Dr. Nagy Imola Katalin: Magyarok, románok – mások

Sapientia EMTE Marosvásárhely /  Universitatea Sapientia Tg. Mures

Lucrarea de mai jos a fost prezentata la cel de a III-a Conferință de Imagologie din Miercurea Ciuc (15-16 aprilie 2011.) intr-o formă succintă. Autoarea a oferit textul integral al lucrării blogului nostru, cu mențiunea ca în scopul publicării în volum, va mai definitiva atat continutul, cât și forma acestei interesante și cuprinzătoare baze de date referitoare la tema abordată. 


Studiul urmăreste presa românească si cea maghiară din perioada interbelică, analizând modul în care se prezintă, de fiecare parte, problematica alterității. (cseke)

*


Jelen dolgozat a másság reprezentációk néhány vetületét tárgyalja a két világháború közötti időszak Erdélyében, illetve a korabeli román és magyar sajtótermékekben. A másság, az ellenségkép kialakulása, illetve jelenléte az erdélyi magyar és román közéleti diskurzusban nem újkeletű, sajátos történelmi gyökerei és megnyilvánulási formái vannak, de ugyanakkor beilleszkedik (a megnyilvánulási formák és használt szimbólumok tekintetében) egy széleskörűbb közép-európai vonulatba. Az 1918 utáni erdélyi magyarok románságreprezentációja, illetve a románok magyarságképe számos közös elemet tartalmaz, ezek közé sorolnánk a nacionalizmust és ennek megítélésének módját, a szimbólumkészletet, a múlthoz és a történelemhez való viszonyulást, a nyelvhez való hozzáállást, az elitista magatartást stb. Az én/másik, az én nemzetem/másik nemzet tematikája a többnemzetiség és a nemzeti identitás kérdésköréhez szorosan kapcsolódik. „A modernitás magyar modellje,... 1918-ban katasztrofális kudarcot szenvedett el, főképp azért, mert nem tudott megfelelő választ adni a multietnicitás kérdésére” 1 .

A nacionalizmus és az én nemzettudatom

Veres Valér olvasatában a nemzeti identitásnak két típusa létezik, a nyugat-európai (amelynek kulcsfogalmai a haza és az állampolgárság) illetve a kelet-európai (amely a kultúra és etnikai hovatartozáson alapul 2) . „Kelet-Közép Európában,a  többnemzetiségű birodalmak régiójában az etnikai koncepció érvényesült... az itteni nemzetek kulturális, nyelvi és etnikai attribútumokból épitették fel a nemzettudatukat. Ennek jegyében szinte természetesnek vehető a nemzeti rivalizálás ott, ahol az etnikai sokszínüség történelmi adottság. Példaként említhetnénk Erdély kérdését, ahol mind a román, mind a magyar kulturális nemzetkoncepciónak része volt, és az ebből fakadó konfliktusok a mai napig éreztetik hatásukat” 3. John Neubauer és Marcel Cornis Pope nézetei szerint Kelet- és Közép-Európa és ezen belül Erdély irodalmi és kulturális kőzegei egy olyan konfliktuális paradigmát jelképeznek, amelyben egyidőben jelen van a rivalizálásra, egymás kölcsönös mellőzésére illetve az óvatos beavatkozásra való hajlam 4. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, amit ők multikulturális kereszteződésnek neveznek (multicultural crossings) és amelynek alapvető alkotóeleme a regionalizmus mint a központosító, egységesítő, a másságot el nem fogadó, egy nemzetben gondolkodó nemzetállamok centralizmusának ellenpólusa. Ilyen regionális törekvésnek minősül az erdélyi magyarság transzilvanizmusa és az erdélyi románság transzilvanizmusa (amit, a másság jegyében, más névvel illettek). Noha a két jelenség szinte ugyanabban a periódusban, ugyanazokkal az érvekkel és fogalomtárral működtek, mégis inkább ellenállás és nem együttműködés jellemezte a viszonyukat, ennek okai közt említenénk a közéleti diskurzus erős politikai töltetét és színezetét, viták tárgyát képező kulturális és irodalmi témákat, a nacionalista elemeket és a magyar-román viszonyt jellemző sztereotípiákat (ellenségkép, felsőbbrendűség vs. kisebbségi komplexus, európaiság vs. balkanizmus, uralkodó nemzet vs. elnyomott nemzet, az első letelepedő vs. későbbi bevándorló, jogkövetelés vs. jogfosztás). Ugyanilyen értelemben említést kell tennünk a múlthoz és a történelmi érvekhez való fordulás gyakorlatáról is - mindkét félnél észlelhető, különböző, történelmi kontextustól jelentősen függő erősséggel.
A két világháború közötti Erdély reprezentációk ambivalensek, mind magyar, mind román részről az azonosság és a másság, a hasonlóság és az idegenség, a mi és a másik kettősségén alapul. Egy korban, egymás mellett élő közösségek egymással rivalizáló nemzetkonceptusokat dolgoztak ki, olyan identitásdiskurzus szeleteket találunk az említett történelmi periódus sajtóirodalmában, amelyek érdekes példái lehetnek az idegenség reprezentáció(k)nak. Mindkét félnél tettenérhető az etnocentrikus nemzettudat megerősödése. A másikról való diskurzus a korabeli sajtóban arról szól, hogy egyik vagy másik közösség miként képzeli el, alkotja meg a másikról kialakult képét, vagyis hogyan beszél és nem beszél róla, hiszen még a hallgatás, illetve az elhallgatás mögött is mindig ott van a másik firtatása. Gyakorlatilag egy szerfelett stigmatizált másik identitásról beszélhetünk a sajtótermékek egy jó részében, de nyitottabb, a másság érzékelésén és tudatosításán némiképp túllépő, kommunikációra is hajló megnyilvánulások is tettenérhetőek. Ennek ellenére, mindkét félben elég mélyen él egy sztereotípiákban megfogalmazódó etnikai hierarchia, amely a másikat szinte mindig egy alacsonyabb státusba sorolja.
Ennek magyarázataként szolgálhat a nacionalizmus kialakulása és története, bár  jelen dolgozat célja nem ennek a témakörnek a bővebb kifejtése. A nacionalizmus a 18. század utolsó évtizedeiben öltött formát, ebben az időben a nemzethez tartozás lénye az állampolgári lét szerves része volt. „A 19. század folyamán ... a nemzeti lét jellege, abből kifolyólag pedig a nacionalizmus tartalma is észrevétlenül megváltozott. A fogalom egyre egyértelműbb etnikai jegyeket öltött, amit tovább fokozott a maguknak önálló államiságot követelő népek fellépése Közép-Európában.... Az elmozdulás a homogén közpolgári nemzetfelfogás (civic nationhood) felől a polgári és nemzetiségi jegyek keveredése felé mutatott... Ez volt az az átalakulás, mely a nacionalizmus fogalmának negatív jelentést kölcsönzött: attól a pillanattól kezdve, hogy a nacionalizmust egyszerre jellemezték közpolgári és etnikai tulajdonságokkal, az elképzelés egyre többször öltötte a nemzeti kizárólagosság formáját. Ez általában azt jelentette, hogy minél nagyobb súlyt fektettek a nemzeti lét etnikai elemeire, annál nagyobb lett az esélye a nemzeti egocentrikusság dominánssá válásának” 5. A 20. században, az első világháború körül kiteljesedő nacionalizmust illetően az etnocentrikusság egyre hangsúlyosabb lett: „a század elejének nemzetre alapozó állama, melyhez a nacionalizmus eszméje szolgáltatta a hátteret, egyre inkább elmerült az öndicsőítésben, áthághatatlan határokat húzott maga és a környező világ közé, a végletekig vitte az állam szuverenitásának elvét és elutasította a kölcsönös egymásrautaltságnak még a gondolatát is” 6.
Grúber Károly az Európai identitások: régió, nemzet, integráció című munkájában a nacionalizmus történeti áttekintését tűzi ki céljául, idézve Hobsbawn modernista elméletét, amely szerint nincs összefüggés a középkor nemesi nacionalizmusa és a modernitás tömegnacionalizmusa között, és a globalizáció következményeként a nacionalizmus hanyatlásnak fog indulni, valamint A. D Smith etnicista elméletét, miszerint „a nacionalizmus tudatalattiból fakadó etnikai komponense még sokáig meghatározó közösségképző erő lesz” 7. John Neubauer és Marcel Cornis Pope a közép-európai nacionalizmus kórtanához csatolja a másság, az idegenség, a megkülönböztetés valamint a szelektív emlékezés gyakorlatát 8.  A másságnak és az oppozíciós, a másik ellenében történő önmeghatározásnak a legjellemzőbb tünete a transzilvanizmus különböző megnevezése a két fél részéről  (transzilvanizmus a magyaroknál és erdélyiség- ardelenism a románoknál). A kommunikációs kudarcoknak egy másik oka a felejteni nem tudás vagy nem akarás- tipikus közép-európai sajátosság 9 -, és ez mind a magyar, mind a román félnél tettenérhető. Egy másik kommunikációs csapda a politikai és a kulturális  diskurzus összemosódása. Ennek szemléltetésére idéznénk  Romulus Dianu, a Curentul-ban 1933 június 17-én megjelent írását, amelynek címe : Localismul creator al ardelenilor/ Az erdélyiek kreatív lokalizmusa és amelyet a Primului Buletin al Grupării Intelectuale Thesis din Sibiu  kiadvány idéz: „a kreatív lokalizmus magas kifejezést és erkölcsi normát kell majd képviseljen, hogy ezáltal azzá válhasson, amivé válnia kell: a nemzet védelmét és a nemzeti kultúrát elősegítő eszközzé. A nemzetpolitika majd segítségül hívhat akkor... amikor munkánkra az etnikai kisebbségek tömbje elleni harcban szükség lesz”10 .
Az erdélyi identitásmeghatározás a magyaroknál is, a románoknál is negációs vagy oppozíciós definícióként fogható fel, ez azonban Neubauer és Cornis Pope szerint az egész kelet- és közép-európai régióra jellemző 11. Az erdélyi magyar más mint az erdélyi román, de különbözik bizonyos mértékben az anyaországi magyartól. Az erdélyi román is másnak határozza meg saját magát: más, mint a magyar, de más, mint az ókirályságbeli román. Ez az erdélyi román-Erdélyen kívüli román visszatérő motívuma a két világháború közötti román sajtónak. Az erdélyi identitás egyik legfontosabb dilemmája tehát a másokkal szembeni, a mások ellenében történő önmeghatározás. Mind a román, mind a magyar kulturális diskurzus Erdélyt tartja a nemzet bölcsőjének, és a legtöbb konfliktus éppen ebből adódik. A. Gergely András, Identitásaink tükrében. Képzetek és képződmányek a térségi-regionális hogyanlétben című írásában annak a véleményének ad hangot, miszerint „még napjainkban sem teljességgel világos, miként formálódik, hogyan rétegződik az identitás, hány árnyalat, tónus, dinamika befolyásolhatja, milyen keretek vagy kötöttségek serkentik, illetve retardálják” 12  . Ami a nemzeti kisebbségek identitásdefiniálásait illeti, létezik egy etnocentrikus interpretáció, amely szerint egy közösség nem tartalmi kategóriák szerint, hanem a külső, az idegen, a másik ellenében határozza meg önmagát.

A nyelv mint mássághordozó

A mi-tudat, az én és a másik egyik lefontosabb határjelzője az anyanyelv, hiszen Kelet és Közép-Európában az öndefiníciók, az önmeghatározások egyik legszembetűnőbb vetülete a nyelv. „Az etnikai csoportok erkölcsi szabályozó rendszerek köré rendeződnek. Számos lehetséges, mind belső, mind  a világ felé mutatott eszközzel igyekeznek meghatározni magukat. Bármi eljátszhatja a megkülönböztető jelző szerepét, a közösség külső határainak meghúzásától, a nyelvtől, a vallástól, a terület meghatározásától vagy a történelemtől – pontosabban az emlékezettől, azaz a felidézett történelemtől  kezdve  a reprodukció olyan hétköznapi megnyilvánulási formáiig, mint az öltözködés vagy az ételek”13 . Schöflin György a nyelv funkcióit hármas kapcsolatrendszerben véli felfedezni, eszerint a nyelvnek létezik egy filológiai szintje (individuális nyelvek, pl. francia, angol, magyar vagy román), egy kulturális szintje (a nyelv mint a kollektív emlékezet, az árnyalat és a változatosság letéteményese, pl a brit és az amerikai angol közötti kulturális különbségek) és egy politikai szintje ( a nyelv mint a hatalom tolmácsolásának eszköze). Ugyanaz a kutató az államban használatos nyelvnek, az állam hivatalos nyelvének (az állampolgárság egyik legfontosabb elemének)  két funkcióját emeli ki: „a nyelv a kommunikáció eszköze, amelyen keresztül az egyén az államhoz kapcsolódik, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az etnikai reprodukció – az etnikai önazonosság-tudat kifejezésének és fenntartásának – egyik leggyakoribb  eszköze is. A nyelv etnikai és közpolgári vonatkozásai közötti viszony a modern állam konfliktusainak egyik leggyakoribb forrása” 14.
Az identitások működésének elengedhetetlen feltételei közé tartozik tehát a nyelv, a mítosz, a jelképek és a társadalmi határvonalak mechanizmusa. A nemzeti identitás képzése sajátosan történik azokon a területeken, amelyeket John Neubauer és Marcel Cornis Pope multikulturális folyosóknak neveznek. „Az irodalom disputed territorries-nak ... vitatott területeknek hívja azokat a többnyire multietnikus régiókat, amelyek politikailag az egyik országhoz tartoznak, lakóinak etnikai, nyelvi kötődése szempontjából azonban két – többnyire szomszédos- országhoz, államhoz táplálnak kötődéseket,és e kétféle lojalitás mély konfliktusok forrásává válik. ... Amiként arra Bibó István már közel ötven évvel  ezelőtt felhívta a figyelmünket, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok egyik paradoxona (és egyben a kelet-európai kis népek nyomorúsága), hogy miközben e terület jelentős részét multietnikus kisrégiók alkotják, az itt kifejlődött nemzeti ideológiák döntő többsége erről nem veszt tudomást, vagyis területcentrikus szemléletű”15  .
Bíró Sándor a  Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940 című vaskos művében hosszan tárgyalja a román uralom alá került erdélyi magyar társadalom változásait és azokat a  deffenzív magatartásokat, védekező reakciókat, amelyeket a román kormányzat románná vagy hű polgárrá való átnevelő intézkedései váltottak ki. Mindkét fél cselekedetei mögött a másság áll, az „én más vagyok és ellenállok”  ( a magyaroknál) illetve a „te más vagy és én ez ellen tenni fogok” (a románoknál) típusú szlogenek állnak. „A román uralom alá került magyarság sajátos közművelődése érdekében Nagy-Románia egész fennállása alatt súlyos védekező küzdelemre kényszerült”16 . Itt elég megemlíteni a magyar oktatás fokozatos visszaszorítását, az egyházi iskolák és tanárok áldatlan  helyzetét, Anghelescu 1924-es oktatási törvényét, a nyelvvizsga kötelezettséget, a kultúrzónák kialakítását („Dragomir Silviu román egyetemi tanár, ... 1934-ben a külföld számára írott és román állami költségen kiadott   francia nyelvű munkájában megállapítja, hogy ez a kultúrzóna kizárólag a múltban a román néppel szemben elkövetett igazságtalanság jóvátételére szolgál, mert a román nép ezekben a megyékben meg volt fosztva a közoktatás áldásaitól... Három évvel később Caliani August, a román közoktatásügyi minisztériumban a magánoktatásügy igazgatója, az Astra nagy francia nyelvű folyóiratában, a Revue de Transylvanie-ban a kultúrzónával kapcsolatban azt állította, hogy annak a célja a székelyekre vonatkozik. Szerinte a román kormányzat által elhanyagolt székelyeket mélyebb kultúrára (kell) neveljék”17 . A kultúrzóna célja a román öntudatra való átnevelés, „Cretu román közigazgatási vezérfelügyelő,.., a csíki állami tanítók 1937. január 23-i közgyűlésén a kultúrzónával kapcsolatban azt mondta: ’ A kultúrzónát azért létesítette a román közoktatás, hogy áldozatok árán is erőteljesebben menjen a románosítás folyamata ... (annak tudatosítása hogy) nem az vagy, akinek ismered magad, hanem egy vitéz, de sokáig idegen iga alatt nyőgő más nép elidegenített gyermeke”18.
Ugyanabban a témakörben Oct. C. Tăslăuanu 1928 júliusában közli a Cultura transilvăneană, című cikkét, amelyben H. Zillich, a Klingsor szerkesztője egyik írására reagálva, az erdélyi kultúráról értekezik. A román szerző szerint az erdélyiség kérdésében éppen az a gyanús, hogy társul azzal, amit ő bosszantő kisebbségi kérdéskörnek nevez (supărătoarea problemă minoritară). A kisebbségek, véli Tăslăuanu, „el kellene zárkózzanak mindenféle idegen/ellenséges megnyilvánulástól és Románia hű polgáraivá kellene váljanak” 19. Ami a szász problémát illeti, folytatja a cikkíró, ez a gond megoldódik, hiszen ez az etnikai csoport úgyis el fog tűnni. Ami meg a magyarok legnagyobb vétkét illeti, azt a kultúrfölényben véli felfedezni. A kisebbségi probléma megoldása nagyon egyszerű: „tagadhatatlan, hogy ők (a kisebbségiek) már a múlt ködébe vesztek... Egy egyesült Európában csupán a nagy nemzetek játszanak majd szerepet. A nemzetiségek vagy a kisebbségek el fognak tűnni- hiszen ma sem tesznek egyebet, mint a nagyokat untatják fölösleges kéréseikkel”20 .

A történelem és a mítoszok mint mássághordozók

A mítoszokat énközlésekként értékelhetjük, hiszen  minden nemzet kialakít egy mítoszrendszert, amely révén és által definiálja, illetve igazolja önmagát. A mítoszok fontos szerepet töltenek be a mi és mások,  a barát és idegen meghatározásában, az úgynevezett határkövek, az énhatárok (egy, a  pszichológiában használatos fogalommal élve) kialakítása által. Schöflin György A mítosz funkcói és a mítoszok taxonomiája című esszéjében a mítoszok és ezek építőkövei, a szimbólumok szerepét vizsgálja a közösségek öndefiniálásai praktikái tükrében:  „A mítosz jelenti az egyik lehetőséget a közösségek – jelen esetben elsősorban a nemzetek – számára, hogy megteremtsék, illetve meghatározzák létezésük alapjait, valamint erkölcsi és értékrendszereiket. Ebben az értelemben a mítosz a hiedelmek egy olyan – általában narratív formában kifejezett – csoportját jelenti, melyet egy közösség saját magáról vall. Valójában percepciókról, mintsem történelmileg igazolt tényekról van szó, ..., azokról  a szempontokról, amelyek alapján e közösségek bizonyos feltevéseket rendbelevőnek és természetesnek, másokat pedig visszásnak és idegennek tekintenek.... a mítosz révén választóvonalak alakulnak ki a közösségen belül, és más közösségekkel szemben: azok, akik nem részesei  a mítosznak, értelemszerüen a közösségen kívül rekednek. Minden közösség elismeri az ilyen határvonalak létezését. A mítosz tehát kulcsfontosságú a keretek kialakításában és a közösségek létrehozásában” 21.
A mítoszok és a szimbólumok egy olyan kódot alkotnak, amely a közösség által birtokokolt kommunikációs háló részét képezi. Ami a mítoszok funkcióit illeti, elmondhatjuk, hogy a mítoszok egyik alapvető szerepe az önmeghatározás, öndefiniálás, a mítosz azonban az identitásváltás eszközeként is funkcionálhat, valamint térkörülhatároló illetve gyógyító vonatkozásai is léteznek: „A mítosz az önmeghatározás egyik eszköze... különleges tulajdonságokkal ruházza fel a csoportot, szélesebb körben felismerhetővé teszi és választóvonalat húz... A mítosz ugyanakkor lehet az identitásváltás eszköze, ... a megismeréssel kapcsolatos tér körülhatárolására ... is szolgál, lehetővé téve egy közösségi álláspont kialakítását... A mítosz olyan eszközként használható, amely segít átvészelni egy válságot és amely segít megőrizni a közösség összetartó erejét... Bár szinte soha nem fogalmazódik meg így, a mítosznak a politikában központi szerepe van” 22.
A mítosz és a történelem mint identitásfomáló elem, illetve mint az én és a másik énhatárait megjelölő faktor, a vizsgált periódus román sajtóirodalmának kiemelt témája.. 1939 szeptemberében Ion Chinezu közli a Douzeci de ani de viaţă literară românească în Ardeal (1919-1939)/Húsz év Erdély román irodalmi életében (1919-1939) című, az erdélyiség témakörét vizsgáló írását. Itt a másság kérdésköre a két kultúra szomszédságát is érinti, és ennek a fontossága nem az esetleges egymásrahatásokban, utánzásokban rejlik, hanem a másik kultúra jelenlétére és hatásaira adott válaszreakcióban, amelynek egyik legfontosabb következménye a védekezésre berendezkedett erdélyiség, a múlt és a gyökerek felé fordulás. „Nem szabad elfelejteni, hogy egy nagy imperialista kultúra szomszédságában vagyunk és ez a tény nem annyira a múlandó utánzások szemszögéből fontos, hanem annak a reakciónak a szempontjából, amelyre ez a szomszédság minket késztetett... a legszembetűnőbb az erdélyi ember kitartási készsége, a folytonos és rendkívül élénk hajlama arra, hogy a gyökereit vizsgálja,a múltat kutassa”23 . Ez a román erdélyiségnél tettenért kitartási kényszer vagy túlélési ösztön pedig éppen az a történelemhez vagy mítoszokhoz való folyamodás, amely segített étvészelni a válságot: a románoknak 1918 előtt, és, tesszük hozzá, a magyaroknak utána.
A mítoszok tehát nagyon nagy szerepet játszhatnak a mi és a  másik kijelölésében, az ellenség illetve a barátkép kialakításában, és ez nem csak kulturális szerephez juttatja, hanem a politikai kultúra eszköztárába is besorolja a mítoszokat. Schöflin szerint „a mítosznak valójában jelentős szerepe van a lehetséges határainak kijelölésében, a kognitív rendszer megteremtésében és a politikát működőképessé tévő szabályok általi kötöttségek megerősítésében. A mítoszok révén... a közösségen belüli kommunikáció felerősödik, ezzel téve sokkal egyszerűbbé a hatalmon lévőktől a kormányzottak irányába történő üzenetközvetítést és erősítve a szolidaritást”24 . Ennek közvetlen velejárója sok esetben az ellenség megnevezése, a másik, az idegen bűnbakká való kikiáltása: „az etnicitást sokkal könnyebb azonosító tényezőként használni és kizárni az etnikailag idegent, vagy éppen negatív másikként használni, akivel szemben a mozgósítás szükségeltetik. Ilyen helyzetben az etnikai csoporton belüli kollektív létezés mítoszai felerősödnek, a kívülállókkal szemben pedig határozottabb választóvonalak meghúzására kerül sor... Egy ilyen folyamat általában dinamikus és polarizáló, és nagyon nehéz megtörni, ha egyszer elkezdődött. Ilyenkor a választóvonal mindkét oldalán a mítoszteremtés van napirenden, a szimbólikus politizálás átitatja a politikai párbeszédet, ennek eredményeként pedig a választóvonalakon keresztül történő kommunikáció rendkívül  bonyolulttá válik, mivel a mitizált nyelv a közösségen belüli, nem pedig a választóvonalakon keresztül történő kommunikálásra jött létre. A választóvonalakon keresztül történő kommunikációban a mítoszok eltorzítják a perspektívákat és összezavarják a résztvevőket, mivel (eredendő) szerepük a közösségi szolidaritás erősítése, nem pedig egy másik közösséggel folyó eszmecsere tisztázása” 25. A mítosz szerepet játszik az emlékezet és a felejtés fenntartásában, alakításában, az érzelmi reakciók, válaszok kiváltásában is. A mítoszok által teremtett kognitív körülhatárolásnak nagyon kedvezőtlen hatásai lehetnek és létezik, Schöflin szerint, egy olyan szint is, amelyen a mítoszokat már azért alkalmazzák vagy vetik be, hogy egy politikai elit hatalmát megőrizze, erősítse, és ez mitikus ellenségek életre keltésével és/vagy  démoni össeesküvésekre való hivatkozással történik.
Ez az ellenséges másik jelenik meg Vasile Băncilă, Semnificaţia Ardealului/Erdély jelentősége, című írásában, amely a Gând românesc, 1939/7-9 számában jelent meg: „Tudjuk, hogy mások is beszélnek Erdélyről és igyekeznek kiemelni annak fontosságát. Megalkották és ma is használják a transzilvanizmus kifejezést. Ezt időnként politikai színezettel látják el, és egy olyan, minden erdélyi nép számára közös lelkiség létezését feltételezik, amelyet az etnikai realitás elemeivel helyeznek szembe. De ezt a feltételezést nem igazolja a történelem, a nemzetek lélektana vagy a kultúrfilozófia. Ami ennél is több: ők pátosszal emlegetik Erdély szentségét.  De legyen tiszta: egy derivált, másodlagos szentségről lehet csak szó. A gőg és az önáltatás szüleményéről. Egy olyan imperialista lelkületű nép számára, mint a magyarok, Erdély szentsége csak a hatalom fitogtatásának a perspektívájából létezhet. A hatalomittasság is egyfajta misztikum, ráadásul az egyik legerősebb. Ilyen körülmények között az önszuggesztió, az önáltatás is végzetes, bár  érthető lehet”26 . A szerző tagadja a transzilvanizmus létezését, úgy, ahogy tagadja a román-magyar kommunikáció lehetőségét is. Bár elismeri a Trianon utáni magyarság nem éppen irigylésre méltó sorsát, de a bukásának szerinte oka van, és ez az ok a magyarok jellemében keresendő. A két nép között közeledés nem lehetséges, és ennek az elzárkózásnak a magyarázata - a múltban elszenvedett, mások által okozott sérelmek: „a mi csaknem két évezredes tragédiánkról ki beszélt? Ők, a magyarok, pöffeszkedtek eddig. Elvették a javainkat, a vagyonunkat, a szabadságunkat, a templomainkat, az imádkozáshoz való jogunkat, a dojnáinkat... még a királyainkat is elvették”27 .
Ami a mítoszok taxonomiáját illeti, Schöflin felsorol néhány alapvető  mítoszt, amely Közép és Kelet-Európában azonosítható: a területiség mítoszait, a megváltás és szenvedés mítoszait, az igazságtalan bánásmód mítoszait, a kiválasztottság mítoszait a vitézségmítoszokat és az etnogenézis mítoszait. A területiséghez kapcsolódó mítoszok gyakoriak Közép-Európában, és ezek általában azt állítják „hogy létezik egy olyan pontosan körülhatárolható terület, ahol a nemzet először ébredt öntudatára vagy alakította ki a  most megteremteni vágyott formát... Gyakran ez volt az a terület, ahol a nemzet tisztasága leginkább biztosított volt, ahol is erkölcsi tulajdonságait a leginkább megőrizhette, mielőtt idegenekkel került volna kapcsolatba.... Ezek a mítoszok rendszerint összekapcsolódnak a területiség szakralizálásával.... Mindez az elszakadást, illetve a területről való lemondást az egyik legnehezebb politikai aktussá teszik, mivel a terület egy olyan szent térré minősül, ahol a közösség létét meg lehet védeni a ’beszennyeződéstől’, ezáltal pedig a közösség kulturális reprodukciójának eszközeit megóvni a kívülállók befolyásától és a kívülállóktól. Minden, ami egy területet szimbolizál – zászlók, térképek, évfordulók – a mítosz továbberősitését ... szolgálják”28 .
A megváltás és a szenvedés mítoszait a kereszténység hagyatékával, illetve a periférikus földrajzi helyzettel és az ehhez kötődő politikai és kulturális marginalizálódás érzésével magyarázza. Ezeknek a mítoszoknak a túlélést és a küldetéstudatot magyarázó szerepük volt, a gyengeség és a gyengeséggel szembeni kompenzáció mítoszaikent működtek, „amelyek erényt kovácsolnak a fatalizmusból és a tétlenségből, különleges morális felsőbbrendűségért kiáltanak a kiállt szenvedések okán” 29 .
Ugyancsak a csoport különleges morális értékeit hivatottak hangsúlyozni az igazságtalan bánásmódról szóló mítoszok „ezek szerint a történelem rosszindulatú erői különleges módon, rosszindulatúan bánnak egy közösséggel, kegyvesztetté tették azt: a csoportot a történelem, a végzet sújtja, különösen nyomasztó sorsot szánva neki” 30. A kiválasztottság és a civilizációs küldetés mítoszai igazolják a mítoszt propagáló csoport, az összes vetélytárssal szembeni morális és kulturális felsőbbrendűségét: itt egy tipikus példa Schöflin György szerint a magyarok 1918 előtti tudata, miszerint többnemzetiségi államukban a nem magyar kisebbségek irányában folytatott civilizácis missziójuk igazolta assszimilációs politikájukat 31 .
Kós Károly elutasítja a magyar és a román részen tapasztalható nacionalista megnyilvánulásokat egyaránt. A másság felismerésén túl Kós a közeledést és az együttműködést szorgalmazta, és egyike volt azoknak, akik még 1918 előtt is hangot adott annak a véleményének, hogy mindenkitől, így a románoktól is volna mit tanulni. 1911 nyarán jelentek meg a  Fel Balázsfalvára!, és a Levél a balázsfalvi gyűlésről  című írásai, amelyekben a románok összetartását és egységét emeli ki és állítja követendő példának a magyarság elé 32. Ugyanazt a megismerést szorgalmazza  E. Bucuţa, a Boabe de grîu hasábjain megjelent cikkében, bár az első érkező mítosza itt is jelen van. A magyarok és a románok közötti kommunikáció hiányának okai történelmi és pszichológiai jellegüek. „A Magyarországgal való szomszédságunk egyike a legrégebbieknek és a legélénkebbeknek .... (A magyarok) uralkodó nemzetként jöttek hozzánk, egy magas kultúra minden formáját hozva magukkal. Ezeket megtartják és fejlesztik ma is. Az értékek cseréjének útjai nyitva állnak közöttünk... azonban a románok múltbeli tapasztalatainak emléke, illetve a magyarok nemrég megváltozott helyzete miatt a közeledés csupán fizikai értelemben valósult meg ezidáig. Minden bátrabb kezdeményezésre  a két tábor régmúlt fájdalmakra hivatkozva gyanakvón szisszen fel” 33.
Egy másik fontos mítosz az eredetmítosz: „minden etnikai közösségnek van legalább egy...  etnogenézisre és régi korokra vonatkozó mítosza... Ezek a mítoszok azonban túlléphetnek a puszta önigazolás szintjén, ha egy adott területen a más etnikai csoportokkal szembeni elsőbbség igazolására használják őket. Az érvelés szerint, mivel egy adott csoport volt az első, annak van elsődleges joga a területre mindenki más előtt. Mindez azt jelenti, hogy például az állampolgári jogok másodrendűek az etnikai hovatartozáshoz képest, azoknak pedig, akik elsőnek tekintik magukat, joguk van meghatározni (és akár korlátozni) az állampolgári jogokat” 34. Ide kapcsolódik Ion Băilă Caracteristica culturii minoritare/A kisebbségi kultúra jellemzői című cikke, amely az erdélyi román, magyar és szász szellemi élet párhuzamait és kapcsolódásait tárgyalja. Az írás vezérgondolata az, hogy mindenik fél ellenséges, negatív töltetű képet alakított ki magában a másikról, a többiekről. „A körülmények úgy hozták, hogy a román közvélemény csupán holmi politikai, nem túl rokonszenves elemeket lásson a kisebbségekben. Ugyanaz történt a kisebbségiekkel is, ők is aszerint ítélnek meg minket (románokat), ahogy velük bánnak az állambiztonsági szervek35 .
Minden egyén és minden közösség olykor a múlt segítségével struktúrálja és értelmezi a jelent. „Különböző mítoszok különböző időpontban nyernek hangsúlyt, ezáltal képesek szembeszállni a különböző kihívásokkal. Legfontosabb feladatuk ugyanakkor ugyanaz marad: a csoport integritásának és a kulturális reprodukció sérelmektől való mentességének, valamint annak biztosítása, hogy a kollektív létezés mítoszok által legegyszerűsített világa egyszerre tegye lehetővé az egyéni és a közösségi identitások kialakítását”36 . A múlt felé való fordulás tehát minden közösségnél észrevehető, Schöflin György interpretációjában pedig „a múlt és felhasználása ebben az kollektív összefüggésben célracionális szerepet játszik, az összetartozás megteremtésének eszközét alkotja... A múlt felhasználása egyetemes jelenség. Ha kárhoztatják, szokás szerint azért, mert más közösségek, úgy tűnik, visszaélnek a múlttal, nem rendeltetéssszerűen használják, s teszik ezt hamis vagy manipulatív célok érdekében. Ez a probémakör a legvilágosabban az etnikumközi viszonyokban jelentkezik, amikor képes megrontani és megmérgezni két, közös politikai téren osztozó etnikai közösség kapcsolatát”37 . A múlt az azonosságépítés és a hatalom birtoklásának óhatatlan aspektusa, ezek közül a hatalom különösen összetett, mert „a hatalom megszelidítésének szokásos technikái – intézmények, jogi szabályozások, egyezkedés stb – nem elégségesek ott, ahol az értékek nem közösek, s főleg ahol különböző közös értékek, különböző összetartozások kerülnek összeütközésbe egymással” 38 .
A múlt a kollektív én, a mi, a csoporttudat kollektív határainak a határjelzője és  minden kollektivításépitő tevékenység lényeges aspektusa. „Mind az egyéni, mind a kollektív öndefiníció részben a múlt fölötti uralomtól függ, és ez az etnikumok között könnyen konfliktushoz vezet, mert az öndefiníciók nagyon is hajlamosak ütközni egymással. Gyakran előfordul, hogy az egyik etnikai csoport kihívásnak fogja föl, ha úgy érzi, hogy múltjának bizonyos részeit a másik tagadja, kisajátítja vagy másképp értelmezi” 39 . A történelemkonstruálás leggyakoribb formái a múlt felhasználása és a vele való visszaélés. Sőt, mi több, a helyzet további romlásához vezethet, ha úgy alakul, hogy „az etnikailag determinált múltra alapozva jelenbeli hatalmi igénnyel lépnek föl: amikor egy többség hatalmat gyakorol a kisebbség fölött, beleértve azt is, hogy a kisebbségtől megtagadja a saját múltjával való rendelkezés képességét is. ... Adott közösség abban a hiszemben van, hogy a múltról elfogadott verziója megdönthetetlen, és meglepi vagy felingerli, ha ezt mégis kétségbe vonják. Ha a többség ostromolva érzi magát, vagy a többségi státusa valamiképp fenyegetve van, például az etnikai kisebbségi csoportnak rokonsága van az államhatáron túl, akkor ellenséges támadásnak fogják föl annak felvetését, hogy  létezik a történelemnek egy alternatív szemlélete”40 . Egyik leggyakoribb eset az, amikor a mítoszok abszolút igazságként  kerülnek be  a köztudatba ( nagyon gyakran éppenséggel a széles rétegeket átfogó, közoktatásban használt  történelemkönyvek segítségével), így a mítoszt érő támadásokat a közösség integritása és morális értéke elleni támadásként fogják fel. Közép-Európa egyik jellemzője a historizáló közbeszéd, a pátosszal áthatott diskurzus, a múlt felhasználása a jelenbeli cselekvések legitimálására. „A magyarok és a románok viszonya kiváltképpen összetett, és nem meglepő módon át meg átszövik a mítoszok”41 . Egyik ilyen mítosz az etnogenézis mítosza (pro és kontra kontinuitáselmélet) és az első érkező jogát használták fel a magyarok 1918 előtt arra, hogy a románoktól megtagadják az egyenlő polgári jogokat, de ugyanarra az érvre hivatkozva tagadták meg a  románok is, ezúttal 1919 után, a magyaroktól ugyanazt a jog- és esélyegyenlőséget. „Hatalmas tömeg papírt, tintát, erőt és energiát pazaroltak ezekre a meddő vitákra (amelyekben) egyik fél sem fogja elfogadni a másik verzióját, és mindkét verzió megdönthetetlen, minthogy végső soron mítoszon nyugszik, az adott csoportot a területhez kapcsolódó megbonthatalan és szent kötelék mítoszán”42 .
1928 szeptemberében jelenik meg az a Cronicar által szignált írás, amelyben az Erdélyi Helikon májusi megjelenéséről adnak hírt, a transzilvanista ideológia megjelenését és történetét firtatva. Érdekes az, hogy a transzilvanizmust Budapest 19. század végi centralizáló és magyarosító törekvéseinek ellenlépéseként értékeli, de ami a kulturális produkciók és jelenségek axiológiai vetületét illeti, az számít értékesnek vagy értékesebbnek, ami a miénk, és az a silányabb, ami a másiké: „Bármilyen akadályokat gördített is Budapest bárki elé, az olyan régiókban, mint a mai Erdély, Bánát, Horvátország stb.  a többségi nemzetek tevékenysége nyomán olyan élénk  kulturális és gazdasági fejlődés indult el, amely mellett a magyarok tevékenysége, mindenféle állami támogatottság ellenére, eltörpült, talán éppen Budapest központosító politikája miatt”43 . Ezzel szemben, a mai magyar transzilvanista törekvések értékelendők, de csak akkor, ha Budapest ellenes mozgalomként működnek majd, és visszautasítják „Budapest retrográd és sovén, fellegekben járó, revíziót dédelgető elveit. És meggyőződésünk, hogy ezen új magatartás által az erdélyi magyarok képesek lesznek szellemileg felemelkedni és olyan tudományos és kulturális értékeket teremteni, amelyek révén politikailag hűségesek maradnak a román állam iránt, és ez (az állam) nem fogja akadályozni működésüket, addig amíg a transzilvanizmus álcája alatt nem fognak államellenes összesküvések rejtőzni”44 .
N. Buta írása, az Ardealul de ieri şi Ardealul de mâine-pentru vremuri noui orientări nouă/ A tegnap és a holnap Erdélye avagy - új időknek új mozgalmat  nacionalista retorikával élve olyan mértékben elmélyíti a mi és a másik közötti szakadékot, hogy az áthídalhatatlanná válik és a kommunikációnak esélye sincs. Ami a kulturális értékcserét illeti, teljes mértékben visszautasítja bármiféle magyar-román kölcsönhatás gondolatát: „ha már importálnunk kell, hát vegyünk át azoktól, akiktől az egész európai kultúra tanult (a franciáktól), és ne egy másodrangú kultúra (Bécs, Budapest) rozsdaette utánzataiból merítsünk ihletet. A mi robusztus egészséges lényünkre rakódott turáni-osztrák kérget oly sürgösen kell eltávolítani, mint a nemes tölgyből készült bútorra leszállott port. A mi erdélyiségünk titkos misztériuma fiatal papok friss szenteltvize  után kiált”45 .


Ezzel szemben, 1926 márciusában Ion Clopoţel a Societatea de mâine lapban közli az Un paralelism/Egy párhuzam című írását, amelyben feleleveníti ugyan a múlt sérelmeit, azonban cikke záró paragrafusában az erdélyi tolerancia és higgadtság hagyományára hivatkozva elveti a magyarokat ért jogfosztás gyakorlatát és a jogegyenlőség mellett kardoskodik: „nem tiporhatunk lábbal olyan jogokat, amelyeket valamikor mi is követeltünk magunknak. Ne vegyük semmibe azt, amit valaha szent elvként vallottunk magunkénak”46 .
A viták és a kompromisszumképtelenség, valamint az érzékeny témák tabuizálása mögött mély okok állanak: a románok sosem tudták megérteni, milyen mély traumát okozott a trianoni döntés, úgy ahogy a magyarok sem tudták megérteni, hogy Észak-Erdély elvesztése 1940-ben szintén érvágást jelentett a román fél önérzetén. Egy folyamatos félelem illetve sértettség érzés dominálta a kommunikációs mezőt. Mindkét fél számára Erdély a legautentikusabb nemzeti kultúra forrása, a magyaroknak meg „olyan történelmi entitás, amely fenntartotta a magyar államiság folytonosságát (XVI-XVIII század, és olyan terület, ahol jelenleg mintegy kétmillió honfitársuk él”47 . Ugyanezt állítja  a román fél is magáról, öndefiniciója Erdélyfüggő, és egyik sem ismeri el vagy fel a másik  jogosultságát, hogy Erdélyt helyezze  a csoport identitásának alapjaihoz/gyökereihez. A múlt felé való fordulás tulajdonképpen az emlékezethez való fordulás mindkét csoport esetében, a múltat egyaránt felhasználják a jelen cselekvéseinek vagy követeléseinek igazolására, mindkét csoportnál megfigyelhetőek a félelmek és a múltba visszanyúló, csoportkohézió növelő stratégia, a múltat mindketten a határok jelölésére, a mi és a másik elhatárolására, a hatalom generálására, követelésére vagy igazolására használják, és egyik fél sem mutatott túl nagy nyitottságot az egyezkedésre, észre nem véve a viták szimbólikus aspektusát, fenyegetőbbnek fogva fel azokat, mint amennyira indokolt lett volna. Schöflin György is az etnikumközi viszonyok szabályszerűségeit fedezi fel a magyar-román vitákban, így az etnogenézis vitában is a két fél meglepően hasonló eljárását és viselkedését emeli ki. „Sokkal közelebb áll a valósághoz az a nézet, hogy itt két különböző múlt létezik, egy román és egy magyar, hogy mindkettőt kirekesztő módon egy különös ügy legitimálására használják, hogy a vita szimbólikus és az etnikai határok megerősítése  a célja, hogy a romániai magyarok sok tekintetben külön közösséget alkotnak, amelynek érdekei eltérnek mind Magyarország, mind a románok érdekeitől... a múltat mindkét fél másképp és a többi szereplőtől eltérően használja – és bizonyos, hogy három féllel kell számolni, ha nem néggyel, tekintettel arra, hogy az erdélyi románoknak némiképp más érdekei vannak, mint a regátiaknak. A múlt felhasználásával ezek az eltérések olykor lényegesek lehetnek. A regáti románok, kivált az elit egyes csoportjai a múltat arra használják, hogy negatív képet keltsenek a magyarokról – a démonizált másik klasszikus képét – s ezzel a politikai hatalmat akarják mobilizálni......A múlt mint emlékezet e viszonylatok egyik fő vonása, akár mint megélt tapasztalat, akár mint a közösségi összetartozás nmeghatározásának eszköze. Ahol két etnikai múlt átfedi egymást, elkerülhetetlenül súrlódás támad” 48.              
Ion Băilă a Societatea de mâine 1926 júliusi dupla számában közli a Rezolvirea problemelor minoritare/ A kisebbségi kérdés megoldása című írását, amelyben Kós Károly többnemzetiségű Erdélye köszön vissza. A románok és a magyarok közötti gátak és kommunikációs kudarcok okait vizsgálva kitér arra is, hogy a nem erdélyi románok számára olykor nehéz megérteni a specifikus erdélyi szellemet: „a román nép magyarokkal és szászokkal való együttélése egy olyan sajátos szellemiség kialakulásához vezetett Erdélyben, amely csak és kizárólag ott lelhető fel és amelyet a regáti testvéreink nehezen értenek meg valós dimenzióiban”49 . A románok és a magyarok közötti ellentétekben nagy szerepet játszanak az Erdélyen kívülről származó románok, és Ion Băilă cikke egyike azon román írásoknak, amelyek részleteiben tárgyalják az erdélyi román-regáti román közötti ellentétet. A mi és a másik kapcsolata új felekkel bővül. Ion Băilă a magyarok másoktól való félelmeit az erdélyi magyar társadalom rétegeződésével, míg a szászok visszahúzódó, elutasító magatartását a kasztszellemmel és a vegyes házasságoktól való rettegéssel magyarázza. Erdély multikulturalitása egy olyan érték, amelyet meg kell őrízni, a kisebbségi kérdést meg az igazságosság szellemében kell megoldani, meghagyva számukra az önrendelkezés jogát 50.
Ugyancsak a közbeszéd mítosszal való telítettségét emeli ki Lucian Boia a  Történelem és mítosz a román köztudatban  című könyvében, ahol annak a véleményének ad hangot, miszerint „a másik mitológiája értékes eszközt kínál a politikai propaganda számára. Mivelhogy a történelemből bármit ki lehet választani, a történeti imaginárius a félretájékoztatás és félrevezetés támpontja lehet. Minden nemzetnek megvan a maga készlete hagyományos barátaiból és eredendő ellenségeiből” 51. A románok hagyományosan a magyarokat tartották ellenségnek, miképp a magyarok sem rokonszenveztek túl gyakran a románokkal: „A magyarok ... a románok kedvezőtlen vélekedésének mintegy kétharmadát élvezik.  A végletes nézetek itt is mitikus méreteket öltenek és pszichózisos megnyilvánulás erősségi fokáig jutnak. Nyilvánvaló, hogy ebben a történelemnek is megvan a maga felelőssége: a románok diszkriminációs kezelése és lenézése az 1918 előtti Magyarországon, akárcsak az Észak-Erdély 1940-es átadását követő drámai események sem maradhattak nyomtalanok a román köztudatban. Ezen túlmenően azonban, az ellenséges érzületeket politikailag jól táplálják és rendszeresen felnagyítják”52 .
A Ţara noastră hasábjain számos, a másik ellen ellenséges érzéseket tápláló és sürgető írás jelent meg. Egy 1922-ben megjelent Goga cikk például a (még gyerekcipőben járó) transzilvanizmus ellen emel kifogásokat, amelyet így defíniál: „azon lelki pusztítások előtt állunk, amelyeket a hosszú időn át tartó magyar elnyomás okozott Erdélyben. Ez annak a korcsosodott  intellektusnak a lélektana, amely a magyar kultúrával való keveredés nyomán jött létre... ez Budapest, amelyet meghódítottak és megszégyenítettek a mi seregeink... a bomlásnak indult város, amely ezen posztumusz betolakodással akar nekünk ártani...  a regionalizmus egy idegen hangulatból fakad”53 . Az idegenség reprezentációja Goga cikkében különösen éles hangot üt meg, nem csak a regionalizmus visszautasítását jelenti ki, hanem az örök ellenség, Magyarország és a helyi ellenség, az erdélyi magyarok hanyatlását is prófétálja: „Minden idegen fennhatóság alatt levő területen a rendszerváltás utáni első generáció ezt a regionalizmust, ezt a végzetes örökséget, ezt az idegen vírust hordozta lelkében... a regionalizmus már rég halálán van. Erdélyben már húsz éve haldokol, mióta az osztrák -magyar monarchia hullájának a bűze terjengeni kezdett... a regionalizmus napról-napra, óráról-órára pusztítja önmagát. Erdélyi képviselői sorra legyőzetnek úgy, mint egy olyan vallás prófétái, amelyben már nem hisz senki... Más szavakkal, Erdélyben, a románok lelkében Budapest képe bizonyosan el fog pusztulni” 54.

Erdélyinek lenni más

Erdélyinek lenni, az erdélyiség megélése szintén kötődik a másság tapasztalatához, ezúttal azonban a magyarok és a románok erdélyisége nem csupán egymás ellen irányul, nem egymás ellenében manifesztálódik, hanem a magyarországi magyarok, illetve a regáti románok irányában. A nemzetnek kettős határa van, egy földrajzi és egy etnikai, és a „nemzetépítés a mi kettős határára irányul, tulajdonképpen mindkettőre tartalmazhat stratégiát, és ezek között ellentmondások is létezhetnek. Az ők megnevezése, az ellenségkép megalkotása is e kettős határképzéshez igazodik. A külső, egy másik állam képében megjelenő ellenség az első határ megerősítését szolgálja, míg a belső ellenségek időnkénti felfedezése inkább az etnikai típusú határképzés zavaraihoz kapcsolható”55 .
 Bakk Miklós szavaival élve: „a cselekvő közösségek és azok egyik formájaként a modern politikai közösségek – köztük a nemzet is – mindig a mi-ők (barát-ellenség) fogalmi sémáinak segítségével definiálják önmagukat, sőt, a mi-ők aszimmetria, miközben megőrzi metahistorikus értelmző erejét, mindig  a konkrét történelmi mozgáshoz igazodik”56 . Mind az egyéni, mind  a kollektív identitás velejárója az én iránti sztereotipikusan elnézőbb hozzáállás. „Az identitástudat fontos megjelenési formája a nemzeti önkép, amely arról vall, hogy egy nemzeti közösség hogyan vélekedik önmagáról .. a kisebbségre nehezedő (társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális stb.) nyomás következtében az identitástudat hajlamos az aktivizálódásra. Hasonlóképpen felerősödhetnek kisebbségi helyzetben  a kollektív önkép és önértéktudat pozitív elemei”57 . Minden nemzet öntömjénező hajlamokkal rendelkezik, illetve a saját diszharmonikus vonásait elkendőzi. Schöflin nézetei szerint az irónia közép-európai változata nem más, mint „válasz a közép-európai beszédmód egyik kevéssé tetszetős vonására, az önsajnálatra való hajlandóságra, a fatalizmus érzésére, a gyenge hatékonyságra. A sztenderd reagálás, amely a régió nemzettudatának központi nézete, egyfajta heves, érzelmi töltésű kifejezése a nemzeti énnek, az odatartozás mindent elnyomó érzete kiszikkasztja az ember kritikai képességét, elnézővé teszi nemzeti hibái iránt, és túlérzékennyé a valóságos, sőt igen gyakran az érzékelt sérelmek iránt. Ez az érzelmesség mint különlegesen erőteljes tudatzárlat vagy szűrő működik – nem tudunk és nem akarunk semmi egyebet látni, mint amit nemzeti mivoltunk láttat velünk. Bizonyos mértékig minden közösség ezt műveli”58 . Az erdélyiség megélése, erdélyiként való önmeghatározás a magyarok esetében egy olyan túlésési, survival vagy konzerváló funkcióhoz köthető, olyan formákba való visszahúzódást, olyan én-védő stratégiák alkalmazását jelenti, amelyek révén megőrződhetett az 1918 utáni Erdélyben rekedt magyarok nemzeti identitása. Nem lehet azonban nem megemlíteni, hogy a Trianon előtti erdélyi románság ugyanazon típusú nemzeti én-védő stratégiákat alkalmazta. „A mássággal történő találkozásaink révén erősödik a magunk énjének, a magunk identitásának tudata. Az identitás szükségképp viszonylagos, a mássággal történő kontaktus tehát pozitív is, negatív is... A közösségnek van befelé és kifelé terjedő dimenziója egyaránt. A befelé terjedő dimenzió adja meg egy identitás-csoport kohézióját, a kifelé terjedés a partikularitás-érzetét”59 .
A másság nevében született meg a transzilvanizmus is: „a transzilvanizmus Kós Károly megállapítása szerint egészen különleges gondolkodási mód és életszemlélet, mely az erdélyi embert jellemzi. Alapja Erdély, mely  a maga zárt egységével olyan szellemi erőket termel, melyek az erdélyi különféle népek egymástól elütő sajátosságait harmonikus egységbe foglalja össze. Erdély ezeréves története folyamán egyik nép sem tudta, de nem is akarta a másikat saját képére átalakítani ... A három nép sajátos műveltségében a különös népi jelleg mellett vannak összekötő vonások, melyek a közös erdélyi színt jelentik. Az erdélyi népek fizikai és szellemi szempontból is különböznek az Erdélyen kivül élő fajtestvéreiktől. Így például mások az erdélyi magyarok, mint  a magyarországiak, mások a szászok, mint a németországi németek és éppen így különböznek az erdélyi románok a régi királyság románjaitól”60.
Al. Olteanu alias Keresztúry Sándor, a Pagini literare cikkírója, a 30-as évek nacionalista túlzásaitól hangos írásai (például a Prin literatură spre politică/Az irodalman át a politikáig  című) szintén említést érdemelnek. A Familia folyóirat által kezdeményezett, a váradi hídverésként ismert ankét kapcsán így fogalmaz: „nem lehetséges semmiféle kibékülés a tegnapi ellenfeleinkkel a románok évezredes jogainak sürgös és ünnepélyes beismerése nélkül”61 .  A  Familia szerkesztőit meg arra figyelmezteti, hogy a másik, az ellenség nem kívánt jelenlétének támogatása helyett inkább információgyűjtésse - azaz kémkedéssel - kellene a haza ügyét szolgálni: „addig nincs tehát értelme, hogy a magyar irodalmároknak szabad bebocsátást engedjünk a nemzeti  laboratóriumba, és a Familia-nak éppen elég dolga lenne abban a régióban, ahol megjelenik.... a románság ügyének nagy szolgálatot hozna, ha a magyarországi kulturális, társadalmi és gazdasági mozgalmakról gyűjtene  információkat”62 .
Az Abecedar 1933/26-28 számában látott napvilágot Teodor Murăşanu„Transilvanism” című cikke, amely, bár a magyar irodalomkutatók tipikusan transzilvanista írásnak tartják, nem tagadja a transzilvanizmus létezését, létjogosultságát és pozitív hozadékát, de a mi/mások, a mi transzilvanizmusunk/ a másik transzilvanizmusa dichotómikus szemléletét követi. A cikk alapvető kérdése az, hogy létezik-e transzilvanizmus avagy nem, a következtetés meg az, hogy csak román transzilvanizmus létezik. Az erdélyi román-regáti román oppozíció, a másság nemzeten belüli variánsa ebben az írásban nem jelenik meg 63 .

Az ellenségkép mint védekezés, a szimbolikus térkijelölés

A nemzet eredetének és identitásának kérdésköre jelentős mértékben függ a nemzeti topográfiától. Minden közösség identitásdiskurzusának megvan a maga geográfiája is: a tér megjelölése, helynevek használata által. A csoport önazonosítási elemei között ott találjuk a történelmet, az anyanyelvet, a kulturális vagy műemlék jellegű alkotásokat, az emlékműveket, emlékhelyeket, a szobrokat, köztereket, iskolák, intézmények elnevezését stb.  „A Párizsban meghozott politikai döntés természetesen jelentős változásokat indított el a helyi lakosság életében, sőt, öntudatában is, az ellenséges érzület sem hiányzott abból, ahogy egyesek az újonnan kialakult helyzethez viszonyultak... A szakadék ... magyarázatot ad az érdekelt etnikai csoportok, a magyarok és a románok – igyekezetére, hogy továbbra is legitimizálják jelenlétüket a térségben saját történelmük és saját identitás-mítoszuk által”64 .
A másság kérdésköréhez szól hozzá Corneliu Codarcea is, aki a  Regionalism românesc şi regionalism minoritar/Román regionalizmus, kisebbségi regionalizmus című cikkében annak a véleményének ad hangot, miszerint a magyarok ( a másik) káros nacionalizmusa mellett létezik egy jó, egészséges nacionalizmus is, a románoké (a miénk). A cikk teljes egészében beilleszthető a „miénk jó, a másoké rossz” paradigmájába, hiszen tipikusan az én legitimizálása jegyében nyilvánítja ki gyakorlatilag ugyanarról a realitásról, ugyanarról a megnyilvánulási módról, ugyanarról a jelenségról, hogy, ha az enyém, akkor jó, ha meg a másé (az ellenséges másé), akkor rossz: „nem tagadhatjuk viszont, hogy létezik egy jogos regionalizmus is, mely szembenáll az elmagyarosodottak és a szolgalelkűek jogtalan és káros regionalizmusával - amelyet itt kisebbségi regionalizmusnak fogunk nevezni-... azon siralmas, Budapest szerelmeseinek a regionalizmusáról van szó, ... amelyet nem szabad összetéveszteni azoknak a romlatlan román szellemben felnőtt románok regionalista törekvéseivel, akik testvérszeretők és tudatában vannak domináns nemzeti státusukból fakadó jogaiknak”65. Ugyanaz a cikkíró viszont egy másik írásában (Móricz Zsigmond Erdélyben/ Sigismund Moricz în Ardeal) enyhít véleményén, és azt írja, hogy  a nacionalizmus mindenkinél – tehát a másiknál, a magyaroknál is- érthető és elfogadható adott körülmények között: „Egy támadó irodalmat igénylő, elnyomott nép voltunk. Vagy talán egy uszító irodalmat igénylő, azok ellen lázítót, akik elnyomás alatt tartottak annyi millió, szabadulást áhító románt... hasonló módon, az irodalom terén a  magyaroknak is szükségük volt gyűlölködésre a Szent István országának épségét veszélyeztetők ellen ” 66.
Minden etnikum külön élte meg ugyanazt a szubjektíven értékelt valóságot, párhuzamos történelmet és párhuzamos földrajzi teret, mentális térképet konstruálva, kreálva, illetve fenntartva.  A magyar nacionalizmus szimbólumainak eszköztérét firtatva, Elena Rodica Colta megállapítja, hogy a magyarok „cezúraként élték meg az 1920-as évet, illetve elsodortatásnak a többségi sors áramától. Ez a történelmi esemény pedig, melyet e trauma a kollektív tudatában okozott, minden további nemzedéknél nyomokat hagy”67. Takáts József, A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok című írásában  megemlíti azokat az etnikai tereket, az olyan  szakrális konnotációval ellátott területeket, amelyeket az etnikai identitás hoz létre. Bíró A. Zoltán és Bodó Julianna etnikai  jellegű szimbólikus térfoglalási akciókról szóló tanulmányát idézi, olyan cselekedetekre vonatkoztatva, amelyek által egy közösség szimbólikusan igyekszik birtokba venni a teret: „egy tér szimbólikus birtokbavétele mindig (száz évvel ezelőtt is) elbirtoklás, jelentésének megváltoztatása, használóinak kulturális asszimilálódásra késztetése, a ’birtokos’ önreprezentációja” 68 . A tér nemzetiesítése mellett Takáts József az idő nemzetiesítését is lehetőségként tárja elénk: „Valójában a naptári év majdminden napja be van táblázva nemzeti évfordulóval, hasonlóan az egyházi évhez, létezik nemzeti év is.. (ez) olyan közös történelmi múlt megkonstruálását jelentette, amely régesrégóta folytonosnak és homogénnek mutatja  a nemzeti közösséget. Az időbeli folytonosság  tudata éppúgy alapvetően hozzátartozik a nemzetnek .. a képzetéhez, mint a közösséget a saját területéhez fűző természetes kapcsolatnak a gondolata... Az ugyanezen kérdést fejtegető Anthony D.Smith pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az olyan egyszerű, ártatlannak látszó eljárás is, mint a korszakolás, a folytonosság érzetének megteremtése szolgálatában áll”69 . Ide kapcsolható az a tény is, hogy a románok és a magyarok különbözőképpen élték meg az 1918 december elsejei eseményeket, illetve az erre való megemlékezést és míg az egyik, természetesen, ünnepel, addig a másik, gyászol: nem lehet ugyanazt a napot egyformán nemzetiesíteni két olyan közösség által, amely számára ugyanazon nap egymástól teljesen eltérő jelentéseket, emlékeket, reprezentációkat hordoz.
A Pagini literare folyóiratban Teodor Murăşanu többízben cikkezett a transzilvanizmus kapcsán, elvetve a magyar regionális eszmét. A tér nemzetiesítése, etnikai konnotációval való ellátása észlelhető azonban az ő soraiban is. Teodor Murăşanu Kós kolozsvári térreprezentációja ellen emel kifogást, mivel abból – Kós magyar teréből hiányzik a román térfoglaló  elem, az újonnan épített ortodox katedrális. Kós úgy jelenítette meg Kolozsvár panorámáját, hogy  a tegnap képeit elevenítette meg „ egy régi, penészes, divatjamúlt Kolozsvár képét, amelyben nyoma sincs az ortodox katedrális elegáns, égbenyúló kupolájának. Hiányzik belőle a szentkép szépségű román kertváros is, amelynek csodálatos házai ámulatba ejtenek és amelyek az agonizáló régi Kolozsvár törzsébe ültettek új élet reményét  hirdető friss hajtást. Létezik hogy Kós úr művész  tekintete ne vett volna észre semmit ezekből?”70 .
A közösségi identitás szempontjából bizonyos kiemelt, szimbólikus helyek szakrális terek jellegét öltik tehát magukra: Feischmidt Margit olvasatában „az identitásdiskurzusok lokalizációjának feltétele, hogy bizonyos, fizikailag érzékelhető földrajzi tereket megfelelő szimbólikus jelentéssel lássanak el, olyan kulturális reprezentációkat alkotva róluk, amelyek nemcsak befogadják, de legitimálják és még erősítik ezeket a diskurzusokat”71 . Az identitás térbeli kötöttsége azt jelenti, hogy ezek a helyek felértékelődnek az etnikai, kulturális azonosulás szempontjából. Feischmidt Margit háromféle Erdély lokalizációról beszél (bár mai elemzésekról van szó, úgy gondoljuk, hogy e három stratégiára való felosztás jól alkalmazható a világháborúk közötti kultuszhely teremtési praktikákra): eszerint létezik Erdély mint ellenvilág (menedékhely, a változás, a destruktiv, értékromboló modernizmus ellen biztonságot, védelmet nyújtó patriarchális világ), létezik a szimbólikus helyek kijelölése, megteremtése illetve ezeknek az elfoglalása. E két utóbbi módszer gyakorlatati közé tartoznak a szobrok emelése, ledöntése, kicserélése, átalakítása, felirattal való ellátása, intézmények elnevezése stb. Erdély más, a patriarchális Erdély ellenvilág, a nemzet legjobb tulajdonságainak és értékeinek tartaléktára, de nem csak a magyarok, hanem a románok számára is.
A Gând românesc 1937 augusztus-októberi számában Constantin Noica korábban a Vremea hasábjain közölt cikkét reprodukálják. A cikk etnikai földrajzi elemekkel és a különböző régiók kulturális sajátosságainak gondolatával telített, és az erdélyiség mint életforma, erdélyinek lenni más, vagyis jobb (a sokat vitatott erdélyi elitista magatartás egyik válfaja) gondolat mentén bonyolódik72 .
A szimbolikus térkijelölés, az én/másik, az én terem/más tere, az  Erdélybe utazni más motívumaként kezelhetjük a nyomtatott termékek két másik típusát is: az útikönyveket, turisztikai kalauzokat valamint a korabeli képeslapokat. Nem szándékunk ezen kiadványokat széleskörüen tárgyalni ezen dolgozat keretein belül, felvetésünk csupán egy másik lehetséges kutatási területet jelöl meg. A magyar turisztikai irodalom áttekintése által megismerkedhetünk, többek között, a Magyar Turista Élet 1940-es kiadványával (Erdély kis turistakalauza), amely szűkszavú útvonalak leírására szorítkozik, de annál emocionálisabb, patetikusabb az előszava:  „Erdély földjét szentnek nevezi Tulogdy, amelyben benne foglaltatik a már említett másság, az Erdélybe utazni más motívuma – odautazni nem csupán kikapcsolódás és kaland, hanem valami, ami több ennél ... a negyvenes években az Erdélybe tett utazást egyfajta zarándoklatnak tekintették, nem  a szó vallásos, hanem nemzeti értelmében”73 . Ugyanott Tornelli Sándor Utazás Erdélyben és Erdély körül című útleírása az összehasonlítás kettős mércéjére szolgáltat példát, amikor Erdély szépségeit azért véli egyedieknek, mert a miénkek: „Azok a dolgok pedig, amelyek ugyan önmagukban szépnek mondhatók, azonban nem bírnak igazán egyedi jegyekkel, azáltal válnak különösen értékessé a magyar turisták szemében, hogy azt sajátjuknak tekinthetik. Ezáltal válik az idegen és a saját kettőssége mindkét esetben értékessé”74 . Ugyanaz tapasztalható a korabeli képeslapok szövegeiben is: „Az 1940-1944 közötti időszakban aztán látványosan megszaporodtak az innen az anyaországba küldött üzenetek....Ugyanakkor szívesen és érdeklődéssel fedezik fel újra Marosvásárhelyt, amely a 22 román év dacára szép és magyar maradt ... Az egyik bevonuló honvéd vagy honvédtiszt örömmel kiált fel: Ez már igen! Ez már magyar város!”75. Szintén az etnikai tér szépsége és a tér, a hely, a város felértékelődése tapasztalható a románok által postázott lapokon is, az Erdélybe utazás itt is a nemzeti értékek felé való zarándoklattal ér fel: „Az első méltatást egy 1922-ben postázott képeslapon olvashatjuk ... Üdvözlet M.vásárhelyről. Azután érkeztünk ide, hogy átkeltünk az Olt völgyén,... meglátogattuk Nagyszebent, Medgyest, Segesvárt valamint más gyönyörű városokat és falvakat. Ma indulunk Kolozsvár felé. Az idő ragyogó, az utak csodálatosak”76 .
A másság megnevezése nemzeti kategóriákkal történt a két világháború közötti periódus Erdélyében, a másságot felismerték, beszéltek róla, érvként használták, értelmezték, lázadtak ellene vagy éppenséggel példaként emlegették. „ Az idők folyamán a másság tapasztalata mindig hozzárendelődik a fennálló (vagy éppen keletkező) társadalmi felosztás kognitív és diszkurzív rendjéhez. A társadalmi felosztásban klassszikus mi-ők dichotómiákként működő osztály-, nemi, vallási, nemzeti, faji, nemzetiségi, földrajzi és foglakozáskategóriákat ... rendszerint azért idézzük meg, hogy általuk kiszámíthatónak láttassunk egyébként kiszámíthatatlan társadalmi helyzeteket . ... Az erdélyi példában a másság nemzeti kategóriákban jelenik meg.. az erdélyi magyarok történelmileg és kulturálisan prediszponáltak arra, hogy különböző társadalmi jelenségeket a nemzeti szemszögéből értelmezzenek”77 
Dr. Nagy Imola Katalin

Jegyzetek / Note

1 Schöflin György, A modern nemzet, Attraktor Kiadó, Máriabesenyő-Gödöllő,  2003, 152.
2 Veres Valér, Identitate etnică vs. identitate naţională în poziţie minoritară, in altera 26/27, anul XI, 2005,    88.
3   Grúber Károly, Európai identitások: régió, nemzet, integráció, Kisebbségekért-Pro Minoritate Alapitvány, Osiris-BIP, Budapest, 2002, 13.
4 John Neubauer-Marcel Cornis Pope, History of the Literary Cultures of East-Central Europe, Junctures and Disjunctures in the 19th and 20th centuries, I-III, John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia, 2004, 5.
5 Schöflin, 2003, 13.
6 idem, 13-14.
7 Grúber, 2002, 9.
8 Neubauer-Cornis Pope, 2004, 10. collective amnesia is as important to a nation as shared remembrances: forgetting historical errors and other blemishes on the blazonry of the of the nation are essential factors in creating a nation
9 idem, 222. The central Europeans are ignorant of the science of forgetting, of filing away events… and this is both their strength… but also their weakness that makes them prone to repeated conflict. The memory of their great national traumas has often prevented the peoples in the region to forget or reinvent history, seeking new possibilities of interaction. But this obsessive memory has also allowed them to retrieve those periods, however short-lived, when multicultural interaction seemed like a real possibility, as in the second half of the 18th century and the beginning of the 19th
10  Primul Buletin al Grupării Intelectuale Thesis din Sibiu, 1932-1933, Tip. Cav. Sibiu, p. 37. „localismul creator, ... trebuie să capete o expresiune înaltă şi să devină un comandament moral ... în felul acesta ei vor deveni ceeace merită să devină:... un instrument de apărare naţională, un factor de expansiune culturală. Politica de stat va putea face apel la ei, atunci când ...opera lor va constitui un element de contraofensivă împotriva blocului cultural al minorităţilor etnice
11   idem, 378. the new us emerges  not so much through positive self-recognition, but rather through the negation of not-us-entities singled out and labeled as the annihilating energy which constantly endangers our invented us… practically this also  means, that the survival of one group, regardless of its ethnic, racial or social background, directly depends on the demise of another group or groups
12  A. Gergely András, Identitásaink tükrében. Képzetek és képződmányek a térségi-regionális hogyanlétben in Bodó Barna (szerk.), Kisebbségben, közösségben, Politeia Kiadó, Temesvár, 2008, 22.
13  Schöflin, 2003, 108.
14  idem, 2003, 28.
15  Feischmidt Margit (szerk.), Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok, Néprajzi Múzeum-PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Budapest-Pécs,  2005, 20.
16  Biró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2002, 351.
17  idem 363.
18  idem, 364.
19  Ţara noastră, anul IX, 29 iul.  1928, no. 31, 994. ar trebui să se lapede de orice străinism şi să devină cetăţeni credincioşi ai României...
20  idem,  995-996. „e incontestabil că ele (minorităţile) sunt o amintire a trecutului, ... Într-o Europă unită vor avea un rol numai naţiunile mari. Naţionalităţile sau minorităţile vor dispărea - nici astăzi nu au decât rostul de a plictisi pe cei mari cu plângeri
21 Schöflin, 2003, 69.
22 idem, 2003,73-74.
23 Gând românesc, anul VII, 1939, no. 7-9, 273-275. Nu trebuie să uităm niciun moment că ne găsim la marginea unei mari culturi imperialiste şi această împrejurare îşi are importanţa ei nu atît prin imitaţiile care sunt trecătoare, cît mai mult prin reacţiunea la care ea ne-a obligat ... ceea ce bate la ochi este tocmai spiritul de resistenţă al ardeleanului, necontenita şi foarte treaza lui înclinare de a-şi pipăi rădăcinile..
24 Schöflin, 2003, 74-75.
25  idem, 2003, 75-76.
26 Gând românesc, anul VII, 1939, no. 7-9, 170. Ştim că şi alţii vorbesc despre Ardeal şi documentează importanţa lui pentru ei. S-a pus chiar în circulaţie şi mai circulă şi azi, termenul Transilvanism. El e însoţit uneori de intenţii politice, vizând un pretins suflet comun tuturor popoarelor ce locuiesc în Ardeal şi pe care ar voi să-l opună realităţilor etnice. Dar acesta e infirmat de istorie, de psihologia naţiunilor şi de filosofia culturii. Mai mult: aceştia au vorbit, în ocazii patetice, de sfinţenia  Ardealului pentru ei. Dar să ne înţelegem: e vorba, în fond, de o sfinţenie derivată. Şi anume, o derivaţie a orgoliului şi una de autosugestie. Pentru un popor cu psihologie imperialistă, cum sunt Ungurii, Ardealul poate căpăta atributul sfinţeniei văzut în perspectiva de exaltare a puterii ... Beţia puterii e şi ea o mistică şi încă una dintre cele mai puternice. În aceste condiţii, autosugestia este şi ea fatală şi deci foarte explicabilă
27 idem,  172. de tragedia noastră, timp de aproape două mii de ani, cine  a vorbit? Ei, ungurii, au huzurit până acum. Ne-au luat bunul nostru, averile, libertatea, bisericile, dreptul de a ne închina, doinele... până şi regii
28  Schöflin, 2003, 81.
29  idem, 83.
30  idem, 84.
31  idem, 85.
32  vö. Kántor Lajos, Vallani és vállalni, Kriterion Könyvkiadó,  Bukarest, 1984,  14.
33  Boabe de grîu, anul III, 1932, nr. 9, 439-440. Vecinătatea noastră culturală cu Ungaria e cea mai veche şi mai vie dintre toate... (Ungurii) au venit la noi, ca fragment de popor dominant, cu toate formele unei înalte culturi. Şi le păstrează şi şi le desvoltă.. Căile pentru schimbul de valori dela unii la alţii sunt deschise ...Datorită însă, pentru noi, amintirilor trecutului, şi pentru Unguri, prefacerilor de ieri, apropierile se păstrează încă mai mult fizice. La orice iniţiativă mai îndrăzneaţă susceptibilităţile din  ambele tabere ţipă de nişte dureri care depăşesc mult prilejul de naştere şi au în ele ecouri străbune
34  Schöflin, 2003, 88.
35  Societatea de mâine, anul III, nr. 20, 16 maiu, 1926,  378. Împrejurările au făcut, ca opinia publică românească să vadă în minorităţile etnice numai nişte elemente politice, puţin simpatice. Acelaş lucru s-a petrecut şi cu minorităţile, care ne judecă după felul cum ele sunt tratate de către funcţionarii siguranţei de stat
36 Schöflin, 2003, 90.
37  idem, 97.
38  Schöflin, 2003, 96.
39  idem, 97.
40  idem, 98.
41  idem, 100.
42  idem, 101.
43  Societatea de mâine, anul V, nr.16-17,  1 şi 15 septembrie, 1928, 285. În regiuni cari sunt Ardealul, Banatul, Croaţia etc. s’a desvoltat, cu toate opreliştile Budapestei, o activitate culturală şi economică mai mult sau mai puţin intensă a naţionalităţilor majoritare, alăturea de care cea a naţiunii maghiare, cu toate avantajele dominaţiei de stat, era în inferioritate, poate tocmai din pricina sistemului centralist al Budapestei
44 idem,  285. concepţiei retrograde şi şovine a Budapestei, care-şi plimbă capul numai în nori de colb ai unei reveniri la situaţia dinainte de războiu. Şi suntem convinşi că această nouă atitudine îi va ajuta pe ungurii din Ardeal să se înalţe spiritualiceşte prin creaţia unor valori importante ştiinţifico-culturale, rămânând politiceşte fideli statului român, care nu se va opune activităţii lor atâta vreme cât aceasta nu va mai fi deghizată conspiraţie împotriva temeliilor lui
45  Societatea de mâine, anul IV, nr.12,  27 martie, 1927, 161. dacă e vorba să importăm, să importăm dela ceice au exportat cultură Europei întregi, iar nu ruginitele interpretări ale acestei culturi de la mijlocitori dea doua mână (Viena, Budapesta). Pojghiţa turanico-austriacă, depusă pe comoara virgină a sănătăţii noastre robuste, rurale, cum s’ar depune pulberea pe o mobilă de stejar nobil, trebue înlăturată fără întârziere. În taina ascunsă a ardelenismului nostru să pătrundă grabnic preot tînăr cu aghiasmă nouă
46  Societatea de mâine, anul III,  14 martie , 1926, p. 14. Nu putem încălca drepturi pe cari altădată le reclamam pentru noi. Să nu desconsiderăm ceeace decretam altădată principiu sacru
47  Schöflin, 2003, 102.
48  idem, 102-103.
49  Societatea de mâine, anul III, nr. 29-30, 18 şi 25 iulie., 1926,  510. Viaţa împreună a poporului român cu minorităţile maghiară şi germană a făcut să se desvolte în Ardeal un spirit cu o distinctă particularitate, care nu se găseşte decât acolo şi care cu greu poate fi apreciat cu justeţă de către fraţii noştri din vechiul regat
50 idem,  510. problema minorităţilor trebuie rezolvată într-un „spirit larg de dreptate... lăsându-le pe ele să se organizeze şi să se aleagă cum vor vrea
51 Lucian Boia, Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999, 222.
52  idem, 217.
53   Ţara noastră, anul III, 22 oct. 1922, no. 2,  42-43. suntem în faţa ravagiilor sufleteşti pe care le-a produs în Ardeal apăsarea ungurerască de atâta vreme. Este psihologia acelei mixturi intelectuale, care s’a născut din încrucişarea cu cultura maghiară... este Budapesta... înfrântă şi umilită de oştile noastre, putreda cetate s’ar părea că vrea să ne facă rău prin această penetraţie postumă... regionalismul porneşte dintr’o atmosferă de străinism
54  idem, p. 44. Pretutindeni unde a fost o mai îndelungă stăpânire străină, prima generaţie a realipiţilor a venit cu această zestre fatală, cu virusul străin în suflet... regionalismul este intrat în doaga morţii de multă vreme. El a început să moară în Ardeal de vreo douăzeci de ani, de când s’a resimţit primele miasme ale cadavrului autro-ungar... regionalismul se distruge zi de zi, ceas de ceas. Reprezentanţii lui din Ardeal vor fi înfrânţi pe rând ca prorocii întârziaţi ai unei religii în care nu mai crede nimeni... Cu alte cuvinte, Budapesta în Ardeal, în sufletul românesc este condamnat să piară
55 Bakk Miklós, Nemzet- határteremtés és modernitás, in Szarka László- Vizi Balázs- Majtényi Balázs-Kántor Zoltán (szerk.), Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép Európában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007, 67.
56 idem, 61.
57   Gereben Ferenc, Az identitástudat és a vallásosság kapcsolata  in Gereben Ferenc- Tomka Miklós, Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben, Teleki László Alapitvány, Corvinus Kiadó, Budapest, 2001, 77.
58  Schöflin, 2003, 161.
59  idem, 164.
60  Biró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2002, 417.
61  Pagini literare, an III, iun-iul-aug 1936, no. 6-7-8, 54. nu există nici împăciuire cu adversarii noştri de ieri fără cunoaşterea expresă şi solemnă a drepturilor milenare româneşti
62  Pagini literare, an III, iun-iul-aug 1936, no. 6-7-8, 55. până atunci nu are nici un rost ca literaţilor unguri să le acordăm un acces liber în laboratorul naţional, iar Familia are suficient de lucru în regiunea unde apare... va face mari servicii românismului continuând să fie un colector al informaţiilor asupra mişcării culturale, sociale şi economice din Ungaria
63   Abecedar, joi 9 noemvrie 1933, Anul I, no. 26-28, 9-11, În cultură, în limbă şi în obiceiuri, nici Românii ardeleni nu se prezintă cu ceva deosebit, cu ceva diferenţiat de marea massă românescă.... în domeniul creaţiunilor literare însă scriitorilor români le-a succes să desprindă ceva distinct din marea realitate a acestui ţinut. Saşii şi Maghiarii conlocuitori nu cunosc şi nu înţeleg specificul  fără egal al acestor artişti. Când vor ajunge să-l cunoască, eliberaţi de orice prejudiţii, vor fi de acord cu noi, că în Ardeal există numai transilvanismul literar românesc
64  Elena Rodica Colta, Etnikumok, történelmek és identitásmitoszok a román-magyar határövezetben in Jakab Albert-Zsolt- Peti Lehel (szerk.), Folyamatok és léthelyzetek- Kisebbségek Romániában, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2009, 529.
65  Ţara noastră, anul VII, 20 iunie. 1926, no. 25, 693. nu putem tăgădui că există şi un regionalism justificat, un regionalism sănătos şi românesc, faţă de regionalismul injust şi păgubitor al unguriţilor şi slugilor din fire, pe care îl vom numi aici regionalism minoritar... regionalismul minoritar al lamentabilelor creaturi îndrăgostite de Budapesta... nu poate fi însă confundat cu intenţiile regionaliştilor crescuţi în spirit românesc, neviciat, iubitor de fraţi şi conştienţi că sunt şi au drepturi de naţiune dominantă
66  Ţara noastră, anul VII, 12  dec..  1926, no. 50,  1479. Să ne întrebăm dacă scriitorii noştri Alexandri, Eminescu,  Coşbuc, Goga, Iosif, Rebreanu etc. au înfăţişat sau nu pe unguri în colori obiective în opera? Evident că nu. Pentru ce? Foarte simplu. Am fost un popor subjugat care avea nevoe de-o literatură ofensivă. De instigaţie chiar, faţă de cei ce ţineau în asuprire atâtea milione de români dornici să se scape de jug.... tot astfel , maghiarii aveau nevoe în literatura lor de elemente de ură faţă de cei ce primejduiau integritatea patriei Sfântului Ştefan
67  Colta, 2009, 533.
68  Takáts József, A tér ás az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok in Pap Levente-Tapodi Zsuzsa (szerk.), Közösség-kultúra-identitás. Válogatás a Kultusz, kultúra, identitás, Közösség és idegenek című konferenciák előadásaiból, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2008, 206.
69  Takáts, 2008, 209.
70  apud Ileana Ghemeş, Activitatea redacţională a lui Teodor Murăşanu la revista Pagini literare, în Annales Universitatis Apulensis, Series Philologica, Gyulafehérvár, 2000, 187-200. în defilarea unui Cluj vechiu, mucegăit, demodat, fără o linie măcar din cupolele elegant şi măreţ răsucite spre înălţimi, ale catedralei ortodoxe, sau o frântură de icoană din acel cartier românesc, cu minunata înflorire de clădiri, ce-ţi stoarce un strop de admiraţie prin gustul şi stilul, care au altoit coastele unui Cluj în agonie. Ochiul de artist al d-lui Kós să nu fi văzut nimic din toate acestea
71  Feischmidt, 2005, 7.
72   Gând românesc, anul V, 1937, no. 8-10, 501-502. E ceva sănătos, e ceva odihnit în Ardealul acesta. Dacă sunt îngăduite caracterizări într-o materie cu desăvîrşire gingaşe, cum e geografia culturală, sau mai degrabă geografia spiritului de cultură, s-ar putea spune, atunci, că nu Muntenia, cu atât mai puţin Moldova comandă astăzi lumea şi creaţia românească ... Ardelenismul a încetat de a fi o problemă şi nici vreun mod de luciditate nu mai este. E acuma, un simplu mod  de a fi..
73  Sebestyén Adrienné, Erdélybe utazni más. A  magyar turisztikai irodalom Erdély-képe, in Feischmidt, 2005, 56.
74  idem, 58.
75  Csepreghy András - Csepreghy Henrik, Képeslapon üzen a múlt. (Miről írtak elődeink a régi marosvásárhelyi képeslapokon), Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010, 26-27.
76  idem, 22. Salutări din Tg. Mureș. Am ajuns aici după ce am luat valea Oltului în lung, am vizitat ... Sibiul, Mediasul, Sighisoara si alte orase splendide. Azi plecăm înainte spre Cluj. Vreme splendidă si sosele admirabile.
77  Jon E. Fox, Vándorló nemzet(i) – identitások. Erdélyi vendégmunkások Magyaroszágon, in Feischmidt, 2005, 109.

Könyvészet / Bibliografie

Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Pro-Print Kiadó, Csikszereda, 2002.
Bodó Barna (szerk.), Kisebbségben, közösségben, Politeia Kiadó, Temesvár, 2008
Boia, Lucian, Történelem és mitosz a román köztudatban, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolzsvár, 1999.
Csepreghy András - Csepreghy Henrik, Képeslapon üzen a múlt. (Miről írtak elődeink a régi marosvásárhelyi képeslapokon), Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010.
Feischmidt Margit (szerk.), Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok, Néprajzi Múzeum-PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Budapest-Pécs, 2005.
Grúber Károly, Európai identitások: régió, nemzet, integráció, Kisebbségekért-Pro Minoritate Alapítvány, Osiris-BIP, Budapest, 2002.
Jakab Albert-Zsolt-Peti Lehel (szerk.), Folyamatok és léthelyzetek- Kisebbségek Romániában, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Pap Levente-Tapodi Zsuzsa (szerk.), Közösség-kultúra-identitás. Válogatás a Kultusz, kultúra, identitás, Közösség és idegenek cimű konferenciák előadásaiból, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2008.
Schöflin György, A modern nemzet, Attraktor Kiadó, Máriabesenyő-Gödöllő, 2003.
Szarka László- Vizi Balázs- Majtényi Balázs-Kántor Zoltán (szerk.), Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép Európában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

*History of the Literary Cultures of East-Central Europe, Junctures and Disjunctures in the 19th and 20th centuries, I-III, edited by Marcel Cornis Pope-John Neubauer, John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia, 2004/2006.

Primul Buletin al Grupării Intelectuale Thesis din Sibiu, 1932-1933, Tip. Cav. Sibiu
Gând românesc (1933-1939), Provincia literară (1934), Cele Trei Crişuri (1920-1921, 1937), Ţara noastră (1933-1938), Boabe de grâu (1930-1934), Pagini literare (1934-1939), Familia (1926-1934), Societatea de mîine (1924-1940), Abecedar
Abecedar. Indice bibliografic întocmit de Dona Daisa, Biblioteca Academiei RSR, filiala Cluj, serviciul de documentare şi bibliografie, Cluj, 1972.