Martin József: A hamiskártyásokat legyőzik, ugye?

HVG.hu

2011. augusztus 25.

Un articol realist, constructiv cu privire la problematica minorităţii maghiare din România. Autorul exprimă o poziţie critică faţă de modul în care elita politică din Ungaria tratează problema maghiarilor care trăiesc în afara graniţelor ţării. Politica de confruntare în relaţiile româno-maghiare este considerată ca una deosebit de păguboasă, în primul rând pentru acei care trăiesc într-o minoritate absolută în zonele mai rar populate. Autorul subliniază importanţa paşilor mărunţi, semnele modeste, dar sigure ale apropierii, între naţiile care trăiesc în Ardealul de azi. Articolul a fost preluat şi de către cotidianul bucureştean "Új Magyar Szó". Textul initial vezi aici. (Cs. G.)

Autorul articolului de mai jos scrie : «Azt gondolom és remélem, hogy a budapesti és bukaresti nagypolitikai csúcsok kártyásairól a „kisember” észreveszi, hogy sokszor, nagyon sokszor – hamisak, márpedig a hamiskártyásokra nem érdemes sok időt fecsérelni.»
Adică, speră că omul de rând va observa, în fine, că nu merită să-și piardă timpul cu trișorii (»hamiskártyások«). Cred că am putea avansa cu adevărat spre o colaborare reciproc avantajoasă, dacă am fi de acord că trișorii din ambele tabere trebuie excluși definitiv din joc. Rămân de definit, de demascat, de nominalizat trișorii. Și de găsit prin consultări reciproce, într-o atmosferă de încredere, metoda eliminării lor. Un partid transetnic, cu oameni lucizi și naționaliști, româno-maghiar, ar putea fi o soluție? (Dan Culcer)

A szórványban élő több százezer határon túli magyar sorsa a legkevésbé sem érdekli a politika indulóit konokul fújó dalnokokat: annyit hallunk itthon a kettős állampolgárságról és a választási jog lehetőségéről, hogy azt gondolhatjuk, ottani nemzettestvéreink ezzel kelnek és fekszenek. A szórványban ez egyáltalán nem igaz, de a legátpolitizáltabb közösségeket leszámítva valószínűleg sehol sem.

Erdély dolgában, a román ügyekben is csőlátású és leegyszerűsítő a magyar közbeszéd és a politika, pedig ha a részletekre testközelből akár csak egy pillantást vetünk, azonnal érzékeljük, hogy a dolgok elképesztően bonyolultak, és a sovén indulatok sötét árnyékán a 21. század második évtizedében olykor mégis sikerül túllépni.

Sziget

Vegyük például a nagy múltú Máramarosszigetet – Petőfi, Leövey Klára, Hollósy Simon, Juhász Gyula vagy éppen Elli Wiesel miatt is van okunk számon tartani a Kárpátalja szomszédságában, a Tisza partján található, ma már markánsan román többségű észak-erdélyi kisvárost –, ahol a közelmúltban új hetilapot indított a lelkes és rátermett, a román mellett magyarul is kiválóan beszélő, amúgy angol szakos Ioan Popescu.

A szerény kiállítású, bár színes, 12 oldalas hetilap életre segítése akkor is figyelemre méltó, ha az etnikai szempontot egy pillanatra mellőzzük. Hiszen a fejlett világban – de csak ott, amiként a The Economist igen magvas esszéjéből megtudhatjuk, mert például Indiában egészen más a helyzet – tartósan csökken a lapok száma és példányszáma is.

No, persze a Sigetheanul – ez a neve júliusban megindított hetilapnak – nem fordítja meg ezt a globális irányzatot, a maga alig ezres példányszámával talán nem is csepp, csak cseppecske az újságvilág hatalmas – de talán mégsem kiszáradó – tengerében. Magánadakozóktól szedte össze az indításhoz szükséges összeget a főszerkesztő, s azt reméli, hogy a lapban nemsokára hirdetések is lesznek.

Amióta a művésztelepéről méltán híres Nagybánya lett a megyeszékhely, egykori kiemelt helyi státusából sokat veszített Máramarossziget – vagy ahogyan a helyiek mondják, „Sziget” –, így a város életében az egyébként a román közszolgálati rádiónál dolgozó Popescu hetilapcsírája lényeges eseménynek tekinthető. Aki ott él, érdeklődéssel szemezgethet a cikkek, híradások között: hajléktalanok, kórházi viszonyok, ingatlanhelyzet, rendőrök és tűzoltók előléptetése, könyvszemle, helyreállított templomi freskó – a tartalom sokszínűségére nem lehet panasz, egy kisváros helyi újságjának tipikus témái köszönnek vissza.

Kisebbségi oldalak

A hetilap azonban tartogat igazi meglepetést a magyarországi látogató számára, mert a 11 román nyelvű oldal mellett a tizenkettedik kétnyelvű, egyik fele ukrán, a másik magyar. Popescu kissé szabadkozva hozzáteszi, úgy szeretné majd, hogy egy-egy teljes oldal legyen a két kisebbségé; széttárja a karját, ahogyan mi is szoktuk, amikor azt akarjuk mondani, rajtunk nem múlik… És akkor kin? – kérdezem vissza, némi itthoni gyanakvással. De, szerencsére, teljesen megalapozatlan a gyanú, senki nem szól bele, „csak” pénz és kapacitás kérdése, és meglehet a két kisebbségi oldal.

Ami a magyar híradásokat illeti, ebből a számból megtudhatjuk például, hogy a Leövey Kláráról elnevezett helyi középiskolában milyen kurzusokat indítanak azoknak a túlkoros fiataloknak, akik már elmúltak ugyan 18 évesek, de szeretnének eljutni az érettségiig. Ezen felül még két híradást olvashatunk magyarul: az egyik azt taglalja, hogy már itt is lehet elektronikus úton adót fizetni, a másik pedig arra figyelmezteti az olvasókat, hogy a várost a kárpátaljai Aknaszlatinával összekötő, néhány éve megépített Tisza-hidat minden héten lezárják egyszer útépítési munkálatok miatt.

Nem gondolom, hogy a magyar-román viszony a maga hihetetlen összetettségében ettől a fél újságoldaltól fordul új irányba, de azt igen, hogy minden jó és toleráns ötletnek illik örülni, és – Martin Luther Kinget szabadon idézve – az idő most is érett arra, hogy valami jót tegyünk.

A máramarosszigeti rádiós újságíró, akinek a családja a tág értelemben vett Közép-Európa sok-sok vidékén lakik, most figyelemre méltó próbálkozásba fogott bele. Akár sikerül a kísérlet, akár nem, az bizton állítható, hogy az észak-erdélyi vidékekig nem hallatszik el Fadrusz János egyik fő művéhez, a híres kolozsvári Mátyás szoborhoz kapcsolódó „táblácska”-vita, távol a centrumtól, ezeken a végeken nem esnek bele egy értelmetlen vita csapdájába, hogy tudniillik a nagy Hunyadi román volt-e vagy magyar.

Ezerarcú ugyanis a romániai magyar valóság – mint ahogyan minden valóság –, de a politikai eliteknek sokszor csak egyetlen arc a fontos, a sérelmektől görcsbe rándult, harcos arc. Csakhogy az ezerarcú valóságban az élethelyzeteket igen nagy különbségek választják el egymástól.

Szórványban

Amit a politika közvetít, s ami a magyar-román közbeszédet szinte meghatározza, az túlnyomórészt a nagyjából hat-hétszázezres tömbmagyarság világát érinti. Most például ilyen a székelyföldi autonómia kérdése, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a sok történelmi viszálytól megterhelt kapcsolatokat tovább mérgezze. Pedig figyelni kellene arra a „másik” magyarságra is, amely Hunyad, Arad, Máramaros, Bákó és a többi megyében él; róluk, vagyis a szórványmagyarságról sokszor megfeledkezünk.

Ők ritkábban tűnnek fel a magyar-román diskurzusban, noha számuk igen tekintélyes; egy RMDSZ-es európai parlamenti képviselő szerint Románia-szerte 420 ezren élnek olyan településeken, ahol a magyarság létszáma legföljebb húsz százalék. Ennek a kisebbségnek a szó legszorosabb értelmében létérdeke, hogy ne a szembenállás uralkodjék a magyar-román viszonyban, hiszen ők tűnhetnek el a legészrevétlenebbül. Számuk amúgy is apad, alapvetően a demográfiai tényezők és az elvándorlás miatt: és persze ez utóbbi nem csak magyar jelenség, hiszen a perifériákról általában igencsak elfele igyekeznek. Egy színromán ismerős házaspár két diplomás lánya közül egy sem akar hazatérni „Szigetre”. Egyikük valószínűleg Bukarestet, a másik Londont választja.

Nem önmagunkba zárkózva kell tehát szemlélni a magyarság helyzetét, s még kevésbé a leegyszerűsítő magyar politika szemüvegén: „a” határon túli magyarság egységes etnikai entitásként voltaképpen nem létezik, mert az élethelyzetek, anyagi lehetőségek szerfölött különböznek.

Most csak Romániánál maradva, ha az államközi viszony a sérelmi politika és a két fél zsigeri aggodalmai miatt – mi attól rettegünk, hogy kihal az ottani magyarság, a románok meg attól, hogy egy autonómia a széthullás felé tereli az államot – megint érdesebbre fordul, az igazi vesztes a kisebbség lesz, de közöttük is a „legnagyobb” kisebbség, vagyis a szórványban élők többszázezres tábora. Merthogy őket nyelheti el legkönnyebben a többség.

Szavazási kedv

Ám ez a legkevésbé sem érdekli a politika indulóit konokul fújó dalnokokat: annyit hallunk itthon a kettős állampolgárságról és a választási jog lehetőségéről, hogy azt gondolhatjuk, ottani nemzettestvéreink ezzel kelnek és fekszenek. A szórványban ez egyáltalán nem igaz, de a legátpolitizáltabb közösségeket leszámítva, valószínűleg sehol sem. Egyik idősebb ismerősöm legyintett az állampolgársági kérelemre, két másik viszont beadja a papírokat. Az ifjú és a jelek szerint szép jövő előtt álló zongorista-jelölt Amerikában tanul, s azért csak jobb, ha megvan a magyar útlevél is, mondja. S ha történetesen szavazhatna magyar pártokra és jelöltjeikre? Rám néz és elneveti magát, „hát én még itt sem szavazok”, feleli kis akcentussal. A másik ismerős már nyugdíjas, lánya az Újvilágban dolgozik, szeretné meglátogatni, de meglepetésére a román hatóságok körülményeskednek az engedéllyel. Úgy gondolta, akkor magyar állampolgárként megy majd ki.

És amikor nagyobb társaságban kérdezem a magyar gyökerű, de a nyelvhasználatban már elbizonytalanodó barátokat, bizony egyik sem lelkesedik azért a lehetőségért, hogy majdan számukra idegen magyar politikusokra voksoljon. Ha a kétharmad mámorító birtokában a magyar jobbközép kormányzat mégis lehetővé tenné ezt, akkor ismét be fog bizonyosodni, hogy az emberek okosabbak a politikusoknál, s a százezres szavazatokat váróknak nagy csalódásban lesz részük.

Ahogyan a kettős állampolgárságot sem övezi akkora lelkesedés, amiként a politika várta, ami nem is csoda, hiszen be kellene már látni, a mienk sok oknál fogva már régen nem az az ország, ahova tíz- és százezrek vágynak. És nem a kettős állampolgárság fölvetése baj – ez természetes válasz volt a baloldal sokszor érzéketlen, olykor hajmeresztő hazugsággal megspékelt nemzetpolitikájára, a szerencsétlen 2004-es népszavazásra –, hanem az, hogy a mindenkori politikai érdeknek megfelelően „a” határon túli magyarságot úgy forgatják, mint a kártyákat egy izgalmas partiban.

Azt gondolom és remélem, hogy a budapesti és bukaresti nagypolitikai csúcsok kártyásairól a „kisember” észreveszi, hogy sokszor, nagyon sokszor – hamisak, márpedig a hamiskártyásokra nem érdemes sok időt fecsérelni.

A fals hangok és elkoptatott frázisok bosszúsága helyett itt az a csöppnyi öröm, amit akkor éreztem, amikor az új szigeti hetilapból szakértői segédlettel nagy nehezen kibogoztam, hogy a román olvasó sok mindent megtudhat például a magyar-zsidó származású Garvay Andorról, aki előbb újságíró, utóbb a némafilmek világának Amerikában is elismert dramaturgja lett, vagy arról, hogy a Monarchia idején a vezető magyar társulatok gyakran vendégszerepeltek Máramarosszigeten, s Petőfi egyik múzsájának, Prielle Kornéliának is innen indult színészi pályája.

Nem túl kevés ez? Két uniós tagállam esetében lehet ilyen alacsony a mérce? Az a szomorú, hogy ez a realitás, de mindig remélnünk kell, hogy a civil világ hosszabb távon legyőzi a hamiskártyásokat.