sâmbătă, 9 iunie 2018

Jakab Eva. Főhajtás Bözödi György előtt [Plecăciune în fața lui Bözödi György]

Főhajtás Bözödi György előtt

DSC_5216-hajni


Sursă http://kafe.hhrf.org/?p=21484
A tartalomból: Jakab Éva krónikája * Bözödi György: Nehéz a föld * Csifó János: Bökvers a vándormagnóról * Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei
„Rajongók földjén születtem. Egy kicsit én is rajongó voltam világéletemben, s az vagyok ma is. Nem tagadom, és nem szégyellem. Bár tudom, hogy a rajongás nem tartozik a legfőbb erények közé. De rajongás nélkül kietlen és puszta az élet” – vallotta Bözödi György, aki 100 évvel ezelőtt Bözöd faluban látta meg a napvilágot.
Valóban rajongó volt a szó legnemesebb értelmében. Rajongással kutatta a székelység valódi múltját, és kereste, kutatta, hirdette az igazságot.
A 100 éves író, költő, szociográfus, történész tiszteletére az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület és a Bözödi Unitárius Egyházközség emlékünnepélyt tartott vasárnap, március 10-én a szülőfaluban.
Az unitárius templomban kezdődött a megemlékezés, ahol Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes hirdetett igét és imádkozott az egybegyűltekkel a szónak, az anyanyelvnek nagy mesteréért. „Itt él, itt lobog közöttünk a bözödiek Jakab urának, Bözödi Györgynek a szelleme, aki megértésre és megértetésre törekedett. Harcolt munkáival népének megmaradásáért, mert rajongásig szerette ezt a népet, amelyből vétetett” – hangzott a beszédében.
A Bözödi György Általános Iskola tanulói Fülöp Tünde és Fülöp Noémi pedagógusok irányításával ünnepi műsorral állítottak emléket a falujuk nagy szülöttének.
A megemlékezés az emlékházban, az író szülőházában folytatódott. Kovrig Magdolna tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Tar Endre alpolgármester szólt az emlékezőkhöz. Tóth Domokos, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója röviden ismertette az író életét és munkásságát.
Színvonalas előadást láthattunk-hallhattunk ismét. Bözödi György verseit Szilágyi Mária-Magdolna tanárnő, Meleg Emőke és Fülöp Dorottya diákok tolmácsolták, gyönyörű novelláját László Otília mondta el, népdalt énekelt Balázsi Annamária, és csodálatos fuvolaszólót hallhattunk Csizmadi Kingától. Igazi meglepetés volt Csifó János ajándéka, akinek jóvoltából CD-ről hallgathattunk meg egy Bözödi György-interjút. Hallottuk a hangját, élvezhettük humorát, velünk, közöttünk volt Jakab úr.
Kötetlen beszélgetésre is sor került, az író személyes ismerősei osztották meg emlékeiket a jelenlevőkkel. Józsa Béla, Somodi Béla, Vajda Dénes , Berei József bözödi lakosok nevettettek meg történeteikkel, de Nády János nyugalmazott tanár is szeretettel idézte fel találkozásait Bözödi Györggyel.
Kovrig Magdolna javasolta a Bözödi György Baráti Társaság létrehozását, melynek feladata lenne összegyűjteni az író szétszóródott munkáit, a róla szóló anekdotákat, és emlékhellyé tenni a szülőházat.
Az ünnepség koszorúzással ért véget. Koszorút helyeztek el a háznál és az író sírjánál az erdőszentgyörgyi Polgármesteri hivatal, a Bodor Péter Művelődési Egyesület, az erdőszentgyörgyi RMDSZ, a bözödi unitárius egyház, és a bözödi faluközösség képviselői.
Jakab Éva
Fotó Vitos Hajnal / Csíkmenasági HMKK-fotótábor, 2007.

Bözödi György: Nehéz a föld

Két öregasszony halad az ösvényen a falu felé. Feketébe öltözve mind a ketten, öregesen. A sötét kendő körülfogja arcukat, melyen több a ránc, mint a hajszál a kendő alatt.Hátukon nagy batyu, az egyik fehér zsákot cipel, a másik tarka átalvetőt. Derekuk még jobban meggörnyed a teher alatt. A zsákosnál kap is van, amit elől magához szorítva viszen.
– Be nehéz ez a főd…
A másik feléje néz.
– Igen megraktad te is.
Nyújtja vén nyakát a zsák mellett előre, mint az igavonó állat, az izzadtság csepeg le róla, homlokáról, arcáról.
– A nem, csak már nem bírom a hurcolkodást.
– Hát mért nem küldtél el valakit magad helyett?
– Egyet se bírom…- nyögi csak tovább a vénasszony. Kicsit haladnak, mintha a beszélgetés is nehéz volna.
– Hát kit küldenék ugyanbiza?
– A leányodat. Rózát. Elég erős.
Szuszognak mind a ketten, szünetet kell tartani. A földet cipelő asszony felhajtja fél kezével fekete kötényét, végigtörli az arcát a homlokától le, keresztül a szájánál, s aztán az állán vissza. A földes, poros kötény még nyomot hagy maga után a bőrön.
– Forróság van, hogy az ember el kell olvadjon.
– Mindön kisül, ha nem ád az Isten egy kicsi esőt.
Aztán mégsem tudja tovább megállani, hogy hallgasson a leányáról.
– Rózát mondád?
– Azt.
– Emmár az is elhagyott. A se törődik már többet velem.
– Hát a hogy, te?
– Még nem hallottad? Az egész falu beszéli, hogy milyen dolgot csinált velem.
– Kománé mondott valamit az este, hogy bíróval mönt reád, de aztán nem tudtam meghallgatni, mert éppen jött a paptul a leányka.
– Az úgy. A szégyöntelen. Bíróval.
– Aztán miért, ugyanbiza?
– Valahol felültették, hogy kérje ki a vagyont. Az urát biztatták, hogy küldje. El is jött hozzám, de megmondtam, hogy takarodjék…Amíg én élök, nem forgatom ki magam mindönömből. Akkor még azt mondja: majd hozok én bírót, aki eligazítsa! Hozhatsz, mondom, akárkit, mert az én vagyonomból nem poroncsol.
Az öregasszonynak jólesik, hogy elmondhatja még egyszer, könnyül tőle a lelke. De a teher csak nem könnyül, és szünetet kell tartania, mert kifogyott a szussza. Kicsit szipog, s elkezdi megint:
– Hát másnap nem reám jön bíróval? Hogy írassam a nevire a vagyont. És veszekedik, és kiabál, hogy kihúz a házból…De legalább aztán megmondta neki a bíró a magáét…Hát milyen leány vagy? Tudod, hogy mindent reád hagy az anyád, ha meghal. S te így bánsz véle?
– Azóta nem járt nálad?
– Nem. Azt mondogatta másoknak, nem bánja, ha megdöglök is, többet nem jő felém, hogy segítsön rajtam. Hiszen éppen azt várja már.
– Mit, te?
– Hogy már ellögyek a föld színiről. Hogy reája maraggyon.
– Szégyöntelen.
Megint lépegetnek, szólni nem tudnak.
– Ilyen, akinek gyermöke van.
– Ezért felnevelhettem!
Már megbotlik a lába, lépni is alig tud. Nyakán úgy feszül a vén bőr, hogy szakad el.
– Meg kell álljak egy szikrát.
Előrehajlik még jobban, feje felett keresztülveszi a zsák szárát, megcseréli a vállán a batyut. Aztán vagy kettőt, hármat lépik sietve, s beéri a másikat, aki kicsit odébb állt meg, hogy megvárja.
– Tegnap ahajt látom, hogy a ház-főggye kezdött szakadozni, gondolom, megcsinálom, amíg jobban el nem romlik. Mert ki nem állhatom, ha egyször kezd fölguvadni. Nézöm a pincében, hát nincs füvény. Úgy aztán gondoltam, csak eljövök ma s viszök, mert szombaton nem lössz mindönre üdőm…
Elhallgat, lépegetnek, aztán megint elindul benne a keserűség, amit vissza akart fojtani.
– S nincs sönki más, ki hozzon helyettem, nincs, aki segítsön rajtam.
A szeméből kiesik a könny, de meg se látszik, úgy befolyta az arcát az izzadság. De a másik észreveszi, megérzi, mert ő is anya.
– Egyet se sírj te azért, hadd el.
A földet cipelő, hogy most már úgyis észrevették, felfogja köténye sarkát, törülgetni kezdi a szemét.
– Az én gyermökeim se jobbak – folytatja a másik. – Dénös már mingyár egy esztendeje nem küldött levelet Rományiából, oda mönt vót bé dógozni. Elfelejetközött, vagy ki tudja, mi lött vele.
A zsákos asszony hirtelen megáll.
– Szakadok meg, nem bírom tovább.
– Észe tögyük le egy kicsit.
A zsák és az átalvető egyszerre suppan a füvön. A két asszony aléltan rogy le az ösvény szélére. Sokáig egy szót sem tudnak szólni, csak lihegnek, mint agyonhajszolt állatok. Aztán kibontódik a zsák, az asszony belemeríti tenyerét.
– Szép sárga füvény.
– Tiszta arany.
– Azért jöttem ilyen messze érte. Mást közelebb is kaptam volna.
– S be szép kék pala.
– De én nem tudom a házam csak széppel bekenni – folytatja az előbbi.
– Csak széppel…
Megint szuszognak, pihegnek, hallgatnak, mert a beszéd is fárasztó.
– Hát te mit viszöl?
– Én biza egy terű répalapit.
– Van malacotok?
– Van egy.
– A tied?
– Jóskáékkal közösen.
Az asszony a fövényt visszadobja a többihez, beköti a zsák száját.
– Néköm még az sincs az idén.
Sóhajt, és nem néz a másikra.
– Észe nem is tudok akasztani egyedül.
– Evvel a miénkkel is annyi baj van. A mönyecske már a múlt héten eléállott, hogy a malac az övék.
– Hát nem ketten vettétök?
– Neköm akkor nem vót pénzöm. Azt mondtam, majd megadom az én részem.
– Ühüm…
– Adóba kellött adjam, ami volt, még most is el vagyok maradva, s ölnek meg érte. Azt se tudom, mit csináljak. A hétön is odajárt a végrehajtó, hogy kihúzza a párnát a fejem alól, ha nem kerítök pénzt a földből is.
– Ja, biza, én is elfelejtköztem róla.
– Mennyi van neköd?
– Hétszáz lej.
– Kilenc fájin malacot is lehetne vönni vele. Ahogy most leesött az ára.
– Hát neköd?
– Neköm négyszáz.
Megint hallgatnak, mint valami sötétség előtt.
– Pedig az egész nyáron én hordtam a malacnak a répalapit – mondja az átalvetős -, s milyen messzünet.
– Hát a menyecske mit csinált?
– A járt Jóskával dolgozni. Felibe.
– Felibe?
– Úgy biza, mert nekünk kicsi van…A nem elég háromnak…S még az őszön azt találják mondani, hogy mér mönyök a nyakukra télire, ha nyáron nem dolgoztam velük.
– Osztán legyön az embörnek gyermöke!
Kicsit hallgatnak, aztán a zsákos asszony körülnéz.
– Észe, induljunk megint.
Felszedelőznek, felsegítik egymás hátára a terűt.
– Be nehéz ez a lapi – kezdi most a panaszkodást a másik asszony -, mintha kő volna…
– Kövérök erősen. Sok víz van bennök. De az ilyet szereti rágcsálni a malacféle.
– Úgy nyomja a hátam, hogy szakad bé.
– Egyet se tudok emelni. Úgy elmönt, tudod-e, minden erő a karomból, derekamból, hogy a csuda öl meg – panaszkodik a másik s nyög, amikor az átalvetős felsegíti vállára a földet.
– Hát a kapám hová lött vajon?
– Ott a borozda széjibe. Belől.
Az asszony utána hajlik, de a zsák előrehúzza, s leesik. Keze, lába maga alá csuklik, s a föld a zsákkal reá. Nyög.
– Mindön erőm elhagyott.
Az átalvetős lecsapja a lapit, s lelket ver belé. Lehúzza róla a zsákot, feltámogatja a karjánál fogva, aztán ismét magukra szedik terhüket, s elindulnak. A föld még nehezebb, mint eddig, a vénasszony a kapa nyelére támaszkodik minden lépésnél.
– Észe nem sokáig bírom már. Erősen húz a főd.
– Hány esztendős vagy?
– A hetvenet már rég elhagytam vót. Hát te?
– Én is benne járok már.
Szuszognak, nyögnek minden lépésre. Az izzadtság fejükre tapasztotta a fekete kendőt. Arcukon megfeszül minden ín, ahogy vonszolják maguk után a terhet.
– Még a pityókafődem is kapálatlan.
– Az enyim is úgy van egy darab helyt.
– Ha mind így tart a szárazság, észe az idén meg se lehet kapálni.
– Úgy fáj a derekam, többet soha nem indulok el otthonról.
– Hányszor fölfogadtam már én is. S muszáj.
Kop-kop, kopog a kapa vége, s egy öregasszony lépeget utolsó csepp erejével utána. Az ösvény körül virágok, len, kender, répaföldek. Az átalvetős a menyére gondol, a földet cipelő a leányára.
– Be nehéz a főd…
– Be nehéz ez a lapi.
– Be nehéz ez az élet.
Még vánszorognak, lassabban, lassabban, aztán a kertek fölött soha véget nem érő panaszaikkal együtt elnyeli őket a falu.

Csifó János: Bökvers a vándormagnóról

Beszélgetés Bözödi Györggyel
– Rostás Zoltán marosvásárhelyi tanár arra kérte a Megy a magnó vándorútra című sorozatunk riporterét, hogy keresse fel Bözödi György írót, és kívánjon neki jó egészséget. Gyurka bácsi pizsamában fogad és köszöni a jókí­vánságot.
– Örülök a szerkentyűdnek, János fiam, köszönöm, hogy rám is gondol valaki. Gyermekkorunkban jó barátságban voltunk Zoltival, valószínű, ezért gondolt rám. Együtt laktunk egy időben Erdőszentgyörgyön, aztán Kolozsváron jártunk iskolába, s nagyon megtisztelő a számomra, hogy a kedves emlékei közé sorolt engemet is.
– Hogy őszinte legyek, nagyon örülök annak, hogy ilyen jó hangulatban találtam, Gyurka bátyám, hadd mondom el hallgatóinknak, hogy március kilencedikén betölti a 65. életévét.
– Az egyetlen vigasztalás, hogy amikor az ember egy napot vagy egy évet öregszik, mindenki ugyanakkor, ugyanannyit öregszik. Szándékosan nem használtam a „vénül” kifejezést, még ha kettőzöm is a szót, mert tudod te is, fiam, hogy…öreg író nem vén író. De hát ez nem valami egyéni speciális tragédia, mert csak az öregszik, aki él, nem igaz? Legalább ennyivel vigasztalódjunk.
– Általában ritkán tartózkodik itthon, Gyurka bácsi, legtöbbször a Teleki Tékában vagy a könyvtárban dolgozik. A kiadóban található egy olyan történelemtudományi munka, melynek egyik szerzője éppen Bözödi György.
– Most hagyta el a sajtót a Román Tudományos Akadémia társadalomtudományi szakosztályának a kiadásában egy nagy jelentőségű és nagyon szép kiállítású történelmi dokumentumkötet: az 1848-49-es szabadságharcnak az okmánygyűjteménye. Ez az első kötet a sorozatból, s csupán ’48. március elejétől április közepéig tartalmazza az akkor megjelent okleveleket ez a vaskos kötet, tehát a jelek szerint vagy 15–20 kötetre fog rúgni ez a munka. Végre egy olyan dokumentumgyűjtemény, amely még Közép-Európában a ’48-as események dokumentumaiból nem jelent meg sehol. Amint látod, betűhíven jelentettünk meg minden egyes, akkor keletkezett és fellelt dokumentumot. Már hat kötetre való anyag van összeállítva, úgy, hogy az első kötet után most már rövidesen következnek a többiek, Victor Cheresteşiu és Ştefan Pascu közreműködésével.
– Latin, szerb, német és magyar nyelven olvasható a gyűjtemény, amely nézetem szerint nagyon jól használható kézikönyv lesz a történészek számá­ra.
– Nem csak a történészek számára, mert olvasmányos is. Leköti az egy­szerű olvasó figyelmét, pl. a sok közéleti személyiség magánlevelezése. Irodalomtörténetileg is legalább olyan fontos, mint dokumentáris szempontból. Arra is készülök, hogy a történeti tanul­mányaim gyűjteményét is leadjam a Kriterionnak. Hadd említsem meg, hogy végre éppen 65 éves koromra megjelenik az első verseskötetem. A Kriteriontól most kaptam értesítést, hogy elfogadták kiadásra és a jövő év első felében napvilágot lát.
– Soha sem késő.
– Persze hogy nem késő. Mások odavannak az izgalomtól, hogy lehe­tőleg már 18 éves korukban megjelenjék az első verseskötetük, hát én nem voltam ilyen türelmetlen, mert én nyugodtan vártam – mint a mellékelt „ábrázatom” mutatja. Közben történelmi kutatásokkal töltöttem az időt. Két jelentősebb témával foglalkozom, az egyik a székelységnek a középkori törté­nete az 1562-es nagy felkelésig, a másik történeti témám: 1848! Ez utóbbival kapcsolatosan már jelentek meg kisebb-nagyobb kiadványaim, a többi folyamatban van.
– Annak idején Gaál Gábor nagyon hangosan és türelmetlenül követelte Bözödi Györgytől a székely szociológiai regényt.
– Egy népnek a szociológiai regényét megírni elég nagy felelősség, főleg munka, főképp addig, amíg a székelység valódi története nincs feldolgozva. Ezért kötöttem ki a tudományos formájú feldolgozásnál, mert én ezt lényegesebbnek tartom, mint valami regényes történetecskét írni, amelyből az olvasó nem tudja, hogy mi a valóság és mi a fantázia. Én fontosabbnak tartottam a konkrét tényeket feltárni, mint a tényeket „regényesíteni”. Ugyanígy vagyok a Gábor Áron-témámmal, amiből már regény formában jelentek meg részletek. Szerintem sokkal értékesebb megjelentetni egy tényeken alapuló életrajzot, mint fantáziálni. Aztán majd ráérek regényt írni…
– Esetleg vállalkozik valaki arra, hogy Gyurka bácsi munkája alapján ír­jon regényt, színdarabot, filmet, tévéjátékot…
– Igen! Más is van a világon, mindent nem írhatok meg és mindenki helyett… Hahaha. de jót mondtam, ezt majd kivágod…
– Ebben nem vagyok egészen biztos, de abban igen, hogy felteszem a kérdést: milyen tervei vannak erre az évre?
– Ja, a fennmaradó időre gondolsz? Vagyis a hátralevő időre? A hátralevő időt – lehetnek hetek – mondjuk, azzal szeretném eltölteni, hogy tető alá hozom a folyamatban levő, a munkában levő dolgaimat.
– Ki írja meg Bözödi György életrajzát?
– Akármilyen nagy divat az önéletírás, még erre nem szántam rá ma­gam, illetve, hogy egészen pontos legyek, egyszer már majdnem megírtam, de akkor egészen fiatal voltam. A két világháború közötti időben a kolozsvári Ellenzéknél dolgoztam, s bementem az egyetemi könyvtárba. Ott az Ellenzéknek valami egészen régi évfolyamát lapozgattam, s látom, hogy 1913-as évfolyam. Épp abban az évben születtem. Nyilván kíváncsi lettem egy-két dologra. Gondoltam, megnézem, hogy azon a napon, amikor születtem, mi volt a napi szenzáció. 1913. március 9-én – olvasom, s majd hanyatt estem: Vasárnapi vezércikk – írja az Ellenzék hatalmas betűkkel – Vége a sajtószabadságnak! Na, erre persze meglepődöm: én aztán igazán jó napon születtem írónak! Ez így volt. Akkor jutott eszembe, hogy megírom az életraj­zomat, ami éppen ezzel a szöveggel kezdődik… Ez úgy ’39–’40 táján lehetett, egyébként rengeteg politikai szenzációt olvastam még abban a lapban, s úgy döntöttem, hogy megírom az életrajzi regényemet… de csak háromnapos koromig, mert abban a három napban annyi minden történt és kavargott a világban, hogy az több lett volna, mint egy nagy Bözödi-életrajzi regény… Hát ezért maradt abba.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, most arra kérem, Gyurka bácsit, hogy jelölje meg, ki legyen a sorozatunk 139. vendége.
– Én a kedves jó barátomra, a nagyszerű zeneszerzőre – Márkos Albertre gondoltam, keresd fel őt.
– Nagyon szívesen utazom Kolozsvárra, de még egy utolsó kérésem is lenne: pár sort kérek a vendégkönyvünkbe.
– Hoci azt a füzetet és a plajbászt. Most írok egy bökverset a vándormagnódról.
„Megy a magnó,
De nem egy helyben forog,
S ne is álljon meg,
Mert ez így szép dolog”– B. Gy.
(Marosvásárhely, 1978.)

Cseke Péter: Bözödi György igazságai és létküzdelmei

Székely bánja című kötetének bővített újrakiadásához írt előszavában Bözödi 1939 őszén kitér a nevezetessé vált művét elutasító bírálatokra is. Egyértelműen leszögezi: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
E küzdelem „nehézségeit és veszedelmét” azonban a történelmi helyzet megváltozásáig nem állt módjában kifejteni. Miután a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond Miért szegény Erdély? címmel 1941-ben ankétot indít, és ennek megszervezésére a reálpolitikában járatos Balogh Edgárt és Bözödit kéri fel, Bözödi alig tudja mérsékelni a témával kapcsolatos mondandóinak gátszakító áradását. Annál is inkább, mivel Móricz épp azokat a tulajdonságokat akarta naggyá növeszteni az egész nemzetben, amelyeket a Székely bánja 1939-es MEFHOSZ-kiadásából is megismerhetett: óvatosság és vakmerőség, okosság és vállalkozókészség, szervezőkészség és egyéniségfejlesztés, hagyományőrzés és értékfogadó nyitottság. Felismeri ugyanis, hogy kisebbségi helyzetben is a Bethlen Gábor-i politizálás több százados tapasztalatai nemesedtek hétputtonyos aszúvá, amit ezzel az óhajjal akart össznemzeti piedesztálra emelni: „Inkább a székely hódítson meg bennünket, mint az idegen fajok. Ő tanítson meg bennünket arra, amivel oly sok századon át éli életét a bérces kis hazában: a reálpolitikára. Mert hiába prédikálunk itthon, hiába ájulunk és ujjongunk: itt lehetetlen lángokat gyújtani. Itt még két generációnak kell születni s végig élni az életet, míg odajutunk, hogy csak meg is értsük az erdélyiek reális politikáját. Nálunk még azt sem tudja senki, mi a politika.” Ezek a felismerések a kommunizmus bukása utáni évtizedekben ugyancsak érvényesek.
„Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a »felszabadulás« – emlékeztetett Bözödi kálváriás sorsára az író születésének kilencvenedik évfordulója közeledtével Sütő András –, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.”
Hogy melyek voltak ezek a tervek? A Bözödi életét és munkásságát ugyancsak baráti közelségből ismerő Nagy Pál ekképp sorjáztatja a tényeket: „Folyamatosan kísértette a gondolat, hogy prózát írjon az 1562-es székely felkelésről; torzóban maradt a Gábor Áronról készült regénye (csak fejezetek jelentek meg belőle a folyóiratokban), a 48’as Erdélyről felhalmozott anyagát ugyancsak szerette volna szépirodalmi formában is közkinccsé tenni. Tudatában volt annak, hogy kimondottan történelmi, tudományos jellegű munkái is magukon viselik a szépíró kézjegyeit. Az irodalomtörténész, a kritikus Bözödi tanulmányai, cikkei egyebek mellett azért érdemesek megkülönböztetett figyelemre, mert bennük a szakszerű elemzés, az egyértelmű véleménymondás mély beleérző készséggel párosul. […] A „galibás” időkben – a fokozatosan kiépülő kommunista-nacionalista diktatúra szellemgyilkos körülményei között – ritkán adatott meg számára az alkotómunka alapfeltétele: a zavartalan nyugalom. Megjelent tanulmányai, történelmi dolgozatai mellett hagyatékában őrzött befejezetlen kéziratok, vázlatok, tervek, egybegyűjtött adatok tanúskodnak dédelgetett elgondolásairól, az értelmező népiség szellemében továbbépülő életmű tág dimenzióiról. […] Ezekben a megpróbáltató időkben még inkább vonzották őt az irodalom, a história izgató rejtélyei, megoldatlan kérdései. Erre utalnak kitartó Petőfi-kutatásai, az a szakszerű filológusi belemerülés, ahogyan felderítette a költő élete utolsó szakaszának homályos vonatkozásait. Hagyatékában sok nyoma maradt annak is, hogy szenvedélyesen foglalkozott a magyar őstörténelemmel, a székelység eredetével, sőt nyelvünk egyedülálló sajátosságaival is.”
Fentebb említett tollrajzában Sütő elsősorban azokat a „keserves kísérleteket” vette számba, amelyekkel a szabadságától gyakorta megfosztott írót próbálták a „szocialista pokol” bugyraiból kimenekíteni, 1945 után szerzett lelki sérüléseit baráti empátiával orvosolni. Végső soron: lehetővé tenni számára, hogy életműve kiteljesítéséért küzdhessen.
Hogy miért került anatéma alá 1945 után a Székely bánja? Sütő ezt azzal magyarázza, hogy a mű sértette a románság nemzeti önérzetét. Fő művének még az említését is megtiltották. „Valamikor a nyolcvanas évek közepén – idézi korántsem felemelő emlékeit Sütő –, házkutatás utáni lelkiállapotban darvadozva dedikálta nekem ezt a könyvét imígyen: »S. A.-nak barátsággal egy székely, aki bánja, Bözödi György.« Akkor azt mondtam neki: szójáték mögé bujtatja a büszkeségét. – Ezt a legelső szellemgyermekedet sose fogod te megbánni. Mert születése óta él, hat, eszméltető erejétől retteg a hatalom, amely vesztét érezve kapcáskodik veled.”
Nagy Pál kortársi visszaemlékezéséből részletesen megismerhető a kártékony indulatok által felszított hajsza története. Az Erdély című kolozsvári szociáldemokrata lap cikkírója nem kevesebbet követelt 1945 novemberében, minthogy „Bözödit azonnal tiltsák el a közléstől s háborús bűnösként állítsák bíróság elé” – a Jónás Ninivében című, antiszemitának bélyegzett regénye miatt. Pedig ez a könyv sosem jelent meg. A zsidóüldözések idején ugyanis Bözödi leállította a kiadását. Csakhogy a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk – a szerző tudta és beleegyezése nélkül – időközben megjelentette az egyik részletét. A háború végén kialakult politikai légkörben az sem könnyítette meg Bözödi helyzetét, hogy csipkelődő sírverseivel „nem egy ellenséget szerzett magának” baloldali írótársai körében.
A Buchenwaldból szabaduló Gáll Ernő kezdeti ideológiai elfogultságai nem kedveztek a két világháború közötti szellemmozgások tárgyilagos értékelésének, a hatvanas évek végén azonban – a szociológia és az etika nemzetközi rangú professzoraként – mély empátiával és elismeréssel írt a „népének elkötelezett társadalomkutató” munkásságáról. „Bözödi György nem tartozik sem az életidegen elméleteket kiagyaló katedra-szociológusok, sem a vidékies faktológia pepecselő képviselői közé – szögezte le mérlegelésében. – A múlt és jelen bátor bírálata, realista népi szemlélete teszi könyvét a militáns társadalomkutatás értékes alkotásává. […] A történész, az író s a népe iránt felelős társadalomkutató erényei találkoznak szerencsésen Bözödiben, aki egyben a legjobb hagyományok folytatója. […] Semmi sem áll távolabb Bözöditől, mint holmi mazochista vájkálás a múlt s a jelen hibáiban. A felelősség könyörtelen igazmondásra kötelezi, ám a negatívumok feltárását mindig a biztató kezdeményezések méltatásával kíséri.” A mű javított, esetleg bővített újrakiadását sürgette, mert meggyőződése szerint az ösztönzően hathatna a kibontakozó társadalomkutatásra. (Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy később támogatta a csíkszeredai fiatal antropológusok – a regionális kutatásokat végző KAM-osok – intézményteremtő törekvéseit.)
A nyolcvanas években a bözödújfalusi székely szombatosok egyenes ágú leszármazottja, Kovács András ihlető forrásként hivatkozott az – időben és témában is – „előtte járó” Bözödi hajdani riportútjára. A Kriterionnál, majd a budapesti Magvető Könyvkiadónál megjelent Vallomás a székely szombatosok perében című krónikájában (1981, 1983) hosszasan idéz elődje helyszínrajzából. Munkája folytatását – Útfélen fejfa (1995), Mondjatok káddist egy székely faluért (1997) – a Székely bánja szerzője már nem vehette kézbe.
A ’89-es változások után – ezt többen felpanaszolják – nem kerül be az újabb értékelvűség szerint készült középiskolai tankönyvekbe; hogy egyetemi diszciplína tárgyává is vált a Székely bánja, az viszont nem jutott el a köztudatba. Pedig a Mentor Kiadó az oktatási igényekhez igazodva vállalta a mű újrakiadását. Az írói hagyaték megőrzéséről – már arról, ami a belügyes zsákolók után megmaradt – Gálfalvi György és Nagy Pál gondoskodott. Az ő törődésüknek köszönhető, hogy az író születésének 95. évfordulóján Bogdánfi Zsolt fiatal kutató Bözödi György hagyatéka az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattárában címmel tarthatott előadást.
A kolozsvári Helikonban tette szóvá Szőcs István, hogy a kerek évfordulókon Bözödit „nem szokás megünnepelni”. Tudományos szintű megemlékezések azonban történtek. A kilencvenedik születésnapi évfordulón az unitárius egyház, a kilencvenötödiken az Erdélyi Múzeum-Egyesület felkért előadói erősítették fel a szépíró, a szociográfus, a történész mához szóló üzenetét. A Helikonban, a Korunkban, a Keresztény Magvetőben, a Székelyföldben, illetve magyarországi folyóiratokban is közreadott előadások szövegéből kiderült, hogy legmarkánsabban még mindig szociográfusként él a köztudatban, jóllehet rendszerint már költői és szépprózai munkássága is szóba kerül a Székely bánja kapcsán. Ezt tükrözi Pomogáts Béla A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) című irodalomtörténetének első kötete is, amely nemcsak a szociográfiának szánt fejezetben (Szociográfia és valóságirodalom, 326–335), hanem az íróról megrajzolt portréban (373–375) is úgy említi Bözödi „történeti szociográfiáját”, mint „az erdélyi magyar társadalomkutatás klasszikus művét”. Elemző bemutatására azonban nem tér ki.
Szerencsé(nk)re megtette ezt Poszler György, aki 1996-ban nagy örömmel fedezte fel a radikális-népi költő-szociográfus alulról felfelé építkező civiltársadalmi programját. Amely „nem az államra épít, hanem a társadalomra. Az állam, jó, ha segít, de legalább engedje. Hogy is mondta Bibó István? Abnormális fejlődésben – a kelet-európaiban – az állam államosítja a társadalmat. Normális fejlődésben – a nyugat-európaiban – a társadalom társadalmasítja az államot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyugat-európai változatáról. Ha nem is megvalósításáról, legalábbis megközelítéséről. Ahol a társadalmasított államban az önmagát felépítő és kisebbségi magyar civil közösség megmentheti-átmentheti önmagát az egyetemes magyarság szellemi egységének, az adott utódállam politikai egységének egyértelmű gazdagodására.”
(Az összeállítás forrása: Súrlott Grádics)
2013. március 17.

Niciun comentariu: