Magyarországon nemcsak alkotmányozó folyamat zajlik, hanem annak keretében a nemzet fogalmának (újra)konsturálása is. Az új jobboldali nemzetképhez viszont nincs köze sem a baloldaliaknak, sem a jobboldaliaknak.
hirdetés
„Milyen az aktuális nemzetdiskurzus a jobboldalon?”: amilyen a Nemzeti Hitvallásban foglaltatik, azaz a jobboldali kormány alkotmánytervezetének preambulumában. Ma Magyarországon nem csak egy alkotmányozó folyamat zajlik, hanem annak keretében a nemzet fogalmának (újra)konsturálása is.
Egy új alkotmány nyilván új nemzetképet feltételez,
amelyhez – olvasva annak körvonalait – nem sok a kapcsolódási pontja sem a baloldali, sem a jobboldali honfitársainknak. Azaz nekünk.
Ernst Renan 1882-ben a Sorbonne-on előadott Mi a nemzet? című előadásában abból indult ki, hogy a nemzet nem egyenlő egy bizonyos rasszal, nyelvvel, vallással, érdekközösséggel, továbbá egy természetes határokkal körülvett területtel sem lehet azonosítani.
A nacionalizmuskutatás és Benedict Anderson alapgondolatát követve a nemzet így egy politikai konstrukció, azaz a „kézzelfoghatóság” érdekében politikailag kell definiálni, és mint közösséget életre hívni.
Minden kollektív identitást politikailag kell „megkonstruálni”, de ezt a konstruált identitást nem kívánatos összetéveszteni egy irreális identitással. Úgy tűnik, egyelőre éppen ezt nem sikerült elkerülnie a kormányzó jobboldalnak, ugyanis a tervezett alkotmány nyitófejezete leginkább
a nemzeti élethazugságoknak és a vakhitnek nyit teret.
Ulrich Beck kifejezését szemléltessük néhány, a Nemzeti Hitvallásból / Nemzeti Nyilatkozatból vett idézettel: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”; „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”.
„Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.” „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”
Miért bibis a Nemzeti Hitvallás?
Adódik a kérdés, hogy a Szent Korona vajon miféle alkotmányos folytonosságot tud megtestesíteni, de az sem világos, hogy az először az 1517-es Werbőczy-féle Hármaskönyvben „testet öltött” történeti alkotmány fogalma mit üzen a feudalizmust történelemkönyvekből ismerő koroknak és nemzedékeknek.
Hiszen az alkotmányt – elvileg és gyakorlatilag is – olyan történeti projektként kell értelmezni, amelyet a polgárok minden generációja követésre méltónak tart. A nemesi adómentesség és a jobbágyság röghöz kötése egyelőre nincs fent a posztnemzeti Európa problémahorizontján, és minden bizonnyal az európai polgárok – azaz mi – évszázadok múltán sem a rendi világ privilégiumait fogják érteni az „alapjogok kódexe” alatt.
Ugyanakkor mégiscsak szimbolikus a Tripartitumra történő hivatkozás, hiszen a történeti alkotmány a jogegyenlőtlenségre épült. Amennyiben szemlézzük az alkotmányozó jobboldal 2010 tavasza utáni lépéseit és vízióit – akár politikai, akár szakpolitikai értelemben –, úgy megállapítjuk: következetesek (magukhoz).
A politikai jobboldal immáron alkotmányosan is kinyilvánítja a jogegyenlőtlenség gondolatát (lásd média, oktatás, egészségügy, romapolitika, és a sor hosszan folytatható). Napjaink Magyarországán ugyanis nyoma sincs annak, hogy kormányzati szinten bárki komolyan jog- vagy esélyegyenlőségben gondolkodna.
Kizárással egyesítik a nemzetet?
Utóbbi szándék már alkotmányozói szintre is emelkedett, holott a „modern alkotmányok léte arra az észjogi eszmére épül, hogy a polgárok a saját elhatározásukból szabad és egyenlő jogtársak közösségévé egyesülhetnek. Az alkotmány éppen azokat a jogokat lépteti életbe, amelyekkel az embereknek egymást fel kell ruházniuk, ha az együttélésüket a pozitív jog eszközével legitim módon szabályozni akarják” (Jürgen Habermas).
Ezen a ponton lép(ne) be a folyamatba az elismerés problematikája, a Másik (a másként gondolkodó) intézményesített elfogadásának garanciái. Az alkotmánynak direkten nem kell ezzel „foglalkoznia” – közvetett módon viszont igen –, ennek ellenkezőjének „kinyilvánítása” azonban tiltott tárgy egy jogállamban. Legalábbis elvileg.
Mégsincs az előbbiekben semmi meglepő, hiszen a „kortárs” magyarországi politikai jobboldalon „régi történet” az azzal való foglalkozás, hogy kik nem részei a magyar nemzetnek. Egy időben zajlik a különböző (szub)kulturális csoportok tudatos – intézményi – dezintegrációja és az erőltetett nemzetegyesítés folyamata.
Nem a „találjuk ki”, hanem a „csináljuk meg” Magyarországot
projektje fut úgy, ahogyan azt a kormányzó jobboldal és a Hazafias Népfront művelődés-politikai bizottságának elnöki tisztsége után megszelídült szellemi nemzetépítők gondolják.
Ahogyan az alkotmányozás folyamatát, úgy a nemzetet sem egy nyitott politikai projektként értelmezi a regnáló jobboldal. Ma Magyarországon a jobboldali politikai osztályban ugyanis a nemzet, a jogállam és a demokrácia etnonacionalista felfogása az uralkodó gondolat. A kormányzó politikai pártok képtelenek megbirkózni azzal a „kortárs” ténnyel, hogy napjainkban a nemzeti identitás ingadozik a kitágított befogadás és a megújított lezárás között.
„Mivel az iránymutató politikai akaratnak nincs ésszerű normatív tartalma, és végső soron egy naturalista népszellem expresszív értelmére vezethető vissza” (Jürgen Habermas), a jobboldalnak nincs szüksége a nemzeti tudatról folytatott nyilvános vitákra. A kormányzó erők által képviselt nacionalista esszencializmus nyelve messze van tehát mindattól, amit a fentiekben Renan vagy Anderson kapcsán írtunk.
A nacionalista esszencializmus a nemzeti vakhit stratégiája, amelynek célja az európai politikai térben zajló történések és az identitáspolitikák metódusait teljes egészében ignoráló nemzetállami rekonstrukció. Nekünk, magyaroknak viszont ez is megengedett, hiszen „büszkék vagyunk rá, hogy évszázadokon át védtük Európát.”
Ilyen az aktuális nemzetdiskurzus a jobboldalon – büszke és (vak)hittel teli. Ja, és persze némileg kirekesztő.
Egy új alkotmány nyilván új nemzetképet feltételez,
amelyhez – olvasva annak körvonalait – nem sok a kapcsolódási pontja sem a baloldali, sem a jobboldali honfitársainknak. Azaz nekünk.
Ernst Renan 1882-ben a Sorbonne-on előadott Mi a nemzet? című előadásában abból indult ki, hogy a nemzet nem egyenlő egy bizonyos rasszal, nyelvvel, vallással, érdekközösséggel, továbbá egy természetes határokkal körülvett területtel sem lehet azonosítani.
A nacionalizmuskutatás és Benedict Anderson alapgondolatát követve a nemzet így egy politikai konstrukció, azaz a „kézzelfoghatóság” érdekében politikailag kell definiálni, és mint közösséget életre hívni.
Minden kollektív identitást politikailag kell „megkonstruálni”, de ezt a konstruált identitást nem kívánatos összetéveszteni egy irreális identitással. Úgy tűnik, egyelőre éppen ezt nem sikerült elkerülnie a kormányzó jobboldalnak, ugyanis a tervezett alkotmány nyitófejezete leginkább
a nemzeti élethazugságoknak és a vakhitnek nyit teret.
Ulrich Beck kifejezését szemléltessük néhány, a Nemzeti Hitvallásból / Nemzeti Nyilatkozatból vett idézettel: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”; „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”.
Jobbra át?
„Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.” „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”
Miért bibis a Nemzeti Hitvallás?
Adódik a kérdés, hogy a Szent Korona vajon miféle alkotmányos folytonosságot tud megtestesíteni, de az sem világos, hogy az először az 1517-es Werbőczy-féle Hármaskönyvben „testet öltött” történeti alkotmány fogalma mit üzen a feudalizmust történelemkönyvekből ismerő koroknak és nemzedékeknek.
Hiszen az alkotmányt – elvileg és gyakorlatilag is – olyan történeti projektként kell értelmezni, amelyet a polgárok minden generációja követésre méltónak tart. A nemesi adómentesség és a jobbágyság röghöz kötése egyelőre nincs fent a posztnemzeti Európa problémahorizontján, és minden bizonnyal az európai polgárok – azaz mi – évszázadok múltán sem a rendi világ privilégiumait fogják érteni az „alapjogok kódexe” alatt.
Ugyanakkor mégiscsak szimbolikus a Tripartitumra történő hivatkozás, hiszen a történeti alkotmány a jogegyenlőtlenségre épült. Amennyiben szemlézzük az alkotmányozó jobboldal 2010 tavasza utáni lépéseit és vízióit – akár politikai, akár szakpolitikai értelemben –, úgy megállapítjuk: következetesek (magukhoz).
A politikai jobboldal immáron alkotmányosan is kinyilvánítja a jogegyenlőtlenség gondolatát (lásd média, oktatás, egészségügy, romapolitika, és a sor hosszan folytatható). Napjaink Magyarországán ugyanis nyoma sincs annak, hogy kormányzati szinten bárki komolyan jog- vagy esélyegyenlőségben gondolkodna.
Kizárással egyesítik a nemzetet?
Utóbbi szándék már alkotmányozói szintre is emelkedett, holott a „modern alkotmányok léte arra az észjogi eszmére épül, hogy a polgárok a saját elhatározásukból szabad és egyenlő jogtársak közösségévé egyesülhetnek. Az alkotmány éppen azokat a jogokat lépteti életbe, amelyekkel az embereknek egymást fel kell ruházniuk, ha az együttélésüket a pozitív jog eszközével legitim módon szabályozni akarják” (Jürgen Habermas).
Ezen a ponton lép(ne) be a folyamatba az elismerés problematikája, a Másik (a másként gondolkodó) intézményesített elfogadásának garanciái. Az alkotmánynak direkten nem kell ezzel „foglalkoznia” – közvetett módon viszont igen –, ennek ellenkezőjének „kinyilvánítása” azonban tiltott tárgy egy jogállamban. Legalábbis elvileg.
Mégsincs az előbbiekben semmi meglepő, hiszen a „kortárs” magyarországi politikai jobboldalon „régi történet” az azzal való foglalkozás, hogy kik nem részei a magyar nemzetnek. Egy időben zajlik a különböző (szub)kulturális csoportok tudatos – intézményi – dezintegrációja és az erőltetett nemzetegyesítés folyamata.
Nem a „találjuk ki”, hanem a „csináljuk meg” Magyarországot
projektje fut úgy, ahogyan azt a kormányzó jobboldal és a Hazafias Népfront művelődés-politikai bizottságának elnöki tisztsége után megszelídült szellemi nemzetépítők gondolják.
Ahogyan az alkotmányozás folyamatát, úgy a nemzetet sem egy nyitott politikai projektként értelmezi a regnáló jobboldal. Ma Magyarországon a jobboldali politikai osztályban ugyanis a nemzet, a jogállam és a demokrácia etnonacionalista felfogása az uralkodó gondolat. A kormányzó politikai pártok képtelenek megbirkózni azzal a „kortárs” ténnyel, hogy napjainkban a nemzeti identitás ingadozik a kitágított befogadás és a megújított lezárás között.
„Mivel az iránymutató politikai akaratnak nincs ésszerű normatív tartalma, és végső soron egy naturalista népszellem expresszív értelmére vezethető vissza” (Jürgen Habermas), a jobboldalnak nincs szüksége a nemzeti tudatról folytatott nyilvános vitákra. A kormányzó erők által képviselt nacionalista esszencializmus nyelve messze van tehát mindattól, amit a fentiekben Renan vagy Anderson kapcsán írtunk.
A nacionalista esszencializmus a nemzeti vakhit stratégiája, amelynek célja az európai politikai térben zajló történések és az identitáspolitikák metódusait teljes egészében ignoráló nemzetállami rekonstrukció. Nekünk, magyaroknak viszont ez is megengedett, hiszen „büszkék vagyunk rá, hogy évszázadokon át védtük Európát.”
Ilyen az aktuális nemzetdiskurzus a jobboldalon – büszke és (vak)hittel teli. Ja, és persze némileg kirekesztő.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu