Dr. Nagy Imola Katalin: Magyarok, románok – mások

Sapientia EMTE Marosvásárhely /  Universitatea Sapientia Tg. Mures

Lucrarea de mai jos a fost prezentata la cel de a III-a Conferință de Imagologie din Miercurea Ciuc (15-16 aprilie 2011.) intr-o formă succintă. Autoarea a oferit textul integral al lucrării blogului nostru, cu mențiunea ca în scopul publicării în volum, va mai definitiva atat continutul, cât și forma acestei interesante și cuprinzătoare baze de date referitoare la tema abordată. 


Studiul urmăreste presa românească si cea maghiară din perioada interbelică, analizând modul în care se prezintă, de fiecare parte, problematica alterității. (cseke)

*


Jelen dolgozat a másság reprezentációk néhány vetületét tárgyalja a két világháború közötti időszak Erdélyében, illetve a korabeli román és magyar sajtótermékekben. A másság, az ellenségkép kialakulása, illetve jelenléte az erdélyi magyar és román közéleti diskurzusban nem újkeletű, sajátos történelmi gyökerei és megnyilvánulási formái vannak, de ugyanakkor beilleszkedik (a megnyilvánulási formák és használt szimbólumok tekintetében) egy széleskörűbb közép-európai vonulatba. Az 1918 utáni erdélyi magyarok románságreprezentációja, illetve a románok magyarságképe számos közös elemet tartalmaz, ezek közé sorolnánk a nacionalizmust és ennek megítélésének módját, a szimbólumkészletet, a múlthoz és a történelemhez való viszonyulást, a nyelvhez való hozzáállást, az elitista magatartást stb. Az én/másik, az én nemzetem/másik nemzet tematikája a többnemzetiség és a nemzeti identitás kérdésköréhez szorosan kapcsolódik. „A modernitás magyar modellje,... 1918-ban katasztrofális kudarcot szenvedett el, főképp azért, mert nem tudott megfelelő választ adni a multietnicitás kérdésére” 1 .

A nacionalizmus és az én nemzettudatom

Veres Valér olvasatában a nemzeti identitásnak két típusa létezik, a nyugat-európai (amelynek kulcsfogalmai a haza és az állampolgárság) illetve a kelet-európai (amely a kultúra és etnikai hovatartozáson alapul 2) . „Kelet-Közép Európában,a  többnemzetiségű birodalmak régiójában az etnikai koncepció érvényesült... az itteni nemzetek kulturális, nyelvi és etnikai attribútumokból épitették fel a nemzettudatukat. Ennek jegyében szinte természetesnek vehető a nemzeti rivalizálás ott, ahol az etnikai sokszínüség történelmi adottság. Példaként említhetnénk Erdély kérdését, ahol mind a román, mind a magyar kulturális nemzetkoncepciónak része volt, és az ebből fakadó konfliktusok a mai napig éreztetik hatásukat” 3. John Neubauer és Marcel Cornis Pope nézetei szerint Kelet- és Közép-Európa és ezen belül Erdély irodalmi és kulturális kőzegei egy olyan konfliktuális paradigmát jelképeznek, amelyben egyidőben jelen van a rivalizálásra, egymás kölcsönös mellőzésére illetve az óvatos beavatkozásra való hajlam 4. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, amit ők multikulturális kereszteződésnek neveznek (multicultural crossings) és amelynek alapvető alkotóeleme a regionalizmus mint a központosító, egységesítő, a másságot el nem fogadó, egy nemzetben gondolkodó nemzetállamok centralizmusának ellenpólusa. Ilyen regionális törekvésnek minősül az erdélyi magyarság transzilvanizmusa és az erdélyi románság transzilvanizmusa (amit, a másság jegyében, más névvel illettek). Noha a két jelenség szinte ugyanabban a periódusban, ugyanazokkal az érvekkel és fogalomtárral működtek, mégis inkább ellenállás és nem együttműködés jellemezte a viszonyukat, ennek okai közt említenénk a közéleti diskurzus erős politikai töltetét és színezetét, viták tárgyát képező kulturális és irodalmi témákat, a nacionalista elemeket és a magyar-román viszonyt jellemző sztereotípiákat (ellenségkép, felsőbbrendűség vs. kisebbségi komplexus, európaiság vs. balkanizmus, uralkodó nemzet vs. elnyomott nemzet, az első letelepedő vs. későbbi bevándorló, jogkövetelés vs. jogfosztás). Ugyanilyen értelemben említést kell tennünk a múlthoz és a történelmi érvekhez való fordulás gyakorlatáról is - mindkét félnél észlelhető, különböző, történelmi kontextustól jelentősen függő erősséggel.
A két világháború közötti Erdély reprezentációk ambivalensek, mind magyar, mind román részről az azonosság és a másság, a hasonlóság és az idegenség, a mi és a másik kettősségén alapul. Egy korban, egymás mellett élő közösségek egymással rivalizáló nemzetkonceptusokat dolgoztak ki, olyan identitásdiskurzus szeleteket találunk az említett történelmi periódus sajtóirodalmában, amelyek érdekes példái lehetnek az idegenség reprezentáció(k)nak. Mindkét félnél tettenérhető az etnocentrikus nemzettudat megerősödése. A másikról való diskurzus a korabeli sajtóban arról szól, hogy egyik vagy másik közösség miként képzeli el, alkotja meg a másikról kialakult képét, vagyis hogyan beszél és nem beszél róla, hiszen még a hallgatás, illetve az elhallgatás mögött is mindig ott van a másik firtatása. Gyakorlatilag egy szerfelett stigmatizált másik identitásról beszélhetünk a sajtótermékek egy jó részében, de nyitottabb, a másság érzékelésén és tudatosításán némiképp túllépő, kommunikációra is hajló megnyilvánulások is tettenérhetőek. Ennek ellenére, mindkét félben elég mélyen él egy sztereotípiákban megfogalmazódó etnikai hierarchia, amely a másikat szinte mindig egy alacsonyabb státusba sorolja.
Ennek magyarázataként szolgálhat a nacionalizmus kialakulása és története, bár  jelen dolgozat célja nem ennek a témakörnek a bővebb kifejtése. A nacionalizmus a 18. század utolsó évtizedeiben öltött formát, ebben az időben a nemzethez tartozás lénye az állampolgári lét szerves része volt. „A 19. század folyamán ... a nemzeti lét jellege, abből kifolyólag pedig a nacionalizmus tartalma is észrevétlenül megváltozott. A fogalom egyre egyértelműbb etnikai jegyeket öltött, amit tovább fokozott a maguknak önálló államiságot követelő népek fellépése Közép-Európában.... Az elmozdulás a homogén közpolgári nemzetfelfogás (civic nationhood) felől a polgári és nemzetiségi jegyek keveredése felé mutatott... Ez volt az az átalakulás, mely a nacionalizmus fogalmának negatív jelentést kölcsönzött: attól a pillanattól kezdve, hogy a nacionalizmust egyszerre jellemezték közpolgári és etnikai tulajdonságokkal, az elképzelés egyre többször öltötte a nemzeti kizárólagosság formáját. Ez általában azt jelentette, hogy minél nagyobb súlyt fektettek a nemzeti lét etnikai elemeire, annál nagyobb lett az esélye a nemzeti egocentrikusság dominánssá válásának” 5. A 20. században, az első világháború körül kiteljesedő nacionalizmust illetően az etnocentrikusság egyre hangsúlyosabb lett: „a század elejének nemzetre alapozó állama, melyhez a nacionalizmus eszméje szolgáltatta a hátteret, egyre inkább elmerült az öndicsőítésben, áthághatatlan határokat húzott maga és a környező világ közé, a végletekig vitte az állam szuverenitásának elvét és elutasította a kölcsönös egymásrautaltságnak még a gondolatát is” 6.
Grúber Károly az Európai identitások: régió, nemzet, integráció című munkájában a nacionalizmus történeti áttekintését tűzi ki céljául, idézve Hobsbawn modernista elméletét, amely szerint nincs összefüggés a középkor nemesi nacionalizmusa és a modernitás tömegnacionalizmusa között, és a globalizáció következményeként a nacionalizmus hanyatlásnak fog indulni, valamint A. D Smith etnicista elméletét, miszerint „a nacionalizmus tudatalattiból fakadó etnikai komponense még sokáig meghatározó közösségképző erő lesz” 7. John Neubauer és Marcel Cornis Pope a közép-európai nacionalizmus kórtanához csatolja a másság, az idegenség, a megkülönböztetés valamint a szelektív emlékezés gyakorlatát 8.  A másságnak és az oppozíciós, a másik ellenében történő önmeghatározásnak a legjellemzőbb tünete a transzilvanizmus különböző megnevezése a két fél részéről  (transzilvanizmus a magyaroknál és erdélyiség- ardelenism a románoknál). A kommunikációs kudarcoknak egy másik oka a felejteni nem tudás vagy nem akarás- tipikus közép-európai sajátosság 9 -, és ez mind a magyar, mind a román félnél tettenérhető. Egy másik kommunikációs csapda a politikai és a kulturális  diskurzus összemosódása. Ennek szemléltetésére idéznénk  Romulus Dianu, a Curentul-ban 1933 június 17-én megjelent írását, amelynek címe : Localismul creator al ardelenilor/ Az erdélyiek kreatív lokalizmusa és amelyet a Primului Buletin al Grupării Intelectuale Thesis din Sibiu  kiadvány idéz: „a kreatív lokalizmus magas kifejezést és erkölcsi normát kell majd képviseljen, hogy ezáltal azzá válhasson, amivé válnia kell: a nemzet védelmét és a nemzeti kultúrát elősegítő eszközzé. A nemzetpolitika majd segítségül hívhat akkor... amikor munkánkra az etnikai kisebbségek tömbje elleni harcban szükség lesz”10 .
Az erdélyi identitásmeghatározás a magyaroknál is, a románoknál is negációs vagy oppozíciós definícióként fogható fel, ez azonban Neubauer és Cornis Pope szerint az egész kelet- és közép-európai régióra jellemző 11. Az erdélyi magyar más mint az erdélyi román, de különbözik bizonyos mértékben az anyaországi magyartól. Az erdélyi román is másnak határozza meg saját magát: más, mint a magyar, de más, mint az ókirályságbeli román. Ez az erdélyi román-Erdélyen kívüli román visszatérő motívuma a két világháború közötti román sajtónak. Az erdélyi identitás egyik legfontosabb dilemmája tehát a másokkal szembeni, a mások ellenében történő önmeghatározás. Mind a román, mind a magyar kulturális diskurzus Erdélyt tartja a nemzet bölcsőjének, és a legtöbb konfliktus éppen ebből adódik. A. Gergely András, Identitásaink tükrében. Képzetek és képződmányek a térségi-regionális hogyanlétben című írásában annak a véleményének ad hangot, miszerint „még napjainkban sem teljességgel világos, miként formálódik, hogyan rétegződik az identitás, hány árnyalat, tónus, dinamika befolyásolhatja, milyen keretek vagy kötöttségek serkentik, illetve retardálják” 12  . Ami a nemzeti kisebbségek identitásdefiniálásait illeti, létezik egy etnocentrikus interpretáció, amely szerint egy közösség nem tartalmi kategóriák szerint, hanem a külső, az idegen, a másik ellenében határozza meg önmagát.

A nyelv mint mássághordozó

A mi-tudat, az én és a másik egyik lefontosabb határjelzője az anyanyelv, hiszen Kelet és Közép-Európában az öndefiníciók, az önmeghatározások egyik legszembetűnőbb vetülete a nyelv. „Az etnikai csoportok erkölcsi szabályozó rendszerek köré rendeződnek. Számos lehetséges, mind belső, mind  a világ felé mutatott eszközzel igyekeznek meghatározni magukat. Bármi eljátszhatja a megkülönböztető jelző szerepét, a közösség külső határainak meghúzásától, a nyelvtől, a vallástól, a terület meghatározásától vagy a történelemtől – pontosabban az emlékezettől, azaz a felidézett történelemtől  kezdve  a reprodukció olyan hétköznapi megnyilvánulási formáiig, mint az öltözködés vagy az ételek”13 . Schöflin György a nyelv funkcióit hármas kapcsolatrendszerben véli felfedezni, eszerint a nyelvnek létezik egy filológiai szintje (individuális nyelvek, pl. francia, angol, magyar vagy román), egy kulturális szintje (a nyelv mint a kollektív emlékezet, az árnyalat és a változatosság letéteményese, pl a brit és az amerikai angol közötti kulturális különbségek) és egy politikai szintje ( a nyelv mint a hatalom tolmácsolásának eszköze). Ugyanaz a kutató az államban használatos nyelvnek, az állam hivatalos nyelvének (az állampolgárság egyik legfontosabb elemének)  két funkcióját emeli ki: „a nyelv a kommunikáció eszköze, amelyen keresztül az egyén az államhoz kapcsolódik, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az etnikai reprodukció – az etnikai önazonosság-tudat kifejezésének és fenntartásának – egyik leggyakoribb  eszköze is. A nyelv etnikai és közpolgári vonatkozásai közötti viszony a modern állam konfliktusainak egyik leggyakoribb forrása” 14.
Az identitások működésének elengedhetetlen feltételei közé tartozik tehát a nyelv, a mítosz, a jelképek és a társadalmi határvonalak mechanizmusa. A nemzeti identitás képzése sajátosan történik azokon a területeken, amelyeket John Neubauer és Marcel Cornis Pope multikulturális folyosóknak neveznek. „Az irodalom disputed territorries-nak ... vitatott területeknek hívja azokat a többnyire multietnikus régiókat, amelyek politikailag az egyik országhoz tartoznak, lakóinak etnikai, nyelvi kötődése szempontjából azonban két – többnyire szomszédos- országhoz, államhoz táplálnak kötődéseket,és e kétféle lojalitás mély konfliktusok forrásává válik. ... Amiként arra Bibó István már közel ötven évvel  ezelőtt felhívta a figyelmünket, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok egyik paradoxona (és egyben a kelet-európai kis népek nyomorúsága), hogy miközben e terület jelentős részét multietnikus kisrégiók alkotják, az itt kifejlődött nemzeti ideológiák döntő többsége erről nem veszt tudomást, vagyis területcentrikus szemléletű”15  .
Bíró Sándor a  Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940 című vaskos művében hosszan tárgyalja a román uralom alá került erdélyi magyar társadalom változásait és azokat a  deffenzív magatartásokat, védekező reakciókat, amelyeket a román kormányzat románná vagy hű polgárrá való átnevelő intézkedései váltottak ki. Mindkét fél cselekedetei mögött a másság áll, az „én más vagyok és ellenállok”  ( a magyaroknál) illetve a „te más vagy és én ez ellen tenni fogok” (a románoknál) típusú szlogenek állnak. „A román uralom alá került magyarság sajátos közművelődése érdekében Nagy-Románia egész fennállása alatt súlyos védekező küzdelemre kényszerült”16 . Itt elég megemlíteni a magyar oktatás fokozatos visszaszorítását, az egyházi iskolák és tanárok áldatlan  helyzetét, Anghelescu 1924-es oktatási törvényét, a nyelvvizsga kötelezettséget, a kultúrzónák kialakítását („Dragomir Silviu román egyetemi tanár, ... 1934-ben a külföld számára írott és román állami költségen kiadott   francia nyelvű munkájában megállapítja, hogy ez a kultúrzóna kizárólag a múltban a román néppel szemben elkövetett igazságtalanság jóvátételére szolgál, mert a román nép ezekben a megyékben meg volt fosztva a közoktatás áldásaitól... Három évvel később Caliani August, a román közoktatásügyi minisztériumban a magánoktatásügy igazgatója, az Astra nagy francia nyelvű folyóiratában, a Revue de Transylvanie-ban a kultúrzónával kapcsolatban azt állította, hogy annak a célja a székelyekre vonatkozik. Szerinte a román kormányzat által elhanyagolt székelyeket mélyebb kultúrára (kell) neveljék”17 . A kultúrzóna célja a román öntudatra való átnevelés, „Cretu román közigazgatási vezérfelügyelő,.., a csíki állami tanítók 1937. január 23-i közgyűlésén a kultúrzónával kapcsolatban azt mondta: ’ A kultúrzónát azért létesítette a román közoktatás, hogy áldozatok árán is erőteljesebben menjen a románosítás folyamata ... (annak tudatosítása hogy) nem az vagy, akinek ismered magad, hanem egy vitéz, de sokáig idegen iga alatt nyőgő más nép elidegenített gyermeke”18.
Ugyanabban a témakörben Oct. C. Tăslăuanu 1928 júliusában közli a Cultura transilvăneană, című cikkét, amelyben H. Zillich, a Klingsor szerkesztője egyik írására reagálva, az erdélyi kultúráról értekezik. A román szerző szerint az erdélyiség kérdésében éppen az a gyanús, hogy társul azzal, amit ő bosszantő kisebbségi kérdéskörnek nevez (supărătoarea problemă minoritară). A kisebbségek, véli Tăslăuanu, „el kellene zárkózzanak mindenféle idegen/ellenséges megnyilvánulástól és Románia hű polgáraivá kellene váljanak” 19. Ami a szász problémát illeti, folytatja a cikkíró, ez a gond megoldódik, hiszen ez az etnikai csoport úgyis el fog tűnni. Ami meg a magyarok legnagyobb vétkét illeti, azt a kultúrfölényben véli felfedezni. A kisebbségi probléma megoldása nagyon egyszerű: „tagadhatatlan, hogy ők (a kisebbségiek) már a múlt ködébe vesztek... Egy egyesült Európában csupán a nagy nemzetek játszanak majd szerepet. A nemzetiségek vagy a kisebbségek el fognak tűnni- hiszen ma sem tesznek egyebet, mint a nagyokat untatják fölösleges kéréseikkel”20 .

A történelem és a mítoszok mint mássághordozók

A mítoszokat énközlésekként értékelhetjük, hiszen  minden nemzet kialakít egy mítoszrendszert, amely révén és által definiálja, illetve igazolja önmagát. A mítoszok fontos szerepet töltenek be a mi és mások,  a barát és idegen meghatározásában, az úgynevezett határkövek, az énhatárok (egy, a  pszichológiában használatos fogalommal élve) kialakítása által. Schöflin György A mítosz funkcói és a mítoszok taxonomiája című esszéjében a mítoszok és ezek építőkövei, a szimbólumok szerepét vizsgálja a közösségek öndefiniálásai praktikái tükrében:  „A mítosz jelenti az egyik lehetőséget a közösségek – jelen esetben elsősorban a nemzetek – számára, hogy megteremtsék, illetve meghatározzák létezésük alapjait, valamint erkölcsi és értékrendszereiket. Ebben az értelemben a mítosz a hiedelmek egy olyan – általában narratív formában kifejezett – csoportját jelenti, melyet egy közösség saját magáról vall. Valójában percepciókról, mintsem történelmileg igazolt tényekról van szó, ..., azokról  a szempontokról, amelyek alapján e közösségek bizonyos feltevéseket rendbelevőnek és természetesnek, másokat pedig visszásnak és idegennek tekintenek.... a mítosz révén választóvonalak alakulnak ki a közösségen belül, és más közösségekkel szemben: azok, akik nem részesei  a mítosznak, értelemszerüen a közösségen kívül rekednek. Minden közösség elismeri az ilyen határvonalak létezését. A mítosz tehát kulcsfontosságú a keretek kialakításában és a közösségek létrehozásában” 21.
A mítoszok és a szimbólumok egy olyan kódot alkotnak, amely a közösség által birtokokolt kommunikációs háló részét képezi. Ami a mítoszok funkcióit illeti, elmondhatjuk, hogy a mítoszok egyik alapvető szerepe az önmeghatározás, öndefiniálás, a mítosz azonban az identitásváltás eszközeként is funkcionálhat, valamint térkörülhatároló illetve gyógyító vonatkozásai is léteznek: „A mítosz az önmeghatározás egyik eszköze... különleges tulajdonságokkal ruházza fel a csoportot, szélesebb körben felismerhetővé teszi és választóvonalat húz... A mítosz ugyanakkor lehet az identitásváltás eszköze, ... a megismeréssel kapcsolatos tér körülhatárolására ... is szolgál, lehetővé téve egy közösségi álláspont kialakítását... A mítosz olyan eszközként használható, amely segít átvészelni egy válságot és amely segít megőrizni a közösség összetartó erejét... Bár szinte soha nem fogalmazódik meg így, a mítosznak a politikában központi szerepe van” 22.
A mítosz és a történelem mint identitásfomáló elem, illetve mint az én és a másik énhatárait megjelölő faktor, a vizsgált periódus román sajtóirodalmának kiemelt témája.. 1939 szeptemberében Ion Chinezu közli a Douzeci de ani de viaţă literară românească în Ardeal (1919-1939)/Húsz év Erdély román irodalmi életében (1919-1939) című, az erdélyiség témakörét vizsgáló írását. Itt a másság kérdésköre a két kultúra szomszédságát is érinti, és ennek a fontossága nem az esetleges egymásrahatásokban, utánzásokban rejlik, hanem a másik kultúra jelenlétére és hatásaira adott válaszreakcióban, amelynek egyik legfontosabb következménye a védekezésre berendezkedett erdélyiség, a múlt és a gyökerek felé fordulás. „Nem szabad elfelejteni, hogy egy nagy imperialista kultúra szomszédságában vagyunk és ez a tény nem annyira a múlandó utánzások szemszögéből fontos, hanem annak a reakciónak a szempontjából, amelyre ez a szomszédság minket késztetett... a legszembetűnőbb az erdélyi ember kitartási készsége, a folytonos és rendkívül élénk hajlama arra, hogy a gyökereit vizsgálja,a múltat kutassa”23 . Ez a román erdélyiségnél tettenért kitartási kényszer vagy túlélési ösztön pedig éppen az a történelemhez vagy mítoszokhoz való folyamodás, amely segített étvészelni a válságot: a románoknak 1918 előtt, és, tesszük hozzá, a magyaroknak utána.
A mítoszok tehát nagyon nagy szerepet játszhatnak a mi és a  másik kijelölésében, az ellenség illetve a barátkép kialakításában, és ez nem csak kulturális szerephez juttatja, hanem a politikai kultúra eszköztárába is besorolja a mítoszokat. Schöflin szerint „a mítosznak valójában jelentős szerepe van a lehetséges határainak kijelölésében, a kognitív rendszer megteremtésében és a politikát működőképessé tévő szabályok általi kötöttségek megerősítésében. A mítoszok révén... a közösségen belüli kommunikáció felerősödik, ezzel téve sokkal egyszerűbbé a hatalmon lévőktől a kormányzottak irányába történő üzenetközvetítést és erősítve a szolidaritást”24 . Ennek közvetlen velejárója sok esetben az ellenség megnevezése, a másik, az idegen bűnbakká való kikiáltása: „az etnicitást sokkal könnyebb azonosító tényezőként használni és kizárni az etnikailag idegent, vagy éppen negatív másikként használni, akivel szemben a mozgósítás szükségeltetik. Ilyen helyzetben az etnikai csoporton belüli kollektív létezés mítoszai felerősödnek, a kívülállókkal szemben pedig határozottabb választóvonalak meghúzására kerül sor... Egy ilyen folyamat általában dinamikus és polarizáló, és nagyon nehéz megtörni, ha egyszer elkezdődött. Ilyenkor a választóvonal mindkét oldalán a mítoszteremtés van napirenden, a szimbólikus politizálás átitatja a politikai párbeszédet, ennek eredményeként pedig a választóvonalakon keresztül történő kommunikáció rendkívül  bonyolulttá válik, mivel a mitizált nyelv a közösségen belüli, nem pedig a választóvonalakon keresztül történő kommunikálásra jött létre. A választóvonalakon keresztül történő kommunikációban a mítoszok eltorzítják a perspektívákat és összezavarják a résztvevőket, mivel (eredendő) szerepük a közösségi szolidaritás erősítése, nem pedig egy másik közösséggel folyó eszmecsere tisztázása” 25. A mítosz szerepet játszik az emlékezet és a felejtés fenntartásában, alakításában, az érzelmi reakciók, válaszok kiváltásában is. A mítoszok által teremtett kognitív körülhatárolásnak nagyon kedvezőtlen hatásai lehetnek és létezik, Schöflin szerint, egy olyan szint is, amelyen a mítoszokat már azért alkalmazzák vagy vetik be, hogy egy politikai elit hatalmát megőrizze, erősítse, és ez mitikus ellenségek életre keltésével és/vagy  démoni össeesküvésekre való hivatkozással történik.
Ez az ellenséges másik jelenik meg Vasile Băncilă, Semnificaţia Ardealului/Erdély jelentősége, című írásában, amely a Gând românesc, 1939/7-9 számában jelent meg: „Tudjuk, hogy mások is beszélnek Erdélyről és igyekeznek kiemelni annak fontosságát. Megalkották és ma is használják a transzilvanizmus kifejezést. Ezt időnként politikai színezettel látják el, és egy olyan, minden erdélyi nép számára közös lelkiség létezését feltételezik, amelyet az etnikai realitás elemeivel helyeznek szembe. De ezt a feltételezést nem igazolja a történelem, a nemzetek lélektana vagy a kultúrfilozófia. Ami ennél is több: ők pátosszal emlegetik Erdély szentségét.  De legyen tiszta: egy derivált, másodlagos szentségről lehet csak szó. A gőg és az önáltatás szüleményéről. Egy olyan imperialista lelkületű nép számára, mint a magyarok, Erdély szentsége csak a hatalom fitogtatásának a perspektívájából létezhet. A hatalomittasság is egyfajta misztikum, ráadásul az egyik legerősebb. Ilyen körülmények között az önszuggesztió, az önáltatás is végzetes, bár  érthető lehet”26 . A szerző tagadja a transzilvanizmus létezését, úgy, ahogy tagadja a román-magyar kommunikáció lehetőségét is. Bár elismeri a Trianon utáni magyarság nem éppen irigylésre méltó sorsát, de a bukásának szerinte oka van, és ez az ok a magyarok jellemében keresendő. A két nép között közeledés nem lehetséges, és ennek az elzárkózásnak a magyarázata - a múltban elszenvedett, mások által okozott sérelmek: „a mi csaknem két évezredes tragédiánkról ki beszélt? Ők, a magyarok, pöffeszkedtek eddig. Elvették a javainkat, a vagyonunkat, a szabadságunkat, a templomainkat, az imádkozáshoz való jogunkat, a dojnáinkat... még a királyainkat is elvették”27 .
Ami a mítoszok taxonomiáját illeti, Schöflin felsorol néhány alapvető  mítoszt, amely Közép és Kelet-Európában azonosítható: a területiség mítoszait, a megváltás és szenvedés mítoszait, az igazságtalan bánásmód mítoszait, a kiválasztottság mítoszait a vitézségmítoszokat és az etnogenézis mítoszait. A területiséghez kapcsolódó mítoszok gyakoriak Közép-Európában, és ezek általában azt állítják „hogy létezik egy olyan pontosan körülhatárolható terület, ahol a nemzet először ébredt öntudatára vagy alakította ki a  most megteremteni vágyott formát... Gyakran ez volt az a terület, ahol a nemzet tisztasága leginkább biztosított volt, ahol is erkölcsi tulajdonságait a leginkább megőrizhette, mielőtt idegenekkel került volna kapcsolatba.... Ezek a mítoszok rendszerint összekapcsolódnak a területiség szakralizálásával.... Mindez az elszakadást, illetve a területről való lemondást az egyik legnehezebb politikai aktussá teszik, mivel a terület egy olyan szent térré minősül, ahol a közösség létét meg lehet védeni a ’beszennyeződéstől’, ezáltal pedig a közösség kulturális reprodukciójának eszközeit megóvni a kívülállók befolyásától és a kívülállóktól. Minden, ami egy területet szimbolizál – zászlók, térképek, évfordulók – a mítosz továbberősitését ... szolgálják”28 .
A megváltás és a szenvedés mítoszait a kereszténység hagyatékával, illetve a periférikus földrajzi helyzettel és az ehhez kötődő politikai és kulturális marginalizálódás érzésével magyarázza. Ezeknek a mítoszoknak a túlélést és a küldetéstudatot magyarázó szerepük volt, a gyengeség és a gyengeséggel szembeni kompenzáció mítoszaikent működtek, „amelyek erényt kovácsolnak a fatalizmusból és a tétlenségből, különleges morális felsőbbrendűségért kiáltanak a kiállt szenvedések okán” 29 .
Ugyancsak a csoport különleges morális értékeit hivatottak hangsúlyozni az igazságtalan bánásmódról szóló mítoszok „ezek szerint a történelem rosszindulatú erői különleges módon, rosszindulatúan bánnak egy közösséggel, kegyvesztetté tették azt: a csoportot a történelem, a végzet sújtja, különösen nyomasztó sorsot szánva neki” 30. A kiválasztottság és a civilizációs küldetés mítoszai igazolják a mítoszt propagáló csoport, az összes vetélytárssal szembeni morális és kulturális felsőbbrendűségét: itt egy tipikus példa Schöflin György szerint a magyarok 1918 előtti tudata, miszerint többnemzetiségi államukban a nem magyar kisebbségek irányában folytatott civilizácis missziójuk igazolta assszimilációs politikájukat 31 .
Kós Károly elutasítja a magyar és a román részen tapasztalható nacionalista megnyilvánulásokat egyaránt. A másság felismerésén túl Kós a közeledést és az együttműködést szorgalmazta, és egyike volt azoknak, akik még 1918 előtt is hangot adott annak a véleményének, hogy mindenkitől, így a románoktól is volna mit tanulni. 1911 nyarán jelentek meg a  Fel Balázsfalvára!, és a Levél a balázsfalvi gyűlésről  című írásai, amelyekben a románok összetartását és egységét emeli ki és állítja követendő példának a magyarság elé 32. Ugyanazt a megismerést szorgalmazza  E. Bucuţa, a Boabe de grîu hasábjain megjelent cikkében, bár az első érkező mítosza itt is jelen van. A magyarok és a románok közötti kommunikáció hiányának okai történelmi és pszichológiai jellegüek. „A Magyarországgal való szomszédságunk egyike a legrégebbieknek és a legélénkebbeknek .... (A magyarok) uralkodó nemzetként jöttek hozzánk, egy magas kultúra minden formáját hozva magukkal. Ezeket megtartják és fejlesztik ma is. Az értékek cseréjének útjai nyitva állnak közöttünk... azonban a románok múltbeli tapasztalatainak emléke, illetve a magyarok nemrég megváltozott helyzete miatt a közeledés csupán fizikai értelemben valósult meg ezidáig. Minden bátrabb kezdeményezésre  a két tábor régmúlt fájdalmakra hivatkozva gyanakvón szisszen fel” 33.
Egy másik fontos mítosz az eredetmítosz: „minden etnikai közösségnek van legalább egy...  etnogenézisre és régi korokra vonatkozó mítosza... Ezek a mítoszok azonban túlléphetnek a puszta önigazolás szintjén, ha egy adott területen a más etnikai csoportokkal szembeni elsőbbség igazolására használják őket. Az érvelés szerint, mivel egy adott csoport volt az első, annak van elsődleges joga a területre mindenki más előtt. Mindez azt jelenti, hogy például az állampolgári jogok másodrendűek az etnikai hovatartozáshoz képest, azoknak pedig, akik elsőnek tekintik magukat, joguk van meghatározni (és akár korlátozni) az állampolgári jogokat” 34. Ide kapcsolódik Ion Băilă Caracteristica culturii minoritare/A kisebbségi kultúra jellemzői című cikke, amely az erdélyi román, magyar és szász szellemi élet párhuzamait és kapcsolódásait tárgyalja. Az írás vezérgondolata az, hogy mindenik fél ellenséges, negatív töltetű képet alakított ki magában a másikról, a többiekről. „A körülmények úgy hozták, hogy a román közvélemény csupán holmi politikai, nem túl rokonszenves elemeket lásson a kisebbségekben. Ugyanaz történt a kisebbségiekkel is, ők is aszerint ítélnek meg minket (románokat), ahogy velük bánnak az állambiztonsági szervek35 .
Minden egyén és minden közösség olykor a múlt segítségével struktúrálja és értelmezi a jelent. „Különböző mítoszok különböző időpontban nyernek hangsúlyt, ezáltal képesek szembeszállni a különböző kihívásokkal. Legfontosabb feladatuk ugyanakkor ugyanaz marad: a csoport integritásának és a kulturális reprodukció sérelmektől való mentességének, valamint annak biztosítása, hogy a kollektív létezés mítoszok által legegyszerűsített világa egyszerre tegye lehetővé az egyéni és a közösségi identitások kialakítását”36 . A múlt felé való fordulás tehát minden közösségnél észrevehető, Schöflin György interpretációjában pedig „a múlt és felhasználása ebben az kollektív összefüggésben célracionális szerepet játszik, az összetartozás megteremtésének eszközét alkotja... A múlt felhasználása egyetemes jelenség. Ha kárhoztatják, szokás szerint azért, mert más közösségek, úgy tűnik, visszaélnek a múlttal, nem rendeltetéssszerűen használják, s teszik ezt hamis vagy manipulatív célok érdekében. Ez a probémakör a legvilágosabban az etnikumközi viszonyokban jelentkezik, amikor képes megrontani és megmérgezni két, közös politikai téren osztozó etnikai közösség kapcsolatát”37 . A múlt az azonosságépítés és a hatalom birtoklásának óhatatlan aspektusa, ezek közül a hatalom különösen összetett, mert „a hatalom megszelidítésének szokásos technikái – intézmények, jogi szabályozások, egyezkedés stb – nem elégségesek ott, ahol az értékek nem közösek, s főleg ahol különböző közös értékek, különböző összetartozások kerülnek összeütközésbe egymással” 38 .
A múlt a kollektív én, a mi, a csoporttudat kollektív határainak a határjelzője és  minden kollektivításépitő tevékenység lényeges aspektusa. „Mind az egyéni, mind a kollektív öndefiníció részben a múlt fölötti uralomtól függ, és ez az etnikumok között könnyen konfliktushoz vezet, mert az öndefiníciók nagyon is hajlamosak ütközni egymással. Gyakran előfordul, hogy az egyik etnikai csoport kihívásnak fogja föl, ha úgy érzi, hogy múltjának bizonyos részeit a másik tagadja, kisajátítja vagy másképp értelmezi” 39 . A történelemkonstruálás leggyakoribb formái a múlt felhasználása és a vele való visszaélés. Sőt, mi több, a helyzet további romlásához vezethet, ha úgy alakul, hogy „az etnikailag determinált múltra alapozva jelenbeli hatalmi igénnyel lépnek föl: amikor egy többség hatalmat gyakorol a kisebbség fölött, beleértve azt is, hogy a kisebbségtől megtagadja a saját múltjával való rendelkezés képességét is. ... Adott közösség abban a hiszemben van, hogy a múltról elfogadott verziója megdönthetetlen, és meglepi vagy felingerli, ha ezt mégis kétségbe vonják. Ha a többség ostromolva érzi magát, vagy a többségi státusa valamiképp fenyegetve van, például az etnikai kisebbségi csoportnak rokonsága van az államhatáron túl, akkor ellenséges támadásnak fogják föl annak felvetését, hogy  létezik a történelemnek egy alternatív szemlélete”40 . Egyik leggyakoribb eset az, amikor a mítoszok abszolút igazságként  kerülnek be  a köztudatba ( nagyon gyakran éppenséggel a széles rétegeket átfogó, közoktatásban használt  történelemkönyvek segítségével), így a mítoszt érő támadásokat a közösség integritása és morális értéke elleni támadásként fogják fel. Közép-Európa egyik jellemzője a historizáló közbeszéd, a pátosszal áthatott diskurzus, a múlt felhasználása a jelenbeli cselekvések legitimálására. „A magyarok és a románok viszonya kiváltképpen összetett, és nem meglepő módon át meg átszövik a mítoszok”41 . Egyik ilyen mítosz az etnogenézis mítosza (pro és kontra kontinuitáselmélet) és az első érkező jogát használták fel a magyarok 1918 előtt arra, hogy a románoktól megtagadják az egyenlő polgári jogokat, de ugyanarra az érvre hivatkozva tagadták meg a  románok is, ezúttal 1919 után, a magyaroktól ugyanazt a jog- és esélyegyenlőséget. „Hatalmas tömeg papírt, tintát, erőt és energiát pazaroltak ezekre a meddő vitákra (amelyekben) egyik fél sem fogja elfogadni a másik verzióját, és mindkét verzió megdönthetetlen, minthogy végső soron mítoszon nyugszik, az adott csoportot a területhez kapcsolódó megbonthatalan és szent kötelék mítoszán”42 .
1928 szeptemberében jelenik meg az a Cronicar által szignált írás, amelyben az Erdélyi Helikon májusi megjelenéséről adnak hírt, a transzilvanista ideológia megjelenését és történetét firtatva. Érdekes az, hogy a transzilvanizmust Budapest 19. század végi centralizáló és magyarosító törekvéseinek ellenlépéseként értékeli, de ami a kulturális produkciók és jelenségek axiológiai vetületét illeti, az számít értékesnek vagy értékesebbnek, ami a miénk, és az a silányabb, ami a másiké: „Bármilyen akadályokat gördített is Budapest bárki elé, az olyan régiókban, mint a mai Erdély, Bánát, Horvátország stb.  a többségi nemzetek tevékenysége nyomán olyan élénk  kulturális és gazdasági fejlődés indult el, amely mellett a magyarok tevékenysége, mindenféle állami támogatottság ellenére, eltörpült, talán éppen Budapest központosító politikája miatt”43 . Ezzel szemben, a mai magyar transzilvanista törekvések értékelendők, de csak akkor, ha Budapest ellenes mozgalomként működnek majd, és visszautasítják „Budapest retrográd és sovén, fellegekben járó, revíziót dédelgető elveit. És meggyőződésünk, hogy ezen új magatartás által az erdélyi magyarok képesek lesznek szellemileg felemelkedni és olyan tudományos és kulturális értékeket teremteni, amelyek révén politikailag hűségesek maradnak a román állam iránt, és ez (az állam) nem fogja akadályozni működésüket, addig amíg a transzilvanizmus álcája alatt nem fognak államellenes összesküvések rejtőzni”44 .
N. Buta írása, az Ardealul de ieri şi Ardealul de mâine-pentru vremuri noui orientări nouă/ A tegnap és a holnap Erdélye avagy - új időknek új mozgalmat  nacionalista retorikával élve olyan mértékben elmélyíti a mi és a másik közötti szakadékot, hogy az áthídalhatatlanná válik és a kommunikációnak esélye sincs. Ami a kulturális értékcserét illeti, teljes mértékben visszautasítja bármiféle magyar-román kölcsönhatás gondolatát: „ha már importálnunk kell, hát vegyünk át azoktól, akiktől az egész európai kultúra tanult (a franciáktól), és ne egy másodrangú kultúra (Bécs, Budapest) rozsdaette utánzataiból merítsünk ihletet. A mi robusztus egészséges lényünkre rakódott turáni-osztrák kérget oly sürgösen kell eltávolítani, mint a nemes tölgyből készült bútorra leszállott port. A mi erdélyiségünk titkos misztériuma fiatal papok friss szenteltvize  után kiált”45 .