Zöld Lajos | 2008-05-30 14:15:13
"1978. november 8-án végre megérkezett Kántor Lajos levele, melyben egyebek között értesített, hogy Domokos Géza nagyon szívesen vállalja az ügyet. Az írótalálkozót „fordítói tábor” címen hagyatta jóvá az RKP Központi Bizottságának propagandatitkárával, Dumitru Popescuval. Ez volt – amint majd később kiderül – a szerencséje (a mienk is)..."
Amikor szülőfalumat, a nagyvilág figyelmének fókuszába emelő képzőművészek hadserege után a romániai magyar írótársadalom kiemelkedő képviselőinek szavát – esetenként arcát s habitusát is – megidézem, ismét figyelmeztetés dobol fülembe: „Csak az hívja tanúságul a múltat, aki a nagy eseményeknek nemcsak tanúja, hanem előidézője is volt.”
Ez a közösségi elvárást kifejező követelmény elsősorban az önbecsülés felelősségét, a kíméletlen igazmondás bátorságát kell, hogy jelentse annak, aki pontos mértékkel, jó szemmel kíván a tegnap jelentős történéseire látni. Számomra becsvágy mellett húsz évig tartó, ijesztő mennyiségű munkát is magában rejt a féltés, hogy a mendemondák és félremagyarázások ködös világába ne zuhanjon a „szárhegyi lázadásnak” is titulált első Kriterion-találkozó, s mindaz, ami 1980–2006 között a szármány-hegyi szekértáborok sövénye mögött történt.
Ott, ahol számomra legszebb a csillagos ég, legillatosabb a fenyő, és még a talpam alatt csikorgó hó is meleget áraszt lelkemben... Ki is tudhatná hitelesebben megidézni a gyergyószárhegyi írótalálkozók eseményeit annál, aki húsz éven át elkötelezett vendéglátó gazdája és barátja volt a romániai magyar írók elitjének, mint a művésztábor-írótábor szervező mindenese? Aki az ámulat, a kötelességteljesítés mellett, hogy el ne kallódjanak és el ne kopjanak, negyedszázadon át őrizte szavaikat is?...
Tény: a gyergyószárhegyi írótalálkozók megszervezése a huszadik század végének a maga nemében egyedülálló, heroikus kísérlete volt. Az ötlet, bár sokan nekem tulajdonították, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőjének, a neves erdélyi irodalomtörténésznek köszönhető, a politikai felelősség Domokos Gézának, a Kriterion Könyvkiadó legendás igazgatójának a vállára nehezedett.
A „Fáraó írnokának”, vagyis az események rögzítőjének szerepét Dávid Gyula író-szerkesztő vállalta magára. A szekértábor végül Zöld Lajosnak, a gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep mindenesének a karjai között jött a világra...
Kántor Lajossal a szárhegyi művésztelepen sodort egy ladikba a 20. század utolsó negyede... 1979 októberében, a csíkszeredai művelődési házban váratlanul megkérdezte tőlem: „Mit szólnál egy szárhegyi írótalálkozóhoz?” Akkor éppen nehezteltem rá egy, riporteri mivoltomat kisebbítő megjegyzéséért, de ötlete az írótalálkozót illetően azon nyomban elsodorta sértődöttségemet, és megint a baráti összetartozás jótékony melegét árasztotta felém. Fel se fogtam a kezdeményezés jelentőségét.
Zöld Lajos és az Óriástoll a III. Szárhegyi Írótalálkozón
Ő azonban máris lehűtötte fellobbanó örömem: „Jól ismered lehetetlen helyzetünket! Az írótalálkozó útját egyedül Domokos Géza tudná kijárni...” Ekkor már én is jócskán átestem a „világmegváltás” ifjúkommunista hiszek-lovának jobb oldalára és a megalázó ráébredések korszakát éltem művésztelepemen. Akkori lelkiállapotomat a tragikus sorsú Szabédi László Jordáky Lajoshoz írott levelének néhány szava fejezte ki számomra is a legkifejezőbben:
„... a barátkozás oltárán lassanként magyar nemzeti létünket áldozzuk fel egy ködös internacionalizmus és a sovén román nemzeti lét javára.”
Dávid Gyulával, akit én az emberség, a tisztesség és a szerkesztői igényesség szobraként tartok számon barátaim között, 1980-ban kötöttem életre szóló barátságot. Végül a későbbiekben fontos szerepet játszó Gálfalvi Zsolt, aki a romániai magyar PEN Klub elnökeként csatlakozott a Kriterion-írótalálkozók szervezőihez...
1978. november 8-án végre megérkezett Kántor Lajos levele, melyben egyebek között értesített, hogy Domokos Géza nagyon szívesen vállalja az ügyet. Az írótalálkozót „fordítói tábor” címen hagyatta jóvá az RKP Központi Bizottságának propagandatitkárával, Dumitru Popescuval. Ez volt – amint majd később kiderül – a szerencséje (a mienk is)...
Az esemény hírére az egész Gyergyó megmozdult, hogy méltóképpen fogadjuk kedvenc tollforgatóinkat: Németh Jenő, a maroshévízi Erdőgépesítési Vállalat vezetője, és Horváth Gábor, a Gyergyószentmiklósi Építkezési Tröszt igazgatója például kaviccsal és fehér homokkal töltötték fel a pataktól a kolostorig vezető utat, majd tükörsimára hengerelték.
Páll István, a gyergyószentmiklósi öntöde igazgatója félszáz bronz „emlékkönyvet” öntetett, első oldalán Kájoni János portréjával, a hátsón a meghívott írók nevével, amelynek tervét Dóczy András kiváló csíkszeredai szobrász készítette el. Páll István, hogy legyen a Kriterion Írótalálkozóknak jelképe is, kétméteres faragott pennnával is megtoldotta ajándékát. Borbély Aladár, a villamossági vállalat igazgatója átépíttette a kolostorhoz vezető út és a műemlék épület egész villanyhálózatát.
Ádám Vencel, a gyergyószentmiklósi közüzemek igazgatója a kolostor szobáit és folyosóit javíttatta ki, meszeltette újra. Benkő Gábor, a csíkszentsimoni borjúhizlalda főmérnöke első osztályú borjúhúst küldött negyedáron.
Miklós András, a kereskedelmi vállalat főnöke élelmet, Ferenczy István, a gyergyói pékség igazgatója külön erre az alkalomra sütött fehér kenyeret és fonott kalácsot, többek közt egy két méter átmérőjű perecet is „a lélek mérnökeinek”. Imets Imre és Ferencz Béla mezőgépész mérnökök a gázolajat adták, a szárhegyi néptanács és a posta alkalmazottai a világgal való jó kapcsolat érdekében állandó szolgálatot tartottak.
A kolostor berendezésében oroszlánrészt a Szépteremtő Kaláka nevű népművészeti tábor mintegy négyszáz kovácsa, fafaragója, varró- és szövőasszonya vállalt. Nem lévén pénzünk úri bútorra, ekkor cseréltük először faragott székekre, népi motívumokkal díszített ágyakra, szekrényekre elavult berendezési tárgyainkat. (...)
Gaál András és Márton Árpád, a már hat esztendeje működő Barátság Képzőművészeti Alkotótábor művészeti felelősei gyűjteményünk legszebb darabjait akasztották a szobák és folyosók falaira. Úgy is nézett ki a kolostor, akár egy képzőművészeti és népművészeti múzeum. (...)
Az első szárhegyi Kriterion Írótalálkozót 1980. június 7-10. között tartottuk. Harminchét meghívottból huszonkilencen érkeztek: Ágoston Vilmos, Bálint Tibor, Balogh József, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Dan Culcer, Dávid Gyula, Domokos Géza, Egyed Péter, Farkas Árpád, Fodor Sándor, Gabriel Gafiţa, Gálfalvi György, Romulus Guga, Huszár Sándor, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Kerekes György, Király László, Lőrinczi László, Molnár Gusztáv, Oláh István, Constantin Olariu, Gelu Păteanu, George Sbârcea, Szász János, Tőzsér József és Veress Zoltán.
Fájlaltam az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő prózaírójának, Sütő Andrásnak az elmaradását, akinek neve végül is az én hibámból szerepel az érckönyv hátsó oldalán. Az első szünetben valaki meg is kérdezte, hogy hol van Andris, mire Bálint Tibor, a Zokogó majom szerzője rezignáltan azt válaszolta: „Biztosan valahol a Központi Bizottság körül kujtorog.”.
Domokos Géza, az apróságokra is nagy figyelmet fordító szervező még az asztalokat is négyszögbe rakatta, hogy senki se érezze itt magát másodrangúnak. Azzal nyitotta meg a találkozót, hogy mindenki beszéljen édes anyanyelvén. Itt ugyanis azok vannak, akik mindkét nyelvet jól ismerik. A találkozó „hivatalos célkitűzése” pedig a magyar irodalom románra, illetve a román irodalom magyarra fordításának kérdése volt...
A romániai magyar értelmiséget felrázó és összébb kovácsoló hisztéria és megtorlás természetesen a gyergyószárhegyi művésztelepet, így személyemet sem kerülte el. Hozzám is megérkezett ugyanis a kihallgató brigád három tagja, köztük egy volt bukaresti román újságíró kollégám is.
Jó előre tudtam érkezésükről, mert Szász József, a megyei pártbizottság első titkára figyelmeztetett, hogy jönnek, nem kell berezelni, mert mi csak vendégül láttuk az írókat, a találkozót személyesen az RKP Központi Bizottságának propagandatitkára, Dumitru Popescu hagyta jóvá. (Szász ifjúkori barátom volt. Szárhegyi látogatásain, szármány-hegyi sétáinkon – ahová gyakran eljött néhány órára, friss levegőt szívni – a legordinárébb jelzőket akasztotta „géniuszaink” nyakába. Nemegyszer állt belém a hideg, nehogy véletlenül lehallgasson valaki.)
Fél óráig nem is volt baj a kihallgató brigáddal. Korrekt, udvarias hangnemben és színtelen tőmondatokban folyt a felelősségre vonás. Hajtogattam a magamét, hogy „ebben a nagy nincstelenségben bőven elég volt nekem az írók ellátásával törődni. Nem tudom... nem hallottam...”. A „nincstelenség” szóra egy törpenövésű, pókhasú felkapta a fejét, hogy csak a párt politikájának ellenségei és az olyan nacionalista árulók, mint én, mernek beszélni a nincstelenségről, mikor a gyáróriások, lakótelepek ezrei nőnek ki a földből stb...
Szikrázni kezdtek a mondatok, mire előkotortam zsebemből az írótalálkozót engedélyező, Dumitru Popescu KB-titkár aláírásával szentesített jóváhagyást, melynek másolatát Domokos Géza éppen egy héttel azelőtt küldötte el nekem, mondván: „Ha netalán téged is zaklatnának, legyen, amivel védekezzél.”. Asztalra csaptam a jóváhagyást, hogy kettéhasadt a papír.
Majd aránylag nyugodtan a kihallgató trió tudomására hoztam: „Drága elvtársaim, ezek után bátran el is hagyhatják a Barátság Tábort. Csúnya és érdemtelen jelzőikért pedig panaszt teszek a pártfőtitkárnál.”. Ettől aztán felhő telepedett a kivizsgálók homlokára, majd két oktávval alább ereszkedett a hangjuk...
Indulatos megjegyzésem után azért valami témátlan, alaktalan, nyugtalan és fojtott félelem mégiscsak ránehezedett a lelkemre, amit Szabó Ilona szakácsnőm is megérzett, amikor megjegyezte: ilyen még nem történt a művésztelepen, hogy még kávé se dukáljon a vendégnek.
Rászóltam, hogy a vendégnek valóban Isten hozott jár, de a veszett kutyának sintérlasszó. Szász Jóska kuncogott, amikor elmeséltem neki a történteket, de enyhe nehezteléssel megjegyezte: „A kávét azért nyugodtan megfőzhettétek volna, Laji. Az okos ember nem botlik bele minden küszöbbe...”.
De ezzel még Szárhegyen sem ért véget a tetemrehívás. Két hónappal a kivizsgáló brigád látogatása után eljött Szárhegyre Cotfas Mária, a megyei kultúrbizottság alelnöke is. Ezúttal összevont szemöldökkel, vésztjósló pozitúrában állt meg a bejárati folyosón, melynek bal oldali falára az írók – kérésemre – a képzőművészek aláírásaival szemben, jó nagy betűkkel felpingálták sajátjukat is...
Cotfas Mária most ezeket az aláírásokat akarta velem lekapartatni. Mégpedig rögvest és az ő jelenlétében! Mint a kukorica a forró tálban, úgy pattogott ajkáról a sok szemrehányás. Látszólag nyugodtan vállat vontam. „Ha akarod, én meszelem le saját kezemmel az inkriminált neveket, Mari! De, kérdem, mi lesz, ha közülük valamelyik Nobel-díjat kap, és elmeséli, hogy Cotfas Mária elvtársnő a falról is lekapartatta a nevét? Unokád is a sírodra köp!”
Homlokán ráncba szaladt a bőr: „Akkor mi a fenét csináljak, a pártbizottságnál lelkemre kötötték, hogy rögvest eltüntessem a falra írt neveket.” „A magyarokét és a román írókét egyaránt?” – kérdeztem rá. Éreztem, hogy nyert ügyem van. „Egyszerű, Marikám! – mondtam. – Bedeszkázzuk, aztán újrameszeljük a falat. Így a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Minden időkben így járt el, akinek volt sütnivalója, ha értelmetlen cselekedetekre akarták rávenni. Bízzuk az Időre a döntést és a kényes ügyek megoldását.”
Ötletem nagyon tetszett az alelnöknőnek, sőt az álfal költségeit is kifizette. Így sikerült megmenteni nagy íróink és szerkesztőink nevét Kájoni otthonának falán...
II. Maradt az örökzöld téma
Fájdalmas visszaemlékezni az 1989-es forradalmat megelőző hónapok rettegéseire, az élelmiszerek krónikus hiányára, a napi négy-hat órás áramszünetekre, amikor „a szocializmus végső győzelmének reményében” sötétben elmélkedhettünk sorsunkon, főleg az ostromállapotra emlékeztető „ne szólj szám!” lelkiállapotra, mely lassan gúzsba kötötte gondolatainkat is. Így megközelítőleg is képtelenség érzékeltetni az eufóriát, ami a diktatúra megdöntése után, 1990 beköszöntésével karjába vette közérzetünket.
Ennek egyik első megnyilvánulása volt a Kriterion-írótalálkozók halottaiból való feltámasztásának óhaja, hogy nemzetünk lelkiismeretének letéteményesei, a romániai magyar írók újra megkeressék Szárhegyen a választ nemzetiségi létünk és kultúránk legégetőbb kérdéseire. Budapesten 1990 tavaszán lezajlott a magyar és a román nép jeles képviselőinek nagy tavaszi párbeszéde a közös nevezők megkereséséről.
Közleményben állapították meg, hogy a két nép, a két kultúra között nincsenek olyan ellentmondások, amelyek megakadályoznák a normális együttélést és zavartalan fejlődést, tehát adottak a feltételek a román és magyar értelmiségiek párbeszédére, nincsenek vitás határkérdések, létre kívánják hozni a közös történelmi, szociológiai és közvéleménykutatások intézményes rendszerét, biztosítani akarják az anyanyelven való oktatást és az európai modellek megismerését.
Érzésem szerint éppen a budapesti találkozó „ellensúlyozása” céljából rontott Marosvásárhelyen – a nemzetiségi jogaiért gyertyákkal, békésen tüntető felvonulás után – a magyar lakosságra és az RMDSZ székházára a lerészegített görgényvölgyi horda... (...) A párbeszédnek nem lett folytatása. Nacionalista felhangok uralták el a román politikát, s évtizeden át alapvetően ez jellemzi majd a kormányzás modelljét (...).
Ilyen körülmények között ismét parancsoló szükséglet rangjára emelkedett a gyergyószárhegyi Kriterion írótalálkozók folytatása. Az írók megérezték, hogy a dadogós diktátor idején sem volt ennyi szónok és „ködevő”, a forradalom lassan fölemészti önmagát... Így szeptember 28-29-én sor kerülhetett a második Kriterion-táborozásra Szárhegyen.
Az örökzöld téma most is a román-magyar megbékélés szükséges volta. Megbékélést kereső magyar és román írók, szerkesztők, kiadók, politikusok és közéleti személyiségek érkeztek Szárhegyre: V. András János, Balla Zsófia, Birtók József, Dávid Gyula, Domokos Géza, Egyed Péter, Fodor Sándor, Györffy Ilona, H. Szabó Gyula, Kántor Lajos, Kozma Mária, Majla Sándor, Nagy Benedek, Ioan Popa, Anamaria Pop, Székedi Ferenc, Szilágyi István, Marius Tabacu, Tőzsér József, Váli József, Zöld Lajos.
A román-magyar sorsközösséget, és a történelmi megbékélés óhaját illetően az elmúlt tizenhét esztendőben soha nem hallottam olyan őszinte és kíméletlenül igaz hangot megütni a hazai közéletben, mint ezen a második Kriterion-írótalálkozón.
A találkozó bensőségesen ünnepélyes pillanata volt az, amikor az 1980-as Kriterion-táborban részt vevő írók neveit eltakaró álfalat lebontottuk... Vakítottak a villanófények, zúgtak a felvevőgépek, mindenki határtalanul boldog volt és elégedett... Így kezdődött a második Kriterion-írótábor.
Baász Imre „harangos” grafikája, a III. Írótábor meghívójáról – Zöld Lajos és Dávid Gyula könyvének fedőlapján
A harmadik szárhegyi írótalálkozó megszervezésének ötletét furcsa módon a fészerbe dobott óriástoll, a Kriterion Írótalálkozók szimbóluma váltotta ki. Ott hevert a mocsokban, szinte felismerhetetlenül. Szerencsés véletlen volt, hogy 1999-ben, egy késő őszi napon, a szármány-hegyi kápolnától hazafelé jövet észrevettem a művésztelep föld alatti fészerének tárva-nyitva hagyott ajtaját, és beteges rendszeretetem a szokásjog megszegésére, belépésre kényszerített.
A megviselt, féltékenységből halálra ítélt jószág láttán percekig nem tudtam mozdulni a döbbenettől. Gyermekkorom, családi neveltetésem a jelképek világához kötötte életem fonalát. (...) Múltat idézve, az Óriáspenna is ezekhez a szimbólumokhoz tapadt: az 1980-as szárhegyi szekértáborról, a megtorlással szembeni összefogás felejthetetlen pillanatairól lebbentette fel a feledés fátylát...
Hazavittem az Óriástollat, megtakarítottam, később restauráltattam, és levelet írtam Domokos Gézának: „Gézám! A jövő esztendő júniusában, hagyomány szerint a szárhegyi kolostorban megtartjuk a harmadik Kriterion Írótalálkozót, melynek vezetésére, a nehéz időket felidézni és az újakat minősíteni, ezennel szeretettel felkérlek. (Kántor Lajosnak, a Kriterion-találkozók megálmodójának is írok. Holtbiztosra megyek, hiszen Laji kitartóan konok helytállásával felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett nemcsak az erdélyi magyar irodalomnak, hanem Szárhegynek és nekem is.)
A házigazda szerepét ismét én vállalom, tehát – ha szükséges – ételről, italról gondoskodom, a szervezés dolga viszont ismét a tiéd és a Lajosé! Ízelítőként mellékelem a meghívó mintapéldányát, a csodálatos Baász-grafikával, a haranggal, mely – ugye, érzed? – téged is szólít... 1999. október 10-én, Csíkszeredából, hálás és javíthatatlanul optimista barátod, Zöld Lajos.”
Az igazat megvallva még csak fogalmam sem volt, hogy rá tudom-e venni utódomat, az egykori művésztelepből az egész régió kulturális központjává változtatott, Alkotóközponttá fejlődő birodalmam vezetőjét, Kassay Pétert, továbbá a kolostor igazgatóját, a Ferenc-rend tulajdona fölött cerberusként őrködő páter Ervint és a megye önkormányzatát, hogy igent bólintsanak az ötletre.
Általában másnapra halasztom a mámorban és indulatban született ötleteimnek a napfény józan világosságánál való vizsgálatát. Most ez is elmaradt. Legrosszabb esetben vállalatom jövedelmét fogom a költségek fedezésére fordítani, de törik-szakad megszervezzük a találkozót!
Az írótábor megszervezésének gondjait illetően az élet rácáfolt aggályaimra: Domokos Géza és Kántor Lajos mellett a Romániai Magyar PEN Klub elnöke, Gálfalvi Zsolt örömmel vállalkozott az írótalálkozó megszervezésére. Valószínű, a találkozó jelentőségét ismerte fel Kolumbán Gábor, a megyei önkormányzat akkori elnöke is, aki nemcsak támogatásáról biztosított, hanem a védnök szerepét is vállalta...
Ervin atyával is meggyűlt a bajom, mert nem akart szóba állni „olyan volt kommunistákkal, mint Domokos Géza”. Nevemet valószínű a családjaink közötti távoli rokonság miatt nem emlegette fel, pedig a tudomására hoztam:
„Drága atyám, ha nem építem újjá a romos kolostort és másodszor is nem mentem meg ezt a műemléket a gyilkos merulius lacrimas nevű gombától, most restaurált cellák és meleg folyosók helyett vajon nem a Hegyes-hegy tetején kellene remeteként morzsolgatnod az olvasódat? Amiért hálát én nem várok tőled (tőletek), de tiszteletet – legalább annyit, amennyivel harmadrendi tagként, mely elismerésben a nagy egyházi spirituális, páter Gurzó Anakléd részeltetett 1985-ben, én illettem a rendet – alázattal elvárok.” Szigorú ferences rokonom végül is nagy nehezen beengedte Gézát a kolostorba...
Valahol azt írtam a Kriterion Írótalálkozókról szólva, hogy szerencsére a századvég zivataros éveiben nem is sejtettük, milyen nagy dolgot vitt véghez, aki a romániai magyar irodalom sorskérdéseit csökönyös következetességgel napirenden tartotta Szárhegyen. Évek múltán, szerintem, az írótalálkozókról, de főleg a Kriterion-írótáborok után következőkről – találóan – Balázs Imre József író és esztéta foglalta össze az eszmecserék hasznosságáról, illetve haszontalanságáról való dilemmát.
Most már nem a megmaradás létkérdése, a békés együttélés problémái vetődnek fel, melyek döntően meghatározták a nyolcvanas, kilencvenes évek vehemens eszmecseréinek – így a szárhegyinek is – a problematikáját, hanem az 1989-es fordulat után az ingerült kérdés, hogy van-e erdélyi irodalom, vagy csak összmagyar irodalom létezik? Az írói identitáskeresésről van szó...
Az egész régió hangos örömmel fogadta a harmadik Kriterion Írótalálkozó hírét: ismét annyi lett a támogatók száma, hogy az intézmények nevének felsorolásához is hat sor kellett a meghívón. Ami most azt is jelentette: ha az embereknek kapitalista jólétünk és korlátlan lehetőségeink körülményei között nem is jut pénze és még szabad ideje se könyvre, íróit továbbra is szívében hordozza.
A gyergyószentmiklósi asszonyok, Tarisznyás Mártonné irányítása alatt, az ősi receptek alapján megfőzték a díszvacsora attrakcióját: az örmény angadzsabor levest. Hogy a kolozsvári írók kényelmesebben utazhassanak haza, Ferencz Zoltán építkezési vállalkozó kis autóbuszt bocsátott rendelkezésükre...
A vidék lakóinak tiszteletét és szeretetét valószínű, az írók is megérezték, mert már áprilistól érkezni kezdtek a válaszok. Legelőször Dávid Gyula, a Polis Kiadó vezetője írta: „... Szárhegy azokból az időkből eredően a békesség és az értelmes eszmecserék oázisaként él bennem – no meg egy-két jó hangulatú estéje révén –, hogyne mennék örömmel, ha hívtok! Tehát hivatalosan is – igen.”
Bálint Tibor, az erdélyi prózairodalom sajátosan nagy képviselője ezt írta: „Drága Örökzöld és örökké fáradhatatlan Lajos! Amit végeztél és végzel, több egy életműnél. Ha egészségem engedi, okvetlenül ott leszek! Addig is forrón ölellek, régi barátod, Bálint Tibor.”
Egyed Péter köszöni a meghívást és ígéri: „... ha a szervezők úgy gondolják, mint egykoron, előadást tartok.” Csiki László is megtoldja igenlését egy sorral: „A húsz évvel ezelőtti találkozóról élénk, rólad szívmelegítő emléket őrzök.” Bodor Pál, akinek publicisztikáját a régi barátok könyveivel együtt Magyarországról is megszereztem, faxon küldött meleg hangú levelet, hogy betegsége miatt csak lélekben lehet jelen: „Szárhegy szellemi központ gyakran volt otthona az erdélyi-romániai magyar szellemi élet felejtheteten eseményeinek, begyűjtője és kisugárzója a jó energiáknak.
A Kriterion-találkozó plakettje ma is féltett kincseim közé tartozik. Hálás leszek a sorsnak, ha még egyszer sikerül eljutnom oda. Hiszen ami jó szándék és jó akarat, erő és csak azért is törekvés volt bennünk, az Szárhegyen mindig felerősödött, egymást építettük, palléroztuk (és csepültük), mindannyiunk javára.”
És így tovább: Ágoston Vilmos, Farkas Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, Gálfalvi György és Zsolt, Kányádi Sándor, Lőrincz György, Oláh István – egyesek írtak, mások telefonáltak, hogy itt lesznek. Ferenczes István, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője megígérte (be is tartotta), hogy leközli az írótalálkozó felszólalásait.
Egyszóval remek találkozónak ígérkezett ez a harmadik Kriterion-írótábor. A civilizált, indulatoktól mentes hangnem annak volt köszönhető, hogy a résztvevők közül senki sem kötelezte el magát életre-halálra a múlt rendszernek.
Ha csak az első Kriterion-írótábor utáni húsz esztendő történéseit vizsgálom, ebben az időszakban a mindennapi politikától való idegenkedés, úgynevezett musz-viszonyulás hidege lengte be a romániai magyar írók döntő többségének a hatalommal szembeni magatartását. Persze, most sem lehetett kiküszöbölni az évezredek óta ható generációs súrlódásokat, ezzel együtt a mindent megújító szándékot sem.
A Kriterion Írótalálkozók értékelése nem az én tehetségemre szabott feladat. Idő múltán, a magyar irodalom történetébe beágyazva, elvégzi azt az utókor. Dokumentumgyűjteményemmel ehhez a számvetéshez akartam hozzájárulni a birtokomban lévő és utólag Dávid Gyula jóvoltából kiegészített anyag közreadásával...
(A Szekértáborok a Szármány hegyén című kötet utószavának rövidített változata. A szövegközi címek a szerkesztőtől származnak.)
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu