Napoleon Grande Armée-ja után a Wermacht hadigépezete is meghajolt Tél Tábornok a végérhetetlen ukrán és orosz rónák hómezői és sártengere és – még inkább – a Sztálin által végszükségből régi jogaiba visszahelyezett nagyorosz patriotizmus emberéletet nem kímélő áldozatvállalása, legendás önfeláldozása előtt.
Siroká sztráná, mojá rodnájá…
Már az általános iskolában is oktatják, hogy a sztálingrádi csata után fordult a kocka s a Vörös Hadsereg soknemzetiségű, de orosz és ukrán többségű egységei nem kevesebb mint huszonhét milliós emberveszteséggel meg sem álltak Berlinig. (Megint csupán zárójelben jegyzem meg, hogy az odesszai születésű Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall Magyarországot „pacifikáló” II. Ukrán Frontjának hadosztályai legénységét föltehetően jelentős részben a hajdani kozákok leszármazottai alkották. Másképp fogalmazva, a Történelem furcsa fintoraként, a Magyarországot végigzabráló és megszámlálhatatlan magyar nőt megbecstelenítő „felszabadítók” – noha gyaníthatóan jelentős arányban ukránok lehettek – eredeti históriai nevükön „ruszki/k/” gyanánt rögzültek a magyarok történelmi emlékezetében!)
S miért jut eszembe éppen most ez a mozzanat? Hát azért, mert gyermekként azt olvastam Tolnai Simon tízkötetes nagy Világtörténelme vonatkozó részében, hogy Nyugat-Szibériát Jermak Tyimofejevics (1532–1585) atamán fáradságot és félelmet nem ismerő kozákjai hódoltatták IV. (Rettenetes) Iván cár nagyobb dicsőségére. (Ismét csak zárójelben jegyzem meg, hogy Jermak vezér marcona „ukrán” harcosai épp legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és az osztyákok [manysik és hantik] hadait és szállásterületét pusztították a legnagyobb „sikerrel”…)
S végül ismét egy elmosódó olvasmányemlék, immár Mészöly Miklóstól, aki 1990/1991 körül a Valóság c. folyóiratban egy kétrészes esszéjében nyomatékosan figyelmeztetett, hogy az oroszok önbecsülése és önérzete súlyos sebet kapott a „nagy” Szovjetunió széthullásával, s ez a kínzó frusztráció szinte biztosan arra fogja sarkalni őket, hogy az első adandó alkalommal revánsot vegyenek az őket ért megaláztatásért – egy (ön)pusztító nagy háború formájában is akár…
Pedig az esszé megjelenése idején Vlagyimir Putyin, a Drezdai Barátság Ház fedésben lévő vezetője talán még balalajkával kísért érzelmes orosz (és ’kozák’) népdalokat hallgatott sörrel öblögetett vodkaiszogatása közben a kultúrotthon söntésében, esetleg épp csomagolt s nem is sejthette, hogy alig három évtized múltán – az orosz „mélyállam” kiválasztottjaként – épp ő fogja kiadni a parancsot az ukrajnai „különleges hadművelet” 2022. február 24-i megindítására…
II/2
Hevenyészett geostratégiai megfontolások
Ám itt néhány kényszeredett mondat erejéig ismét félbe kell szakítanom e nyögvenyelősen induló ismertetés gondolatmenetét, ha csak nem akarom végképp elveszíteni a fonalat: tulajdonképpen, ha teljesen lecsupaszítjuk s nevükön nevezzük a „dolgokat”, mi a baj az oroszokkal, az orosz önszemlélettel és identitással, a nagyorosz birodalmi gondolattal, az oroszok történelmileg nem megalapozatlan zsigeri félelmeivel egy újabb – s megint Nyugat felől, „Európa” irányából fenyegető – geostratégiai harapófogótól, netán egy elméletileg s effektíve egyaránt tényleg teljességgel nem kizárható hátbatámadástól? Még szigorúbban fogalmazva: Európa és a világ nemorosz része (a csupán taktikai és nem stratégiai szövetségesnek tekinthető Mennyei Birodalmat és Iránt is ideértve) meddig tanúsíthat empatikus megértést ama orosz geopolitikai/geostratégiai adottsággal/sarktétellel szemben, miszerint magas, nehezen járható hegyláncok és határtalan óceánok hiányában az orosz magterületek (Moszkva, a Volga-torkolat, az Ural-hegység s leginkább Nyugat-Szibéria) hatékony védelméhez soktízezer négyzetkilométernyi „közel-külföld” s az annak élén álló „barátságos” kormányok szükségeltetnek? Lehetőleg ama határokig kitolva, amelyek az elmúlt három évszázadban amúgy is Moszkóviához, a Romanovok Oroszországához majd a Szovjetunióhoz tartoztak, vagy szoros politikai függésben éltek tőle? (Ukrajna, Belorusszia, a hajdani közép-ázsiai kánságok, majd szovjet szocialista köztársaságok utódállamai: Örményországot és – a tadzsikokat leszámítva – türk nyelvűek s muzulmán hitűek Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán) egészen az afgán határig és az ujgurok földjéig (Kelet-Turkesztánig)?
Mindezt még tovább feszegetve (vagyis élesebben fogalmazva) vajon szó nélkül elfogadhatja-e, pontosabban beletörődhet-e a világ, hogy Ukrajna (és az ukránok) az oroszoknak, az orosz önszemléletnek, az orosz nemzet (és birodalmi) tudatnak – ez esetben is teljesen függetlenül emez érzés/hiedelem tudományos (nyelvészeti, történelmi és kulturális) megalapozottságától – éppoly fontos, s érzelmileg hiperérzékeny, már-már mitikus térnek számít, mint teszem azt a szerbeknek Koszovó/Metohija, és – igen! – nekünk meg a románoknak Erdély földje?
Természetesen azt a mindezzel összefüggő, Zbigniew Brzezinskitől származó axiómát is ideértve, miszerint az orosz birodalmi eszme és cselekvőképesség Achilles-sarka szintúgy Ukrajna, amelynek esetleges elvesztésével Nagy-Oroszország (a Romanovok Birodalma és a Szovjetunió még mindig hatalmas területű utódállamaként) még elméletileg sem támasztható többé fel?
S végül, de nem utolsósorban az imént felsorolt összefüggéseket még egy érzékeny tétellel megtoldva: létezik-e a földkerekségen egy olyan hatalom, amely önmagában, vagy az irányítása alatt működő katonai szövetség (mindközönségesen a NATO egyesített hadereje) révén rá tudja-e kényszeríteni a mindenkori orosz politika irányítóit (Putyinnal, vagy éppen nélküle!) arra, hogy „önként és dalolva”, praktikus és távlati meggondolásokból, vagy a túlerőnek engedelmeskedve, feladják az orosz történelem, az orosz kultúra és önszemlélet egyik bölcsőjét, mitikus terét – egyszersmind az orosz nagyhatalmi állás geopolitikai kulcsát – Ukrajnát (ideértve a stratégiailag nélkülözhetetlen Krím-félszigettel s a szevasztopoli hadikikötővel!), s ne próbálnák meg minden maradék erejüket összeszedve, akár egy új, sokmilliós véráldozattal járó „nagy honvédő háborút” meghirdetve megőrizni azt.
Ha törik, ha szakad.
Fittyet hányva a nemzetközi jogra, saját megítélésükre és a világ közvéleményére.
S vajon elgondolható-e az, hogy, amennyiben végképp sarokba szorítják/szorítanák őket, és soktízezer orosz, mordvin, oszét, csuvas, tatár, csecsen, dagesztáni, osztják, tuvai, nyenyec (szamojéd), burját, jakut, nanáj (etc.) katonájuk feláldozásával meg(vissza)szerzett kelet-ukrajnai területeket – Novaja Rossziját –, s különösen a Krím félszigetet veszni látják önpusztító módon ne vetnék be utolsó adujukat, vagyis félelmetes, az amerikainál napjainkban sem sokkal kevésbé rémisztő atomarzenáljukat – az emberiség egészét veszélybe sodorva?
Noha nem kifejezetten geopolitikai esszét, csupán egy kicsit szabálytalan könyvismertetést írok, mégsem hallgathatom el: térségünk jövője szemszögéből nem tekinthető túlságosan megnyugtatónak ama alig titkolt amerikai geostratégiai axióma sem, amely úgy hangzik: minden eszközzel meg kell akadályozni egy orosz–német (német–orosz) történelmi kiegyezést, mert a német ipari potenciál, technikai tudás és szorgalom a kimeríthetetlen szibériai nyersanyagforrásokkal s az orosz force de frappe-pal kombinálva egy olyan „eurázsiai” hatalmi központ létrejöttével járhat(ott volna), amely perspektivikusan talán még a kínait és az indiait is felülmúlja. Ez tökéletes összhangban áll a múlt század egyik legnagyobb nevű geopolitikusa, a német Karl Haushofer (1869–1946) egyik alaptételével, miszerint:
„Eurázsiát nem lehet megfojtani, amíg két legnagyobb népe – a németek és az oroszok – minden módon igyekszik elkerülni a krími háborúhoz vagy az 1914-hez hasonló belharcot: ez az európai politika axiómája. ”
Egészen pontosan a szöges ellentettje a washingtoni (New-Yorki) stratégiai célkitűzéseknek!
Mert mi tagadás az Atlanti-óceánon túli think tankekben pallérozódott, nem ritkán kelet-európai (nemegyszer magyar) felmenőkkel rendelkező amerikai kormányzati tisztviselők s „szürke eminenciások” megint nyerésre állnak: alig egy évszázad leforgása alatt immár harmadízben sikerült az oroszokat és a németeket – most épp Ukrajna ürügyén – egymás ellen sorompóba állítani, aminek legnagyobb kárvallottja az „Egyesült Európa”, az EU lesz.
Máris az, hiszen az eddig is meglévő amerikai atomernyőn kívül 2022. februárja óta sokkal nagyobb gazdasági, energetikai függésbe került az USA-tól mint eddig bármikor.
Ráadásul a viszonylag olcsó orosz energiaforrásokat kiváltani hivatott mintegy harminc százalékkal költségesebb amerikai cseppfolyós gáz kényszerű beszerzése a német ipar versenyképességét is lassanként aláássa, következésképpen az EU szinte automatikusan ezekben a kritikus hónapokban veszíti el éppen utolsó (utáni) esélyét, hogy a régóta – minimum a stratégiailag szintén nem eléggé átgondolt „iraki háború” 2003. március 20-i kezdete óta – körvonalazódó „multipoláris világrendben” s biztonsági architektúrában az Egyesült Államok, India, Kína és (esetleg) Oroszország egyenrangú s meghatározó súlyú szerkezeti eleme lehessen…
Egy szó, mint száz: az eddigi máris alig-alig áttekinthető kaotikus „fejlemények” fényében az orosz–ukrán (ukrán–orosz) testvérharc legnagyobb nyertesének – ez idő szerint – az Egyesült Államok iszonyatos erejű hadigépezetét irányító „nemlétező” amerikai deep states annak a háttérben tevékenykedő „láthatatlan csapata” látszik.
Legalábbis egyelőre…
II/3
Saját olvasat (Egy amatőr russzista fejtegetései)
E hármas „felütés” után most a szokványos recenziókészítés írott és íratlan szabályait felfüggesztve engedtessék meg nekem, hogy egy az orosz univerzumot nálam személyes élményei alapján is sokkal jobban ismerő, Moszkvában tanult hajdani diplomata-kollégámhoz pár hónappal ezelőtt intézett magánlevelemből idézzek:
„Elolvastam orosz–ukrán (ukrán–orosz) fejtegetéseidet...
Már írtam korábban neked: ennél nagyobb emberi (és történelmi) tragédia aligha képzelhető el (nem is jut eszembe hirtelen, hogy volt-e hasonló a világtörténelemben).
S ne feledd, amit jó pár hete – igaz kívülállóként, pusztán intuíciómra hagyatkozva – »jövendöltem«: bárhogy alakul is, a »nagyoroszok« izzé-porrá fogják zúzni Ukrajnát, még akkor is, ha netán a NATO elitosztagai próbálnák majd megvédeni...
Ha másképp nem megy, akkor atombombával...
Ui. szerintem ez a belső (immanens) logikája a »kutya a jászolban« című orosz mondásnak – s tovább rontja a kibontakozás esélyét az is, hogy az oroszok nemigen tudnak különbséget tenni önmaguk és az ukránok között s az ukránokban önmagukat is gyűlölik, s ez még tovább fokozza agresszivitásukat...
A 'Nyugat' megint nem tudja, hogy a »tűzzel játszik«…
Kálmán Béla (amatőr 'russzista')”
Cобаканасене.
*
Ezt a levelet (s a benne szereplő apokaliptikus gondolatfoszlányt) valamikor 2003 tavaszán (úgy rémlik április végén, vagy május elején) fogalmaztam, s persze őszintén reméltem, s változatlanul nagyon bízom most is benne, hogy nem több merő képzelgésnél! Ám a kutatói vakszerencse kegyéből, s írásom társszerzője figyelmességéből a napokban váratlan történészi ajándékot kaptam, amelynek katonai kérdésekben profinak látszó, álnéven publikáló szerzője fellebbentette a fátylat néhány, számomra, a hadtörténetben laikus historikus számára alig ismert, de annál alapvetőbb katonapolitikai/stratégiai összefüggésről. A történész szakma íratlan szabályaiból következően – nagyképű és óhatatlanul felületes kivonatolás helyett – íme „Big Serge” népszerű hadtörténeti blogger némileg rövidített s itt-ott stilisztikailag ’megigazított’ fejtegetése:
„A Napóleon 1815-ös bukásától az első világháború 1914-es kitöréséig tartó évszázadot általában a porosz–német militarizmus egyfajta aranykorának tekintik. Ebben az időszakban a porosz hadsereg látványos győzelmek sorát aratta Ausztria és Franciaország felett, megalapozva a német katonai magasabbrendűség auráját, és megvalósítva az egységes Németország fegyveres erővel való megteremtésének álmát. Poroszország ebben a korszakban a történelem három ikonikus katonai személyiségét is kitermelte: Carl von Clausewitzot [1780–1831] (teoretikus), Helmuth Karl Bernardvon Moltkét [1800–1891] (gyakorlati szakember) és Hans Gottlieb Leopold Delbrücköt [1848–1929] (hadtörténész). Ahogy az gyakran megesik, a győzelmek és a kiválóság eme évszázada olyan önhittséget és militarizmust teremtett a porosz–német vezetésben, amely arra késztette az országot, hogy 1914 augusztusában lendületesen hadba vonuljon, hogy aztán egy szörnyű háborúban bukjon el, amelyben az új technológiák meghiúsították a hadviselésről szóló idealizált elképzelésüket. A gőg a bukás előjele, ahogyan mondani szokták. A fenti történet egy meglehetősen hagyományos önhittség-bukás ciklust mutat be, amiben biztos, hogy van igazság, mivel a német vezetésnek számos olyan eleme volt, amely/aki szemérmetlenül nagy önbizalommal rendelkezett. Ez azonban messze nem az egyetlen érzelem volt. A háború előtti német gondolkodók között is sok olyan kiemelkedő személyiség akadt, aki félelmet, aggodalmat, mi több, rettegést érzett. Ők értékes meglátásokat adtak át kollégáiknak – és átadhatnak talán nekünk is. Menjünk vissza egészen 1870-ig, a francia–porosz háborúig. Ezt a konfliktust általában a hatalmas porosz hadvezér, Helmuth Karl Bernard von Moltke tábornagy főművének tartják. Moltke ügyes hadműveleti irányítást gyakorolva és hihetetlen intuícióról tanúbizonyságot téve agresszív nyitóhadjáratot vezényelt le, amelynek során a porosz–német seregek csápokként áramlottak Franciaországba, a háború első heteiben pedig az elsődleges francia tábori hadsereget Metz erődjében csapdába ejtette és megostromolta. Amikor a francia császár, III. Napóleon egy (Franciaország maradék harcképes alakulataiból álló) felmentő sereggel kivonult, Moltke ezt a sereget is levadászta, Sedannál bekerítette, és az egész haderőt (és a császárt) fogságba ejtette. Helmuth von Moltke – a vas és a vér embere. Hadműveleti szempontból ez az eseménysorozat mesterkurzusnak számított (és számít ma is), és az egyik fő oka annak, hogy Moltkét a hadtörténelem egyik igazán nagy tehetségeként tisztelik (e szerző képzeletbeli Mount Rushmore-ján Hannibál, Napóleon és Manstein mellett ő is ott van). A poroszok nem egyszer, hanem kétszer hajtották végre a hadviselés plátói ideálját – az ellenség fő hadtestének bekerítését – néhány hét leforgása alatt. A hagyományos narratívában ezek a nagyszerű bekerítések váltak a német Kesselschlacht, vagyis a bekerítő csata archetípusává, amely minden hadművelet végső céljává vált. Bizonyos értelemben a német hadsereg a következő fél évszázadot azzal töltötte, hogy arról álmodozzon, hogyan lehetne megismételni a sedani győzelmet. Ez a történet alapvetően igaz, az én célom pedig itt nem az, hogy leromboljam a villámháborúról vagy valami hasonló elcsépelt dologról szóló mítoszokat. A német katonai intézményrendszerben azonban nem mindenki tekintett a francia–porosz háborúra eszményképként. Sokan megrémültek attól, ami Sedan után történt. Minden emberi számítás alapján Moltkesedani remekművének véget kellett volna vetnie a háborúnak. A franciák elvesztették mindkét kiképzett tábori hadseregüket és államfőjüket, és engedniük kellett volna Poroszország követelésének (nevezetesen Elzász-Lotaringia annektálásának). Ehelyett III. Napóleon kormányát megbuktatták, és Párizsban Nemzeti Kormányt kiáltottak ki, amely azonnal totális háborúra szólított. Az új kormány elhagyta Párizst, „Levée enMasse”-t hirdetett – ez a francia forradalom háborúit idézte, amelyben minden 21 és 40 év közötti férfit fegyverbe kellett hívni. A regionális kormányok elrendelték a hidak, utak, vasutak és távírók lerombolását, hogy megtagadják használatukat a poroszoktól. Ahelyett, hogy térdre kényszerítették volna Franciaországot, a poroszok egy gyorsan mozgósítható nemzetet találtak, amely készen állt mindhalálig harcolni. A francia válságkormány mozgósítási képessége megdöbbentő volt: 1871 februárjára több mint 900 000 embert állítottak fel és fegyvereztek fel. A poroszok szerencséjére ebből soha nem lett valódi katonai vészhelyzet. Az újonnan felállított francia egységek rossz felszerelésben és rossz kiképzésben részesültek (különösen azért, mert a legtöbb kiképzett francia tisztet a nyitó hadjárat során fogságba ejtették). Az új francia tömeghadsereg gyenge harci hatékonysággal rendelkezett, és Moltkénak sikerült összehangolnia Párizs bevételét egy olyan hadjárattal párhuzamosan, amelynek során a porosz erők végigvonultak Franciaországon, hogy elfoglalják és megsemmisítsék az új francia hadsereg egységeit. A válság elhárítva, a háború megnyerve. Talán úgy tűnhetett Berlinben, hogy minden rendben volt. Távolról sem! Míg sokan elégedetten fogtak kezet és gratuláltak egymásnak a jól végzett munkához, mások valami borzalmasat láttak a háború második felében és a francia mozgósításban. Meglepő módon maga Moltke is közéjük tartozott. Moltke a háború ideális formáját olyasminek tekintette, amit a németek Kabinettskriegének neveznek. Ez szó szerint kabinetháborút jelentett, és azokra a korlátozott háborúkra utalt, amelyek a 16–19. század nagy részében jellemezték a konfliktusokat. E háborúk sajátos formája az államok hivatásos hadseregei és arisztokrata vezetésük közötti konfliktus volt – nem voltak tömeges bevonulások, nem volt borzalmas ’felperzselt föld’ taktika, nem volt tömeges nacionalizmus. Moltke számára az Ausztria elleni korábbi háborúja ideális példája volt a kabinetháborúnak: a porosz és az osztrák hivatásos hadseregek csatát vívtak, a poroszok győztek, az osztrákok pedig belementek Poroszország követeléseibe. Nem volt elhúzódó, véres konfliktus vagy gerillaháború, ehelyett a vereség hellyel-közzel lovagias elismerése és korlátozott engedmények megtétele volt a megszokott. Ezzel szemben, ami Franciaországban történt, az egy olyan háború volt, amely Kabinettskriegeként kezdődött, és Volkskriegevé – népi háborúvá – fajult, és így a korlátozott kabinetháború egész koncepcióját megkérdőjelezte. Ahogy Moltke fogalmazott: »Elmúltak azok az idők, amikor dinasztikus célok érdekében hivatásos katonákból álló kis seregek indultak csatába, hogy elfoglaljanak egy várost vagy egy tartományt, majd téli szállásokat kerestek vagy békét kötöttek. A mai háborúk egész nemzeteket hívnak fegyverbe«…Moltke úgy látta, hogy a népi háborúra az egyetlen válasz/megoldás a »megsemmisítő háború« volt. Most ezen sokan kétségtelenül fintorogni fognak, de Moltke egyértelműen nem népirtást javasolt. Valami olyasmire gondolt, ami közelebb állt a francia erőforrásbázis megsemmisítéséhez – az állam szétveréséhez, anyagi javainak megsemmisítéséhez és az ügyei feletti irányítás átvételéhez. Lényegében valami olyasmit követelt, mint amit Németország 1940-ben Franciaországra kényszerített – Hitler nem akarta kiirtani a francia lakosságot, de nem is vett el egyszerűen néhány területet és nem sétált el. Ehelyett Franciaországot mint független államot gőzhengerként tarolták le. Moltke 1870-71-ben úgy érvelt, hogy a Franciaországgal szembeni korlátozott háborús célok követésének már nincs értelme, mivel az egész francia nemzetet felhergelték. Érvelése szerint a franciák soha nem bocsátanák meg Poroszországnak az elzászi terület elfoglalását, és makacs ellenséggé válnának. Ezért Franciaországot mint katonai-politikai egységet kell megszüntetni, különben egyszerűen újra felemelkedik, és nagyon hamar veszélyes ellenséggé válik. Moltke szerencsétlenségére a porosz kancellár, Otto von Bismarck a háború gyors megoldását akarta, és nem volt érdekelt abban, hogy megpróbálja elfoglalni és megalázni Franciaországot. Azt mondta Moltkénak, hogy vadássza le az új francia hadsereget, és tegyen pontot az ügy végére, amit Moltke meg is tett. Moltke alapvető félelme – hogy egy korlátozott háború nem okozna tartós kárt Franciaországnak, mint fenyegető hatalomnak – azonban beigazolódott. A franciáknak csak néhány év kellett ahhoz, hogy teljesen újjáépítsék a hadseregüket – 1875-re Moltke és vezérkara úgy becsülte, hogy a korábbi lehetőségek bezárultak, és Franciaország teljesen felkészült egy újabb háborúra. Eközben katonai szempontból a porosz intézményrendszerben sokan voltak, akiket megrémített Franciaország sikere a hadsereg vészhelyzeti mozgósításában. Érvelésük szerint Poroszország győzelme csak azért volt lehetséges, mert a francia mozgósítás rögtönzött volt – fegyverek és kiképzés híján. Egy olyan nemzetet, amely felkészült arra, hogy több millió embert mozgósítson és fegyverezzen fel ismétlődő sorozások keretében, a szükséges logisztikai és kiképzési infrastruktúrával, szinte lehetetlen lenne legyőzni, érveltek, és megkérdőjelezték a porosz hadviselés egész addigi koncepcióját. Ez az elképzelés olyan fontos volt, hogy Moltke a Reichstag előtt tartott utolsó, nyugdíjba vonulása előtti beszédének nagy részét ennek a témának szentelte. Ahogyan ő fogalmazott ennek gyakran idézett alkalomnak a kapcsán: »A kabinetháború kora mögöttünk van – most már csak népi háború van, és minden körültekintő kormány habozni fog, hogy ilyen jellegű háborút indítson, annak minden előreláthatatlan következményével... Ha a háború kitörne... senki sem tudja megbecsülni annak időtartamát, és senki sem tudja megmondani, mikor ér véget. Európa legnagyobb hatalmai, amelyek úgy fel vannak fegyverezve, mint még soha, harcolni fognak egymás ellen. Egyik sem semmisülhet meg egy vagy két hadjárat során olyan mértékben, hogy legyőzöttnek nyilvánítaná magát, és kénytelen lenne elfogadni a béke kemény feltételeit.« Egy ilyen kijelentés ellentmondani látszik, és valóban ellent is mond annak a felfogásnak, amely Németországot túlzottan magabiztosnak és harciasnak tekinti, és annak a gondolatnak, hogy a világháború hossza és kegyetlensége mindenkit meglepett. Valójában Németország legfőbb világháború előtti katonai tekintélye kifejezetten egy kegyetlen, totalizáló és hosszadalmas háborút jósolt. Moltke stábjának más tagjai még erőteljesebb hangot ütöttek meg a népi háborúnak (vagy totális háborúnak) a veszélyéről. Colmar von derGoltz tábornagy [1843–1916] volt a legtermékenyebb közülük, részletesen írt a francia mozgósítási tervről, azt állítva, hogy a franciák könnyedén lerohanhatták volna a németeket, ha rendelkeznek az új hadseregük megfelelő kiképzéséhez és ellátásához szükséges kapacitással. Általános tézise az volt, hogy a jövőbeli háborúk szükségszerűen az állam teljes erőforrását igénybe veszik, és Németországnak meg kell teremtenie az alapokat ahhoz, hogy tömeghadsereget képezzen ki és tartson fenn többéves konfliktusokra. Az első világháborút megelőző években a német vezetésnek egy kisebbségi szárnya alakult ki, amely figyelemre méltóan tisztán látta a közelgő konfliktust, és azt vallotta, hogy azt teljes stratégiai felőrléssel, a harcoló nemzetek teljes erőforrásainak hosszú éveken át tartó mozgósításával fogják megnyerni. Funkcionálisan a német katonai apparátus kettészakadt egy túlsúlyban lévő többségre, amely a francia–porosz háború első felét (Moltke hatalmas győzelmeivel) tekintette mintának, és egy kevésbé markáns, de hangos kisebbségre, amely rettegett a francia nemzeti mozgósítás előjeleitől, és a »népi háborúk« jövőjétől tartott. Mindez végtelenül érdekes a hadtörténelem kedvelőinek és az emberiség véres háborúkkal teli történetét tanulmányozóknak. Ami azonban a mi szempontunkból érdekes, az a Moltke és Bismarck közötti vita 1870 utolsó hónapjaiban. Moltke világosan látta, hogy Franciaországban felébredt a hazafias érzület, és úgy vélte, hogy egy korlátozott háború kontraproduktív lenne, mivel hosszú távon nem gyengítené meg érdemben Franciaországot, hanem egy ép és bosszúálló ellenséget hagyna maga után. Ez a számítás lényegében helyesnek bizonyult, és Franciaország képes volt erőteljes háborús erőfeszítést biztosítani a világháborúban. Ezzel szemben Bismarck a belpolitikai helyzettel arányos, korlátozott célokat kitűző, korlátozott háborút favorizálta. Nem túlzás azt állítani, hogy az a döntés, hogy a belpolitikai viszonyokat előnyben részesítette a hosszú távú stratégiai számításokkal szemben, Németország világhatalmi esélyeibe került, és a világháborús vereségekhez vezetett. Nyilvánvaló, hogy amit itt bemutattam, az egy enyhén burkolt történelmi analógia. Oroszország 2022-ben egy Kabinettskrieget kezdett el, amikor megszállta Ukrajnát, és valami olyasmiben találta magát, ami közelebb áll egy Volkskriegehez. Oroszország hadműveleti módja és háborús céljai egy 17. századi államférfi számára azonnal felismerhetők lettek volna – az orosz hivatásos hadsereg megpróbálta legyőzni az ukrán hivatásos hadsereget, és korlátozott területi nyereséget elérni (a Donbasz és a Krím jogállásának elismertetése). Ezt »különleges katonai műveletnek« nevezték. Ehelyett az ukrán állam úgy döntött – a francia Nemzeti Kormányhoz hasonlóan –, hogy élet-halál harcot folytat. Bismarck Elzász-Lotaringiára vonatkozó követelésére a franciák egyszerűen azt mondták, hogy nem lehet más válasz, mint »Guerre à Outrance« – háború a végsőkig. Putyin kabinetháborúja – korlátozott háború korlátozott célokért – népi háborúvá szélesedett. Bismarckkal ellentétben azonban Putyin úgy döntött, nem hagyja figyelmen kívül Ukrajna részéről a tét emelését. Az én felvetésem – és ez csak egy felvetés –, hogy Putyin tavaly őszi kettős döntése, a mozgósítás bejelentése és a vitatott ukrán területek annektálása hallgatólagos beleegyezést jelentett Ukrajna Volkskriegéjébe. A Moltke és Bismarck közötti vitában Putyin úgy határozott, hogy Moltke nyomdokaiba lép, és megsemmisítő háborút vív. És ismét hangsúlyozzuk – nem népirtó háborút, hanem olyan háborút, amely Ukrajnát, mint stratégiai veszélyforrást fogja megsemmisíteni. A magokat már elvetették, és kezdenek kihajtani – az ukrán államiság megszűnését látjuk, amelyet a felőrlő háború és a legjobb korú civilek tömeges elvándorlása/elhalálozása révén érnek el, valamint a romokban heverő gazdaság és egy olyan állam révén, amely kannibalizálja önmagát, mivel erőforrásainak határaihoz érkezett. Van már erre egy minta – ironikus módon maga Németország. A második világháború után úgy döntöttek, hogy Németország – amelyet most két szörnyű világégésért tartanak felelősnek – egyszerűen nem maradhat fenn geopolitikai entitásként. 1945-ben, miután Hitler öngyilkos lett, a szövetségesek nem követelték a kabinetháború zsákmányát. Nem volt kisebb annexió itt, nem volt újrarajzolt határ ott. Ehelyett Németországot megsemmisítették. Földjeit felosztották, önkormányzatát megszüntették. Népe kimerülten tengődött, politikai formája és élete a győztesek játékszerévé vált – pontosan azt tették, amit Moltke Franciaországgal akart tenni. Putyin nem fog egy geostratégiailag sértetlen Ukrajnát meghagyni, amely megpróbálja majd visszafoglalni a Donyec-medencét és bosszút állni, vagy a NATO hatékony előretolt bázisává válni. Ehelyett Ukrajnát egy olyan szemétteleppé fogja átalakítani, amely soha nem lesz képes egy revánsháborút megvívni. Clausewitz figyelmeztetett minket. Ő is írt a népi (totális) háború veszélyéről. A francia forradalomról így beszélt: »Most a háború a maga nyers erőszakosságával lépett elő. A háború visszatért a néphez, amelyet a hivatásos hadseregek bizonyos mértékig elválasztottak tőle; a háború levetette bilincseit, és átlépte annak határait, ami egykor lehetségesnek tűnt.«”
*
Eme tavaszi „vízióimat” tudományosan/hadtörténetileg is ’megtámogató’ betét után, amelyben a „magyar ábránd” – a kossuthi virtuális szabadelvű és „más ajkú” honpolgáraink számára is vonzó demokratikus Magyarhon a „Szent Istváni határok” megőrzésével – végét jelentő első világháború kirobbanásának egyik legfőbb oka: a fékezhetetlen francia revánsvágy s annak eredői is ott rejlenek, térjünk most vissza írásunk „főcsapásának irányára”! Ugyanis aligha hihető, hogy hasonló rémlátomás ne gyötörte volna meg az orosz–ukrán kapcsolatok s egyáltalán a geopolitika/geostratégia egymástól nagyon eltérő felkészültségű, tudományos/szakmai rangú és a legkülönfélébb nemzetiségű „felkent” szakértőinek/képviselőinek az álmát. Legyenek bár amerikaiak, dánok, finnek, lengyelek, románok, kínaiak – vagy éppen oroszok. Akik ugyan, „nemzeti látószögük” (néhai Szűcs Jenőé a szó!) függvényében, a legváltozatosabb premisszákból kiindulva akár egymástól/egymással homlokegyenest eltérő következtetéseket vontak/vonnak le „Putyin háborúja” mélyebben rejtőző okairól, jelenlegi (óráról órára változó) kimeneteléről és lehetséges – be nem látható (csupán sejthető) – következményeiről.
De egy dologban minden valószínűség szerint egyet kell értsenek jelen sorok szerzőjével: napjainkban nincs, s nem is képzelhető el időszerűbb problémahalmaz az apai ágon a kihalóban lévő finnugor vepsze etnikumból származó Vlagyimir Putyin által indított „különleges hadműveletnél”.
Még akkor is, ha a szintén megoldhatatlanizraeli–palesztin konfliktus a „nagyorosz” stratégiai célkitűzésektől aligha függetleníthető legújabb, 2023. október 7-e óta zajló fordulata jódarabig eltereli róla a világ közvéleményének figyelmét – s megosztja, egyszersmind nyugtalanító módon apasztja a még mindig meglévő dominanciája ellenére korántsem kimeríthetetlen amerikai ipari és katonai potenciált…
III.
Vázlatpontok egy alapmunka értelmezéséhez
(Gecse Géza könyvéről)
Mindennek tudományos igényű megközelítéséhez – a „klasszikus” orosz (kül)politikai gondolkozás rejtett erővonalainak, törvényszerűségeinek kitapintásához/megértéséhez, ideértve a sajnos ki nem kizárható geopolitikai „meglepetéseket” is – elengedhetetlen (megkerülhetetlen) Gecse Géza alant töredékesen ismertetendő nagy műve. Amelynek tárgyilagos bemutatása, épp aktualitása és fontossága miatt, ismétlem, szinte lehetetlen vállalkozás (mission impossible.)
De először néhány mondatot a Szerzőről: közismert dolog, hogy alig van olyan tudós kutató, aki úgyszólván „véletlenül” választ témát magának, bár elvétve akadnak kivételek is talán, amikor, látszólag, a tárgy találja meg az embert és nem fordítva. Ám alaposabb vizsgálódáskor többnyire ilyenkor is kiderül(het), az esetlegesség gyakorlatilag kizárható: a mindenkori auctorok előélete, eszmélkedése, korai bevésődései, korábbi stúdiumai, nyelvismerete (etc.) legtöbbször elhatározó módon írják elő további kutakodásuk irányát – s annak célkitűzéseit.
Ez különösen „áll” a Szerzőre, aki ugyanúgy Leningrádban (Szenpétervárott) látta meg a napvilágot kárpátaljai magyar apa és észt anya (egy másik finnugor rokonnép leánya) gyermekeként, akárcsak könyve utolsó részének főszereplője, a nála épp tíz esztendővel korosabb Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Adott tehát az orosz világ, s az orosz (meg az észt) nyelv zsenge gyermekkorban megszerzett, következésképpen életre szólóan rögzült ismerete, amely akkor is örök élmény, egyszersmind természetes emeltyű, ha Gecse Géza másodlagos szocializációja kilenc éves kora – 1971 – óta Kádár János ’emberarcú’ szocializmust „építő” Magyarországán történt: a Szabolcs megyei Kemecsén, Nyíregyházán s végül, immár egyetemistaként, Budapesten.
Ilyen előzmények után már „csak” egy nagytudású, empatikus képességekkel megáldott „iskolateremtő” tanárember szükséges, hogy a jó eszű, ambiciózus fiatalembert „pályára állítsa”. Ez Diószegi István (1930–2020) személyében neki is megadatott, amit a monográfia dedikációja is példáz:
„Professzorom, Diószegi István emlékének”.
S ugyancsak adott az „előzmény” is, méghozzá azonnal kettő: Gecse Géza már 1993-ban publikált egy sokat ígérő munkát a pánszlávizmus lényegi összefüggéseiről, majd 2007-ben, azonos fő- de megváltoztatott alcímmel közzétette ennek továbbérlelt, szintén nehezen megkerülhető verzióját a mindenkori orosz birodalmi politika mibenlétéről. S nem árt ismételten hangsúlyozni: nem egy szokványos, száraz szaktörténészi tucatmunkáról van szó, hanem egy valódi sikerkönyvről, ami jobbára csak egyszer adódik egy historikus életében! A kötet 2022 szeptemberében jelent meg a Ludovika Egyetemi Kiadónál, s már novemberben el is fogyott. A második kiadás 2022 decemberének első napjaiban került a könyvesboltokba, de 2023 márciusának végén már ezt is hiába keresték az érdeklődők: újra kellett nyomatni. Erre 2023 szeptemberében került sor, épp akkortájt, amikor jelen sorok szerzője végre „nekifeküdt” önként vállalt penzuma megszerkesztésének.
A kötet felépítése
Gecse könyve 12 fejezetből áll, s az alábbi nagyobb tematikai egységekből tevődik össze:
1.Az imperializmusviták aktualitása és tanulságai; 2. Orosz birodalmi messianizmus 1905–1917;3. Szovjet forradalmi messianizmus 1917–1930; 4. Szovjet konszolidáció 1930–1945; 5. Az orosz emigráció 1917–1946;6. A bipoláris rendszer kialakulása 1945–1949; 7. Globális szerepben 1949–1953;8. Totalitarianizmusból – autoritarianizmusba 1953–1964;9. A szovjet expanzió sajátosságai 1964–1983; 10. Hidegháború – új eszközökkel 1983–1991;11. Az egypólusú világ 1992–2001;12. Orosz–amerikai „szerepcsere” 2001– 2021.
Előrebocsátom: nem lehet eldönteni, mit emeljen ki a recenzens! A kötet szerkezeti elemeinek logikus egymásra épülését, az egyes fejezetek szerves egymásból következését, az elemzések az egész könyvet egyszerre átnyaláboló, ugyanakkor aprólékos, finomszálú szövedékét, amelyek, akárha egy jól megkomponált zenemű, tovább erősítik egymást? Vagy inkább a jegyzetapparátus pontosságát, a tanulmánykötet jó értelemben vett „szótár/enciklopédia/kézikönyvjellegét” hangsúlyozza? Mert fura, de talán mégsem annyira meglepő módon nagyon sok terjedelmes jegyzetet minden további nélkül „fel lehetne vinni” a főszövegbe. Semmiféle tartalmi vagy stílusbeli zökkenőt nem okozna! De a könyv akkor is élvezhető volna, ha csak külön a lábjegyzeteket – s kivált a precíz kiséletrajzokat tartalmazó betéteket – olvasgatná az ember. Szóval nagyon feladta a leckét ezzel a művével Gecse Géza.
Még szerencse, hogy jelen sorok szerzője nem tartozik a „felkent” orosz-szakértők exkluzív klubjába, mert akkor nehezen birkózna meg SIF (Sárga Irigység Faktor, néhai John Lukács egyik magánleveléből!) tünetcsoport egyik jellegzetes (lélektani) következményével: nem ír róla, mert annyira „kézikönyv-szerű” és támadhatatlan, hogy szinte magától értetődik tudományos-szakmai értéke, megkerülhetetlensége!
Jobb tehát „intelligensen” hallgatni róla…
Ez viszont lehetetlen, annyira „súlyos” könyvről van szó! No nem, távolról sem élcelődni szeretnék – noha a nem kevesebb mint 366 lapos (a 2024-es szökőév minden napjára jutna tehát egy oldal!) s a mindösszesen 1208 lábjegyzetet felölelő kötet terjedelmében sem lebecsülendő –a mondanivalójáról, annak hallatlanul pontos, ugyanakkor elegáns, minden sallangtól és tudálékosságtól mentes lebilincselő kifejtéséről beszélek. Harag és részrehajlás nélkül (sine ira et studio), higgadt historikusi távolságtartással! Mintha nem a mindannyiunk – a Közép- és Délkelet-európai térség valamennyi népe és nemzete – jövőbeni sorsát is meghatározó (legalábbis újabb hosszabb történelmi időszakra jelentősen befolyásoló) bonyolult jelenség-halmazról volna szó! Ami lehetővé teszi, hogy mindenki, aki Gecse művét kézbe veszi, legyen bár történész kolléga, avagy „csupán” a világ dolgai és rejtett összefüggései iránt érdeklődő „átlagolvasó” szabatos fogalmakat nyer az orosz külpolitikai gondolkozás XX. századi forrásvidékéről, annak történeti, társadalomtörténeti, szociológiai (olykor egyenesen „nemzetiségi”) összetevőiről, továbbá ideológiájának „rugalmas” – mindig az adott nemzetközi csillagálláshoz igazított –változásairól (pánszlávizmus, orosz és bolsevik messianizmus, sztálinista önkény és „nagy honvédő háború”, hruscsovi „enyhülés” és „békés egymás mellett élés”, Brezsnyev-doktrína és „testvéri segítségnyújtás”, gorbacsovi „glasznoszty” és „peresztrojka”, jelcini mélyrepülés és zavarkorszak, putyini „szuverén demokrácia”, restauráció és eurázsiai újbirodalmi gondolat, etc.). Gecse történetmondó habitusának éppen az az egyik jellegzetessége, egyszersmind komoly erénye, hogy rendkívül összetett dolgokat, társadalmi, ideológiai, mentális folyamatokat, továbbá had-és intézménytörténeti fejleményeket, kulisszák mögötti politikai intrikákat képes szenvtelen, tárgyilagos modorban szétszálazni, majd miután egyenként elmagyarázta azok benső komponenseit, újra, immár plasztikusabban, összerakni. Egyik értő recenzense úgy jellemzi Gecse nagy művét, mint a történészi látásmód és a modern politológiai szemlélet valamiféle arányos és szerencsés szintézisét. Magam ezt megtoldanám még ama meglehetősen ritka történetírói adottság méltatásával, miszerint Gecsének maradéktalanul sikerül irdatlan mennyiségű anyagát – ideértve a fontosabb szereplőinek életútjára vonatkozó, többnyire lábjegyzetbe tett, nemegyszer kimerítő biográfiai adatokat is! – oly módon egymáshoz illeszteni, hogy ez egyáltalán nem töri meg elbeszélésének (narratívájának) ritmikus dinamikáját, s még kevésbé könyvének gondolati ívét, „üzenetét”! Ezt egyebek közt úgy éri el, hogy az egyes fejezetek akár különálló dolgozatokként – az egész munka tehát történelmi-politológiai esszéfüzérként! – is olvashatók, amely így egyfajta intellektuális kirakósjátéknak is felfogható.
Olyan puzzle-nak, amelyben minden részelem(zés), más és más tudományágból (földrajz, geostratégia, eszme-és mentalitástörténet, politikai filozófia stb.) származó gondolati elem a könyv végére jutva a „helyére” kerül, harmonikus egységet alkot.
Szakmabeliként imponáló volt látni, hogy nincs olyan orosz, angol vagy magyar (olykor észt) nyelvű kézikönyv, szakmonográfia, ideológiatörténeti traktátus, dokumentumközlés, magvas irodalmi esszé, újságcikk, kommüniké, esetleg csak a ’beavatottak’ számára ismerős szakfolyóiratban eldugott közlemény, netán témájához kapcsolódó még publikálatlanPhd-dolgozat, amelyet Gecse ne ismerne, s ne illesztené „kontextusába”, saját elbeszélését kreatív módon megtámogató logikus rendszerbe a belőlük nyert adatokat, tényeket, eseményeket, elemzéseket. S teszi ezt szokatlan becsületességgel, vagyis nem szégyelli bevallani, hogy ő sem mindentudó, maga is, mint egyébként minden céhtársa „hozott anyagból” dolgozik. Legfeljebb egyedi módon, a saját koncepciója és intuíciója jegyében alkot belőlük valami senki máséra nem emlékeztető újat.
Nekem, mint egy másik „szomszédos baráti ország” (Románia) történelme – úgymond – „specialistájának” nem csupán Gecse forrásbázisának elképesztő gazdagsága és változatossága tünt föl, hanem az is, hogy – bár soha, még csak nem is utal rá! – egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől az orosz–román kapcsolatok eredendő problematikusságát. Közelebbről azt a tényt, hogy a két román fejedelemség (Moldva és Havaselve) 1859-es egyesítése/egyesülése, majd Románia mint állami entitás 1862-es nemzetközi elismerése/elfogadtatása a Nyugat (főként Nagy-Britannia és Franciaország) nyomására, vagyis kifejezetten az orosz geostratégiai érdekek rovására – a krími háborús vereség okozta átmeneti orosz gyöngeség folyományaképpen – történt. Nem is beszélve Besszarábia 1918-as visszacsatolásáról, amely szintúgy nem gondolható el az októberi bolsevik forradalom s az azt követő polgárháborús helyzet, vagyis az orosz birodalmi érdekérvényesítő képesség újabb átmeneti megcsappanása nélkül, amit mindkét alkalommal (tehát 1877/1878-ban, majd 1940-ben) szinte törvényszerű visszacsapás követett. Teljesen függetlenül attól, hogy a jelenleg Moldvai Köztársaság néven ismert, az EU-csatlakozásra aspiráló kis állam román szemszögből eredetileg a történelmi Nagy-Moldova keleti, a Pruton túli szerves része, amelyet a cári Oroszország az 1806–1812-es orosz–török háború végén az Ottomán Impériumtól – s nem az akkor még nem létező „Romániától” – szerzett meg (román értelmezés szerint: „ragadott el”)!
Más szóval, egy kicsit nyersebben, egyszersmind elvontabban fogalmazva: Románia orosz (moszkovita) szemszögből nem egyéb, mint „szökevénystátus”, olyan állami entitás, amelynek – pontosabban a bizánci politikacsinálás emlőin nevelkedett „fanarióta” gyökérzetű elitjének – sikerült „furmányos” politikai manőverek révén, az ismétlődő, számára kedvező (orosz szempontból átmenetileg hátrányos) geopolitikai konstellációt (1853–1856, 1877/1880, 1916/1920, 1944/1947) kihasználva a Nyugat hathatós támogatásával mindezidáig ki tudott menekülni/siklani az orosz geostratégiai harapófogóból (satuból). Ám ebben az összefüggésben nem árt figyelembe venni két újabb lehetséges összefüggést: a) egy politika- és eszmetörténetit, miszerint egyetlen olyan diplomácia és birodalmi gondolkodás létezik – az orosz –, amelynek, végsősoron ugyancsak bizánci vétetése folyományaképp, soha semmiféle nehézséget nem jelentett a mindenkori román nemzeti törekvések és mestertervek megértése. Továbbá b) egy lélektanit: a szökevényt, a dezertőrt sehol nem szeretik igazán, ennélfogva, ha mód nyílik rá, habozás nélkül büntetik, megtorolják.
Kivált, ha az orosz hierarchia csúcsán, annak valamiféle „modern” megtestesüléseként egy „mélyről jött”, szerény intellektuális környezetből kiemelkedett/kiemelt (apai ágon egy őshonos, kihalóban lévő finnugor népből származó) ex-KGB-és áll. Akinek személyiségfejlődése és politikai szocializációja a mindenkori orosz hatalom egyik, ha – a hadsereg mellett – nem a legszilárdabb tartópillérét, homályban működő „abroncsát”, egyszersmind kohéziós erejét, már-már „genetikus kódját” jelentő titkosszolgálat – a cári Ohrana és a dzserszinszkiji CSEKA ’legjobb hagyományait’ ötvöző – láthatatlan testület kötelékében zajlott le. Márpedig, mint ez szinte köztudomású, itt a bajtársiasság, az egymás iránti szolidaritás, az elöljáró és a hatalom (az állam) iránti tántoríthatatlan hűség, a parancsok, utasítások és az elvárások gondolkozás nélküli végrehajtása, a feltétel nélküli engedelmesség, továbbá – nem utolsósorban – az „árulók”, azárulás kíméletlen megbüntetése, a ’dezertőr’ akár kegyetlen likvidálása az irány- és mérvadó.
E sorok írójának erről – az árulásról – kényszeresen a román (regáti) mentalitás/észjárás világirodalmi szintű megjelenítője, Ion Luca Caragiale által egyik színdarabjában megörökített, két szereplője között lezajlott emlékezetes párbeszéd ötlik az eszébe:
FARFURIDI: „Igen, úgy van, ha árulásról van szó, vagyis, ha a párt érdekei ezt kívánják, ám legyen!”
BRÂNZOVENESCU: „De legalább mi is tudjunk róla!”
S némi agytornával ugyancsak ide kapcsolható napjaink Nyugaton (főként francia nyelvterületen, de Magyarországon is) legismertebb és szókimondása miatt legtöbbre becsült (otthon viszont ugyancsak emiatt sokszor hevesen támadott) román történészének vonatkozó eszmefuttatása:
„A románok szervezettsége siralmas, de tehetséggel improvizálnak. Nem okosabbak (és nem butábbak) a többieknél, mindössze jobban feltalálják magukat […] Ami pedig a tisztességet illeti, az igazat megvallva, a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszum-kultúrájuk van. [L. Boia kiemelései!] Századok alatt fejlesztették ki a túlélési stratégiáikat. A magyarázat szintén történelmi jellegű: nem képviseltek számottevő hatalmat, de nem is tűntek el egy adott pillanatban a térképről, ahogyan az megtörtént az összes többi szomszéddal, akiket bekebeleztek a nagy birodalmak. Mindig is apró, törékeny államocskák voltak, képtelenek a becsület művészetének gyakorlására, mert be kellett hódolniuk a túlélésért. A becsület fogalmának hiánya (hadd ne túlozzak: ritkasága) a túlélés ára.(az én kiemelésem! B-KB)
Na már most, ez – a román savoir-faire fortélyossága – minden bizonnyal a moszkvai és a szentpétervári orosz geopolitikai „műhelyekben” sem tartozik a Történelem „nagy rejtélyei”, még kevésbé a mindenkori orosz–román (román–orosz) kapcsolatok ismeretlen tapasztalati tényei közé...
Különösen, ha mindez – az orosz szakszolgálatokban domináns alapmagatartás és becsületkódex – szervesen, mondhatni „természetes módon” összeegyeztethető az orosz lélek, az orosz gondolkozásmód, a nagyorosz (új)birodalmi gondolat legújabb – korszerűsített – megfogalmazásával: a dugini „tellurikus” (eurázsiai) impérium reneszánszának eszmevilágával, amelynek minden jel szerint – beleértve az ukrajnai „különleges hadművelet” eddigi fejleményeit és igen kevéssé módosult célkitűzéseit (a Fekete-tengeri partvidék megszerzését, benne az orosz elnök által nemrégiben „orosz és kicsikét zsidó városnak” minősített Odessza elfoglalását is!) – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a providenciális figurája, régmúlt idők Cár Atyuskájának inkarnációja, új Alekszandr Nyevszkij és Nagy Péter, a magát önálló civilizációnak tételező „örök Oroszország” megmentője.
Nagyjában-egészében erről – Putyin ellenállhatatlan felemelkedéséről, egyszersmind az egypólusú világ (az amerikai hiperhatalmi hegemónia) meghosszabbítására irányuló „thalasszokratikus” atlantista törekvéseket ellensúlyozni és feltartóztatni igyekvő orosz újbirodalmi aspirációk mögöttes teréről szól Gecse könyvének két utolsó, szintén kitűnően megszerkesztett fejezete (11. Az egypólusú világ 1992–2001;12. Orosz–amerikai „szerepcsere” 2001– 2021.)
Ám azt, hogy mindez milyen távlati következményekkel járhat „Európa”, sőt az egész világ számára Gecse Géza taktikusan nyitva hagyja…
*
Mert nem tudjuk, nem is tudhatjuk mi lesz, halvány fogalmunk sem lehet róla, milyen friss, időtálló értékek fognak jó esetben (?) kisarjadni a 2022. február 24-én „Putyin háborúja” képében kirobbanó új – persze, mint írásunk elején már céloztunk rá: a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta a mélyben, a bizonytalan orosz önképben, a megsebzett identitásban, pontosabban a frusztrált nagyorosz birodalmi tudatban szárba szökkenő revánsvágyban gyökerező – világválság remélhetőleg egy harmadik világháború nélküli lezáródása után…
Akárcsak, ezzel párhuzamosan a nagyorosz lélek kiegyensúlyozatlanságából – a nyomasztó, öngyűlölettel elegyes kisebbrendűségi érzés és a hamis birodalmi fensőbbségtudat furcsa összjátékából – eredeztethető kíméletlenség és kegyetlenség reneszánsza.
S persze ennek másik oldalaként az empátiáé, a szolidaritásé, a nagylelkűségé és a végtelenül kifinomult lelki nemességé is…Mindez szétboncolhatatlanul egymásba fonódva, szervesen összeszövődve, századok óta mit sem változva ott van most is a végtelen és formátlannak megmaradt, mindmáig elmosódó körvonalú, tagolatlan orosz mindennapokban. Amelyben sajnos változatlanul egyaránt ott rejtőzik egy új szenvedéstörténet és – hangozzék bármennyire bizarrnak is egy ’kívülállótól’ – egy vadonatúj, immár nem kommunisztikus, „bolsevik”, hanem – annak tökéletes tagadásaként – egy éppenséggel a régi, tradicionális „földhöz ragadt” orosz értékeken alapuló, azokat a XXI. évszázad „korkívánataihoz” igazító – s a globálissá és parttalanná válható ellentmondásos amerikai woke életérzés ellentettje gyanánt értelmezhető – konzervatív közösségiség, az „orosz civilizáció” vonzónak remélt perspektívája…
Együtt, egyidejűleg, akárcsak Dosztojevszkij utolérhetetlen lélektani mélységű műveiben.
A talán ismét a „harmadik Róma” világmegváltó szerepébe kívánkozó Rusia eternáé, az örök Oroszországé.
S csakis akkor!
De az biztos, hogy amiként franciául mondják, először mindannyiunknak, akárcsak hajdan a Választott Nép fiainak ismét át kell kínlódnunk magunkat a sivatagon (il faut traverser le désert) – ez történik éppen most! –, amely előre nem látható kockázatokkal és óhatatlanul tömérdek emberi szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, kínnal, keservvel, sokszázezernyi áldozattal, személyi, családi és nemzeti tragédiákkal lesz ismét teljes.
Akárcsak a múltban.
S nem csupán az ukránok és az oroszok, hanem mindannyiunk, az egész délkelet-európai térség, sőt az egész világ számára.
Az „orosz földek összeszedése”, Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges helyreállításának kísérlete ugyanis 2022. február 24-én immár ténylegesen is megkezdődött. Nem tudhatjuk, hogy a kommunizmus igézete után nem egy újabb Utópiával van-e ismét dolgunk.
Nem kell azonban különösebb jóstehetség ahhoz, hogy az orosz múlt végtelen sivárságában, megalázottságában, tatáros önkényuralmában, kínzó szabadságnélküliségében kijegecesedett orosz nő- és férfitípusok, az öröklött s napjainkban ismétlődhető lélekölő léthelyzetek, kivált a fájdalom-és nélkülözéstűrő képesség most, az elkövetkező hónapokban, években új táptalajra lelhet.
Jóllehet kutatásai kezdetén és munkája elkészítésekor Gecse Géza sem tudhatta (de talán sejtette), hogy annak eredménye milyen zaklatott világtörténelmi „kontextusban” fog nyomdafestéket látni 2022 őszén, eredeti szándékait a Sors akaratából megsokszorozva hallatlanul fontos fogódzókat kínál e készülő, távolról sem „szép új világ” – az oroszság, a nagyorosz életérzés egyszóval: a sűrített orosz létélmény – fogalmi és érzelmi megértéséhez és befogadásához.
Mindannyiunk, a szaktörténészek szűk köre, a művelt olvasói „nagyközönség”, de minden a világ dolgaiban tájékozódni kívánó értelmes ember okulására.
(IV)
Utóhang
(Sto gyélaty?)
„Zendülésnek nevezem a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmát, amely ezek részleges és valószínű, ideiglenes szabadulását jelentette a szovjet/orosz befolyási övezettől, hogy besoroljanak az amerikai–nyugat európai kettős ellenőrzésű politikai és gazdasági övezetbe, a szuverenitás széles körű és sikeres elvesztése árán; a helyzet nem áll távol a »korlátozott szuverenitás« brezsnyevi elméletétől.”(Dan Culcer)
Valamiféle kontraszt, egyszersmind tükör gyanánt ide kívánkozik egy hasonló, ugyancsak misztikus vétetésű magyar prófécia a második világégés lezárulásának idejéből – Hamvas Bélától:
„Magyarország történeti szerepe ma az, hogy mivel a legtöbb tűzön égett át, mivel a legtöbbet szenvedett, s éppen ezért ma a legtöbbet tud, ezért a világ által várt új értelmet megtalálja, kibontja, a legmélyebben meg tudja érteni a létet és az új értelmet ki fogja fejezni.”
Ez természetesen szép, de nem teljesen igaz, mert a lengyelek az elmúlt háromszáz esztendő folyamán, sőt, a XX. században is nemzeti létükben még nagyobb megpróbáltatásokon mentek át. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb gazdasági/politikai/szellemi erő, szilárd nemzeti öntudat, áldozatvállalásra képes eltökéltség, politikai akarat, s nem utolsósorban kivételesen szerencsés geostratégiai csillagállás kellene hozzá… (Mint amilyen román történelmi riválisainknak, egyszersmind sorstársainknak 1856 és 1947 között háromszor is – leginkább 1918/1920-as három „annus mirabilis” során – megadatott.)
Minden jel szerint közelebb járt valós (reális) történelmi lehetőségeink helytálló felméréséhez egy másik nagy gondolkodónk, Mészöly Miklós, aki 1985-ben egy hollandiai konferencián így beszélt erről:
„Tisztáznunk kell azonban valamit. A magyarság még korántsem szabadult meg sors- és nemzettudatának sok százados torzulásaitól, pszichés védekező mechanizmusainak a tehertételétől. Csupán helyzetet kapott a történelemtől, melyben a váltás, a kollektív nemzeti önterápiára való felkészülés tovább nem halasztható. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az is, hogy mindazt a tudati és magatartásbeli beidegzést, amelynek az öröksége lappangva változatlanul bennünk munkál, akkor is az eredeti nevén nevezzük és leplezzük le, ha az a változott körülmények között aktuális mimikrivel próbálja álcázni magát. Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba. Azt pedig hazárd dolog volna állítani, hogy nem cipelünk korhadt kölöncöket. Ahogy álmodunk, hiszünk, kétségbeesünk, tervezünk, kompenzálunk, gyűlölünk, helyesbítünk: vajon csakugyan megnyugtatóan jelzi a váltást? Nem hiszem, és még kevésbé tapasztalom.”
Hosszúra nyúlt (pszeudo)recenzióm címéhez visszakanyarodva „mitévők legyünk” tehát, ha nem akarunk abba a helyzetbe keveredni, melyet a múlt század talán legnagyobb államférfija (s bizonnyal legcsípősebb tollú esszéírója), Sir Winston Churchill így fogalmazott meg a második világháború utolsó éveiben Atlanti Óceánon túli szövetségeséről:
„Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak jó döntésre jutnak, miután az összes többit kipróbálták”
Mert, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor mi is – pontosabban a magyar politikai elit mindenkori vezérférfiai – ide jutottunk/jutottak: 1526, a „vég kezdete” óta voltunk MI (magyarok) már – legalábbis a minket épp minősítő aktuális nagyhatalom szempontjából –Bécs hűséges, a „realitásokba” beletörődő alattvalói, buzgó labanc kollaboránsok, vagy épp ellenkezőleg: Thököly Imre és Rákóczi Ferenc Fejedelem lázongó, megbízhatatlan, álnok, rebellis kurucai, majd 1848/1849-ben az európai „népszabadság” lánglelkű, a Szent Szövetségi császári és cári önkény ellen pallost ragadó bajnokai, utóbb, a „következéseket” higgadtan mérlegelő, a Habsburg dinasztiával hosszú távú kiegyezést kereső „reálpolitikusok”, kicsit később a régi Magyarországon élő „más-ajkú” népcsoportok, a „nemzetiségek” (románok, szlovákok, szerbek, szlovének, rutének) cinikus, lelketlen elnyomói. Még később, immár az 1918/1920-as „összeomlás” után Hitler „utolsó csatlósai”, majd, a ló túlsó oldalára átesve 1956-ig Sztálin „legjobb tanítványai”…
S ki ne emlékezne a „szocialista tábor legvidámabb barakja” kifejezésre az „érett szocializmus” Kádár-kori legjobb éveiből, majd nagyjából 1988 és 1992 között a kelet-közép-európai rendszerváltások „avantgárd” státusára, amelynek intelligens szereplőgárdája – többnyire ma is élő nemzedéktársaink – „okos” kompromisszumokkal békésen vezényelték le a „tárgyalásos rendszerátalakítást”. Máig ható s nem csak pozitív konzekvenciákkal…
I ták dálse.
Vagyis szinte minden – s annak ellenkezője! De nagyítóval kell keresni mind a stabil („fenntartható”) gazdasági és politikai fellendüléssel, dinamikus iparosítással és városiasodással kéz a kézben haladó, rendszerint igen rövid periódusokat, „szakaszokat”, s mind az elveket meg az elméleteket kidolgozó háttérembereket és tényleg sikeres gyakorló politikusokat. Talán az 1825-től számított, de korábbi előzményekre visszanyúló reformkor s annak stratégiai gondolkodással is bíró köznemesi és honorácior elitje ilyen, amely – francia mintára – az ország korszerűsítésének, polgári átalakításának igazán felemelő, ám eleve ellentmondásos programját (az „április törvényeket”) kigyöngyözte magából. S ugyancsak ilyennek minősíthetjük a belőlük, e valóban széles látókörű, szabadelvű, többségében szintén nemesi eredetű nemzedékből kiemelkedett Kemény, Deák, Eötvös, Csengery és Andrássy nevével fémjelezhető szűkkörű társaságot (’élcsapatot’) s annak történelmi teljesítményét is, hiszen bármennyire sértette is az öntudatos magyari „nemesi szabadságok” elvét a korlátozott önrendelkezés (az önálló magyar haderő, pénzügy és diplomácia hiánya) az általuk létrehozott, belső – „rendszerszintű” – ellentmondásai ellenére is aránylag működőképes kiegyezéses szisztéma biztosította mintegy fél évszázadon át Magyarország nagyhatalmi állásának csalóka látszatát s impozáns gazdasági és társadalmi fejlődésének konkrét lehetőségkeretét.
Nem véletlenül nevezi a magyar kollektív emlékezet „boldog békeídőknek” az 1867 és 1914 közötti negyvenhét esztendőt, amelynek során hihetetlen mértékű fejlődés ment végbe a régi („történelmi”) Magyarország szinte minden régiójában s gyakorlatilag minden városias jellegű településén, a mezővárosokkal kezdve a megyei központokon át a valódi nagyvárosokig, különösen az egyfajta második főváros státusra áhítozó s valóban Dél-Magyarország természetes központjának számító Temesvárott.
Ám a másfél évszázados (a Temesi Bánságban csaknem kétszáz esztendős) török hódoltsággal s a történelmi ország három részre szakadásával járó hanyatlástcsak ideig-óráig – néhány nyugalmas évtizedre – lehetett feltartóztatni, ütemét fékezni, de megállítani, visszájára fordítani sohasem. Mert közismert tény: a valóban nagy reményekre jogosító reformkort betetőző 1848/1849-es forradalmat és önvédelmi harcot a kétszázezres orosz–kozák ármádia beavatkozása, a világosi fegyverletétel, Haynau vésztörvényszéke, majd a Bach-korszak centralizált önkénye követte. A történelmi, geostratégiai szélcsend gyanánt is értelmezhető, 1867 és 1914 közötti hallatlan civilizációs előrehaladást és szinte valószínűtlen mértékű jobbára önkéntes magyarosodást pedig az első „nagy háború”, s annak „logikus” folyománya – a nagyhatalmi békediktátum – zárta le 1920-ban, s mindaz, „ami utána következik”: Bethlen-restauráció, Horthy-korszak, jogosnak érzett irredentizmus, zsidótörvények, vészkorszak, Don-kanyar, „felszabadítás/felszabadulás”, Rákosi-korszak, majd a Kádár-rendszer…
S végül a „rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás”, újabban már „rendszerátalakítás” fedő nevű, nagyritkán – közelítve az egyébként soha el nem érhető „történelmi Igazsághoz” –, vitrinátfestésnek mondott, szintén geostratégiai/geopolitikai hátterű, de pusztán magyaros hatalomtechnikai jellegű jelenséghalmaz, amelynek szintúgy csak fázisai, szakaszai, hullámai voltak s vannak – katarktikus fordulatot hozó, a hanyatlást fellendülésbe átváltó ereje ennek sem volt még.
Legalábbis egyelőre.
Ha tehát a kezünket szívünkre tennénk akkor be kellene vallanunk, hogy az, amivé lettünk/váltunk: városaink külleme, intézményeink karaktere és működési módja, törvényeink minősége és közéletünk, nemzeti tudatunk/önszemléletünk állapota és annak jellege – egymáshoz való viszonyunk, társasérintkezésünk minősége/stílusa – jobbára 1867 és 1914 között épült s formálódott ki, akkor ivódott génjeinkbe, s ma is arra a rugóra jár, ami abban a szűk ötven esztendőben felmenőinkben s általuk bennünk, mai magyarokban rögzült. Ezt a Kárpát-medencében s a nagyvilágban élő hajdani és mai honfitársunkban kavargó, bizonytalan, kiegyensúlyozatlan, frusztrált létélményt – már, ha egyáltalán vesz annyi fáradságot magának, hogy elgondolkozzék rajta! –, amely végső soron mindnyájunkat jellegzetesen magyarrá tesz, immár történelmi távlatból nyugodtan nevezhetjük „nagy-magyar” álomnak. Hiszen annak (történelmi, társadalom- és identitástörténeti) ténynek a bizonyítéka, hogy bár nemzeti nagyjaink (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Kemény, Deák és társaik) nem biztos, hogy hajszálpontosan mérték be valós (vagyis effektíve megvalósítható) történelmi (gazdasági, demográfiai, nemzetépítési) és főként geostratégiai esélyeinket egy francia (központosított) típusú modern magyar nemzetállam megteremtésére (magától értetődően: eredeti „ezeréves” határai megóvásával!), elképzeléseik mégsem voltak teljesen légből kapottak, eleve reménytelenek. Mert, ha példának okáért arra gondolunk, ami 1716 és 1918 között a Temesi Bánságban és főképp annak székhelyén, Temesvárott történt, utólag is beleborzonghatunk. Ugyanis szenvtelen történészi racionalitással akár, hogyan is értékelhetjük, hogy a bécsi kancellária tudatos törekvése 1716 (Temesvár Eugen de Savoy általi bevétele) után egy német (katolikus) többségű és jellegű osztrák minta tartomány megteremtésére nemcsak hogy nem sikerült, hanem – épp ellenkezőleg – két évszázaddal később gróf kollegrádi Leopold Kollonich érsek (1631–1707) és Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg gróf (1711–1794) közös rémálma, a kiirtandónak ítélt (magyar) „nemesi/rendi világ” valósult meg – korszerű változatban.
Olyannyira, hogy a „nagy háború” küszöbén Temesvárt bízvást – kis túlzással persze – akár „magyar városnak” is nevezhetjük, hiszen az 1910-es „ügydöntő” népszámláláskor etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54, 4 százalékban) vallották magyarnak magukat, mint – átlagban – a „történelmi Magyarország” állampolgárainak összessége…
Másképpen, kicsit nyersebben szólva az 1919-es/1920-as Párizs környéki „végzéseknek” végeredményben nemcsak a Temesi Bánság soknemzetiségű, különféle eredetű lakói váltak a legfőbb kárvallottjaivá, hanem a régi, „történelmi” (integer) Magyarország összes honpolgára – „nemzetiségi különbség nélkül”! Azaz, a mi déd- és nagyszüleink, vagyis mi magunk! (Végeredményben akkor is, ha Kemény Zsigmondtól tudható: a nemzeti érzés a 19. században nagyobb hajtóerő, mint a gazdasági emelkedés!)
Mert 1920-ban az addig oly ígéretesen zajló, hivatalosan polgári átalakulásnak nevezett lendületes modernizációs folyamat – valójában rendies jellegű „nemesi polgárisulás” (s vele párhuzamosan az önkéntes magyarosodás tendenciája) torpant meg, nem mehetett harmonikusan végbe, a harmincas évektől – nem függetlenül a Trianon-szindrómából következő bűnbakkereső hajlamtól sem! – torzulni kezdett, majd idővel, főként az 1944/1945 utáni orosz/szovjet ihletésű „szocialista építés” időszakában az egész térségben a visszájára fordult s végképp elenyészett!
De kódja ott maradt a génjeinkben, vagyis kedvező körülmények között – persze átértelmezve és ’átnevezve’ – akár újjá is éleszthető…
S itt kell felhívnunk a figyelmet a mindenkori historikusok, mindközönségesen a történettudomány elhatározó szerepére minden nép és nemzet tudata, önmagáról kialakított képe kialakításában/formálódásában betöltött semmi mással össze nem hasonlítható szerepére. Erről ezt írja Mészöly Miklós föntebb már idézett gondolatkísérletében:
„Vessünk fel ezzel kapcsolatban néhány gondolatot az egyáltalán lehetséges történelemírás és értelmezés gondjáról. Mindenekelőtt, lehet-e tényekhez, pontosabban, nem gondolati és nem laboratóriumi tényekhez kötött diszciplína, mely bonyolultabb folyamat értelmezésére és összefüggések rendezésére kénytelen vállalkozni? Nem kevesebbre, mint arra, hogy a milliárd és milliárd irreverzíbilis tudatfolyamat döntéseinek esemény- és cselekvéstérképéből, s a történő valósághoz képest mindig csak másodlagos valóságot képviselő dokumentumból okot és okozatot olvasson ki, lényegszerűen. Így lesz olyan tudománnyá, amely minden emberi vonatkozás totális sűrítményét veszi vizsgálat alá, aminek, ha meg tudna felelni, hozzá képest minden más
diszciplína részvizsgálódásnak tűnne. Mikor Foustel de Coulanges »minden tudományok legnehezebbikének« mondja és Paul Valéry »az értelem kémiájának legveszedelmesebb termékeként« jellemzi (Marc Bloch idézi őket) – mindketten ugyanabba az örvénybe pillantanak bele. Másfelől azonban ez az örvény nemcsak a szakemberek gondja. Legalább annyira azoké is – mindenkié –, akik a szakkutatások és értelmezések nyomán tanulják és ismerik meg a történelmet, mint az emberi és egyéni, társadalmi és nemzeti önmeghatározást »beiskolázó« és tovább nevelő tudományt. Ami a felelősség mértékét is jelzi. Természetesen nincs tudomány és ismeret, mely ne venne részt az önmeghatározás folyamatában. Hatásuk azonban mégis közvetettebben lehet csak személyes az érzelmek és gondolatok színpadán – mindenekelőtt a társadalmi és politikai, illetve a népek
egymás mellett élésének a vonatkozásában. A történelemtudomány az, ahol boncasztalra kerül, akik közel-távoli őseinkben voltunk, akik pillanatnyilag vagyunk - és így vagy úgy, de megitéltetünk. Valójában nagyszabású per és tárgyalás ez, ahol holt és élő tanúk kihallgatásával folyik a nyomozás, faggatás és szembesítés. Az emberek túlnyomó többségének személyiségét, öntudatát, önérzetét – ha áttételesen is – sokkal bonyolultabban határozza meg a tanítás során megismert történelmi háttér, mint ahogy esetleg a látszat mutatja. Saját érdektelenségét e perben senki nem gondolhatja komolyan. Ám a félrevezetődés veszélye is nagy. A történelemtudomány ugyanis kivételes szabadsággal használható fel és használható ki, hogy értelmezései kizárólagosként népszerűsíttessenek, és a társadalmi tudatot formáló oktatás alapjává váljanak. S ez azért is lehetséges, mert bizonyos határon túl az értelmezési kísérletei kielégítően nem cáfolhatók és nem igazolhatók.”
Mert itt, Mészöly negyven évvel ezelőtti figyelmeztetése szellemében nyomatékosan hangsúlyozni kell valamit, amire ritkán és csak nagyon kevesen gondolunk/gondolnak (vagy ha mégis, többnyire nem fogalmazzák/fogalmazzuk meg szabatosan, közérthetően): nem csupán, s talán nem is elsősorban az elveszett/elvesztett/elorzott területek és szimbolikus városok (Kolozsvár, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyvárad, Szatmár, Kassa, Pozsony, Szabadka etc.) hiánya számít érzelmileg nagyon nehezen feldolgozható történelmi veszteségnek, hanem legalább olyan nyomatékkal esik a latba egy másik, ugyanolyan súlyos, egyelőre jóvátehetetlennek és helyrehozhatatlannak látszó társadalomtörténeti/társaslélektani kár. Az a fokozatos, 1920 után felgyorsuló hanyatlás, romlás/rombolás/elsilányosodás, ami a társadalomfejlődésünkben, mentalitásunkban, önszemléletünkben, világlátásunkban, társas ösztöneinkben, reflexeinkben fokozatosan, akárha egy lappangó rákbetegség, elhatalmasodni látszik. S nem csupán bennünk, vesztesekben, hanem óhatatlanul a történelmileg magukat nyerteseknek érző románokban, szlovákokban és (részben) szerbekben és horvátokban is…
Mindmáig nem vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a panaceának tekintett s napjainkban is – kissé paradox módon újabban az Európai Unió égisze alatt – szolgai módon (legalábbis zsigeri ösztönösséggel) másolt francia modellnek nem csupán újkeletű országhatárokat és mesterségesen kialakított vadonatúj entitásokat létrehozó, „impériumváltásnak” is nevezett „nemzeti átrendeződéseket”-t eredményező, végérvényesnek érzékelt (remélt) államjogi következményei – s ezeket mindmáig görcsösen igazolni kívánó román, szerb, magyar „nemzeti látószögű” historiográfiája – van, hanem, megismétlem: létezik egy elfe(le)dett, eltagadott, félreértett (félremagyarázott) belső, immanens társadalomtörténeti/szociológiai, társaslélektani vonulata, rejtett erővonala is.
Épp az, amit magam közel negyed évszázada – persze nagynevű elődök, hazai és külhoni szaktekintélyek (Szemere Bertalan, Kemény Zsigmond, Mályusz Elemér, Norbert Elias, etc.) nyomán – 2005 óta immár Filep Tamás Gusztáv önzetlen szakmai és baráti támogatásával – következetesen „nemesi polgárisulásnak/polgárisodásnak” hívok – és próbálom érvényesíteni elemzéseimben. Ez nagyon lecsupaszítva annyit tesz, hogy e nagy generáció a korábbi domináns hungarus-tudatotmegörökölve, azt konstans (történelmileg kialakult) adottságnak tételezve s tudatosan korszerűsítve látott neki a magyar(országi) társadalom elengedhetetlen átalakításának, reformálásának, másrészt pedig – ebből következően – az a meghökkentő, már-már robbanásszerű gazdasági és társadalmi előrelépés, a különféle státusú és etnikumú honi rétegek között 1918-ig szinte zökkenőmentesen folyó társaslélektani összeszövődés, bár polgárinak mondják és tanítják azóta is az iskolában és az egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus, „feudális” jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízsranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is. Ez kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a magyar fejlődésben a tanulmányaink révén a fejünkbe vert klisékkel és fogalmakkal ellentétben nem válik el élesen az elméletileg valóban kétféle – más és más vétetésű – társadalmi formáció (vagyis a nemesség és a polgárság), s maga a folyamat is csupán mesterségesen választható szét: a „nemesedés” és „polgárosodás” ugyanannak a hosszan elnyúló történésnek, a magyar(országi) társadalom különféle etnikumú és státusú rétegei nemesi mintákat is ösztönösen követő felfelé törekvésének egymásba folyó, egymásba szövődő, sajnos mostoha körülményeink és „cúgos” geopolitikai adottságaink miatt végig nem futtatható eredménye. Ami attól is olyan bonyolult, mert a térség kevert etnikai viszonyai miatt óhatatlanul „nemzetiségi”, „kisebbségi” vetülete, konnotációja is bőven van (mármint a nyilvánvaló hierarchikus uralmi viszonyok – a „nemesi szűrő” – leképeződésén túl), s ez utólag is rendkívüli mértékben megnehezíti a tisztánlátást. Nem beszélve arról, hogy az uralkodó elit által elvárt (mellesleg saját magára nézve is „kötelező”) magyarosodás a legkülönfélébb kompenzációs kényszerek melegágya lett, s utólag is nagyon nehéz szétboncolni, mennyi volt benne a külső kényszer, s mennyi az önkéntes, belülről jövő, lelkes „honfiúi/honleányi” hasonulási törekvés.
Mindezt egyfajta összegzés gyanánt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy 1920 után és következményeként a Kárpát-Duna-medencei térségben megsemmisült az a fajta társadalomfejlődési dinamika és íratlan (ösztönös) társaslélektani kód, amit én – újra leírom! – polgárivá vált nemesi, rendies jellege miatt – a hivatalos polgári átalakulás bevett szókapcsolat helyett – „nemesi polgárisulás”-nak nevezek időtlen idők óta, amely a korábbi hungarus-tudat korszerűsített verziójaként a régi nemesi világból átörökített presztízse folyományaként egyfajta kovászként, spontán, már-már „genetikusan” öröklődő módon a régi Magyarország minden „felfelé törekvő” rétegére, családjára és személyére érvényesnek mondható!
Mindennek tehetetlenségi nyomatéka – benső (inherens) dinamikája – az 1918-as összeomlás után hosszú évekig oly erős volt/maradt, hogy a harmincas évek egyik nagy tekintélyű román szociológus-demográfusa – a vészharangot megkondítva – a számára már-már érthetetlen, „lidércnyomásszerű” temesvidéki társaslélektani fejleményeket elemezve egyik 1935-ben megjelentetett tanulmányában nem átallotta a Bánságot „a románság temetőjének” nevezni! S nem csak ő érzett így, hanem a két világháború közötti román értelmiségi és politikai elit egésze …
Vagyis – s egy elvontabb/megemelt szinten – maga a közép- és délkelet-európai régió nemzet-és társadalomfejlődésének alaptendenciája, pontosabban annak rejtett „belső kódja” homályosodott el mind a „vesztesek”, mind a „győztesek” szeme előtt – azaz nem csupán a „Trianon” okozta traumát mindmáig feldolgozni nem igazán képes magyar közvélekedés és közérzület, hanem a magát abszolút nyertesnek vélő (remélő) „államalkotó” román intelligencia krémje számára egyaránt.
Merthogy, leírom megint: a délkelet-európai térség egésze s népei/nemzetei oly kívánatos megbékélése és jövője szemszögéből történelmileg/szociológiailag még nagyobb – jóvátehetetlen – közös veszteség (és nem pusztán máig sajgó magyar nemzetstratégiai kudarc csupán) az a tagadhatatlan fejlemény, hogy – nem függetlenül az egymás ellen folytatott kíméletlen utóvédharcoktól, „irredenta” acsarkodásoktól s a mindmáig zajló szintén kölcsönös „betartásoktól” – egyik „utódállamban” sem jegecesedhetett ki az a nemesi mintákat s viselkedési/magatartási normákat öntudatlanul követő öntudatos, vállalkozó kedvű, a központosított, jakobinus beidegződésű államhatalomtól független citoyen típusú polgárság (s nem dzsentroid, rátarti „úri középosztály”, ill. „fanarióta” beidegződésű regáti román oligarchia és pszeudoburzsoázia!), amely követendő példaként és motorként szolgálhatott volna a „történelmi ország” összes többi régiója – vagyis a Kárpát-medence egésze, minden formálódóban lévő „polgárisodó” nemzete – számára, minthogy „területét – 1920-ban, Szekernyés János rezignált szavaival – eléggé megfontolatlanul szétdarabolták.”
A „nagy kérdés” változatlanul az, hogy vajon valamiféle „csoda” vagy valamilyen nagyon nem kívánt geostratégiai sokk, példának okáért az orosz–ukrán testvérharc, továbbá az izraeli– palesztin viszony okozta világválság váratlan végkimenetele nyomán az egész térség esetleges „újrarendezésének” szándéka teremthet-e még valaha alkalmat az 1920 után szétzilált helyi közösségek, mikrotársadalmak mélyszerkezetének helyrekalapálására, a sokszor szándékosan széttépett finomszálú szerves kapcsolatrendszerek újraszövésére?
Nem feledve, sőt nagyon is megfontolva Mészöly Miklós még 1985-ben leírt intését:
„A kérdés iskolás: vajon meditálhatunk-e még érdemben magunkról mint valami önértékű képződményről, elszigetelt szigetről; meditálhatunk-e a megmaradásunk feltételeiről mint valami függetleníthető tétről? Noha a válasz egyértelmű nem, kedvenc exhibícióinknak engedve mégis úgy teszünk sokszor, mintha módunk lenne igent mondani. Sőt, szeretjük úgy fetisizálni saját kivételes, kiválasztottsággal érdemrendesített megmaradásunk feladatát, mintha csak mi küszködnénk ilyesmivel. S közben – talán kellene erre is gondolni – éppen az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg praktikus igyekezetünkben; noha ez a vélt praktikum is többnyire illúziókba van belebetonozva.”
Mert bármennyire hihetetlennek érezzük is most, egyfelől megtörténhet, hogy a 2022. február 24-i orosz kabinetháború látványos kudarca s a népi (totális) háborúvá szélesedett, érzelmileg tökéletesen jogos és érthető ukrán önvédelmi harc együttes következményeinek felszámolására indított felőrlő/megsemmisítő – „moltkei” – irtóháborúba átváltó, következésképpen fokozatosan hadigazdálkodásra átállt orosz szoldateszka irányítói – Putyinnal vagy nélküle – mostani ígérgetéseik ellenére mégsem elégszenek meg Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges visszaállításával, hanem – ebből is következően, az ezredforduló környékén még inkább védekező jellegű, de immár támadóvá vált dugini eurázsiai birodalmi doktrína szellemében – ismét kezdeményezik a Balti-tenger és az Adriai-tenger közti térség, a hajdani Mittel-Europa valamiféle, saját távlati stratégiai érdekeik szerinti újrarendezését, átstrukturálását, mondjuk egy a hajdani Kettős (Osztrák–Magyar) Monarchiára emlékeztető, de annál tágasabb pufferzóna formájában, másrészt az USA-ban javában zajló negatív társadalmi és mentális folyamatok, mélyülő társadalmi törésvonalak, „a bénító politikai patthelyzet” s a jelenleg tapasztalható elképesztő erőpazarlás (overstretching) a következő másfél évtizedben oly mértékben visszavetik a washingtoni hatalompolitikai cselekvőképességet, hogy megmaradt erőforrásaikat inkább egy aligha elkerülhető amerikai reneszánsz megteremtésére fordítják s kénytelen kelletlen történelmileg egy nem nagyon távoli időben, az előzőleg eltervezett „rugalmas elszakadásnál” pár évtizeddel hamarabb visszavonulnak két óceán védte bázisukra.
Ha ez netán bekövetkezne, leginkább román szomszédaink – és legnagyobb történelmi riválisaink – kerülnének bajba, hiszen eddigi feltűnően sikeres „fanarióta jellegű” sok szempontból ab ovo oroszellenes egyensúly(hinta)politikájuk s annak kétségbevonhatatlan eredményei kérdőjeleződnének meg, ám, akárha 1920-ban, majd 1944/1945 és 1991 között egészen biztosan mindenki, a térség valamennyi népe és nemzete rosszul járna…
„a Lajtától az Elbruszig, birodalompártiak (imperialisták) nélkül”
(Dan Culcer)
S eme ingoványos talajon tovább merészkedve szerencsés esetben vajon levonható-e mindebből az a következtetés, hogy ha „a múltat nem lehet is végképp eltörölni”, de annak kimeríthetetlen példatárából esetleg óvatosan újra vissza lehet(ne) térni a Közép-és délkelet-európai népek és nemzet(államok) tökéletes egyenrangúságon alapuló – tehát a rosszemlékezetű szupremáciát végképp sutba vágó – szövetkezésének és laza államjogi társulásának az eredetileg Adam Czartoryskitől származó – már akkor is az orosz túlhatalmat ellensúlyozni kívánó –, Bălcescu, Kossuth, Klapka és társaik által az 1850-es években taktikai okokból felkarolt, 1918-ban Jászi Oszkár által már „időn túl” újra elővett és eredménytelenül érvényesíteni próbát Duna-konföderáció eszmevilágához, adott esetben a Balkán és a Kaukázus, továbbá Kis-Ázsia közepes méretű és kisállamaival kiegészítve, őket (ill. elitjeiket) bevonva és érdekeltté téve a „nagy terv” (eszme) megvalósításában?
Ennek hiányában a magyar geostratégák esetleges tervezgetéseit, óvatos esélylatolgatásait – ha léteznek egyáltalán ilyenek (?) – félek, aligha lehet másnak, mint képzelgésnek, délibábnak, ábrándnak, illúziónak minősíteni.
2022. február 24-e és 2023. október 7-e óta bármennyire is képlékenyek lettek ismét a nemzetközi „viszonyok” nem hinném, hogy a fönt felvázolt, egyelőre utópisztikusnak tetsző kis-és középnemzeti összefogást leszámítva kiüthetne valamilyen valóban pozitív és távlatos reményekre feljogosító konkrét fejlemény a javunkra.
Mert e nélkül egyik hatalmi tömb sem tekinthet egyenrangúnak bennünket, hiszen bárhogy alakul is ez a soktényezős és sokszereplős globális geostratégiai játszma, továbbra is marad a peremhelyzet, a periféria. Immár 1526 óta! Mert sem a földrajz még kevésbé a geostratégia alaptörvényeit nem lehet sem felül írni, sem hosszú távon kijátszani!
Három alapeset (alternatíva) lehetséges:
• ha az angolszász univerzum (az atlanti „thalasszokratikus” hatalmi központ s benne a végkép amerikai járszalagra került Európai Unió) végigviszi tervét, s feldarabolja az „orosz világot” (akárcsak 1919/1920-ban a kettős Monarchiát) akkor kíméletlenül megtorolja majd jelenlegi „különállási” törekvéseinket
• amennyiben pedig a putyini/dugini nagyorosz tervek – esetleg masszív (de csupán időleges) kínai (és kisebb részben perzsa) segítséggel – valósulnak meg, abban az esetben feltehetően ugyanúgy járunk, mint 1849 után az osztrák hatalom kezére játszó, a nagymagyar törekvéseket gyengíteni igyekvő magyarországi nemzetiségek: azt kapjuk majd jutalmul, mint a napjainkban a „Nyugat” vonzáskörében maradt szomszéd államok – főként a románság – büntetésül…(Hacsak, a – szintén a történelmileg kódolt – román „politikacsinálás” hagyományaiból következően nem fordítanak ismét a „köpönyegen”, és, épp úgy, mint 1944. augusztus 23-án: még ’hasznos időben’, vagyis az utolsó pillanatban „átállnak”…)
• S végül a harmadik – a kisnépi/középhatalmi „tervezgetések” szemszögéből optimális – eshetőség, hogy a külső-belső nehézségein viszonylag hamar úrrá lévő s primus inter pares világpolitikai súlyát megörző/visszaszerző „Amerika” (s az angolszász „tellurikus” hatalmi centrum) – akárcsak 1944/1945-ben – az „érdekelt” felek feje felett: rólu(n)k, de nélkülü(n)k döntve – ismét kiegyezik Oroszországgal…
S ha – „Putyin ajándékaként” (?) – netán mégis „leesne valami”, ugyan mit tudnánk kezdeni vele? Hiszen demográfiai és gazdasági szemszögből a biztató jelenségeket és ígéretes családpolitikai és gazdaságdiplomáciai kezdeményezések eredményeit nem vonva kétségbe egyelőre – még mindig – a bányabéka feneke alatt vagyunk.
Mindenütt – talán a Székelyföld kivételével!
Tartok tőle, a (történelmi) ismétléskényszer jegyében csak újabb illúziókergetésválna belőle.
Ez a „hajó" sajnos – ’nagymagyar’ szemszögből – 1920-ban ment el.
S a mérkőzéseket nem szokták sem újrajátszani sem a „pályán” elért – most mindegy, hogy milyen történelmi balszerencse és hatalompolitikai ármány folytán született – „eredményt” a tárgyalóasztalnál utólag megváltoztatni!
A magam részéről magyar nemzetstratégiai szempontból – a föntebb vázolt kis-és középnemzeti összefogást mint elméleti eshetőséget leszámítva – pillanatnyilag nem látok semmiféle valós „kibontakozási” esélyt, még kevésbé térségünk minden népe és nemzete számára üdvös, megnyugtató megoldást.
Más szóval nem árt emlékezetünkbe idézni – s nem csupán nekünk, magyaroknak, hanem szomszédainknak is! – Ady Endre 1915. áprilisi keltezésű profetikus sorait:
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús, mindegy-minket.
Ha csak valamilyen isteni megvilágosodás (sugallat) folytán nem tudjuk, közös erővel, újraindítani – netán mindannyiunk számára elfogadható módon s néven átértelmezve/átcímkézve, de lényegi törvényszerűségeit elfogadva és torzítás nélkül érvényesítve – a génjeinkbe kódolt „nemesi polgárisulást”… S ennek talapzatán a föntebb sugallt, az egész Közép-és Délkelet-európai régióra – s még tovább, az Elbrusz hófedte ormáig – kiterjesztett kisnépi/kis- és középnemzeti szövetkezést…
Erről az egyelőre erősen elméleti jellegű eshetőségről igen hasonló gondolatokat fogalmaz meg az 1987-ben Marosvásárhelyről Párizsba emigrált, jelenleg Elancourt-ban élő, magyarul anyanyelvi szinten tudó erdélyi román író, újságíró, szerkesztő, politológus és műfordító (Németh László „sorskérdéseket” boncolgató esszéinek román tolmácsa), Dan Culcer egy 2014-ben megjelent interjújában:
„A mi Európánk […] a Lajtánál kezdődik és az Elbrusz hegységnél ér véget. De nem foglalja magában a birodalmakat és az egykori birodalmak oszlopait. Magyarország kivétel, amely nélkül szerintem a kis és közepes országok Európája elképzelhetetlen. Végzetes hiba lenne Magyarország mellőzése e geopolitikai konstrukcióból […] Az említett övezet országainak gazdaságát komplementárisnak nevezhetjük. Az eurázsiai koncepció elvetése a kis és közepes államok politikai logikájából az övezetben a legerősebb állam, Oroszország hegemóniája elvének kiiktatását jelenti […] Természetesen – folytatja gondolatmenetét Culcer – az eurázsiai elmélet orosz eredetű. Kezdetben védekező jellegű ideológia volt, s arra szolgált, hogy meggátolja Oroszország elszigetelődését Európától, a szovjet birodalom részleges szétesése után. Mostanra támadó jellegűvé vált, egy új stratégiai tengely kiépítése érdekében, amely Oroszországot, Kínát és Indiát foglalja magába. Viszont Románia, Magyarország, Lengyelország, Litvánia, Észtország, Lettország, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Albánia, Ukrajna, Belarusz, Görögország, Ciprus, Örményország, Grúzia, Törökország mind mind jelenleg átjárható határokkal rendelkező európai országok, korlátozott földrajzi kiterjedésük okán pedig gazdasági együttműködési kapcsolatok teremthetők közöttük olyan elvek és valós helyzetek alapján, amelyekben a hasonlóság, a megegyezés az uralkodó. Ebben az összefüggésben egyik állam sem törhetne hegemóniára.”
Azaz immár megértve és beletörődve, hogy nem tudjuk lemásolni sem a nyugat-európai (főként francia) s még kevésbé az amerikai ideológiai és társadalomszervezési- és átalakítási mintákat. Annál is kevésbé, mert a kétszáz éven át szervilis módon követett és másolt francia modell – a Történelem valamiféle bosszúja gyanánt –, épp az elmúlt évtizedekben a szemünk láttára foszlik semmivé…
Ezekkel az fejtegetésekkel analóg elgondolásokat fogalmazott meg Mészöly Miklós is többször is idézett esszéjében:
„A »megvertségnek« nem lehet olyan ablaka, amelyen messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk? - Beszélgetésünkhöz igazítva a gondolatot, így folytatnám most: vajon nem a hozzánk hasonló sorsú »kis népek« feladata és kitüntető »luxusa« lesz – vagy lehetne – olyan példát adni, amely egyedül a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadság (M. M. kiemelése!) kiváltsága és csak annak a révén valósítható meg?
Minthogy a lelki, ösztöni, politikai imperializmus az ilyen sorsú »kis népeknek« nem lehet már energia-lekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, illuzórikussá vált értékeknek nemcsak új szempontú kimunkálására, hanem merőben újak megalapozására is – így teremtve meg a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételeit.”
S az ezen az alapon – az egymásnak okozott kölcsönös történelmi sérelmeket „békévé oldva” – esetleg mégis megkísérelhetnénk végre kölcsönös engedmények, reális kompromisszumok árán és révén a mindnyájunk számára egyedül üdvösnek (és hasznosnak) remélt összefogást.
A közép-és dél-keleteurópai térség kis- és közepes államainak/nemzeteinek valamiféle „Duna-konfederációs” jellegű, de annál rugalmasabb, átgondoltabb, gazdaságilag megalapozottabb és politikailag kiegyensúlyozottabb társulását, akár Örményországot és Grúziát is beleértve – „a Lajthától az Elbruszig”.
Miután az összes többi (történelmi) lehetőséget úgyis végig próbáltuk már…
Nemesvita, 2023 szeptember–december (Javítások, kiegészítések: 2024. január 1.–január 10; 2024. január 20. –február 11.)
Függelék
Major Zoltán
Kinek használ?
A történelem fura iróniával működik…Talán még a „halódó”, „haladó" Nyugat által diabolizált és stigmatizált Oroszország jelenlegi vezetőjének, Vlagyimir Putyinnak sem jut eszébe, hogy velük ugyanaz történik meg most, mint a „népek börtönének” kikiáltott Osztrák-Magyar Monarchiával: a demokráciára és a nemzeti elvre hivatkozva bekerítenék és megkísérelnék szétrobbantani… az ún. atlanti világ segítségével.
Ne feledjük: ennek az atlanti világnak Oroszország kétszer is szövetségese volt. Csak az első alkalommal a nemzeti elvet nyíltan használták faltörő kosként. A működni kezdő Monarchia ellen...
Mostanság a status quo demokrácia és a non intervenció kicicomázott fátylát lengetik a népek közvéleménye előtt, és vígan beavatkoznak… Oroszországnak nem szabad beavatkozni nemzettársai védelmében... mert „agresszor”… ők beavatkozhatnak, ők támogathatják a független Ukrajnát egy proxy háború révén az utolsó ukránig és még tovább....
Míg az első világháború után semmibe vették a status quót, és dicsőítették a szerb, román, csehszlovák agresszort, most pedig – ugyancsak a történelmi szükségszerűség (?) jegyében – Oroszországot kiátkozzák a „népek nagy családjából”, Putyint meg kikiáltják a Gonosz megtestesülésének…
És nyíltan kimondják: szét akarják szedni Oroszországot...Mint egykor a Monarchiát...
Hogy mi lesz Oroszország helyén, az pillanatnyilag mintha nem érdekelné őket...
Ne feledjük, Oroszország sok csatát elvesztett, talán legalább annyit megnyert, és még a bolsevizmussal sem tudták kivégezni...
Kapard meg az oroszt, és megtalálod a tatárt! Félévezred után felülkerekedtek rajtuk... szinte minden évszázadban halálos veszedelemben találták magukat... és kijöttek belőle... hosszan, kínkeservesen.
Ronald Reagan annak idején a Szovjetuniót kikiáltotta a gonosz birodalmának. Szovjetunió már nincs, van viszont Oroszország, ahol a hitnek és a nemzeti érzésnek mégiscsak van (még) valamilyen szerepe...
A Szovjetunió összeomlasztása után Oroszország összeszedte magát, úgy-ahogy gazdaságilag, társadalmi rendjét tekintve és politikailag is, és visszatért a nemzetközi élet porondjára... És most, hasonlóan a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiához bekerítés alatt áll... A fejlemények fricskája csak az, hogy épp azok próbálják most bekeríteni, akikkel együtt a század elején Oroszország a Monarchiát hasonló eszközökkel kísérelte meg kivégezni. A nemzeti elv Janus arcának ostora most a gyűlöletre alapozva az ukrán testvérgyilkos nacionalizmus képében Oroszország hátán csattan az USA hiénaimperializmusának tevékeny közreműködésével… Ma az USA a gonosz birodalma, a maga életellenes ideológiáival ugyanúgy rothad/t belülről, ahogy a Szovjetunió is szétrohadt a gerontokrácia ölelésétől és elvtársi csókjaitól ...
Agóniája hosszú lesz, mint Rómáé... Hazugság és képmutatás a világ, a világtörténelem világítélet... A Világtörténelem Káin története.
Kinek használ? Az embernek nem …
Legfeljebb a szervetlen gépeknek…
Újbuda, 2023. szeptember 10.